Könyvkatedrális: Indiánok

Elhatároztam, hogy a Montevideo Hírmondójába írok egy cikket az őslakos indiánokról. Elkezdetem adatgyűjteni, természetesen a Wikipédia bejegyzései voltak az elsők, amiket megnéztem. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a szócikkek néhol egymásnak is ellentmondanak. Így ebből nem lettem sokkal okosabb. Tovább keresgéltem a neten, és rendkívül érdekes következtetésre jutottam. Miszerint teljesen mindegy, hol vagyok a világban, az emberek identitástudata mindenhol ugyanúgy működik. 

Itt Uruguayban az emberek azon vitatkoznak, hogy a charrúa vagy a guaraní indiánok az őslakosok, melyik nép volt itt előbb, és a jelenlegi népesség őse melyik nép. Ami azért megdöbbentő, mert a jelenlegi népesség azon része, mely generációk óta itt él, teljesen egyértelműen európai gyarmatosítók leszármazottja, természetesen a valaha itt élt elődökkel keveredve immár. (Csakúgy, mint a magyarok.)

A charrúák mint nép genocídium következtében már az 1800-as évek közepére eltűnt. Az egyik vitatkozó csoport szerint teljesen kihaltak. Ezzel szemben antropológiai és genetikai vizsgálatok során megállapították, hogy a jelenlegi uruguayiak egy csoportja hordozza azokat a markereket, amelyek charrúa származásra utalnak. Egy másik forrás szerint viszont a mai uruguayiak kb. 30%-a guaraní eredetet mutat. 

Az uruguayiak rendkívül büszkék a bennszülött charrúákra, a tiszteletükre szobrot is állítottak. De Montevideoban szobrai állnak Rivera tábornoknak is, akiről utcákat és tereket is elneveznek az ország minden városában, és aki a charrúák népirtását elrendelte. De miért is lepődöm meg?

Mi magyarok szobrot állítunk a szentként tisztelt "államalapító" István királynak, és utcákat és tereket nevezünk el róla. És ünnepeljük, hogy behívta a Kárpát-medencébe a németeket, akik segítségével kiírtotta az ellenszegülő honfitársait. Idegenekkel keverte a magyarságot. És a magyarság már akkor is kevert nép volt. 

És vitatkozunk azon, hogy finnugor vagy türk, esetleg szkíta rokonságunk van-e. Antropológiai és genetikai vizsgálatokat végeznek tudósaink, hogy megállapítsák, - így több mint 1000 év után, - hogy honnan ered a mai magyarság. Kicsi a világ. 

Nemrégen olvasgattam a régi "magyar" nemesi családfákat, és igen elcsodálkoztam. A büszke magyar nemesek a történelmünkben szinte valamennyien német, szláv vagy frank eredetűnek mutatkoznak. Országhok, Rákócziak, Zrínyiek, Báthoryak, egyikük sem a honfoglaló magyaroktól származtatták magukat. Nem is beszélve a Hunyadiakról. 

Azt is olvastam, hogy a jelenlegi genetikai kutatásokra épülő álláspont szerint a honfoglalók - most függetlenül attól, valójában milyen eredetűek voltak, - és a ma élő magyarság genetikailag nem azonosak. Mi mégis a honfoglaló őseinken vitatkozunk.
http://www.nyest.hu/renhirek/honfoglalok-magyarok#b   (itt olvastam!)
Ahelyett, hogy azt keresnénk ezek után, hogy a mai magyarság honnan ered. Bár szerintem ez egyértelmű, nincs "tiszta" magyar (már a származást tekintve), mert felmenőink között török, tatár, német, osztrák, olasz és francia, zsidó, roma és román, tót és szerb, örmény és görög mind megtalálható. 

Nem az a magyar, aki a honfoglalók ki tudja, milyen eredetű népességéből eredezteti magát. Az a magyar, aki magyarul beszél, magyarnak vallja magát, és arra büszke. És az az uruguayi, aki függetlenül spanyol, francia, olasz stb., esetleg charrúa vagy guaraní eredetére való tekintet nélkül uruguayinak vallja magát, és arra büszke. 

