Biztosan ráéreztem valamire, amikor pár nappal ezelőtt tettem egy megjegyzést Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter sorozatának egyik szereplőjéről a mitológia és a vámpírok eredete kapcsán.
Az én történetem a regény-folyammal legalább 10 éve kezdődött, amikor a magyar kiadók még mit sem tudtak a dologról. Szokásom volt utazáskor a repülőtereken beszerezni a könyvet, amit aztán az úton el is olvastam. Így jutottam hozzá az első könyvhöz, a Fantasy Lover, amely nálunk azóta Álomszerető címen jelent meg a szerintem szörnyen hangzó Éjvadász sorozatban. Gondoltam, valami könnyed szórakozás lesz, másnapra majd el is felejtem a történetet, ahogy az ilyen könyvek esetében szoktam. Na nem így lett, és nem a történet miatt, amely egyébként elég banális is lehetett volna. De az írónőnek van humorérzéke, nagyon jó stílusa, és a "lerágott csont" történetből sikerült letehetetlen és felejthetetlen olvasmányt alkotnia. Tele görög mitológiai utalásokkal, és a XXI. századi New Orleans utcáin és kocsmáiban fel-felbukkanó görög istenekkel (Ámor és Pszyché például bőr motoros-szerkóban, Harley Davidsonon közlekedik, és előszeretettel kártyáznak és billiárdoznak a Sanctuary nevezetű motoroskocsmában.)
Miután nem bírtam ki, hogy ne tudjam meg a történet folytatását, ha külföldön voltam, megvettem a közben megjelent sorozat-darabokat, amikor erre nem volt alkalmam, megrendeltem az Amazon.com-on, és pár nap múlva már olvashattam is. Sajnos hónapokig kellett várnom, hogy azután 1 éjszaka alatt elolvassam az adott művet. Sokat fejlesztett az angol olvasási képességeimen. Már a 20. részt is elolvastam, mire Magyarországon végül megjelent az 1. rész.
Már nem tudom követni, hanyadik könyvnél járunk, de 30 fölött, az biztos. És most megjelent fő kedvencem "gonosz" ikertestvérének, Styxx-nek a könyve. 2 hete! És én csak most jöttem rá, pedig egy fél éve várom. Úgyhogy hozzájutottam, és rávetettem magam.
Hát mitológiából sokat megtudhatunk újra belőle, most belejátszanak az egyiptomi panteon istenei is. Eddig a felét olvastam el, és elég nagy a megrázkódtatás. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakinek miért van ennyire rossz véleménye az egész emberiségről, bár meglehet, igaza van, de nem irígylem a gyermekkori élményeiért az írónőt.
Az előszóban Kenyon annyit árul el magáról, hogy történészként tanított régebben ókortörténetet, és hogy élete egy részét történészek közt töltötte el. Mint említi, a történelmi eseményeket sokféleképpen lehet előadni, ugyanazon történést egyszerre jelen volt 100 ember 250-féleképpen fogja elmesélni. Mert a szemtanú neveltetése, intelligenciája és jelleme szűrő, amin keresztül megrostálja a látott-hallott dolgokat, és a számára lényegteleneket kihagyja. Olvasva a könyvet, rájöttem, miért kellett hosszas magyarázatokat fűznie ehhez.
Az eddig elmesélt harmincvalahány történet nagy egyénisége Acheron, aki a legfőbb "jó", a sokat szenvedett, megváltó-imázsú sorsisten. És időnként föltűnik a "rossz" iker, Styxx, akiről eddig azt tudtuk, hogy elárulta a testvérét, nem is egyszer.
És lámcsak, ebben a könyvben az eseményeket Styxx szemszögéből láthatjuk. Nem fest túl rózsás képet a mi drága Acheronunkról. Viszont a görög mítikus történetek véres meséi teljes naturális valóságukban jelennek meg. Erőszak (igen, nemi is, és fajtalan), vér, árulás, gyűlölködés, gyilkosságok, háború, zsarolás - minden, amit a jó öreg mítoszok tartalmaznak, csak a ködös, pátosszal teli, heroikus felhangok mellőzésével. Ami marad, a történelem horrora.
Nem találom a könyvben a megszokott humort sem. Néha felcsillan, de nem az igazi. Azért nem adom fel, hátha a második felében újra megtalálom, amiért ezt a sorozatot megszerettem. Ajánlom mindenkinek, aki így olvasva szeret tanulni angolul, aki szereti a fantasy-irodalmat, a történelmet és mitológiát, a görögöket és isteneik rémes vetélkedését. Vagy az olyan történeteket, ahol ősi entitások beleavatkoznak a mi jelenkori életünkbe. Nem biztos, hogy jó lenne, bár néha úgy gondolom, nem ártana egy sárkányhad a nyakunkba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése