Ki is aki elszabadul?

Ki is aki elszabadul?

Hetedhét ország fekete királyfia megmenti asszonyát a jótündér – mondhatni Fogtündér – közbenjárásával és segítségével, és bár patakokban folyik a vér, a brutálisnak ható képsorok nyomán mi mégis úgy hagyjuk el a vetítőtermet, hogy győz a jó, szép a világ, és talán a holnap még szebb lesz. Quentin Tarantino most sem fordított hátat sem önmagának, sem a közönségének.

A Django elszabadul című mozijának már a hazai címe sem szorul mankóra, bár ez olykor szükséges volna a magyar címfordítások esetében. Itt nem, ez jó, kimondottan találó, mondhatni „tarantínós” is.

A történet elegáns fricskák sorozatára épül, és ezek a fricskák a szereplőválasztásban, a jelmezben, a kellékekben és a zenei stílusok közötti szemezgetések  eredményeként felhengzó aládöngetésekben megerősítést nyernek. (Don Jonson, a Miami Vice tökös zsaruja, mint botvacsinált Ku_Klux Klánosa bukkan föl a vásznon, a felszabadított rabszolga viszont zsarus-szemüvegben, királykék apródruhában Djangoként, stb.)

A német származású fejvadász (Christoph Waltz) egy néger rabszolgát Djangot (Jamie Fox) szabadít fel azért, hogy - immáron a bűnüldözés nevében, ám a saját anyagi javainak felvirágoztatása érdekében – Djangot fejvadászként maga mellé állítva, fehér bűnözőket öljenek pénzért. A kivételes képességekkel megáldott mesebeli fejvadász-inasból a düh, a szerelem, az undor, és mindaz a tanítás, amit tanítójától magába szívott, igazi, önálló fejvadászt csinál és akkor Django elszabadul… Élő, szellemes és korántsem üres párbeszédekben brillíroznak a színészek valamennyien! Humor, irónia, szarkazmus örvénylik a vértócsák tetején, miközben egyetlen pillanatra sem a brutalitás vágja mellbe a nézőt.

Tarantino úgy használja az emberi testből kirobbanó – mert nála a vér nem folydogál, hanem előtör, kirobban - vér látványát, mint egy hegedűvirtuóz a hangszerét. Szinte minden egyes karakter telitalálat. Én nem is tennék különbséget abban, hogy „hánymondatos”,  avagy "többoldalas" szereplőről van-e szó. Dr. King Schultz, a szerintem reneszánsz embertípust képviselő gyilkológépi szerepet felvállaló fejvadász, a Csankó Zoltán által kölcsönzött magyarhanggal parádés párosítást alkot. Az Oszkár-díjra Waltzot, mint legjobb mellékszereplőt jelölték…úgy gondolom, hogy ő például (mint ahogy ahogyan sokan mások sem voltak azok) nem mellékszereplő, legfeljebb nem címszereplő.

A mozi második – igen súlyos - harmadában megjelenő, elképesztő emberi- faji- nemzedéki és tudomisén még milyen tragédiát magába sűrítő, mélyen megvetendő, de szánandó talpnyaló néger inas megformálásában Samuel L. Jacson – Reviczky Gábor magyarhangján - feledhetetlen és hátborzongató volt.

Ez éppúgy elmondható Calvin Candi figurájáról, akit Leonardo DiCaprio egyszerre szikrázóan és árnyaltan alakít rohadtlelkű, skizofrén bohócként - a magyar változatban Hevér Gábor „őrülten” tökéletesre formált hangján.

Tocsogtunk a vérben a hosszú film alatt, de egyetlen pillanatában sem vártuk azt, hogy a következő képsor végén a befejező snitt jöjjön elő. Tarantino – ahogyan erre már minden mozirajongó ráébredhetett – mestere a feszültség fenntartásának, és ha volt is olyan mozija, az utóbbi időben, amire nem olyan erőteljesen tapsoltunk (nem a Kill Billre gondolok), ez alkalommal összeverem a tenyeremet.

                     

                                                                             Munkácsi Gabriella

Az erőszak és a pornó szórakoztató?

Tudom, nem kellene egyáltalán ilyen dolgokon gondolkodnom. De óhatatlanul felötlik az emberben, miért azok a hírek, könyvek, filmek a nyerők, vagy szórakoztatók, amik erőszakról, vérről, csalásról adnak hírt.

Kerestem néhány letölthető könyvet, olyanokat, melyek sorozatokból hiányoznak. Úgyhogy feltérképeztem a könyvekkel foglalkozó blogokat. Egyelőre csak a magyar nyelvűeket, de már ez is elég volt a kiábrándultságom fokozódásához. Költészetet egyáltalán nem találtam, klasszikus írók műveit alig. Történelmi regényeket sem nagyon, csak romantikus történelmi regényeket, amelyek legkevésbé történelmiek, és sekélyesek, nem romantikusok.

Növekvő rossz érzéssel olvastam egyre több megjegyzést, véres ifjúsági és "szerelmes" regényeket bíráltak az olvasók, illetve éppen hogy nem bírálták, ellenkezőleg, istenítették a szerzőket, hogy ilyen izgalmas és szórakoztató könyveket írtak!

Eljutottam egy blogra, ahol a mostanában kiadott romantikus műveket értékelte a közönség. És megtaláltam az egyik előző bejegyzésemben már említett Trisha Ashley Csokoládécipők és esküvői harangok című könyvének visszhangját. Én még nem olvastam, mert nem tudok egyelőre hozzájutni, de ismerem 6 más könyvét. A közönségítélet szerint a történetek unalmasak és laposak, a szerelmi szál felejthető. Hát igen... Nem folyik a vér, nincsenek vámpírok, angyalok is legfeljebb csokoládéból. Nincs szex, vagy legalábbis nem pornografikus jellegű. A szereplők felnőtt emberek, nem heves, harcos, végtelenül szexis ifjak kidolgozott izomzattal, félistennek beillő testtel. A nők sem 20 éves szőke, gondosan maszkírozott imádkozósáskák (értsd gebére fogyókúrázott piszkafák). Nem, a szereplők inkább középkorú, hús-vér emberek, mint mi, akik a napi életüket élik, pénzből vásárolnak, amit munkával keresnek az unalmas hétköznapokon, és a szórakozásuk is hétköznapi, nem kell gyilkolászás árán démonok irtásával megváltaniuk a világot. Hát ez unalmas. A szerelmi szál is, mert nincs leírva a szexuális ténykedésük részletesen, testnedvekkel és illatokkal, neadjisten ízekkel tarkítva. Erre csak azt tudom mondani, beteg ez a világ, amelyben attól unalmas egy mű, - vagy egy élet, - hogy nincs benne erőszak és pornójelenetek.

Emlékszem, ifjú koromban a kedvenc íróim Romain Rolland és Anatole France voltak. Nincs egyetlen könyvük sem, ami unalmas lenne, bár nincs benne gyilkosság, nem folyik több hektoliter vér laponként, és a kor ízlésének megfelelő szerelmi viszonyok során nem vagyunk jelen a hálószobákban sem. Akkor azok lapos történetek?

A kedvencem Romain Rolland: Az elvarázsolt lélek című könyve volt. Több mint 1000 oldal. Az egyik leginkább szentimentális történet, melyet valaha volt szerencsém olvashatni. Egy francia - mondjuk hétköznapi - nő élettörténete 16 éves korától a haláláig, szerelmei, házasságon kívül született fiával, 16 éves korában felfedezett féltestvérével, barátaival való viszonya története, színes történelmi korrajz, finoman megrajzolt jellemek, és a főszereplő pontos, állandóan fejlődő lélekrajza. Ez a hétköznapi sorsú nő egyáltalán nem hétköznapi jellem, a lelke varázslatos. És ez a lényeg, nem a tökéletessé formált külső, nem a bugyuta világmegváltó vérfürdőzés. Hogy lehet ez unalmas? Hiszen mindannyian tulajdonképpen hétköznapi sorsú, varázslatos lelkű ember vagyunk. Mindenkinek regény az élete, akkor is, ha nem kell vámpírokat irtania, vagy vérfarkasokkal szerelmeskednie.

Az elvarázsolt lélek Anette-je egész életében küzd valamiért, ami fontos, a szeretetért, amit magában hordoz, és amiből mindenkinek ad. A megértés, a megingathatatlan hite az értékekben, a meg nem alkuvása teszi őt kivételessé. Az a belső erő, amivel mindenkit elbűvöl a környezetében, amivel azokat is a hatása alá vonja, akik tiltakoznak a hatása ellen. Az ő története nem karriertörténet. A szerelmeiben, még a fiában is csalódnia kell. Mégsem válik boldogtalanná. Az élete nehéz, de soha nem kétségbeesett. A legapróbb dolgokban is örömöt talál. Ilyen az életünk, sok apró csalódás, elkerülhetetlen csapások, sok apró öröm, váratlan boldog pillanatok. És ez a varázslat, nem amit a mágusok hókuszpókusza eredményez. Ha ez unalmas, lapos, akkor valamennyiünk élete unalmas és lapos.

A másik kedvencem Anatole France: Angyalok lázadása című regénye volt. Számomra egy műben a legnagyobb érték a finom, intelligens humor. Ebből France-nak rengeteg volt, minden művében meg is osztja velünk. Máig emlékszem, a kedvenc jelenetem a könyvben az, amikor a közangyal, aki a lázadás során a Földre emigrált, beleszeret egy montmartre-i  kétes erkölcsiségű hölgybe, aki állandóan megcsalja. Ilyenkor a szerelmes angyal kinyitja a szekrényét, és szomorúan megszemléli molyrágta szárnyait, melyeket ott tárol.  Ez unalmas és lapos? Pedig valamennyiünkkel előfordul, hogy csalódunk életünk szerelmében, és visszamerengünk arra az időre, amikor még "angyali" ártatlanságban, boldogan éltünk.

Bármelyikünk lapos és unalmasnak tűnő életéből regényeket lehetne írni, és állítom, sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb olvasmányokhoz jutnánk, mint a klisés megoldású vér- és testnedv-áztatta mai szórakoztató irodalom remekei.

Pihentető olvasmányaim

Az elmúlt napokban sok különböző témájú cikket olvastam, spanyolból és angolból fordítgattam, mert készülődik a Montevideo Hírmondója című lapom 3. száma. Annyifelé kellett figyelnem, hogy halálosan elfáradtam, és minden ihlet elhagyott. Ilyenkor könnyed olvasmányra van szükség!

Mivel foglalkoztatott a gasztrománcok témája, kerestem egy írót, aki cukrászda-krimiket ír. Joanne Fluke hősnőjéről van szó, eddig 15 könyvet sikerült a sorozatból megszereznem, ebből az első nyolcat magyarul, a többit angolul. Az éjszakáimat így sikerült az önjelölt detektív és profi sütigyártó Hannah Swensen társaságában eltöltenem. Tényleg kikapcsolódás volt, bár a történetek egyértelműen bugyuták. 

Bár a jelenkori minnesotai kisvárosban játszódó történet-folyam egyértelműen amerikai szemléletet tükröz, az alaphelyzet olyan, mintha az időben visszatérnénk az európai XVIII-XIX. századhoz. Álszemérmes, álerkölcsös, pletykaéhes, kotnyeleskedő szereplői nem tűnnek hús-vér embereknek, a hősnő - már a kilencedik kötetnél tartok! - még mindig nem tudja eldönteni, melyik kérőjének mondjon boldogító igent, és a fickók egymásra licitálva, mindemellett egymással barátságban, kart karba öltve küzdenek a kegyeiért. Mindkettőjükkel "jár", mindkettőjük tudtával és egyetértésével. Na ez így nem kóser! Én nem ismerek ilyen férfit, nemhogy kettőt, egyet sem! Fordítva inkább el tudnám képzelni a dolgot. Amellett az biztos, hogy ha a kettő közül évekig nem tudok választani, akkor egyiküket sem szeretem annyira, hogy egy életet el akarjak vele tölteni. És ez a könyvbeli nyüglődés fárasztó.

A gyilkosságok előre megjósolhatók, még élnek az áldozatok, amikor biztosan tudni, hogy azok lesznek nemsokára. És azt is előre tudni, hogy ki fogja őket megölni. Szóval nem egy Mrs Marple.

A mű értéke a humor, a sikerült párbeszédek sokasága, bár nem mindenkor. És a receptek! Ki is próbáltam néhányat, nagyon fincsik lettek! Már maga ez a tény érdemessé teszi az olvasásra a könyveket.