Mindez nem azt jelenti, hogy nem kell érdeklődnünk az őseink iránt, hiszen az ősök tisztelete a nemzeti identitás-tudatunk része, és jó tudni, kik voltak ők. De ennek nem lenne szabad megosztania a népességet, egymás ellen acsarkodni, pocskondiázni a velünk egyet nem értőket.    

Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak...

Napok óta gondolkodom azon, amit kedvenc gasztroblogom írója, HunMoiselle felvetett: indítsak egy rovatot a Montevideo Hírmondója című lapban, amely a főzésről, kedvenc ételekről szól, recepteket is tartalmazva. Közben olvastam egy régebbi írását a blogján, amely a honvágyról szól, és a hozzászólásokat is, melyeket kiváltott: a honvágya ismert és szeretett magyar ételek, illetve élelmiszerek hiányával mérhető, többek közt. Ezen ismét mélyen elgondolkodtam. És a következőkre jutottam: 

1. Miért írjak vagy kezdjek olyan rovatot, amely nem különbözik a sok-sok milliótól, melyeket megtalálni az interneten, ráadásul értőbb, nálam gyakorlottabb, esetleg tanultabb háziasszonyok, "háziemberek", neadjisten éppen szakácsok vagy séfek révén. 

2. Miért írjak olyan ételekről, amelyeket én vagy az én írásaim iránt érdeklődők esetleg nem is tudnak elkészíteni - na nem a képzettségük hiánya, hanem idő vagy alapanyag hiánya, esetleg rendkívül drágán vagy nehezen való beszerezhetősége miatt.

Nem kézenfekvő, hogy az ember arról a konyháról ír, amely ország lakója? Vagy olyan ételekről, amelyeket ő maga főz meg otthon, elővéve minden kreatív készségét, hogy helyettesítse a nem hozzáférhető hozzávalókat?

A második kérdésre a válasz, persze, arról tudok írni, hogy én mit hogyan készítek ma, a világ másik végén, ami hasonlít ahhoz, amit Magyarországon sokszor ettem, és szeretek. De az első kérdésre a válasz nehezebb.

Mert végigvizslattam az interneten fellelhető gasztronómiai lapokat, és összesen ha 10 ételt találtam, ami uruguayi. Tehát arra jutottam, hogy kénytelen leszek magam szerkeszteni egy rovatot az uruguayi konyháról, és közzétenni a környezetemben élők által ismert ételek receptjeit. 

És a rovat tartalmazhatja azoknak az ételeknek a receptjeit is, amelyeket magam kreáltam, helyettesítvén az ismert magyar alapanyagokat az itt kaphatókkal. 

Igen, nehéz dolog körözöttet csinálni úgy, hogy az egész földrészen nem használják, mi több, nem is ismerik az európai - tudomásom szerint Dél-Franciaországból származó - köménymagot. Itt csak római kömény van, amely nem képes helyettesíteni az európai megfelelőjét, mert teljesen más íze van. És nem lehet juhtúrót sem kapni, illetve ha lehet, én még nem találtam meg azt a helyet, ahol hozzá lehet jutni. A pirospaprikáról nem is beszélve! De lehet csinálni fűszeres túrókrémet a meglévő fűszerekből, és házilag tehéntejből képezett túróból és vajból.

Nehéz töltött káposztát főzni, ha nem kapható savanyított káposzta. Ámde lehet készíteni házilag savanyú káposztát, én meg is próbáltam, és többeknek nagyon ízlett a belőle készített töltött káposztám. Mert a marhahús itt sokkal jobb minőségű, mint otthon, értelemszerűen, hiszen ez egy gaucho-ország. És nincs tejföl, úgyhogy aludttejből vagy tejszínből csinálok.

Való igaz, más ízük van a zöldségeknek, a hagymának és a burgonyának is, de nem rosszabb, időnként még jobb is. Ha megfelelően fűszerezem, az étel nem lesz rosszabb, mint otthon, csak különlegesebb, mert más! 

