Ismert tündérmesék romantikus szerelmesregény képében

Ha az ember fáradt, bánatos, kiábrándult vagy éppen teljesen elege van mindenből, ami a való élet, akkor mesét olvas. Tündérmesét, ahogy régebben a sárkányos-királyfis fajtát nevezték. Minden valamirevaló irodalmi irányzat a mai napig ezekből a tündérmesékből merít, még a krimikben és tudományos-fantasztikus művekben is visszaköszönnek egyes motívumok.

A romantikus és a fantázia-történetek zöme egyenesen plagizálja némelyik mesét, a romantikus írók általában a Regency-kor Angliájába vagy a skót felföldre helyezik át, és csöpögős-szentimentális, végletesen erotikus átírást produkálnak. A fantázia-regények egyszerűen csak összevágják a csodás elemeket, veszik az alapokat, és az ismert darabokból kreálnak "újakat".

Én most hétvégén Eloisa James amerikai írónő 2 történelmi romantikus szerelmes regényét olvastam el, melyek a kiadók által Tündérmesék sorozatként aposztrofált regények darabjai. Az írónő egy amerikai egyetemen angol irodalom-történetet oktat, főként Shakespeare-t tanít. Ebből az ember arra következtet, hogy a könyvei színvonalasabbak az átlagnál. De sajnos ez nincs így, már ami a történetek minőségét illeti. A stílusa persze választékosabb, mint a megszokott, de a cselekmény vontatott, történelmi regényként nem elég eseménydús. A szereplők jobbára szenvednek, ha nincs elég bajuk, kreálnak, és főként a szerelemről filozofálnak. És persze jobbára szeretkeznek a boldog egymásra találás után mindig, mindenhol, és mindenféleképpen. 

A Tündérmesék-sorozatban eddig Hamupipőke, Csipkerózsika, Szépség és az ő Szörnyetege, a Csúf kiskacsa és Rapunzel történetét dolgozta át az írónő. A sorozatban megjelent még két mű, melyek nem kötődnek tündérmeséhez, de valamelyik előző történet folytatásai. Ezeket olvastam most, valamint az idén megjelent Rapunzel-változatot, melynek címe Once Upon a Tower. Egyik sem töltött el ugyan a várt katartikus felszabadító gyönyörűséggel, de kikapcsolódásnak jó volt.  

Amelyik a legjobban tetszett a sorozatból, az a Szépség és a szörnyeteg átdolgozása volt. Igen jól szórakoztam a mesén, egyrészt valójában ez a kedvenc tündérmesém, másrészt a szörnyeteg egy velszi várban a napóleoni háborúk után magánklinikát üzemeltető főnemes, aki orvosnak tanult. A fickó vészesen hasonlít a mindenki által mélységes rajongással övezett Dr House-hoz, még sántikál is. És ugyanolyan durva a stílusa. A párhuzam rendkívül jót tett a történetnek, a főhős végig Hugh Laurie gyönyörűségesen kék, elképesztően cinikus tekintetével nézett ki rám a könyvből. Már csak ezért megérte! Eloisa egyértelműen mély érzéseket táplálhat a brit színész és az általa megtestesített jelenkori férfieszmény iránt. 

Több műben találunk Shakespeare és John Donne-idézeteket, ami szintén előnyük a könyveknek a többi hasonló irományhoz képest. 

Nem mondhatnám, hogy Shakespeare műveit olymértékben ismerném, hogy bármelyikből tudnék idézni, vagy ha valaki teszi, felismerem, melyik drámából való, de ifjú korában az irodalomfüggő bizton elolvassa majd minden vígjátékát és színművét, és néhány tragédiát is. Én is megtettem, csak a királydrámák maradtak ki, valamint azok, melyek kötelező olvasmányok voltak. Mint például a Julius Caesar, vagy a Macbeth. De ezeket persze óhatatlanul megismerjük a színpadi vagy filmfeldolgozásokból. A szonettek közül viszont minden valamirevaló olvasó ismer néhányat. Igazi öröm újra olvasni őket. 

John Donne-ról nem sokat tudtam eddig, de annyira tetszett egy idézett verse, hogy megszereztem a költeményeit. Eredeti nyelven, ami a középangol, így legalább annyira nehéz olvasni, mint a Bárdot, de megéri próbálkozni. A letöltött elektronikus könyv a könnyebbség kedvéért tartalmaz egy hangfájlt is, a versek egy válogatása elhangzik Richard Burton tengermély hangján. Sajnos jobbára semmit nem értek belőle, de csak hallgatni is élvezet, mint egy sajátos zenemű, olyan. 

