Könyvkatedrális: Megjelent Sherrilyn Kenyon új könyve, a Styxx

Biztosan ráéreztem valamire, amikor pár nappal ezelőtt tettem egy megjegyzést Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter sorozatának egyik szereplőjéről a mitológia és a vámpírok eredete kapcsán.

Az én történetem a regény-folyammal legalább 10 éve kezdődött, amikor a magyar kiadók még mit sem tudtak a dologról. Szokásom volt utazáskor a repülőtereken beszerezni a könyvet, amit aztán az úton el is olvastam. Így jutottam hozzá az első könyvhöz, a Fantasy Lover, amely nálunk azóta Álomszerető címen jelent meg a szerintem szörnyen hangzó Éjvadász sorozatban. Gondoltam, valami könnyed szórakozás lesz, másnapra majd el is felejtem a történetet, ahogy az ilyen könyvek esetében szoktam. Na nem így lett, és nem a történet miatt, amely egyébként elég banális is lehetett volna. De az írónőnek van humorérzéke, nagyon jó stílusa, és a "lerágott csont" történetből sikerült letehetetlen és felejthetetlen olvasmányt alkotnia. Tele görög mitológiai utalásokkal, és a XXI. századi New Orleans utcáin és kocsmáiban fel-felbukkanó görög istenekkel (Ámor és Pszyché például bőr motoros-szerkóban, Harley Davidsonon közlekedik, és előszeretettel kártyáznak és billiárdoznak a Sanctuary nevezetű motoroskocsmában.)

Miután nem bírtam ki, hogy ne tudjam meg a történet folytatását, ha külföldön voltam, megvettem a közben megjelent sorozat-darabokat, amikor erre nem volt alkalmam, megrendeltem az Amazon.com-on, és pár nap múlva már olvashattam is. Sajnos hónapokig kellett várnom, hogy azután 1 éjszaka alatt elolvassam az adott művet. Sokat fejlesztett az angol olvasási képességeimen. Már a 20. részt is elolvastam, mire Magyarországon végül megjelent az 1. rész.

Már nem tudom követni, hanyadik könyvnél járunk, de 30 fölött, az biztos. És most megjelent fő kedvencem "gonosz" ikertestvérének, Styxx-nek a könyve. 2 hete! És én csak most jöttem rá, pedig egy fél éve várom. Úgyhogy hozzájutottam, és rávetettem magam. 

Hát mitológiából sokat megtudhatunk újra belőle, most belejátszanak az egyiptomi panteon istenei is. Eddig a felét olvastam el, és elég nagy a megrázkódtatás. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakinek miért van ennyire rossz véleménye az egész emberiségről, bár meglehet, igaza van, de nem irígylem a gyermekkori élményeiért az írónőt. 

Az előszóban Kenyon annyit árul el magáról, hogy történészként tanított régebben ókortörténetet, és hogy élete egy részét történészek közt töltötte el. Mint említi, a történelmi eseményeket sokféleképpen lehet előadni, ugyanazon történést egyszerre jelen volt 100 ember 250-féleképpen fogja elmesélni. Mert a szemtanú neveltetése, intelligenciája és jelleme szűrő, amin keresztül megrostálja a látott-hallott dolgokat, és a számára lényegteleneket kihagyja. Olvasva a könyvet, rájöttem, miért kellett hosszas magyarázatokat fűznie ehhez. 

Az eddig elmesélt harmincvalahány történet nagy egyénisége Acheron, aki a legfőbb "jó", a sokat szenvedett, megváltó-imázsú sorsisten. És időnként föltűnik a "rossz" iker, Styxx, akiről eddig azt tudtuk, hogy elárulta a testvérét, nem is egyszer. 

És lámcsak, ebben a könyvben az eseményeket Styxx szemszögéből láthatjuk. Nem fest túl rózsás képet a mi drága Acheronunkról. Viszont a görög mítikus történetek véres meséi teljes naturális valóságukban jelennek meg. Erőszak (igen, nemi is, és fajtalan), vér, árulás, gyűlölködés, gyilkosságok, háború, zsarolás - minden, amit a jó öreg mítoszok tartalmaznak, csak a ködös, pátosszal teli, heroikus felhangok mellőzésével. Ami marad, a történelem horrora. 