Amíg Magyarországon éltem, soha nem sikerült rendes húslevest előállítanom, mindig mosogatólé-szerű lett. Itt megtanultam, nagyon ehető, pedig nincs petrezselyemgyökér, karalábé, zellergumó. De használok más dolgokat, és sokkal jobb ízű, mint az otthoni kreálmányaim voltak. 

Itt nem lehet süteményt kapni, mint otthon vagy Európában, csak celofánba csomagolt gyümölcskenyereket meg linzerszerűségeket, és előre gyártott tortákat. Így megtanultam pitéket és kalácsokat gyártani, red velvet tortát és New York cheese caket, valamint muffint is. De karácsonyra készítettem házilag szaloncukrot, mert az sem ismert itt. A lehetőségek határtalanok. 

Tehát, úgy élek Rómában, mint a rómaiak, azt eszem, amit itt lehet kapni, és felhasználom az otthoni és egyéb országokban szerzett kulináris tapasztalataimat, hogy saját ízlésemre formáljam a konyhát, ami itt egyébként is elég nemzetközi, tekintve hogy az állam 200 éve létezik, és a népesség kevertsége miatt szinte minden nemzeti konyhából felhasznál egy kicsit.

Miután sok hiányzó alapanyagot kell pótolnom, vagy házilag előállítanom, begyűjtöttem majd 300 szakácskönyvet, vagy gasztronómiával foglalkozó művet. Találtam könyveket, melyekben százával vannak receptek kenyérsütéshez, már ki is próbáltam, mert itt nem lehet olyan kenyeret kapni, mint Magyarországon. Így sütöttem egyet, és csodásan sikerült, pedig nincs kemencém, sem kenyérsütő berendezésem. Mi több, még légkeveréses sütőm sincs. De a kenyér az kenyérízű lett, ropogós héjú, a kovásztól kicsit savanykás, ahogy kell. 

És vannak könyveim, amelyek a különféle sajtok, túrók házi készítéséről szólnak, vagy házibor, almabor, egyéb gyümölcs- és zöldségborok előállításáról. Nagy kaland kipróbálni, és megéri a fáradságot, még ha nem is sikerül minden, vagy legalábbis nem elsőre. 

És a kedvenceim azok a könyvek, amikben középkori receptek vannak. Egy élmény csak olvasni is őket, bár egy receptet kipróbáltam tavaly karácsonykor, az autentikus mincemeat pie (húsos pite) brit ünnepi ételt, melyet a britek és az Egyesült Államok lelkes főzőfenoménjei manapság már hús nélkül, kizárólag szárított gyümölcsök és magok felhasználásával készítenek. Hát, nem mondom, hogy tökéleteset alkottam, de az ízek különlegesek, szokatlanok voltak. Tökéletesített verzióját idén is tervezem. Sok hússal!

Úgyhogy elhatároztam, megvalósítom HunMoiselle ötletét, és lesz főzős rovat az újságomban, de nem kívánok versenyezni a hozzáértőkkel, csak elmesélni, hogyan főzöm meg az otthonról hozott ételeket itteni alapanyagokból, vagy az uruguayiak hogyan főzik meg azokat az ételeket, amiket más formában ismertem meg a világ más részein. Remélem, sikerül majd érdeklődést keltenem a próbálkozásommal, és abban is bízom, hogy előbb-utóbb mások is megosztják velem a tapasztalataikat és receptjeiket, akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Könyvkatedrális: "Gyakorlatilag mindenki nyomorult" - Emil.Rulez!-interj� - HVG.hu

Mostanában minden nap olvasom az RSS-hírcsatornán a HVG online híreit, és ha van időm, időnként régebbi cikkekbe is beleolvasok, ha találok (számomra) valami érdekeset. A politikai jellegű acsarkodásokra már régen nem vagyok kíváncsi, minta szerint történik minden, melyre nincs egyéni ráhatásom. De a kultúrális történések között van néhány említésre méltó dolog.