Összességében jól jártam, egyrészt a sütikkel, másrészt azzal, hogy nem egy Tolsztoj, nem kell nagyon feszülten odafigyelni a szövegre, pihentető és kacagtató olvasmány, ha el tudunk tekinteni az ostoba amerikai csöpögős és melodramatikus blődségektől.

Ha már ennyi szó esett Boris Vianról...

Mivel (könyv)remete életet élek már egy ideje, csak most jutott tudomásomra, hogy Michel Gondry francia filmrendező Vian Tajtékos napok című regényéből forgatott filmjét idén nyáron mutatták be a mozikban. Meg is néztem a YouTube-on a trailert, és bár szkeptikus voltam/vagyok bizonyos okokból, - majd rá is térek, miért, - a beharangozóból úgy tűnt, sikerült megragadni a rendezőnek a lényeget. Ha ezt 2 percből meg lehet egyáltalán állapítani.

(Amit viszont meg lehet, az, hogy előállították az általam régen vágyott koktél-zongorát, melyet a bemutatóban láthattam is működni! Vian úgy képzelte el, hogy minden fehér billentyű lenyomásakor valamilyen fajta alkohol ömlik a zongora hátuljában elhelyezett poharakba, ha jól emlékszem, a fekete billentyűk adják hozzá a szódát, a pedálok a jeget és tojássárgáját. A végeredmény az előadott jazz-darab hangulatától és ritmusától függ. Nahát ezt akartam én mindig megkóstolni, mióta 16 évesen először nevettem-sírtam magam végig a történeten. Egy jó Brian Culbertson-koktél most jól esne...)

Azért voltak fenntartásaim egy ebből a mű(remek)ből forgatott filmmel kapcsolatban, mert ez egy erősen szürreális világot tükröz, melyet igazán nehéz ábrázolni képekkel. Azzal kezdődik, hogy Colin, a huszas évei elején járó gazdag és elkényeztetett fiú éppen szépítkezik, amikoris manikűrollóval vágja a szeme sarkát ferdére. Hogy lehet ezt képpé formálni? Vagy például a bulikban és korcsolyapályán megjelenő hölgyek ruhakölteményeit? Ezeket igazán idézni sem tudom, bár a leírások alapján ha az ember elképzeli, azonnal vihogásviharban tör ki. De hogyan nézhet ki egy vasbetonrácsos-hátú női ruha a "valóságban"?

Igen, tudom, hogy a forgatókönyvírói szabadság lehetővé teszi a történet átírását, szereplők kihagyását vagy betoldását, helyszínek, a kor, vagy akár a ruhák megváltoztatását is. Csak hát akkor a Tajtékos napokat fogom majd látni, vagy valami egészen mást? Pedig a mű úgy jó, ahogy van. El nem tudom képzelni, hogy jobbá váljon bármilyen változtatással. Elrontani pedig kár. Jó, majd akkor kritizálom, ha már megnéztem.

Szegény Viannak egyetlen művét próbálták meg - még életében - megfilmesíteni, és én egy előző írásomban tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy az a Tajtékos... volt. Abban viszont nem, hogy mérhetetlenül felbosszantotta magát, amikor meglátta, mit tettek a művével, és szívinfarktust kapott. Ott azonnal bele is halt. És a mű a Köpök a sírotokra című darab volt. (Hát úgy tűnik, ez be is következett, csak nem általa, hanem az ő rovására.)

Egyébiránt a Gondry-féle filmről úgy szereztem tudomást, hogy éppen gyűjtöttem híreket és anyagot a Montevideo Hírmondója című internetes újságom legújabb számának cikkeihez, és az egyik uruguayi lap kultúrális hírei között találtam egy rövid írást, mely említette a filmet azon apropóból, hogy Uruguayban most adták ki egy francia szerzőpár Piscina Molitor című képregényét, mely Boris Vian életét dolgozza fel.

A cikk elmagyarázza, miért e cím. A Piscine Molitor 1929-ben nyílt meg a párizsi közönség előtt, 2 medencés uszoda art deco stílusban, melynek első évében Johnny Weismüller (úgyismint Tarzan) volt például az egyik "úszómester". Ide járt Vian rendszeresen úszni, orvosi tanácsra, szívbetegsége miatt. Az uszoda a múlt század végére eléggé leromlott állapotba került, akkoriban már csak divatbemutatókat, koncerteket és magánbulikat tartottak benne, majd 1989-ben végleg bezárták. Mivel azonban műemlék, évek óta folyik az újjáépítése, restaurálása, állítólag 2014-ben nyitják meg újra.

A medencés életrajzi képregénnyel igen kíváncsivá tettek, de még nem sikerült belekukkantanom. Azt viszont már most bizton állíthatom, látatlanban is, hogy Boris Viannak üzembiztosan nagyon tetszene a dolog. Amilyen morbid ötletei voltak...

Azt már régen tudom róla, hogy mérnök volt, aki különböző szerkezeteket tervezett és állított elő, emellett minden műfajban írt és műfordított a science fictiontól kezdve krimin keresztül versekig. Egy jazz-zenekarban trombitált, de játszott bluest is, több mint 500 dalszöveget írt, énekelt sanzont és swinget. Ő írta az első francia rockszámok szövegét. Emellett szerkesztette Jean-Paul Sartre lapjának jazz-rovatát is. Szóval polihisztor volt, mindezt élete rövid 39 éve alatt sikerült produkálnia.

Magyarul majd minden nagyobb művét, és több novelláját is kiadták, fantasztikus némelyik fordítás, így a Tajtékos napok és a Venyigeszú és a plankton is a kiválóan eltalált beszélő nevekkel és szójátékokkal. Utóbbi alkotás megadja egy sikeres házibuli rendezésének legjobban megírt, pontokba szedett receptjét is, kitérve arra, mit kell tenni, ha valaki a bulin berúg, vagy hogyan itassuk le azt a fickót, akinek a nőjét el akarjuk csábítani. Bár több mint 50 év telt el a recept születése óta, a teendők leírása ma is tökéletesen használható.

Sajnos mi Gabi barátnőmmel a receptet soha nem próbáltuk ki, ma is bánjuk. De a koktélzongora évekig díszítette közös irodánk egyik falát, Gabika alkotása. Csakhogy legalább az illúziónk meglegyen. A koktélt pedig megoldottuk saját keverésben, kézzel. Régi szép idők!

