Minden út .... Odinhoz vezet!

Lehet, hogy a Nornák műve, de mostanában bármit olvasok, a legváratlanabb témájú regényekben felsejlik Odin alakja. Üldöz engem, kísért! Arra gyanakszom, megneszelte, hogy görög mitológiai tanulmányokat fordítok angolról magyarra, vagy lehet, hogy valaki elpletykálta neki, hogy Apollóról szándékozom regényt írni! Akárhogy is van, nemes a bosszú, hogy állandóan róla kell olvasnom. És ha olyanokat, mint amit Joanne Harris írt, nem neheztelhetek.

24 órán belül olvastam el a Rúnajelek című fantázia-mesét, eleinte - bár tetszett a téma, - nem állt hozzám közel, mert Odin csak ritkán jelent meg, ha szó is volt róla távollétében. Azután egyre több utalás történt a Ragnarökre és az Edda izlandi sagából ismert történetekre és mítikus szereplőkre. Majdnem érintőlegesen, de legalább mindent érintve ismerhettük meg az északi "istenek" - ázok, vánok, törpék, óriások és manók - ősi meséit, miközben izgalmas új kalandokra indultak a bajkeverő, mindig mindent túlélő Ármányossal, azaz Lokival az élen. 

Nincs jobb módszer arra, hogy az ősi hagyományt népszerűsítse az író, vagy tanár, mint új meséket szőni a régiek köré. Legjobb íróink csinálták, és teszik ma is ezt, Neil Gaiman, Tolkien, Beagle, csak hogy a kedvenceimet említsem. 

Ami a regényben nagyon tetszett, az a tökéletesen logikusan megindokolt, többször is megemlített mozgalom, amikor az új, - néven nem nevezett, de abszolút biztonsággal a római katolikus egyházra mutató, - régi hitet elsöprő egyház ráépül a régi  hit szent helyeire, erőszakkal betiltja az ősi pogány hagyományok ápolását, boszorkányt és eretneket kiált, aki nem áll be az új hit zászlaja alá. És hogy eltiltja a meséléstől, majd az álomtól is az új követőket. 

Ami szintén megfogott, hogy ebben a műben is ráismerhettem a jungi archetípusokra, itt még kézenfekvőbb volt az utalás, mint Lisa Goldstein előző napon olvasott meséjében. 

És amitől igazán a szívemhez nőtt a könyv, az Odin jellemábrázolása volt. A bölcs isteni lény közmondásosan nagy diplomata, nem átall elhallgatásokkal, sőt hazugságokkal élni, ha a célját el akarja érni, és önző módon használja ki még saját családtagjait is ennek érdekében. Ezért a róla alkotott mítoszi és irodalmi kép szerint önző és csalárd. Nincs szíve. Én ezt soha nem éreztem igaznak. Ebben a könyvben is bebizonyosodik, hogy képes önfeláldozó cselekedetekre, és igenis tud szeretni.

Téves eszme, hogy a szeretet önzetlen. Mindenki, aki szeret, valamilyen okból vagy célért szeret. Leginkább azért, hogy ezt viszonozzák. Még a szentek is érdekből szeretik az istenüket, hiszen üdvözülni akarnak. Ezért a célért képesek mindent és mindenkit feláldozni, még saját magukat is. Ebben a mesében Odin saját magát is feláldozza, persze mindenki mást is, így tulajdonképpen szentté lesz. Mely tényt jelzi, hogy azok az istentársai, akik ellenségei voltak, és a történet során üldözték, és az életére törtek, végül leróják tiszteletüket a halott isten előtt, amikor viking módra égő hajón bocsátják utolsó útjára. De nem akárhová, az Álom folyóján hajózik tova. És álmainkban akár újra találkozhatunk is majd vele, legalábbis ő ezt állítja.

Én úgy döntöttem, ma éjjel Odinról fogok álmodni.       

Lisa Goldstein: The Uncertain Places: Megigéztek a bizonytalan helyek!

Ma éjjel fejeztem be Lisa Goldstein könyvét, mely még nem jelent meg magyarul. Nem tudtam hová tenni a művet, nem tudtam pontosan, hogy is érzek iránta. Így aludtam rá egyet. Nyugtalan álmom volt, szerintem ez nemcsak a 100%-os páratartalommal szerelmesen egybefonódó 30 fokos hőségnek köszönhető, álmomban foglalkoztatott a történet, tovább játszódott bennem. Ez megerősített abban az érzésemben, hogy voltaképpen a fantázia-regény valóban bizonytalan helyeken játszódik, és teszi ezt egyszerre több valóságsíkban. Vagy nemcsak valóságsíkban? 