Így találtam rá az Emil.Rulez! zenekar tagjaival közölt interjúra is:

 "Gyakorlatilag mindenki nyomorult" - Emil.Rulez!-interjú - HVG.hu

Valójában én a klasszikus és barokk zene rajongója vagyok, na és persze a jazz és blues, valamint a népzene is közel áll hozzám. Nem vagyok mentes kilengésektől sem, így egyes alternatív műfajok képviselői is fel tudnak lelkesíteni. De a Rulez az egyetlen olyan zenekar, amely először a szövegeivel ragadott meg. Gondolom nem vagyok egyedül. 

Ifjúkorom feledhetetlen olvasmányai voltak Boris Vian és Raymond Queneau könyvei, utóbbitól a Zazie a metrón, a Ruleztől hallott népszerű dal erre a könyvre utal. Soha nem találkoztam Gabi barátnőmön kívül senkivel, aki olvasta volna, és már majdnem el is feledkeztem a műről, amikor először hallottam Ruleztől a slágert. Megdöbbentett, megnevettetett, elsírtam magam a meghatottságtól, és elővettem a könyvet, hogy újra elolvassam. Majd megszereztem az 1960-ban Louis Malle által rendezett, a műből készült filmet is. (A film nagyon jó, de persze köszönő viszonyban sincs a könyvvel! Filmen soha nem lehetett volna a történet csattanóját úgy visszaadni, ahogy a regény teszi.)

 "A regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet." Ez azért mindent elmond, ugye, amit én soha nem tudnék egy mondatban?

Ami miatt megszerettem a Rulezt, hogy a könyv stílusa, és a Rulez-féle szöveg hangulata teljesen összevág, pedig a dal nem a könyvről szól, de az ihlette. Sajátságos a Hajós-Hegyi páros szarkasztikus humorral előadott, szövegekbe csempészett társadalom- és mindenféle-kritikája, ők a gondolkodó, művelt embereknek írnak és adnak elő, nem szolgálják az úgynevezett közízlést, mindig valami újat teremtenek. Minthogy manapság a könnyűzene gyakorolja a legnagyobb hatást a közre, nem ártana, ha több igényes szöveggel találkozhatnánk a műfaj képviselői által előadott remekekben.

Queneau könyve, a Zazie a metrón az 1950-es évek Párizsában játszódik, és egy tizenéves kislány meséli el a történetet, aki vidékről kerül a fővárosba, és egyetlen célja, hogy utazhasson a metrón. Ez az általános közlekedési sztrájk miatt végül nem sikerül neki, de a Párizsban eltöltött idő alatt megismerkedik a környezetében élő francia kisemberekkel, a periférián élőket is belesorolva, a másságot sem elítélve, akik ténykedéseit a maga ifjú szemével igen élesen, néha cinikusan, és soha nem naívan látja. Fergeteges élmény olvasni, és azóta sem változott semmit a világ, talán csak jobban elidegenedtek az emberek egymástól, de az alapproblémák nem változtak. Aki ma olvassa, sem fogja azt gondolni, hogy idejét múlta a mondanivaló. És van neki mondanivalója! 

Ahogy a Ruleznek is nyilvánvalóan van. Még egyet idéznék a riportból:

"Ma nagyon vakító világ van, nő a villogás, egyre inkább szédül mindenki, és minden igyekszik elterelni a figyelmünket arról, hogy valójában teremtő lények vagyunk" – mondja Hegyi, aki korábban már írásban is jelezte: "ennek a szarnak a java még hátra van".
Most pedig egy szigorúan rövidített változatban el is magyarázza, mire gondol: "Ha ez minden létező világok legjobbika lenne, akkor nem lenne ennyi bánatos és ideges ember körülöttünk, márpedig én most nem kacagva szaladgáló embereket látok, hanem gyakorlatilag mindenki nyomorult."
"Úgy tűnik, mintha a civilizáció elkanyarodott volna a normalitástól. Valamit súlyosan elcsesztünk, ennek a böjtje pedig még hátra van. Ez nem egy isteni büntetés, pusztán annyi, hogy a bolygó leráz bennünket magáról, mint egy bolhát. Mindezzel együtt én az armageddonnak, ha úgy tetszik, inkább örülök, mint bánkódom felette. Megérdemeljük. Ez ilyen. Ha elindítasz egy pofont, az visszajön."