Így ismét eljutottam egyik kedvenc állításom további bizonyítékához, mégha maga az olvasott romantikus szörnyedvény nem is túl értékes, eljuthat az olvasó olyan ismerethez általa, mely megszerzi azt a katarzist, melyet a könyv nem volt képes. Ez volt nekem Richard Burton hangján John Donne néhány szerelmes verse.

Könyvkatedrális - Tolkien és a mitológia

Információt keresve az interneten egy cikkemhez a Montevideo Hírmondójának következő számában, ráakadtam erre az oldalra, és mindenről megfeledkeztem. Csodás írásokat találtam az oldalon könyvekről, szerzőkről, az információk kincsestára a számomra.

Magyar Nemzeti Digit�lis Arch�vum • ​A p�pa is p�ld�l�zott hőseivel – 40 �ve halt meg Tolkien

Majd megleltem a Tolkienről írt cikket, nem is tudtam, hogy most volt a halálának 40. évfordulója. Tolkien számomra az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró író, jóval azelőtt fedeztem fel, hogy a filmeket leforgatták volna a műveiből, - bár inkább azt mondanám, a művei egy részének felhasználásával, -  abban az időben olvastam el először a Gyűrűk urát, amikor alig tudták a környezetemben, hogy ki az a Tolkien, vagy mi is ez a könyv. Két egyetemista társam ajánlotta, tudván, hogy szeretem a meséket, mítoszokat, Arthur király legendáit, és hogy archeológus, majd nyelvész akartam valaha lenni, valamint mély és lelkes elkötelezettségemet minden iránt, ami germán és kelta hagyomány (persze a magyar őstörténet, az egyiptomi ókor és római-görög, valamint indiai mítoszok mellett). És ahogy a kezembe vettem az első kötetet, és elolvastam az első néhány mondatot, beszippantott a történet, megszűnt a "valóság", beléptem a mítikus világba, ami többé soha nem engedett el. 45-ször olvastam el a könyveket, majd végül az eredeti nyelven is. Magyarul jobban tetszett, köszönhetően Réz Ádám és Göncz Árpád kivételesen színes fordításának. 

Ezt követően beszereztem az akkor magyarul még meg nem jelent többi művet is, a teljes Középfölde-sorozatot angolul, melyet az író egyik fia, Christopher szerkesztett sorozattá Tolkien halála után. Darabonként vásároltam össze a sorozatot külföldi útjaimon. Hosszú ideig végrendeletem egyik pontját képezte, hogy a könyveket velem együtt temessék el, ha meghalok. Úgy hurcoltam magammal mindenhova valamely könyvét, mint mások a Bibliát, vagy a bölcsészhallgatók a 80-90-es években József Attila verseit.

Azóta sok úgymond "fantasy" irodalmat olvastam, máig szeretem a meséket, és belemélyedtem a mitológia rejtelmeibe is. Soha többé nem találtam meg azonban azt a mély kötődést egy történethez, amit a Gyűrűk ura indikált. 

A mitológia egyik nép hagyományaiban sem teljes, összefüggő egész, még a görög vagy indiai mítoszok is - bár azok, amelyek a leginkább összefüggő történet-halmazt alkotják a többi között - töredékesen maradtak fenn, rejtett tartalmuk csak teljes figyelem-összpontosítás és állandó kutatás és olvasás után sejlik elő.  Segít a mítoszok, a mitológia megértésében Sir James George Frazer Aranyág, vagy Robert Graves Görög mítoszok és A Fehér Istennő című műve (utóbbi magyarul nem jelent meg, ami nagy kár!), valamint Santillana és Dechend Hamlet malma című opusza is, de nehéz olvasmányok, és azt feltételezik, hogy az olvasó teljes birtokában van a világon fellelhető összes nép mitológiája és mondái ismeretének.