Nem találom a könyvben a megszokott humort sem. Néha felcsillan, de nem az igazi. Azért nem adom fel, hátha a második felében újra megtalálom, amiért ezt a sorozatot megszerettem. Ajánlom mindenkinek, aki így olvasva szeret tanulni angolul, aki szereti a fantasy-irodalmat, a történelmet és mitológiát, a görögöket és isteneik rémes vetélkedését. Vagy az olyan történeteket, ahol ősi entitások beleavatkoznak a mi jelenkori életünkbe. Nem biztos, hogy jó lenne, bár néha úgy gondolom, nem ártana egy sárkányhad a nyakunkba! 

   

Montevideo Hírmondója: A franciák gyilkos humora

Megjelent a Montevideo Hírmondójában egy cikk a franciák szatírikus lapjában, a Le Canard Enchainében közzétett, nagy port felvert 2 karikatúráról, a japánok által elnyert olimpiai játékok rendezésének jogával kapcsolatosan. A japánok rendkívül fel vannak háborodva, bár én igazán nem értem, miért. A franciák mindig is jól lecsaptak a gyenge pontokra, és legalább olyan jól tudnak magukon nevetni, mint mások rovására. Éles a szemük, éles az eszük, és nem fogják vissza magukat pusztán udvariasságból. Az udvariasság pedig ezesetben tényleg halálos lehet, ha az hallgatásra ösztönöz ahelyett, hogy nyíltan felhívja a figyelmet a veszélyekre.Véleményem szerint a japánoknak kellene bocsánatot kérniük a világtól, nem a franciáknak a japánoktól. De hát ez csak az én nézőpontom. A cikk itt található: 

http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

"A karikatúra, mely a Le Canard Enchainé szatirikus hetilapban jelent meg múlt szerdán, két sumobirkózót ábrázol – mindegyiket a kelleténél több végtaggal – háttérben a szerencsétlenül járt atomerőmű romjaival. A kép szélén a riporter mondja: „Remek! Fukushimának köszönhetően ma már a sumo is olimpiai sportág!“

A másik karikatúrán 2 ember védőöltözetben teszteli a sugárzás mértékét az előttük elterülő pocsolyán. „Legalább már van medence is Fukushimában az olimpikonoknak.“

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a múlt héten japánnak ítélte a 2020. évi Olimpiai Játékok rendezési jogát annak ellenére, hogy probláma van az erőmű biztonságával.

A döntéshozatali eljárás közben is érkeztek hírek arról, hogy erősen szennyezett víz szivárog az atomerőmű területén lévő víztartályok résein keresztül. Egy múlt havi incidens során pedig  a működtető, a Tokyo Elektromos Művek bevallotta, hogy naponta legalább 300 tonna rádioaktív szennyezett talajvíz folyik bele a Csendes Óceánba."

Azért idemásolom a két rajzot, fergeteges, én napokig röhögtem rajta, a franciák nem hazudtolták meg önmagukat.

Montevideo Hírmondója: A charrúa indiánoktól származnak az uruguauyiak?

A Montevideo Hírmondója 2. számában 3 cikkben is szó van az őslakos indiánokról. Az egyik az Uruguay területén több ezer évig élő charrúákról szól, valamint arról, hogy rengeteg uruguayi szeretné azt hinni, hogy tőlük származnak a felmenői.

Montevideo Hírmondója, magyar nyelvű újság, Uuguay

Egy másik cikk a guaraní indiánok zöld aranyáról, a maté-teáról szól. A barátság italának nevezik a latin-amerikaiak. Hiszik, hogy varázsereje van, meggyógyít minden kórságot. Ezt a matéba vetett mélységes bizodalmat magam is kénytelen voltam tapasztalni 10 évvel ezelőtt, amikor Peruban jártam. 

Életem álma volt, hogy hőlégballonra szállhassak, ez ott megvalósult, a szent völgy fölött repültem 1 órán át! Bár világ életemben magassági tériszonyban szenvedtem, a ballonon ebből mit sem éreztem. Olyan volt, mintha elindultam volna az egekbe, anélkül, hogy meg kellett volna előbb halnom. A sokkoló földet érés után pezsgőt "áldoztunk" útitársaimmal a szelek és a föld isteneinek. A többit megittuk. Majd - már 30 fok fölött volt akkor a hő - meglátogattunk egy indián városromot, mászni kellett végtelen lépcsőkön a magasba. Útközben elfogyott a vizem, és mire leértem, már folyt rólam a verejték. És nem volt bolt, ahol vizet lehetett volna kapni.