Ahogy felébredtem, álom és ébrenlét határán is az allegórikus, szimbólumokkal és apróbb-nagyobb utalásokkal fűszerezett történeten járt az eszem, és azóta sem tudok szabadulni tőle. Így több sejtésemet igazolandó, ismét kutatásra adtam a fejem. 

Gabriel García Márquez valamely önéletrajzi írásában olvastam, hogy hajnaltól késő délelőttig tud alkotni. Sokáig nem értettem, hogy kelhet fel valaki kora hajnalban, akinek az egész nap rendelkezésére áll az alkotásra, én mindig mindent inkább éjjel szerettem csinálni. Már tudom, miért volt igaza. Éjszaka támad az ihlet, hajnalban követi a megvilágosodás. A friss tudat formába önti az álmot. 

Lisa Goldstein világa mágikus realitásában bizonyos szempontból találkozik Márquezével, így az sem lehetett véletlen, hogy reggel Márquez jutott eszembe. És ezek a könyvbéli bizonytalan helyek valójában nemcsak keresztutak, hidak, helyeket elválasztó kerítések és határsávok, hanem világokat és valóságsíkokat is elkülönítenek. De ezek a helyek nem feltétlenül helyek. Hiszen az egész történet szimbolikus, különféle döntések meghozatala elé állítja a szereplőket, a döntések előtt vita alakul ki közöttük, melyik a helyes "út". 

A különböző életkorú, nemű és természetű, eltérő jellemű szereplők elhatározásai, illetve álláspontjaik inkább belső vívódásra emlékeztettek, olyasfélére, amely ugyanazon személyben lakozó különböző tudatszintek ütközése, amíg az egyén magában egyezségre jut. Vagyis a történet egyik síkja az elbeszélő férfi főhős belső vívódása, saját vitája tudatalattijával. Bár nem ilyen egyszerű a dolog, arra a következtetésre jutottam, hogy a regény jungi alapokon közelíti meg ezt a belső küzdelmet. Voltaképpen a szereplők karaktere sem mívesen kidolgozott, és bár egy mindenre képes szerelmes férfi életének 20 évét meséli el, nem érezzük, hogy romantikus, lobogó szerelme rányomná bélyegét a döntésekre. Néhol majdhogynem személytelenül foglalja össze a szerelmével, később hitvesével kapcsolatos tragikus eseményeket, mintha kívülről látná. Ez persze nem meglepő, az elbeszélő olyan pszichiáter - mily meglepő fordulat, - aki közel 40 éves korára mindent elér, boldog házasságban él előre elrendelt sorsától sikeresen megváltott feleségével, van egy szintén általa megmentett fiuk, tehetősek, mindenük megvan. Jung szerint ez az az életkor, amikor az ember meghasonlik, már nincs miért küzdenie, és számvetést kell tartania: hol is a helye a világban, és most hogyan tovább. A főszereplő-elbeszélő ezt is teszi, visszaemlékezik arra, honnan indult, milyen döntéseket hozott azért, hogy a jelenlegi helyzetébe jusson, mit nyert és mit veszített az útja során.

A történet 1971-ben kezdődik, amikor Will Taylor egyetemi hallgatót barátja, Ben Avery bemutatja barátnője, Maddie családjának, a Feierabendeknek, akik a Napa-völgyben laknak egy különös mesebeli, végletesen eklektikus hatalmas kúriában a saját szőlőültetvényük közepén, erdőborította dombok tetején. A két hippiérzelmű diákot elbűvöli a környezet, megigézi a régi, labirintus-szerű ház, majd maga a család is. Egész életükben nem tudnak szabadulni többé a varázslat alól. De ez hétköznapi bűbáj, mindketten a "mássággal", számukra nem megszokottal szembesülnek. Egyik fiú családjáról sem esik sok szó, annyit tudunk meg, hogy gyerekkoruk nem volt felhőtlen. Mindkettő vágyik egy befogadó, törődő, anyagi biztonságban élő családra. De a Feierabendek titkokat őriznek, nem könnyen fogadnak be idegeneket. meg kell értük küzdeni.

Will megismerkedik a másik két lánnyal, és az anyjukkal. Rose még kamasz, és láthatólag senkit nem nagyon foglalkoztat, hogy törődjön vele. Silvie, a mama kicsit olyan, mintha nem is ebben a világban élne, határozatlan, tehetetlen, döntésképtelen. ma erre azt mondjuk: elvarázsolt. Livvy, a legidősebb nővér viszont gyakorlatias, ő főz, ő dönt a családot érintő kérdésekben. Az apjuk elhagyta a családot, ennek okáról egyikük sem akar beszélni. A családnak szembeszökően jól megy a sora, pedig egyikük sem dolgozik. Titokzatos segítőik vannak, akik kilétéről senki nem beszél. Will Livvynek kezd udvarolni, és rendszeres látogatásai során különös teremtményekkel találkozik. Éjjel valaki takarít, akinek ételt hagynak kint este. A "szomszéd" szőrös, kis termetű, zöld ruhás, zöld hajú férfi, aki a ház körüli férfimunkát szívességből elvégzi. Az erdőben a fák között hollók emberi nyelven beszélgetnek egy titokzatos egyezségről. És hirtelen Tündérországban találjuk magunkat, egyenesen a Grimm-testvérek meséiben. A szó szoros értelmében! 