Úgyhogy ha könnyed és szórakoztató, mégis tartalmas olvasmányra vágynátok, vegyetek elő egy Boris Vian-könyvet, nem fogtok csalódni! Búcsúzóul egy kép Vianról, a képregény borítója:

Elüzletiesedett irodalom

Ahogy a minap rendszereztem az elektronikus könyvtáramat, bele-beleolvastam néhány régi kedvenc romantikus íróm néhány ismeretlennek tűnő, valamint újabb művébe. Iszonyú csalódás ért. Például olvastam Nora Roberts 2 kisregényét. Elég felejthetők. Az írónő úgy 10 évvel ezelőtt azért lopta be magát a szívembe, mert kedves "hétköznapi" szerelmes regényeit kelta képzelete tündérekkel, boszorkányokkal dobta fel, mégis teljesen hihető történeteket tudott varázsolni a két világ, két stílus keverésével. Úgy tűnt, velem is bármikor előfordulhatna, hogy szóba elegyedek egy kísértettel, vagy akár egy tündérkirállyal. De írt valóban hétköznapi történeteket is, és véres krimiket. Ezeket már nem élveztem annyira, de utazáshoz, elalvás előttre könnyű olvasmányok voltak, némelyik valóban teljesen szórakoztató. 

Azután befutott, már nem kell a színvonallal vagy mondanivalóval törődnie. A neve minden színvonaltalan förmedvényt elad ma már. A történetekből eltűntek a tündérek, a fantázia, a stílusa meg - hát valljuk be - azért soha nem volt igazán irodalminak nevezhető. Régebben nem is az irodalmi Nobel megszerzése vezérelte, hanem a szórakoztatás. Ma, a PÉNZ.

Régebben a történetek szegény, vagy tragikusra fordult életű hősök talpra állásáról, elérhetetlennek tűnő célok kemény küzdelem árán való beteljesítéséről, vagy a vágyott szerelem megtalálásáról szóltak. Ma a történetek sekélyesek, folyik a vér, szörnyű módon elkövetett gyilkosságoknak lehetünk tanúi, és a szereplők pedig pénzért hajtanak, milliomos módon élnek, olyan karriereket futnak be, melyeknek az elindításához is pénz és kapcsolatok kellenek, nem saját erejükből indulnak a hősök, nem a tudásuk alapján érik el, amit elérnek. Ahogy az írónő sem azért ír már, hogy meséljen. 

A könyvek hősei olyan helyeken szállnak meg, olyan italokat isznak, amelyek - saját tapasztalatom szerint - egy minimálbérnél alig többet kereső ember számára megfizethetetlenek. Olyan dolgokat vásárolnak, amelyek egy átlag magyar ember fél évi fizetéséből telnek ki. És ez azért van, mert a valaha volt főállású háziasszony és anya, aki annak idején a háztartási és gyereknevelési fáradalmait kipihenendő írdogált romantikus meséket, ma már hírességként mindezt megengedheti magának. Elfelejtette már, milyen kevés pénzből élni. Így a hősök is olyanokká váltak, mint az írójuk, sekélyessé, érzelgőssé, ráadásul érthetetlenül, logikátlanul reagálnak normális élethelyzetekben. Szánalmas. 

Mi, akik megveszünk egy-egy ilyen könyvet a magyar könyvesboltokban 2-3-4000 forintokért, amit a háztartási pénzünkből kuporgatunk össze, ábrándozunk a pénzünkért arról a francia borról, vagy márkás cipőről, amelyet a szereplők természetes eleganciával megvásárolnak a könyvekben. Ahogy az író is. És mindez a mi pénzünkön! Mert a színvonaltalan történetek bevétele a kiadónak és az írónőnek is megteremti ezt a lehetőséget, amelyet mi nem érhetünk el. Vagy mégis? Persze ha nem vesszük meg ezt a sok fércművet, és csak összegyűjtjük az erre szánt összegeket, év végén talán elmehetünk egy jó étterembe, és megihatjuk az árából azt a bizonyos bort!  

Végszóul, emlékszem Boris Vian egyik szívem csücskét képező regényére, a Tajtékos napokra. A főhős barátja Jean-Sol Partre-rajongó, az író minden művét rohan megvenni, minden pénzét a gyűjtemény gyarapítására költi. Így a legújabb mű, a WC-papírtekercsre írott darab a vágyálma.

Na igen, nem finom kritika, de bárki számára azonnal érthető, nem? Pedig több mint 50 éve írta!

A kérdéses Partre-mű irodalmi értékéről nem szerzünk tudomást ugyan, de az, hogy már a leggyatrább módon kinyomtatva is vagyonokba kerül, fémjelzi Vian nézőpontját. Ma meg a fércműirók - például Roberts - WC-papír minőségű irományait fényes, színes, aranybetűs, nagyon dizájnos kötésben kapjuk meg vagyonokért, és ez a másik véglet.

Vian mindig szarkasztikus humoráról, végletesen acerbikus stílusáról volt ismert. Egy társaságba járt egy időben Jean-Paul Satre-ral és az egzisztencialista írókkal, bizonyos szempontból becsülte műveiket, de nem tartozott közéjük. Ő nem komolykodva és tudálékosan filozofált, durván, élesen, jól érthető allegóriákba burkoltan  fejezte ki cseppet sem hízelgő véleményét a környező világról. 

Ma is odaadnám az évi üveg boromat Vian bármelyik művéért, akármilyen kötésben, (Akár WC-papírtekercsre nyomtatottan is!) Ami nem mondható el sok mai íróról, ezért töltöm le inkább az "alkotásokat" elektronikus formátumú könyvekben, vagy olvasom az internetes könyvtárakban, ingyen. Így van sanszom arra az üveg francia borra, vagy akár egy igazán jó könyvre.

Gasztrománc: az új divat

Én ezt a nevet adtam a romantikus szórakoztató-irodalom új válfajának: gasztrománc. A műfaj sajátossága, hogy a történet szereplői szerelem- és párkeresési kísérleteik közben állandóan főznek, recepteket cserélgetnek, kerti tapasztalatokat, vagy piaci leleményeket osztanak meg egymással. Van, hogy a szakácsok nyomoznak, sőt már vámpírszakácsok is feltűntek a színen!

Ez így elsőre úgy tűnik, rendkívül unalmas lehet, nem? Pedig van néhány opusz, ami kifejezetten szórakoztató, sőt kiváló recepteket vagy konyhai praktikákat lehet belőlük ellesni. 