Tehát a zseniális agyammal úgy következtettem, hogy a város tövében felépített vízisten templomában csörgedező forrás vize pont nekem telepíttetett oda. Tehát ittam is belőle egy jó liternyit, igen jól esett. Akkor. Miután kielégítettem magam a vízzel, és igen, csak utána, megvizsgáltam, honnan jön a nedű. Ugyanakkora sokk ért, mint a ballon landolása esetében. Csak tartósabbnak bizonyult. Mert a víz nem forrásból jött, a helyi patak vizét vezették be a templomba. És jól láthattam, amint a falu gyereklakosságának teljes egésze, kutyáik is kecskéik, valamint juhaik, és persze néhány láma kíséretében, fürdőt vettek éppen.

Nem csoda, hogy elkaptam egy masszív vérhast. 2 hétig tartott, míg kigyógyultam belőle. Ez rányomta bélyegét a további utazásomra. Ugyanis a következő nap a Titicaca-tóhoz buszoztunk, én már félájultan és a betegség egyéb kellemetlen tüneteivel küzdve, mely tüneteket a nyomdafesték tűrőképességének híján inkább most nem ecsetelnék. És hajóra szálltunk. Én haldokolva. A hajó legénysége kecsua indián volt, és azonnal gondjaikba vettek. Ami abból állt, hogy literszámra töltötték belém a matét. Nem tudom, hogy ez segített-e, amiért másnapra olyan állapotba tudtam kerülni, hogy képes voltam Bolíviában bejárni Tihuanaco romjait. De ez volt utazásom egyik fő programpontja, évek óta készültem már rá. Ha  a maté volt, akkor köszönöm neki. http://www.montevideomessenger.com/#!kultura-tudomany/c21y4

Könyvkatedrális: Montevideo Hírmondója: Vámpírok alkonya

Ma megjelent a Montevideo Hírmondója lap 2. száma újabb 20 cikkel, de ez a kedvencem. Aki ismer, jól érti, miért.

http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

 

"Az El Diário uruguayi napilap 2013. szeptember 4-i számában Laura Fort megdöbbentő régészeti szenzációról számolt be.  Perperikovban, Bulgária déli részén Nyikolaj Ovcsarov bolgár régész jelentette be a megdöbbentő leletet:  a  középkorban, a XIII. vagy XIV. században élt férfi maradványait, akit vasszöggel szíven szúrtak, hogy halála után ne tudjon vámpírrá változni.

„A férfi 35-40 éves lehetett, amikor meghalt. A fogai között talált bronz pénzérmék korából megállapítható, mikor élhetett. A törzse bal oldalán, a nyaka és mellkasa között egy vasból készült  éket találtunk.” – mondta el a régész a sajtónak.

A vámpírhagyományt, mely a pogány hitvilágban gyökerezik, a középkorban a Balkán-félszigeten az ortodox kereszténység őrizte meg, mely szerint vas helyett használhattak fakarót is, mellyel átszúrták az elhúnyt szívét, vagy befedték parázzsal, és összekötötték a végtagjait, megakadályozandó, hogy vámpírként támadjon fel.

Tavaly júniusban hasonló leletről számoltak be, Szozopolban, a Fekete-tenger partján fekvő üdülővárosban, rábukkantak egy VIII-IX. században élt férfi maradványaira, a szívét egy vasszöggel szúrták át, mely nagy megrendülést váltott ki a balkáni országban.

Bozsidar Dimitrov, a Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója magyarázata szerint ezt a fajta  rítust csak azokon gyakorolták, akiket gonosznak tartottak, vagy akik a közösség számára megmagyarázhatatlan vagy érthetetlen dolgokkal foglalkoztak életükben, mint például orvoslás vagy tudományos kísérletek. Ezekről azt hitték, hogy haláluk után vámpírrá válnak, majd visszatérnek, hogy kínozzák és gyötörjék az élőket, és éjszakánként a vérüket igyák. 

A vámpírhitnek ősi hagyományai vannak. A sumer mitológia ismeri a vérivó Akhkharut, a babiloni démonok között találhatunk vámpírszerű lényeket, Lilukat, akik éjjel vadásznak, főleg állapotos nőkre és csecsemőkre. A zsidó hitvilág egyiküket Lilith-tel azonosítja. Az indiai mitológia vérszipoly démonai a rákshaszák, és a vetala egy élőhalott, mely fejjel lefelé lóg a fákról a hamvasztásra kijelölt területeken és a temetőkben. Hasonlóan a jól bevált azonosításhoz, e lényeket is kapcsolatba hozták a denevérekkel. A kínaiak ugráló holttestekben hittek, akik az életerőt szívják el a donortól. De találunk megfelelést az egyiptomi és görög mitológiában is.