Will változatlan stílusban folytatja az események krónikáját, beszámol  minden csodás eseményről, minden szereplőről. Olvastunkban rájövünk, hogy a germán mítikus lények egybemosódnak a tündérmesei szereplőkkel. Persze ez sem véletlen. A mítosz szájról szájra terjed térben és időben évezredek óta, a néphagyomány balladai és dalformában, meseként őrzi egy-egy darabját. A kémhollók, akik emberi nyelven beszélnek, Odin kísérői, de az egyetemes mitológiában a Holdistennő kísérői is. A Holdistennő a halál és alvilág ura, a mítoszban Hél, a mesében Holle anyó, egyéb néphagyományban Tündérkirálynő, például a magyarban is. Találkozunk is mindkét alakjával, ha képesek vagyunk felismerni. De az ő egyik megjelenési formája a pók is, sok teremtésmítoszban a teremtő isten állatalakja, másokban pedig a természet rendjének fenntartója, aki a világegyetemet egyensúlyban - Rendben - tartja. 

A pók a történetet az elejétől a végéig behálózza fonadékával, bár személyesen nem, csak utalások, jelképek formájában jelenik meg. Szerepel egy vésett feliraton a kúria kandallója fölött egy mondóka: Spinne am abend... Van egy német népi rigmus, mely szerint aki reggel pókot lát, az bajt jelent, ha délben látja, szerencsés lesz, ha este találkozik vele, szerencsés lesz, és ajándékokat kap. Willnek meg kell fejtenie a versike értelmét, de ezt csak a Grimmek meséi és a néphagyomány alapján tudja megtenni. 

Hogy miért is fontos ez? Will rájön, hogy van egy eltűnt mese, amely arról szól, hogy évszázadok óta lehetséges a tündérnéppel egyes családoknak alkut kötni. Ennek fejében a család anélkül, hogy ezért tennie kellene bármit is, gazdag lesz, még a legszörnyűbb történelmi időkben is. De az alku rájuk eső terhe, hogy minden nemzedékből egy leánygyermek 7 évre elalszik, és ezen idő alatt Tündérországban rabszolga, a Tündérkirálynő oldalán kell harcolnia minden éjjel. Ha a csatában elesik, a való világban is meghal. Mondhatnánk, valkűrként működik. És a harc a Rend és a Káosz örök harca, a Ragnarök, melyben soha egyik fél sem győzhet, egymás nélkül éppúgy nem léteznek, mint a jó és rossz, szép és csúf. És Livvy a nemzedékéből a kiválasztott. Will elhatározza, feloldja az átok alól, akkor is, ha azzal a család nem ért egyet. Hiszen ha megszegik az alkut, minden szerencséjük odavész. Bár a küldetése sikerrel jár, beláthatatlan következményei vannak forrófejű döntésének.   

Will az újra és újra felmerülő nehézségekkel csak úgy tud megküzdeni, hogy nyomoz a család története iránt, valamint mitológiai kutatást végez, és elolvassa az összes Grimm-mesét. Keresztesháborúját a Tündérnép és királynője ellen valóságos emberi, és csodás segítőkkel vívja. (Azaz megjelennek a jungi archetípusok is.) Minduntalan keresztutakhoz, határokhoz, összeérő világok pereméhez érkezik, ilyenkor mindig határoznia kell, melyik út a célhoz elvezető, vagyis melyik megoldás a legkevésbé káros. 

Will végül megtöri a varázst, ezáltal bezárja a valóság számos kapuját a tündérvilág előtt. A család elveszti szerencséjét, de visszakapja a jövőjét és szabadságát. És a lehetőséget a való életre, azaz a szabad akarat érvényesítésére.

Ám ennek ára az, hogy a világból szépen lassan kihal mindaz, amit a tündérnép a zenéjével, a költészettel, a váratlannal, a mesével megihlet. A világ elszíntelenedik. (Ahogy Zsákos Frodó számára, amikor elpusztítja  a Gyűrűt.) Ahogy végül hőseink élete is. 

Mert minden döntésünknek idővel megértjük a kevésbbé kellemes következményét is, ha később újra visszatekintünk. 

Persze akkor már késő azt mondani: Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt!

       

Mire képes egy jól megírt újságcikk?