Én először a szépirodalomban találkoztam gasztrománccal, első osztályú írótól, első osztályú történet: Jorge Amado brazil író Flór asszony két férje című regényéről beszélek. Szerencsés kezdet, mert ezután a többi igazán csak ponyvának fogható fel, kevés kivételtől eltekintve. Flór asszony nem unalmas, ellenkezőleg, humoros, édes, elgondolkodtató. Fantasztikus stílusban előadva egy fantasztikus történet egzotikus receptekkel fűszerezve. Európában nehezen készíthetők el az ott leírt ételek, hiszen alaphozzávalókat nehéz, vagy lehetetlen beszerezni. Én 10 évvel a regény olvasása után jutottam el először Brazíliába, ahol kifejezetten Flór asszony miatt utaztam 3 napra Bahíába, ahol a történet is játszódik. Látni akartam a történet színhelyét, érezni az illatokat, megtapasztalni mindazt, amit a mű olvasása közben elképzeltem. És megkóstoltam 3 helyi ételspecialitást, ebből az egyik Flor asszony levese névre hallgatott. Minden képzeletemet felülmúlta az étel, az ízek különlegesek, a "hangulatuk" teljesen amadoi volt.

Emiatt a könyv miatt olvastam utána több népszerű szerzőtől gasztrománcokat. Nora Roberts írt, ha jól tudom, kettőt, mindkettő teljesen felejthető, és egészen unalmas. Majd Maeve Binchytől hármat, melyek szintén nem mozgatták meg sem a képzeletemet, sem az ízlelőbimbóimat. Majd idén nyáron végigküzdöttem magam Debbie Macomber Cédrusvölgy-sorozatán, az utolsó kettőt már annyira untam, hogy be sem tudtam fejezni. Viszont a mellé kiadott szakácskönyvét azóta is használom, és kiváló recepteket gyűjtöttem ki belőle, hármat vagy négyet ki is próbáltam, nagy sikerrel, az egyiket - a brokkolis egytálételt - azóta szinte hetente sütöm. 

De végeredményben a gasztrománcos tapasztalataim mélyen elkeserítettek: imádom az irodalmat, imádom a humort, és szeretem a különleges ételeket. Hogy nem lehet normális regényt írni képzeletből, ételekből, emberi sorsokból? 

Aztán megtaláltam. Természetesen nem adták ki magyarul, mert az írónő még "nem futott be". De Nagy-Britanniában már legalább 10 könyve megjelent. Én ezek közül hatot olvastam el, a többit még nem tudtam megszerezni, de azon vagyok. És magasan jobb, mint fentebb felsorolt híres és sikeres pályatársai hasonszőrű remekei együttvéve. A hölgy Trisha Ashley, nem fiatal, nem szép, nem feltűnősködő. Egy egyszerű brit háziasszony, aki válása után belevetette magát a nagy betűs életbe, valóra váltotta több régi vágyát, álmát, például elköltözött Velszbe, és könyveket kezdett írni. A hozzá hasonló kisemberek, közösségek életéről, apró küzdelmeikről, melyekben nagy szerepet játszik a kertészkedés, a főzés, a közösségbe való tartozás tudatának erősítése, mások segítése, és persze a szerelem utáni vágyakozás, és ha úgy adódik, a felmerülő lehetőségek megragadása. És humoros, szórakoztató. Nem törekszik Pulitzer-díjra az írónő, de van stílusa, és sajátságos látásmódja. öröm elmerülni az ő kicsiny világában, és mindig tartogat valami meglepetést az olvasó számára, nemcsak a sütemények és angol húsos piték terén, hanem  a kerettörténetben is.

Az egyik történetben a család megvásárol egy régi nagy házat, és boszorkány-múzeumot rendeznek be az egyik részében. Mert a nagypapa a helyi fő boszorkány. (Ez nem mesebeli bosziszervezet, hanem inkább régi hagyományőrzők gyülekezete.) Az unoka a ház másik részében csokoládéboltot nyit, és saját készítésű csokiangyalokat gyárt, melyeket internet útján értékesít, megrendelésre. Megtudhatjuk belőle, hogyan kell ilyen üreges csokicsodákat létrehozni, mellesleg. És persze betér egy jóképű hímnemű vevő is.

Egy másik történet a helyi éves ünnepi almáspitesütő-bajnokság kapcsán beszéli el egy házasság széthullásának, majd a feleség új szerelme megtalálásának egyáltalán nem csöpögősre fogott történetét. Nem meglepő, hogy az új szerelem a fő rivális - egyébként híres séf és író - személyében érkezik el a boldogtalan asszony életébe.

A harmadik történet főhőse egy korán, és tragikus hirtelenséggel éppen Karácsonykor megözvegyült nő meséje, aki szintén neves szakács, de az ünnepeket egyedül, house-sitterként (egyre népszerűbb intézmény, a módosabb családok felvigyázót fogadnak, ha otthonukból egy időre elutaznak, aki rendben tartja a házat, és eteti a háziállatokat) vészeli át férje elvesztése óta. Nem számít viszont arra, hogy az öreg családtagok ott szokták ünnepelni a karácsonyt, így kénytelen-kelletlen megtartja számukra az ünnepet, ünnepi vacsorát főz, belecsöppen az életükbe, és közben kiderít néhány családi rejtélyt. Majd betoppan a tulaj is, aki ünnepelt szobrász, és persze jóképű, elviselhetetlen modorú és egyedülálló.

Mindenkinek ajánlom, aki olvas angolul, ki akar kapcsolódni, és csorgatni akarja közben egy kicsit a nyálát. Én megsütöttem egy ünnepi hagyományos angol húsos pitét (mincemeat pie), és fenomenális lett. Középkori angol receptet találtam, ahogy azt eredetileg - valóban hússal - sütötték a XVI. században. (Ezt nem a könyvből, hanem az internetről vadásztam le.) Manapság már hús nélkül, csak gyümölcs, likőr és magvak, valamint a hagyományos fűszerek hozzáadásával készül, kevesen őrzik a régi húsos hagyományt.  De ma is hónapokig érlelik a tölteléket, sokan már augusztusban elkezdik.

Aki irodalmibb élményre vágyik, látogassa meg Flór asszony főzőiskoláját!