 

"A rómaiak szerint a kuvik olyan éjszakai madár, mely emberi húsból és vérből táplálkozik. Ebből a szóból ered a strigoi kifejezés, melyet a románok használnak a vámpírokra, és innen jön az albán Shtriga név is, azonban a róluk szóló mítoszokon érződik a szláv befolyás.

A 'strigoi' kifejezés az ősi görök 'strix' szóból ered, mely kuvikot jelent, továbbá boszorkányt és démont is. A vámpírok népszerűvé válása előtt leginkább azokra az élőhalott vámpírokra használták, melyek időnként visszatértek sírjukból. Emellett olyan élő személyeket is jelöltek vele, akik bizonyos természetfeletti erőkkel bírtak, beleértve a szellemi vámpirizmust is, melynek folytán élőhalott strigoiként tértek vissza az életbe. Ezek az emberek gyakran burokban születtek, vagy kis farokkal gerincoszlopuk végén. A keleti és közép-európai néphitben általában egy élőhalott strigoinak első áldozata a családja.

Az óorosz pogányellenes alkotás, a Szent Grigorij szava (11-12. században íródott) megemlíti, hogy a többistenhívő oroszok áldozatokat mutattak be a vámpíroknak." (Háger Andrea)

Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című művéből megtudhatjuk, hogy a sumer vérivó Akhkharu a görög mitológiában Achérónként él tovább, és az írek hiedelemvilágában már mint a Pokol megszemélyesítője szerepel, aki egy olyan szörnyeteg, akinek a testében további szörnyek élnek."

 

Csak 3 dolog, amiért ez a hír oly kedves a szívemnek:

Valaha régész szerettem volna lenni, így minden archeológiával kapcsolatba hozható téma lázba tud hozni.

Jorge Luis Borges az egyik kedvenc íróm.

Acheron, hát igen. Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter fantasy-sorozatának főfőfő mellékszereplője! A barátnőim tudják, hogy életem igazi nagy szerelme - vagyis lenne, ha igazándiból létezne. Egy isten, akinek van humora, pl. a könyvben a kedvenc együttese az Isten Csapása (Godsmack-gothic rockot játszó amerikai banda)!

Csak néhány mondat erről kitérőként, mert nemrég történt, hogy az egyik Acheronnal kapcsolatos kérdésemre kielégítő választ kaptam.

Kenyon regénysorozata érdekes világba kalauzol, a mai Egyesült Államokban játszódik minden egyes darab, főként New Orleansban, de vannak más helyszínek is. Még Alaszka is áldozatul esik görög istenségek, démonok és vámpírok inváziójának. De megjelennek egyéb isteni panteonok egyes tagjai is, sumerek, germánok, kelták, még indián halhatatlan szellemek is. És hát Acheron, aki atlantiszi. A sorozat fő vonzereje számomra, hogy a görög mitológián alapul majd minden szereplő ténykedése. Egyes tényeknek vagy személyeknek könnyű utánajárni, de van néhány olyan, amelyre nem találtam eddig kielégítő választ. Például Acheron alakja. Persze, mint alvilági folyót ismerjük. De a neve másik része - Partenopeusz - egy kevéssé ismert, töredékesen fennmaradt, véres mondatöredék  2 mondatán kívül nem magyarázható meg.

A fantasy-sorozatban Acheronról megtudhatjuk, hogy az utolsó atlantiszi isten, aki az atlantiszi Pokol ura, és az utolsó ítélet elhozója, azaz jövőbelátó sorsistenség. Kiderül továbbá, hogy embernek született, és fiatalon meggyilkolták, de az édesanyja, az atlantiszi pusztító istennő, és a szeretője, Artemisz feltámasztották, azaz megitatták a vérükből. Ezáltal úgymond vámpírrá vált. Tehát a pokol szörnyetege, aki vért iszik. És sok évi hiábavaló kutatás után véletlenül találtam rá Borges könyvére, aki abban teljesen kielégítő alapokra helyezte Acheron alakjának addig érthetetlen eredetét. De bevallom, a sumer mítoszok közt nem kerestem, így a Háger Andrea által közreadott szövegben föllelt Akhkháru alakja nem merült föl, mint lehetőség. És ez volt az utolsó láncszem.