Ezzel szemben Tolkien világában mindennek jól érthető múltja és oka, jövője és következménye van, nem azáltal sejtelmes és titokzatos, hogy nem értjük a szimbólumokat, a titkos jelentést, hanem azért az, mert minden szereplő, minden történés valahogy ismerős, mélyen legbelül tudjuk, hogy nem először járunk Középföldén. És természetesen igazunk van, mert a történet részleteit már ismerjük más mesékből, mondákból, mítoszokból. Beornt a Beowulfból, Aragornt mint Arthur királyt, Gandalfot mint Merlint, az enteket Shakespeare Macbethjéből (amikor megindul az erdő), Elrond házát mint Avalon megfelelőjét. És az ismerős dolgok száma végtelen.

Tolkien mint nyelvészprofesszor ismert rengeteg "holt" nyelvet, főleg az óangol, ógermán nyelvekkel foglalkozott. Ő fordította óangolból az egyik legrégibb fennmaradt Arthur-mondakörbe tartozó legendát, a Sir Gawain és a Zöld Lovag címűt, melynek eredete a walesi mitológiában keresendő (Mabinogion). Munkássága során - rengeteg mesterséges nyelv megalkotása mellett - végigolvasta a létező összes germán és kelta mítoszt, és legnagyobb bánata volt, saját bevallása szerint, hogy az angoloknak nincs összefüggő mitológiai hagyományuk. Ezt az űrt akarta pótolni, így született meg a Silmarillion és a Gyűrűk ura, az Elfelejtett és az Elveszett Mesék Könyve, és benne foglaltatnak azok a nyelvek, melyeket ő maga alkotott. És minthogy ez egy mesterségesen előállított, bár mélyen a hagyományokban gyökerező mitológia, ezért nem is homályos, nem is töredékes. Valaha ilyenek voltak más népekéi is, amíg az idő el nem mosta a jelentőségüket, és ezzel némelyiknek a jelentését is. 

Egyik értekezésében Tolkien tiltakozott a mesék, történetek illusztrált kiadása ellen, mondván, a történeteknek éppen az a lényegük, hogy minden olvasó képzeletét elszabadítsák, mindenki olyannak képzel el egy leírt tájat, vagy egy szereplőt, amilyennek a saját fantáziája vetíti azt. Az illusztráció, így a film is, elveszi a történettől azt a szerepet, hogy megindítsa az olvasó fantáziáját, hogy máshogy képzelje el, máshogy lássa és mesélje tovább. Az illusztrált történet bezár, nem engedi, hogy máshogy lássuk az adott dolgot vagy személyt, mint ahogy az illusztrátor sugallja. És nem engedi, hogy megváltoztassuk, vagy tovább folytassuk magunknak a mesét. Talán ezért nem volt az ír és walesi bárdoknak sem írott hagyományuk, minden történetet és költeményt fejből kellett megtanulniuk, így azokat bármikor bárhogyan elmesélhették, nem voltak kötve a leírt változathoz.

Ezért van az, hogy sokunk, aki előbb olvasta a könyvet, nem tud megbékélni a filmmel. A film nem azt mondja el, amit a könyv, a szereplők nem olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem. A rendező és dramaturg más részleteket lát jelentősnek, mint én, kihagy olyan színeket, melyek a teljes egészként megálmodott mítosz szempontjából elengedhetetlenül fontosak, és belesző oda nem illő, vagy kiemel jelentéktelen eseményeket.     

Sokan próbálták és próbálják meg ma is folytatni a Tolkien által megkezdett utat, rengeteg könyv szól tündékről, törpökről, trollokról és orkokról, csakúgy hemzsegnek a varázslók. De a koncepció nincs meg bennük, sem a képesség, hogy ismert mesékből újat álmodjanak. Egyszer-egyszer felvillan valakiben a szikra, és újraír vagy mesél egy-egy elfeledett történetet. Most Stephen R. Lawhead trilógiáját olvasom, az Albion dala címűt, mely a Mabinogion és más kelta - ír és skót - mítoszok történeteit ötvözi, és csodás is, szórakoztató is, de inkább a fantázia-kalandregény kategóriájába tartozik, nem akar mitológiát teremteni. Mindenesetre élvezhetőbb,  mint a vérfürdős Csontváros és társai. Dehát Tolkien csak egy volt, igaz? Nehéz a nyomába érni.

Akit érdekelnek a mítoszok, szinte mindet megtalálja - angol nyelven főleg - a Sacred Texts weboldalán. Jó olvasást, illusztráció-menteset, előre a Képzelet mindenki számára nyitva álló ösvényén!