Álom és Halál

Emlékszem, 4 éves voltam, amikor először álmodtam azt, hogy meghalok. Ordítva, zokogva ébredtem, a szüleim alig tudtak megnyugtatni. Attól kezdve meséltem magamnak minden éjjel, elalvást segítendő. És a mai napig tartó álom-fantáziában én halhatatlanná váltam. És az évek során egyre boldogtalanabbá, amiért nem tudok meghalni.(Álmomban, legalábbis.)

Rettegtem a haláltól, és gyerekként, majd ifjúként nem tudtam felfogni, miért kell az embernek megöregedni, majd elmúlni. Akkoriban - és nagyon sokáig - egyiptológus szerettem volna lenni, és pontosan a halálhoz fűződő képzeteik voltak azok, ami az ókori néphez való kötődésemet elősegítette, majd erősítette. Teljesen meg tudtam érteni, hogy nem akarták elhagyni az életüket, és hogy még a testüket is meg akarták őrizni a későbbi visszatérés érdekében. 

Végül elolvastam a régi indiai mesét Szávitriről, a bátor királylányról, aki összebarátkozott Jámával, a halál istenével, és filozófiai eszmecseréjük során bölcs válaszaival - mely a halál megértéséről és elfogadásáról, annak szükséges voltáról szólt - kiérdemelte, hogy kívánságai teljesüljenek. És végül visszakapta Jámától szerelme megkötözött lelkét, amit visszaültethetett a halott testbe, ezáltal férje újra életre kelt, de a kiesett időre úgy gondolt vissza, mintha aludt volna. (Illés Endre: Szávitri)

Hetekig gondolkodtam a mesén, újra és újra elolvastam. Végül megértettem, és azóta nem félek a haláltól. Amitől ma félek, az a halhatatlanság,  Az, hogy ha túl sokáig élek, megfakul a világ, nem tud már semmi újat nyújtani, és hogy el kell veszítenem mindenkit, akit szeretek.

Az irodalomban és képzőművészetekben a Halál mindig férfi, és általában kaszával vagy csuklyás köpenyben, csontvázként ábrázoltatik. Ingmar Bergman filmjében, A hetedik pecsétben, fekete csuhában, mint egy szerzetes. Én Szávitri története óta egy szomorú, sötét, nagyon szép férfinak képzelem el. Ezzel szemben az Álomra soha nem gondoltam személyként. Ahogy Michael Ende Végtelen történetében Fantázia egy birodalom, terület, úgy nekem az Álom is mindig ekként jelent meg a képzeletemben. Mint ahogy a Momo című meséjében az Idő meg egy állandóan változó korú emberként.

Azután tegnap végül hozzájutottam Neil Gaiman - igen, még mindig itt tartok, - Sandman-képregény sorozatának 77 füzetéhez digitális kiadásban, ahol az Álom egy szomorú, sötét, nagyon szép férfi képében szerepel, míg a Halál egy gyönyörű, bohém, vidám fiatal nő. 

És akkor eszembe ötlött, hogy a régi mítoszokban nagyon sok helyen a Halál valóban nő, a holdistennő egyik megszemélyesítője. A görög mitológiában pedig Morpheus az Álom istene, aki férfi.

Ennek ellenére nekem a Halál már mindig Jáma képében fog megjelenni a képzeletemben, és mint szerelmes típusú nő, jobban szeretném, ha a halálom pillanatában őt láthatnám, nem egy vihorászó csitrit. (Az én lelkemet meg sem kell majd kötöznie, szívesen követem akárhová. Egy jó pasit? Hát persze.)

Ha író lehetnék, szívesen írnék egy könyvet a Halálnak, a Halálról, ahogy én ma látom "őt". Szomorú és magányos férfi lenne, aki elmesélné a történeteket, melyeket hivatása teljesítése közben megtudott. Aki szenved attól, hogy mindenki féli, hogy nincs barátja, nem tartozik senkihez és sehová. Hogy soha nem tud megszabadulni a kötelezettségeitől, mert számára nincs elmúlás. És már mindent látott. Mi jöhet neki még ezután? Neki még álmai sincsenek. Számára a halál örök, álom és élet nélkül.

Könyvkiadás egyénileg?

Ma nem könyvekről fogok áradozni, mert már úgyis unalmas vagyok a Neil iránti imádatommal. És terjengős sem leszek. Mindössze egy érdekes élményemet szeretném közvetíteni.

2 éve próbálok elektronikus könyvtárat és kiadót létrehozni. Kértem segítséget az itteni magyaroktól, az otthoniaktól. Végül pár hónapja egy ember ajánlotta fel a segítségét, de az ügyben még nem történt azóta előrelépés. Már-már feladtam.

Azután tegnap nyitottam egy blogot a CanadaHun című - kanadai magyarok által fenntartott - közösségi fórumon, ahol egy téma pont arról szól, hogy hányan kísérelték meg műveiket valahogy kiadni, és csak akadályokba ütköztek, vagy saját költségükön kellett boldogulniuk. Nem állhattam meg szó nélkül. Megkérdeztem, miért nem fognak össze, és csinálnak saját kiadót? Végülis nem megoldhatatlan, de legalább TÖRTÉNIK valami. És ha nem sikerül, legalább nincs más, akit hibáztathatunk, csak magunkat. 

És csoda történt, 2 választ is kaptam pár órán belül, mitöbb, elkezdtek szervezkedni. Felvetődött, hogy maga a fórum üzemeltetője is beszállhatna. 

Miért van az, hogy a magyar emberek maguktól nem jutnak el évekig arra a következtetésre, hogy közös érdek plusz összefogás egyenlő eredmény? És miért külföldön élő magyarok azok, és ráadásul az észak-amerikai kontinensen, nem Európában vagy pl. Dél-Amerikában, akik azonnal mozgásba lendítik a dolgot, ha van valami használható ötlet? 