Tehát a Robert Graves által követett módszer szerint levezetve: A sumer és egyéb kis-ázsiai istenségek alakjai bekerültek a görög mitológiába, egyesek, mint Artemisz és Apollón, teljesen  "eredeti görög" istenekké avanzsáltak, mások viszont elvesztették jelentőségüket, és egyszerű démonokká, szörnyetegekké, esetleg baljóslatú folyók szellemeivé váltak. És egy idő után nem világos már, miért is kapnak hősök vagy szellemek, szörnyek vagy óriások bizonyos szerepeket egyes mondákban, mert alakjuk, így teljes történetük is homályba veszett. A meséket a görög világ alkonya után átvették a rómaiak, etruszkok, majd a germánok és kelták, és tovább fakultak az emlékek, de időnként még ma is talál valaki 1-2 elfeledett írást, amelyből újabb töredékek kerülnek elő. Így őrizte meg Acherón valós alakjának egy újabb kis mozaikját a kelták emlékezete, akik közvetítésével Borges megírta nyúlfarknyi kis szócikkét a Képzelt lények könyvében. És nyilván Sherry Kenyon is szereti Borgest, mert elolvasta, és továbbképzelte. 


 

Könyvkatedrális: Indiánok

Elhatároztam, hogy a Montevideo Hírmondójába írok egy cikket az őslakos indiánokról. Elkezdetem adatgyűjteni, természetesen a Wikipédia bejegyzései voltak az elsők, amiket megnéztem. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a szócikkek néhol egymásnak is ellentmondanak. Így ebből nem lettem sokkal okosabb. Tovább keresgéltem a neten, és rendkívül érdekes következtetésre jutottam. Miszerint teljesen mindegy, hol vagyok a világban, az emberek identitástudata mindenhol ugyanúgy működik. 

Itt Uruguayban az emberek azon vitatkoznak, hogy a charrúa vagy a guaraní indiánok az őslakosok, melyik nép volt itt előbb, és a jelenlegi népesség őse melyik nép. Ami azért megdöbbentő, mert a jelenlegi népesség azon része, mely generációk óta itt él, teljesen egyértelműen európai gyarmatosítók leszármazottja, természetesen a valaha itt élt elődökkel keveredve immár. (Csakúgy, mint a magyarok.)

A charrúák mint nép genocídium következtében már az 1800-as évek közepére eltűnt. Az egyik vitatkozó csoport szerint teljesen kihaltak. Ezzel szemben antropológiai és genetikai vizsgálatok során megállapították, hogy a jelenlegi uruguayiak egy csoportja hordozza azokat a markereket, amelyek charrúa származásra utalnak. Egy másik forrás szerint viszont a mai uruguayiak kb. 30%-a guaraní eredetet mutat. 

Az uruguayiak rendkívül büszkék a bennszülött charrúákra, a tiszteletükre szobrot is állítottak. De Montevideoban szobrai állnak Rivera tábornoknak is, akiről utcákat és tereket is elneveznek az ország minden városában, és aki a charrúák népirtását elrendelte. De miért is lepődöm meg?

Mi magyarok szobrot állítunk a szentként tisztelt "államalapító" István királynak, és utcákat és tereket nevezünk el róla. És ünnepeljük, hogy behívta a Kárpát-medencébe a németeket, akik segítségével kiírtotta az ellenszegülő honfitársait. Idegenekkel keverte a magyarságot. És a magyarság már akkor is kevert nép volt. 

És vitatkozunk azon, hogy finnugor vagy türk, esetleg szkíta rokonságunk van-e. Antropológiai és genetikai vizsgálatokat végeznek tudósaink, hogy megállapítsák, - így több mint 1000 év után, - hogy honnan ered a mai magyarság. Kicsi a világ. 

Nemrégen olvasgattam a régi "magyar" nemesi családfákat, és igen elcsodálkoztam. A büszke magyar nemesek a történelmünkben szinte valamennyien német, szláv vagy frank eredetűnek mutatkoznak. Országhok, Rákócziak, Zrínyiek, Báthoryak, egyikük sem a honfoglaló magyaroktól származtatták magukat. Nem is beszélve a Hunyadiakról. 