Tolkien és a Kalevala

J. R. R. Tolkien és a Kalevala

Miután megírtam a mai napra rendeltetett bejegyzésemet, nem hagyott nyugodni a dolog, tovább böngészgettem, és ezt találtam. Érdemes elolvasni, teljesen egybevág azzal, amit én írtam, csak egy más aspektusból szemléli az író. 

"Tolkien azért tanult meg finnül, hogy eredetiben olvashassa a Kalevala egyes részeit. Egy diákklubban előadást is tartott a Kalevaláról, és kifejezte sajnálkozását, hogy az angoloknak nem maradt fenn olyan eredeti mitológiájuk, mint a finneknek.
           Miután megismerkedett a finn nyelvvel, Tolkien felhagyott az újgóttal kapcsolatos munkájával, és új nyelvet kezdett alkotni a finn alapján. Ebből fejlődött ki később a Tolkien-rajongók számára jól ismert quenya, a tündenyelv. A szilmarilokban és A gyűrűk urában a quenya a tündék ősnyelve: sajátos „tündelatin”, a tündedalok nyelve."

Az írásban a szerző - többek között - a szilmarilokat és a Kalevala szampoját hasonlítja össze, és megjegyzi, hogy a szampo mibenlétére nem találtak pontos magyarázatot. Az általam előzőleg említett Hamlet malma műben a tudós szerzőpáros talál magyarázatot, és részletesen ki is fejti álláspontját bizonyítékaival együtt. Ha valakit érdekel, és nem tud hozzájutni a könyvhöz, írjon, szívesen elküldöm elektronikus formában.

Könyvkatedrális - Tolkien és a mitológia

Információt keresve az interneten egy cikkemhez a Montevideo Hírmondójának következő számában, ráakadtam erre az oldalra, és mindenről megfeledkeztem. Csodás írásokat találtam az oldalon könyvekről, szerzőkről, az információk kincsestára a számomra.

Magyar Nemzeti Digit�lis Arch�vum • ​A p�pa is p�ld�l�zott hőseivel – 40 �ve halt meg Tolkien

Majd megleltem a Tolkienről írt cikket, nem is tudtam, hogy most volt a halálának 40. évfordulója. Tolkien számomra az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró író, jóval azelőtt fedeztem fel, hogy a filmeket leforgatták volna a műveiből, - bár inkább azt mondanám, a művei egy részének felhasználásával, -  abban az időben olvastam el először a Gyűrűk urát, amikor alig tudták a környezetemben, hogy ki az a Tolkien, vagy mi is ez a könyv. Két egyetemista társam ajánlotta, tudván, hogy szeretem a meséket, mítoszokat, Arthur király legendáit, és hogy archeológus, majd nyelvész akartam valaha lenni, valamint mély és lelkes elkötelezettségemet minden iránt, ami germán és kelta hagyomány (persze a magyar őstörténet, az egyiptomi ókor és római-görög, valamint indiai mítoszok mellett). És ahogy a kezembe vettem az első kötetet, és elolvastam az első néhány mondatot, beszippantott a történet, megszűnt a "valóság", beléptem a mítikus világba, ami többé soha nem engedett el. 45-ször olvastam el a könyveket, majd végül az eredeti nyelven is. Magyarul jobban tetszett, köszönhetően Réz Ádám és Göncz Árpád kivételesen színes fordításának. 