Sok ember ír manapság, nemcsak magyarok, nemcsak irodalmi képzettségűek. És tapasztalataim szerint nem feltétlenül azok a jobbak, akik tanulják. Szerintem Shakespeare nem tanulta. Viszont ismerek olyanokat, akik a fejükbe vették 50 évesen, hogy holnaptól költők lesznek, és beiratkoztak egy gyorstalpaló fizetős tanfolyamra, amelyet néhány író tartott. Én nem tudom, jó írók-e, semmit nem olvastam egyiküktől sem, és van, akinek még a nevét sem hallottam addig. 1 év múltán a tanonc, elvégezvén a kurzust, teljességgel meg volt arról győződve, hogy ő most már költő. És ehhez mérten nyilatkozott onnantól pályatársai szörnyű alkotásairól. Küldött nekem 2 verset, amiket ő írt. Hát még életemben nem olvastam azoknál rosszabbat. Még Szabolcska Mihály is ismerte a rímet, a ritmust, ha a mondanivalót nem is. Szóval, szerintem a költő az, aki tud verset írni, az író az, aki tud novellát írni - állítólag azt nehezebb, mint regényt (Gabriel García Márquez szerint) - amit mások szívesen elolvasnak, és akár elgondolkodhatnak rajta. Nem az, aki tanulja, hogyan kell írni. Az csak a plusz, és nem becsmérlem le, szükséges is, de a tehetség fontosabb.

Én imádom Tandori Dezső munkáit, de olvastam olyan verseit, amikből egy árva mukkot sem értettem. Azért az pedig nem árt, ha az ember felfogja, amit olvas, nemde? 

Így arra gondoltam, mennyi igazi tehetség vész el, mert nem tudja megfizetni, hogy kiadják a könyvét, vagy ha el is jut odáig, nem tudja kellően reklámozni a művet. és ma a marketing nagy úr. De az internet ma már képes a rejtett tehetségeknek is lehetőséget adni, és ennél olcsóbb megoldás nincs azok számára, akiknek nincs se pénzük, se kapcsolatuk, hogy egy jelentős kiadóval megállapodhassanak. A csináld magad mozgalom nem mindig zsákutca. 

Szülinapi ajándékba Tündérország

Igen, megajándékoztam magam, az ajándék egyenesen Neil Gaiman képzeletének sötét feneketlen óceánjából eredt. Azt hittem, még egy hétig legalább Tündérhonban tartózkodhatok, de annyira belemerültem az utazásba, hogy alig maradt már időm. Vagyis a hétvégén 5 Gaiman-regényt, és 20 novellát olvastam el. Jobbára nem ettem, nem aludtam, és semmi mást nem csináltam, csak Fantáziában kóboroltam különféle változatos lények és földi ifjak társaságában. Részt vettem az Armageddonban, ismét találkoztam - többször is, ha jól sejtem - Odinnal, Lokival és a holdistennőkkel. Elrepültem Sandmannal, az Álmok Királyával az ő édeni felfoghatatlan birodalmába, egyszer a Rémálommal való küzdelmei kapcsán, egyszer pedig a Rókalánnyal és szerelmével, a buddhista szerzetessel. Találkoztam kísértetekkel, angyalokkal és démonokkal, boszorkányokkal és vámpírokkal, gyermekkori emlékekkel, még zombikkal is. Jártam Japánban, Asgardban és New Orleansban, New Yorkban és Londonban. Nyomoztam egy démonikusat Sherlock Holmesszal is. És küzdöttem az InterWorldben számtalan lehetséges Harkinnal a gonosz mágusok, és még gonoszabb bináris űrkalózok ellen.

És most megint itt vagyok, és minden olyan megszokott, unalmas és színtelen. Még egy nyomorult holló sem ül a fán, és károg rám emberi szavakkal. Csak a XXI-i századi jól megszokott szagok és hangok érnek el hozzám, benzin és szemét, frissen sült péksütemény és a folyó szaga, állandó motorzaj. 

Csak meg kellene idéznem az Álmok Királyát, hátha tesz nekem is egy szívességet, és örökre a birodalmában rekedhetek. 

Lehet, hogy az a szülinapi ajándék, hogy visszatérhetek a valóságba? Ha Neil írná, lehet, hogy így lenne. Korunk bárdja ebből a szempontból kiszámíthatatlan.  

Van még 2 mesekönyv, 1 regény, és 2 novelláskötet olvasatlanul. Mára elég lesz. De mi lesz holnap?

... és a veszélyek most tetőznek!

Tegnap 2 Gaiman-művet is magamévá tettem. És közben olvastam egy kis magyar mitológiát is, majd Marija Gimbutasról néhány cikket. Az ember azt gondolná, ezek teljesen különböző témák, és pedig nem! A közmondás szerint minden út Rómába vezet, nem?

Az egyik Gaiman-könyv - A temető könyve - olvasása közben sírtam és nevettem egyszerre. Ki másnak jutna eszébe egy temetőről egy igazi gyönyörűséges, könnyes-bús tündérmese? Neil szerintem abban nagy, hogy egy csodálatos allegóriát mesél el, ami mindenkinek mást jelent - gondolom - és minden vélt jelentés voltaképpen igaz és helyénvaló. A mítoszok általában tragikusak. A tündérmesék általában boldog véget érnek. És ez a temetői történet egy kisember felnőtté válásáról mítosz és tündérmese egyben, minden szükséges és elengedhetetlen kellékkel. Lélekemelő. 

A másik könyv az új történet, melyet  - mint közben kiderítettem - már szintén kiadtak magyarul is, bár én eredetiben olvastam el, Óceán az út végén címmel. (Ez gyors volt!) Nahát ez...! Egy férfi visszaemlékezése a gyermekkorára, akkori félelmeire, a felnőttekről alkotott - nem túl hízelgő, de nagyonis igaz - véleményére valamelyik közeli hozzátartozója (nem derül ki, kicsoda) temetése alkalmából visszatérvén szülőhelyére, gyerekkora színhelyére. És mindeközben, bár szerintem legtöbben nem is tudunk róla, belecsöppenünk egy mítoszba, mily meglepő! Mert a kisfiú története 3 nő története, és a világ története is. A kisfiú összebarátkozik a kislánnyal, aki különleges, természetfeletti képességekkel rendelkezik, és együtt belegabalyodnak a gonosszal folytatott örökkévaló küzdelembe. De a gonosz itt voltaképpen nem is gonosz, csak más, nem e földre való. A feladat, visszakergetni a mást arra a valóságsíkra, ahová tartozik. És ekkor közbelép az anya és a nagymama, akikről szintén kiderül, hogy nem emberi szereplők, de soha nem derül ki pontosan, hogy valójában kik. Ám a Hold - mindhárom alakban - állandóan jelen van, amikor ők szerepelnek a színen. Az anya a telehold, a kislány a növekvő, a nagyi a fogyó hold.