Azt is olvastam, hogy a jelenlegi genetikai kutatásokra épülő álláspont szerint a honfoglalók - most függetlenül attól, valójában milyen eredetűek voltak, - és a ma élő magyarság genetikailag nem azonosak. Mi mégis a honfoglaló őseinken vitatkozunk.
http://www.nyest.hu/renhirek/honfoglalok-magyarok#b   (itt olvastam!)
Ahelyett, hogy azt keresnénk ezek után, hogy a mai magyarság honnan ered. Bár szerintem ez egyértelmű, nincs "tiszta" magyar (már a származást tekintve), mert felmenőink között török, tatár, német, osztrák, olasz és francia, zsidó, roma és román, tót és szerb, örmény és görög mind megtalálható. 

Nem az a magyar, aki a honfoglalók ki tudja, milyen eredetű népességéből eredezteti magát. Az a magyar, aki magyarul beszél, magyarnak vallja magát, és arra büszke. És az az uruguayi, aki függetlenül spanyol, francia, olasz stb., esetleg charrúa vagy guaraní eredetére való tekintet nélkül uruguayinak vallja magát, és arra büszke. 

Mindez nem azt jelenti, hogy nem kell érdeklődnünk az őseink iránt, hiszen az ősök tisztelete a nemzeti identitás-tudatunk része, és jó tudni, kik voltak ők. De ennek nem lenne szabad megosztania a népességet, egymás ellen acsarkodni, pocskondiázni a velünk egyet nem értőket.    

Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak...

Napok óta gondolkodom azon, amit kedvenc gasztroblogom írója, HunMoiselle felvetett: indítsak egy rovatot a Montevideo Hírmondója című lapban, amely a főzésről, kedvenc ételekről szól, recepteket is tartalmazva. Közben olvastam egy régebbi írását a blogján, amely a honvágyról szól, és a hozzászólásokat is, melyeket kiváltott: a honvágya ismert és szeretett magyar ételek, illetve élelmiszerek hiányával mérhető, többek közt. Ezen ismét mélyen elgondolkodtam. És a következőkre jutottam: 

1. Miért írjak vagy kezdjek olyan rovatot, amely nem különbözik a sok-sok milliótól, melyeket megtalálni az interneten, ráadásul értőbb, nálam gyakorlottabb, esetleg tanultabb háziasszonyok, "háziemberek", neadjisten éppen szakácsok vagy séfek révén. 

2. Miért írjak olyan ételekről, amelyeket én vagy az én írásaim iránt érdeklődők esetleg nem is tudnak elkészíteni - na nem a képzettségük hiánya, hanem idő vagy alapanyag hiánya, esetleg rendkívül drágán vagy nehezen való beszerezhetősége miatt.

Nem kézenfekvő, hogy az ember arról a konyháról ír, amely ország lakója? Vagy olyan ételekről, amelyeket ő maga főz meg otthon, elővéve minden kreatív készségét, hogy helyettesítse a nem hozzáférhető hozzávalókat?

A második kérdésre a válasz, persze, arról tudok írni, hogy én mit hogyan készítek ma, a világ másik végén, ami hasonlít ahhoz, amit Magyarországon sokszor ettem, és szeretek. De az első kérdésre a válasz nehezebb.

Mert végigvizslattam az interneten fellelhető gasztronómiai lapokat, és összesen ha 10 ételt találtam, ami uruguayi. Tehát arra jutottam, hogy kénytelen leszek magam szerkeszteni egy rovatot az uruguayi konyháról, és közzétenni a környezetemben élők által ismert ételek receptjeit. 

És a rovat tartalmazhatja azoknak az ételeknek a receptjeit is, amelyeket magam kreáltam, helyettesítvén az ismert magyar alapanyagokat az itt kaphatókkal. 

Igen, nehéz dolog körözöttet csinálni úgy, hogy az egész földrészen nem használják, mi több, nem is ismerik az európai - tudomásom szerint Dél-Franciaországból származó - köménymagot. Itt csak római kömény van, amely nem képes helyettesíteni az európai megfelelőjét, mert teljesen más íze van. És nem lehet juhtúrót sem kapni, illetve ha lehet, én még nem találtam meg azt a helyet, ahol hozzá lehet jutni. A pirospaprikáról nem is beszélve! De lehet csinálni fűszeres túrókrémet a meglévő fűszerekből, és házilag tehéntejből képezett túróból és vajból.