Ezt követően beszereztem az akkor magyarul még meg nem jelent többi művet is, a teljes Középfölde-sorozatot angolul, melyet az író egyik fia, Christopher szerkesztett sorozattá Tolkien halála után. Darabonként vásároltam össze a sorozatot külföldi útjaimon. Hosszú ideig végrendeletem egyik pontját képezte, hogy a könyveket velem együtt temessék el, ha meghalok. Úgy hurcoltam magammal mindenhova valamely könyvét, mint mások a Bibliát, vagy a bölcsészhallgatók a 80-90-es években József Attila verseit.

Azóta sok úgymond "fantasy" irodalmat olvastam, máig szeretem a meséket, és belemélyedtem a mitológia rejtelmeibe is. Soha többé nem találtam meg azonban azt a mély kötődést egy történethez, amit a Gyűrűk ura indikált. 

A mitológia egyik nép hagyományaiban sem teljes, összefüggő egész, még a görög vagy indiai mítoszok is - bár azok, amelyek a leginkább összefüggő történet-halmazt alkotják a többi között - töredékesen maradtak fenn, rejtett tartalmuk csak teljes figyelem-összpontosítás és állandó kutatás és olvasás után sejlik elő.  Segít a mítoszok, a mitológia megértésében Sir James George Frazer Aranyág, vagy Robert Graves Görög mítoszok és A Fehér Istennő című műve (utóbbi magyarul nem jelent meg, ami nagy kár!), valamint Santillana és Dechend Hamlet malma című opusza is, de nehéz olvasmányok, és azt feltételezik, hogy az olvasó teljes birtokában van a világon fellelhető összes nép mitológiája és mondái ismeretének.

Ezzel szemben Tolkien világában mindennek jól érthető múltja és oka, jövője és következménye van, nem azáltal sejtelmes és titokzatos, hogy nem értjük a szimbólumokat, a titkos jelentést, hanem azért az, mert minden szereplő, minden történés valahogy ismerős, mélyen legbelül tudjuk, hogy nem először járunk Középföldén. És természetesen igazunk van, mert a történet részleteit már ismerjük más mesékből, mondákból, mítoszokból. Beornt a Beowulfból, Aragornt mint Arthur királyt, Gandalfot mint Merlint, az enteket Shakespeare Macbethjéből (amikor megindul az erdő), Elrond házát mint Avalon megfelelőjét. És az ismerős dolgok száma végtelen.

Tolkien mint nyelvészprofesszor ismert rengeteg "holt" nyelvet, főleg az óangol, ógermán nyelvekkel foglalkozott. Ő fordította óangolból az egyik legrégibb fennmaradt Arthur-mondakörbe tartozó legendát, a Sir Gawain és a Zöld Lovag címűt, melynek eredete a walesi mitológiában keresendő (Mabinogion). Munkássága során - rengeteg mesterséges nyelv megalkotása mellett - végigolvasta a létező összes germán és kelta mítoszt, és legnagyobb bánata volt, saját bevallása szerint, hogy az angoloknak nincs összefüggő mitológiai hagyományuk. Ezt az űrt akarta pótolni, így született meg a Silmarillion és a Gyűrűk ura, az Elfelejtett és az Elveszett Mesék Könyve, és benne foglaltatnak azok a nyelvek, melyeket ő maga alkotott. És minthogy ez egy mesterségesen előállított, bár mélyen a hagyományokban gyökerező mitológia, ezért nem is homályos, nem is töredékes. Valaha ilyenek voltak más népekéi is, amíg az idő el nem mosta a jelentőségüket, és ezzel némelyiknek a jelentését is. 

Egyik értekezésében Tolkien tiltakozott a mesék, történetek illusztrált kiadása ellen, mondván, a történeteknek éppen az a lényegük, hogy minden olvasó képzeletét elszabadítsák, mindenki olyannak képzel el egy leírt tájat, vagy egy szereplőt, amilyennek a saját fantáziája vetíti azt. Az illusztráció, így a film is, elveszi a történettől azt a szerepet, hogy megindítsa az olvasó fantáziáját, hogy máshogy képzelje el, máshogy lássa és mesélje tovább. Az illusztrált történet bezár, nem engedi, hogy máshogy lássuk az adott dolgot vagy személyt, mint ahogy az illusztrátor sugallja. És nem engedi, hogy megváltoztassuk, vagy tovább folytassuk magunknak a mesét. Talán ezért nem volt az ír és walesi bárdoknak sem írott hagyományuk, minden történetet és költeményt fejből kellett megtanulniuk, így azokat bármikor bárhogyan elmesélhették, nem voltak kötve a leírt változathoz.