A három nő a szomszéd farmról - a kislány, az anyja és nagyanyja - voltaképpen egy és ugyanaz a személy 3 aspektusa, az ősi anyaistennő, a mi magyar Nagyboldogasszonyunk, a szláv és török Baba Yaga, a kelta Holdistennő, vagy bármely más klasszikus vallás istennői triászai, és persze a keresztények "elférfiasodott" istenháromsága is innen ered. 

És itt jött be a közben - valójában egyidőben és felváltva, - olvasott Magyar mitológia Kendra Kabostól, Robert Graves Fehér istennője, vagy Marija Gimbutas litván származású amerikai régész és egyetemi professzor, akinek azóta kezdettől fogva vitatott anyaistennő-elmélete kapcsán indult el a neopaganizmus és a Wicca mint újabb (és ősibb) vallási irányzatok is. Mert honnan máshonnan lennének azonosíthatók a farmbéli nők megfelelői?

Az ősi világképben a Holdistennő 3 alakban szerepel, a fiatal nő a tavasz és a vadászat szűz istennője, az ártatlan (mint a görög Artemisz, a római Diána), a középső hölgy a nyár, a természet és termékenység istennője (a görög Démétér, a római Maia és Ceres, a magyar Nagyboldogasszony), és az idős asszony, a halál és a boszorkányság, az alvilág istennője (a görögöknél Hekaté, a rómaiak Kübeléje, a velszi-kelta Rhiannon). A kelták a Hold, az alvilág és még sok más istennőjét Arianrhodnak - Ezüst Kerék - nevezték, aki szintén 3 alakban jelent meg. Az ő palotájába térnek meg a holtak lelkei északra, a Corona Boreálison túl. Minden vallás szerint a Hold-istennők ismerik a jövőt, tehát sorsistenek is. És a Hold változásai alapján az örök megújulás, születés és halál képviselői is. Igazból ő  a világmindenség.

A könyvben a kislány az, aki a feladatot végrehajtja, aki "vadászik", aki ártatlan. Az anya általában a gazdasággal foglalkozik, járja a szántóföldet, végzi a házimunkákat, feji a teheneket és csodás étkeket készít, gondoskodik mindenkiről, aki az útjába kerül, legyen az a családja, más ember vagy állat. Állandó kísérője a macska. A tehenek jelentőségteli szereplők, a mindig az étkezőasztalon lévő gyümölcsből és mézből készült ételek alapján jelen vannak a méhek is. Ezek a mi Nagyboldogasszonyunk szent állatai is. A nagymama az, aki viszont legyőzi, és a "halálba" küldi a gonoszokat, s az út végén lévő "óceánba" - tavacskába - kerülő kislány, aki feláldozza az életét, hogy megmentse kis főszereplőnk életét, nem hal meg, csak egy másik valóságba távozik meggyógyulni, ahonnan egyszer visszatér. Ennél szebben és közérthetőbben nem is fogalmazhatta volna meg Neil, mi történik valójában a mítosz és a valóság síkjain.  

A könyv megjelenése után a New York Times kritikusa így ír: 

"Valahányszor Gaiman-könyvet olvasok, megismétlődik ugyanaz. Az elméje sötét feneketlen óceán, melybe valahányszor belecsusszanok, a való világ elenyészik, és helyette egy sokkal szörnyűbb és gyönyörűségesebb világban találom magam, melyben boldogan süllyednék el."

Eszerint nem egyedül én érzem így, szerencsére. Na ezért mondtam, hogy a veszélyek tetőznek. Mi lesz, ha minden Gaiman-könyvet elolvasok? (Ami kb. 1 hét múlvára tehető, ha ebben a tempóban haladok!!!) Remegve várhatom majd, mikor fejezi be a következőt, hogy újra el tudjak merülni egy újabb mitológikus tündérmese minden rettenetessége ellenére az eviláginál jóval megnyugtatóbb hullámaiban. Ha valakit érdekel Gaiman alkotói tevékenysége, figyelemmel kísérheti és kapcsolatba léphet vele a blogján itt: 

http://journal.neilgaiman.com/

És ez meg úgy tetszik! Dögös a fickó, nem? Chris Riddell rajza Neilről, melyet a blogjáról vettem kölcsön, bocs. Remélem, utólagos engedelmükkel.

A veszélyek csak sűrűsödnek...

Ahogy sejtettem, magába szippantott a történet. Miután sikeresen átküzdöttem a nehézségeken magam Árnyékkal (Neil Gaiman: Amerikai istenek), nem voltam képes visszazuhanni a reménytelen valóságba. Így folytattam az Anansi-fiúkkal, amit éppen most fejeztem be. De nem tudok élni - egyenlőre - Gaiman nélkül, így sikerült szert tennem a legújabb opuszra, ami ezévben jelent meg Amerikában. (The Ocean at the End of the Lane) Úgy tűnik, nem szabadulok az istenektől még egy darabig. De ők legalább igaziak!

Volt egy film, amit mindig meg akartam nézni, már csak a témája miatt is, egy amerikai film az ősi óangol mítoszból, Beowulf története. Nem volt rá időm, majd alkalmam, később pedig lehetőségem, de most, hogy tudom, Neil Gaiman írta a forgatókönyvet, biztos megmozgatok minden követ, hogy hozzájussak a filmhez, főleg miután most már arról is értesültem, hogy kedvenc színészeim közül is többen szerepelnek benne, Anthony Hopkins, Angelina Jolie például. 

És kiderítettem, hogy az HBO forgatott egy sorozatot az Amerikai istenekből is. Na erre nagyon kíváncsi leszek! Meg is nézem a hétvégén, látható a Youtube-on is. Gaiman szerint a rendező zseniális volt, tehát a szerző nem kapott szívinfarkust, miután megtekintette, mint ahogy szépemlékezetű Boris Vian, amikor megnézte a filmet, amelyet a Tajtékos napokból forgattak. Állítólag a bemutatón lelte halálát, a film következtében. Nem csodálnám, ha tényleg így lenne. De erről már értekeztem, nem kezdem újra. Csak végszóul idéznék egy pár sort Gaimantől, aki szerkesztett egy - magyarul is kiadott - antológiát, melyhez bevezetőjében írta ezt:

"A tévé és a mozi remek dolog, de ott mások a főszereplők. Olvasás közben viszont minden az én képzeletemben történt. Bizonyos értelemben ott voltam én is.

Ez az írott szó varázsa: a szavakból világokat lehet építeni." (17 képtelen történet)