Nehéz töltött káposztát főzni, ha nem kapható savanyított káposzta. Ámde lehet készíteni házilag savanyú káposztát, én meg is próbáltam, és többeknek nagyon ízlett a belőle készített töltött káposztám. Mert a marhahús itt sokkal jobb minőségű, mint otthon, értelemszerűen, hiszen ez egy gaucho-ország. És nincs tejföl, úgyhogy aludttejből vagy tejszínből csinálok.

Való igaz, más ízük van a zöldségeknek, a hagymának és a burgonyának is, de nem rosszabb, időnként még jobb is. Ha megfelelően fűszerezem, az étel nem lesz rosszabb, mint otthon, csak különlegesebb, mert más! 

Amíg Magyarországon éltem, soha nem sikerült rendes húslevest előállítanom, mindig mosogatólé-szerű lett. Itt megtanultam, nagyon ehető, pedig nincs petrezselyemgyökér, karalábé, zellergumó. De használok más dolgokat, és sokkal jobb ízű, mint az otthoni kreálmányaim voltak. 

Itt nem lehet süteményt kapni, mint otthon vagy Európában, csak celofánba csomagolt gyümölcskenyereket meg linzerszerűségeket, és előre gyártott tortákat. Így megtanultam pitéket és kalácsokat gyártani, red velvet tortát és New York cheese caket, valamint muffint is. De karácsonyra készítettem házilag szaloncukrot, mert az sem ismert itt. A lehetőségek határtalanok. 

Tehát, úgy élek Rómában, mint a rómaiak, azt eszem, amit itt lehet kapni, és felhasználom az otthoni és egyéb országokban szerzett kulináris tapasztalataimat, hogy saját ízlésemre formáljam a konyhát, ami itt egyébként is elég nemzetközi, tekintve hogy az állam 200 éve létezik, és a népesség kevertsége miatt szinte minden nemzeti konyhából felhasznál egy kicsit.

Miután sok hiányzó alapanyagot kell pótolnom, vagy házilag előállítanom, begyűjtöttem majd 300 szakácskönyvet, vagy gasztronómiával foglalkozó művet. Találtam könyveket, melyekben százával vannak receptek kenyérsütéshez, már ki is próbáltam, mert itt nem lehet olyan kenyeret kapni, mint Magyarországon. Így sütöttem egyet, és csodásan sikerült, pedig nincs kemencém, sem kenyérsütő berendezésem. Mi több, még légkeveréses sütőm sincs. De a kenyér az kenyérízű lett, ropogós héjú, a kovásztól kicsit savanykás, ahogy kell. 

És vannak könyveim, amelyek a különféle sajtok, túrók házi készítéséről szólnak, vagy házibor, almabor, egyéb gyümölcs- és zöldségborok előállításáról. Nagy kaland kipróbálni, és megéri a fáradságot, még ha nem is sikerül minden, vagy legalábbis nem elsőre. 

És a kedvenceim azok a könyvek, amikben középkori receptek vannak. Egy élmény csak olvasni is őket, bár egy receptet kipróbáltam tavaly karácsonykor, az autentikus mincemeat pie (húsos pite) brit ünnepi ételt, melyet a britek és az Egyesült Államok lelkes főzőfenoménjei manapság már hús nélkül, kizárólag szárított gyümölcsök és magok felhasználásával készítenek. Hát, nem mondom, hogy tökéleteset alkottam, de az ízek különlegesek, szokatlanok voltak. Tökéletesített verzióját idén is tervezem. Sok hússal!

Úgyhogy elhatároztam, megvalósítom HunMoiselle ötletét, és lesz főzős rovat az újságomban, de nem kívánok versenyezni a hozzáértőkkel, csak elmesélni, hogyan főzöm meg az otthonról hozott ételeket itteni alapanyagokból, vagy az uruguayiak hogyan főzik meg azokat az ételeket, amiket más formában ismertem meg a világ más részein. Remélem, sikerül majd érdeklődést keltenem a próbálkozásommal, és abban is bízom, hogy előbb-utóbb mások is megosztják velem a tapasztalataikat és receptjeiket, akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Könyvkatedrális: "Gyakorlatilag mindenki nyomorult" - Emil.Rulez!-interj� - HVG.hu

Mostanában minden nap olvasom az RSS-hírcsatornán a HVG online híreit, és ha van időm, időnként régebbi cikkekbe is beleolvasok, ha találok (számomra) valami érdekeset. A politikai jellegű acsarkodásokra már régen nem vagyok kíváncsi, minta szerint történik minden, melyre nincs egyéni ráhatásom. De a kultúrális történések között van néhány említésre méltó dolog.