Ezért van az, hogy sokunk, aki előbb olvasta a könyvet, nem tud megbékélni a filmmel. A film nem azt mondja el, amit a könyv, a szereplők nem olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem. A rendező és dramaturg más részleteket lát jelentősnek, mint én, kihagy olyan színeket, melyek a teljes egészként megálmodott mítosz szempontjából elengedhetetlenül fontosak, és belesző oda nem illő, vagy kiemel jelentéktelen eseményeket.     

Sokan próbálták és próbálják meg ma is folytatni a Tolkien által megkezdett utat, rengeteg könyv szól tündékről, törpökről, trollokról és orkokról, csakúgy hemzsegnek a varázslók. De a koncepció nincs meg bennük, sem a képesség, hogy ismert mesékből újat álmodjanak. Egyszer-egyszer felvillan valakiben a szikra, és újraír vagy mesél egy-egy elfeledett történetet. Most Stephen R. Lawhead trilógiáját olvasom, az Albion dala címűt, mely a Mabinogion és más kelta - ír és skót - mítoszok történeteit ötvözi, és csodás is, szórakoztató is, de inkább a fantázia-kalandregény kategóriájába tartozik, nem akar mitológiát teremteni. Mindenesetre élvezhetőbb,  mint a vérfürdős Csontváros és társai. Dehát Tolkien csak egy volt, igaz? Nehéz a nyomába érni.

Akit érdekelnek a mítoszok, szinte mindet megtalálja - angol nyelven főleg - a Sacred Texts weboldalán. Jó olvasást, illusztráció-menteset, előre a Képzelet mindenki számára nyitva álló ösvényén! 

Montevideo Hírmondója: Kultúra, tudomány: A magyar néptánc szerelmesei a tangó hazájából, Táncosaink hazatértek

Ma kiegészítettem az uruguayi magyar néptáncos Tündérkert Néptánccsoportról írt cikkemet, miután szerencsésen hazatértek 1 hónapos kárpát-medencei zarándoklatukról. Kigyűjtöttem a magyar cikkeket, amelyek velük kapcsolatban magyar médiákban megjelentek. Akit érdekel, jó szórakozást hozzá. A YouTube-on látható néhány felvétel a táncaikról is.

Montevideo Hírmondója: Kultúra, tudomány: A magyar néptánc szerelmesei a tangó hazájából, Táncosaink hazatértek
http://www.montevideomessenger.com/#!kultura-tudomany/c21y4

Amiért nem kapta meg Herczeg Ferenc az Irodalmi Nobel-díjat 1925-ben...

Jól utánanéztem, miért hallgatták el Herczeg Ferencet olyan sokáig, és szerintem még ma is.  Megdöbbentett, amit találtam róla, több okból. Az egyik az, hogy gyerekkorom óta szerettem, de nem tudtam róla szinte semmit, ami rám nem jellemző. Mindig mindennek utánanéztem, aki-ami érdekelt, vajon miért hagytam ki éppen őt? A másik, hogy nem volt magyar, mégis ő vált a 30-as évek magyar írófejedelmévé olyan kortársak mellett, mint Mikszáth, Móricz, Gárdonyi, Babits, Kosztolányi és még sorolhatnám elismert nagyjainkat. 

Hegedűs Géza írta róla azt a rövid életrajzot, amiből jelen ismereteimet szereztem. Az írás megtalálható az interneten. Erre az életrajzra pedig a Wikipédiában találtam rá, természetesen.

