Hetedhét
ország fekete királyfia megmenti asszonyát a jótündér – mondhatni
Fogtündér – közbenjárásával és segítségével, és bár patakokban folyik a
vér, a brutálisnak ható képsorok nyomán mi mégis úgy hagyjuk el a
vetítőtermet, hogy győz a jó, szép a világ, és talán a holnap még szebb
lesz. Quentin Tarantino most sem fordított hátat sem önmagának, sem a közönségének.
A
Django elszabadul című mozijának már a hazai címe sem szorul mankóra,
bár ez olykor szükséges volna a magyar címfordítások esetében. Itt nem,
ez jó, kimondottan találó, mondhatni „tarantínós” is.
A
történet elegáns fricskák sorozatára épül, és ezek a fricskák a
szereplőválasztásban, a jelmezben, a kellékekben és a zenei stílusok
közötti szemezgetések eredményeként felhengzó aládöngetésekben
megerősítést nyernek. (Don Jonson, a Miami Vice tökös zsaruja, mint
botvacsinált Ku_Klux Klánosa bukkan föl a vásznon, a felszabadított
rabszolga viszont zsarus-szemüvegben, királykék apródruhában Djangoként,
stb.)
A német származású fejvadász (Christoph Waltz) egy néger rabszolgát Djangot (Jamie Fox)
szabadít fel azért, hogy - immáron a bűnüldözés nevében, ám a saját
anyagi javainak felvirágoztatása érdekében – Djangot fejvadászként maga
mellé állítva, fehér bűnözőket öljenek pénzért. A kivételes
képességekkel megáldott mesebeli fejvadász-inasból a düh, a szerelem, az
undor, és mindaz a tanítás, amit tanítójától magába szívott, igazi,
önálló fejvadászt csinál és akkor Django elszabadul… Élő, szellemes és
korántsem üres párbeszédekben brillíroznak a színészek valamennyien!
Humor, irónia, szarkazmus örvénylik a vértócsák tetején, miközben
egyetlen pillanatra sem a brutalitás vágja mellbe a nézőt.
Tarantino
úgy használja az emberi testből kirobbanó – mert nála a vér nem
folydogál, hanem előtör, kirobban - vér látványát, mint egy
hegedűvirtuóz a hangszerét. Szinte minden egyes karakter telitalálat. Én
nem is tennék különbséget abban, hogy „hánymondatos”, avagy
"többoldalas" szereplőről van-e szó. Dr. King Schultz, a szerintem
reneszánsz embertípust képviselő gyilkológépi szerepet felvállaló
fejvadász, a Csankó Zoltán által kölcsönzött magyarhanggal
parádés párosítást alkot. Az Oszkár-díjra Waltzot, mint legjobb
mellékszereplőt jelölték…úgy gondolom, hogy ő például (mint ahogy
ahogyan sokan mások sem voltak azok) nem mellékszereplő, legfeljebb nem
címszereplő.
A
mozi második – igen súlyos - harmadában megjelenő, elképesztő emberi-
faji- nemzedéki és tudomisén még milyen tragédiát magába sűrítő, mélyen
megvetendő, de szánandó talpnyaló néger inas megformálásában Samuel L. Jacson – Reviczky Gábor magyarhangján - feledhetetlen és hátborzongató volt.
Ez éppúgy elmondható Calvin Candi figurájáról, akit Leonardo DiCaprio egyszerre szikrázóan és árnyaltan alakít rohadtlelkű, skizofrén bohócként - a magyar változatban Hevér Gábor „őrülten” tökéletesre formált hangján.
Tocsogtunk
a vérben a hosszú film alatt, de egyetlen pillanatában sem vártuk azt,
hogy a következő képsor végén a befejező snitt jöjjön elő. Tarantino –
ahogyan erre már minden mozirajongó ráébredhetett – mestere a feszültség
fenntartásának, és ha volt is olyan mozija, az utóbbi időben, amire nem
olyan erőteljesen tapsoltunk (nem a Kill Billre gondolok), ez
alkalommal összeverem a tenyeremet.
Munkácsi Gabriella