Így találtam rá az Emil.Rulez! zenekar tagjaival közölt interjúra is:

 "Gyakorlatilag mindenki nyomorult" - Emil.Rulez!-interjú - HVG.hu

Valójában én a klasszikus és barokk zene rajongója vagyok, na és persze a jazz és blues, valamint a népzene is közel áll hozzám. Nem vagyok mentes kilengésektől sem, így egyes alternatív műfajok képviselői is fel tudnak lelkesíteni. De a Rulez az egyetlen olyan zenekar, amely először a szövegeivel ragadott meg. Gondolom nem vagyok egyedül. 

Ifjúkorom feledhetetlen olvasmányai voltak Boris Vian és Raymond Queneau könyvei, utóbbitól a Zazie a metrón, a Ruleztől hallott népszerű dal erre a könyvre utal. Soha nem találkoztam Gabi barátnőmön kívül senkivel, aki olvasta volna, és már majdnem el is feledkeztem a műről, amikor először hallottam Ruleztől a slágert. Megdöbbentett, megnevettetett, elsírtam magam a meghatottságtól, és elővettem a könyvet, hogy újra elolvassam. Majd megszereztem az 1960-ban Louis Malle által rendezett, a műből készült filmet is. (A film nagyon jó, de persze köszönő viszonyban sincs a könyvvel! Filmen soha nem lehetett volna a történet csattanóját úgy visszaadni, ahogy a regény teszi.)

 "A regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet." Ez azért mindent elmond, ugye, amit én soha nem tudnék egy mondatban?

Ami miatt megszerettem a Rulezt, hogy a könyv stílusa, és a Rulez-féle szöveg hangulata teljesen összevág, pedig a dal nem a könyvről szól, de az ihlette. Sajátságos a Hajós-Hegyi páros szarkasztikus humorral előadott, szövegekbe csempészett társadalom- és mindenféle-kritikája, ők a gondolkodó, művelt embereknek írnak és adnak elő, nem szolgálják az úgynevezett közízlést, mindig valami újat teremtenek. Minthogy manapság a könnyűzene gyakorolja a legnagyobb hatást a közre, nem ártana, ha több igényes szöveggel találkozhatnánk a műfaj képviselői által előadott remekekben.

Queneau könyve, a Zazie a metrón az 1950-es évek Párizsában játszódik, és egy tizenéves kislány meséli el a történetet, aki vidékről kerül a fővárosba, és egyetlen célja, hogy utazhasson a metrón. Ez az általános közlekedési sztrájk miatt végül nem sikerül neki, de a Párizsban eltöltött idő alatt megismerkedik a környezetében élő francia kisemberekkel, a periférián élőket is belesorolva, a másságot sem elítélve, akik ténykedéseit a maga ifjú szemével igen élesen, néha cinikusan, és soha nem naívan látja. Fergeteges élmény olvasni, és azóta sem változott semmit a világ, talán csak jobban elidegenedtek az emberek egymástól, de az alapproblémák nem változtak. Aki ma olvassa, sem fogja azt gondolni, hogy idejét múlta a mondanivaló. És van neki mondanivalója! 

Ahogy a Ruleznek is nyilvánvalóan van. Még egyet idéznék a riportból:

"Ma nagyon vakító világ van, nő a villogás, egyre inkább szédül mindenki, és minden igyekszik elterelni a figyelmünket arról, hogy valójában teremtő lények vagyunk" – mondja Hegyi, aki korábban már írásban is jelezte: "ennek a szarnak a java még hátra van".
Most pedig egy szigorúan rövidített változatban el is magyarázza, mire gondol: "Ha ez minden létező világok legjobbika lenne, akkor nem lenne ennyi bánatos és ideges ember körülöttünk, márpedig én most nem kacagva szaladgáló embereket látok, hanem gyakorlatilag mindenki nyomorult."
"Úgy tűnik, mintha a civilizáció elkanyarodott volna a normalitástól. Valamit súlyosan elcsesztünk, ennek a böjtje pedig még hátra van. Ez nem egy isteni büntetés, pusztán annyi, hogy a bolygó leráz bennünket magáról, mint egy bolhát. Mindezzel együtt én az armageddonnak, ha úgy tetszik, inkább örülök, mint bánkódom felette. Megérdemeljük. Ez ilyen. Ha elindítasz egy pofont, az visszajön."