Tehát röviden, Franz Herzog Versecen született német kereskedőcsaládban, az édesapja volt a város polgármestere. A család anyanyelve a német volt, fiuk is csak az iskolában kezdte el tanulni a magyar nyelvet. Jobban elsajátította, mint sok magyar. Fiatalon megnyert egy irodalmi pályázatot, melyben Mikszáth is a zsűri tagja volt. A karrierjét egy szerencsétlen eseménynek köszönhette, fiatalon párbajra hívott egy katonatisztet, akit a párbajban megölt. Ezért 4 havi börtönbüntetést kapott, s fogsága idején írta meg azt a művet, amivel berobbant a magyar irodalmi életbe. Romantikus dolognak tartotta akkoriban a nagyközönség, hogy a "gyilkos író" a börtönben írta a nagy művét, ezért figyeltek fel rá. 

Nem térek ki arra, hogy milyen lapoknak dolgozott, milyen társaságoknak, bizottságoknak volt tagja, mindezt tudós forrásokból meg lehet ma már tudni (lásd fentebb!). Politikai karrierje irodalmi elismertségével együtt fejlődött, országgyűlési képviselő is volt hosszabb ideig, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Liberális beállítottságú ember volt, aki kemény munkával szerzett magának megbecsülést. Végül olyannyira magyarrá lett, hogy hazája melletti elkötelezettsége nacionalizmusba torkollott. De soha nem vált a fasizmus támogatójává, voltaképpen a Horthy-korszakban inkább belekényszerült politikai karrierje miatt abba a szerepbe, ami végül a bukásához vezetett. De ez nem rontja le műveinek, munkásságának értékét.

Legjobb műveinek novelláit és színműveit tartja az irodalomtörténet, de történelmi regényei és korrajzai is elismertek voltak. Minden történelmi regénye magyar történelem által ihletett darab, gyönyörű nyelvezetű, alapos kutatómunka után megírt opusz. Az élet kapuja című műve volt az, amely miatt a Magyar Tudományos Akadémia 1925-26-27-ben felterjesztette irodalmi Nobel-díjra. 

Hogy miért is nem kapta meg? Talán mert annyira magyar szemszögből szemlélte a megírt eseményeket, hogy valójában "vádirat" lett a regényből, vádirat Európával szemben. Mert a regény a Mohácsi Vész története, annak történelmi és politikai hátterét és kihatásait is elemzi. Herczeg Ferenc arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország állította meg a törököket, így Európa megmenekült, viszont Magyarország meggyengült, majd széthullott. Mindezt a hálátlan, önfeláldozásunk árán megmentett Európa tétlenül nézte, és nem sietett a magyarság segítségére sem a törökökkel, sem az osztrákokkal szemben, mint ahogy később sem, soha. Én nem gondolom, hogy nem volt igaza Herczeg Ferencnek, bár alapvetően megértem, ha egy európai bírálóbizottság esetleg nem volt a benyújtott pályamű által sugalltaktól nagyon elragadtatva.

Nem segített a Nobel-díj elnyerésében az a tény sem, hogy 1925-ben a "nyertes befutó" éppen George Bernard Shaw lett. Én talán elfogult vagyok Herczeg Ferenccel szemben, de azért tény, hogy Shaw-t "megverni" egy irodalmi versenyben kemény dió lett volna, és ma is az lenne. A következő 2 évben olyan két nyertes volt, akikről szinte semmit nem tudok, az 1926-os győztesnek még a nevét sem hallottam soha. 1927-ben Henri Bergson vitte el a pálmát és díjat, aki nem irodalmár, hanem filozófus. Mindhárom Nobel-díjas nyugat-európai, hát csoda, ha a mi Herczegünk alulmaradt?

Üdítő befejezésként idézném George Bernard Shaw-t:

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit." 

Herczeg Ferenc is nyilván erre a következtetésre jutott, hiszen német létére ezen a nyelven írta életművét, és mindig tökéletesen és pontosan fejezte ki magát. Nem az ő hibája, hogy a hálátlan utókor elfelejti, magyarabb magyar volt, mint aki annak születik.