A minap írtam egy rövid megjegyzést arról, hogy milyen kellemes csalódás ért, amikor blogtársam és barátnőm, Munkácsi Gabriella az általa szerkesztett Martonvásári Hírhatár online újságba írt cikkét több százan olvasták el, és rengetegen válaszoltak, megkeresték barátnőmet,  hogy segítségüket ajánlják fel rosszabb sorsú társaik számára. És nemcsak eszmei segítségüket, azaz együttérzésük kifejezését, vagy támogatásukat, hanem sokan ételt és egyéb megfogható dolgokat is.

Az ügynek folytatása is van, a barátnőm és egy fogyatékkal élők számára gyűjtő alapítvány elhatározta, hogy a körzetben élő településeket, azok hivatali és társadalmi szerveit, szociális és oktatási intézményeit, egyházi szerveződéseit összefogja a szűkölködők, hátrányos helyzetűek közös megsegítésének érdekében. Ezért egy internetes karitatív oldalt hoznak létre, amely már jövő januárban felkerülhet a világhálóra, és valóra válthatja a hozzá fűzött reményeket.

Az oldalon lehetőség lesz feliratkozni két adatbázisra is, az egyik azok felajánlásait rendeltetett gyűjteni, akik étellel, könyvekkel (beleértve használt tankönyveket, iskolaszereket is), gyógyászati segédeszközökkel, esetleg gyógyszerhatású kiegészítőkkel, gyógyhatású készítményekkel, bútordarabokkal, ruhával-cipővel kívánnak segíteni. A másik azoké lesz, akik mindezekre igényt nyújtanak be.

Ez a megoldás népszerű a brit szigetek államaiban, és az Egyesült Államokban és Kanadában is készülnek bevezetni. A lényege, ne dobjunk ki olyan dolgokat, amelyeket más még tudna használni. Ha csak foglalja a helyet, és úgyis meg akarunk szabadulni tőle, ajánljuk fel másoknak, akik esetleg tudják majd használni, de nem képesek megvenni sem újonnan, sem használtan a kereskedelmi forgalomban. És náluk kiválóan működik, több ilyen jellegű internetes oldalt is találtam. Jellemző, hogy én erről egy romantikus lányregényből szereztem tudomást, és először azt hittem, ez csak vicc. Pedig műkszik, nagyon is jól. Remélem, Magyarországon is lesz létalapja.

A másik aspektusa a dolognak, felkészülni azok megsegítésére valamilyen módon, akik családon belüli erőszak áldozatai. A világ minden államában, még a jóléti államokban is egyre nagyobb gond ez. És nincs megoldás, egyelőre megakadályozni nem nagyon lehet jogi vagy adminisztratív eszközökkel. A hatósági álláspont: majd megmozdulunk, amikor már folyt vér. És ez az áldozatok szempontjából nem igazán nagy segítség. Egyre-másra jönnek létre szerte a világon társadalmi mozgalmak, amelyek otthonokat alapítanak, ahová a veszélyeztetett helyzetben lévők megbújhatnak. De távlatokban ez sem megoldás, ráadásul a bántalmazottak nagy része annyira fél, hogy igénybe sem meri venni ezt a lehetőséget. Nagyobb társadalmi odafigyeléssel, és a kis közösségek tagjainak segítségével talán lesz mód megakadályozni néhány erőszakos cselekményt a mozgalom hatókörzetében.

Éppen dolgozom egy cikken, mely egy új ötletről, annak bevezetéséről szól. Itt Uruguayban, ahol élek, kitaláltak egy megoldást. A kísérlete már folyik pár hónapja. Ahogy elkészülök az írással, máris közzéteszem, hátha ötletet ad magyar szervezeteknek, illetve hivatalos szerveknek is. Addig is izgatottan várom, mi sül ki az újságcikk keltette reakciók végeredményeként!!!

Luca napja

Nemrég már írtam a Luca-napi magyar népszokásokról, babonákról, a hagyomány eredetéről. Ma találtam a CanadaHun fórumán egy írást, amely egy csodálatos történetet mond el a jeles alkalom kapcsán. 

Szeretném ezt mindenkivel megosztani, aki érdeklődik a téma, a magyar néphagyomány, és az igazán színvonalas irodalom iránt. Itt olvasható:

http://canadahun.com/blogbejegyzes/nagyi-mes%C3%A9l.14414/

A Mikulás története

A bennünk élő örök gyerek mindig izgatottan várja a december 6-át, Mikulást, amikor a Mikulás vagy Télapó ajándékot csempész reggelre a kitett csizmába, vagy harisnyába, ahol éppen az a szokás. Jobb helyeken még ellenszolgáltatást is hagynak a csizma vagy zokni mellett, édességet a hófehérszakállúnak, és zöldséget a rénszarvasnak, ahogy hallottam. A Télapót lapp származásúnak hiszik, a Mikulás pedig a keresztények Szent Miklósa. A rénszarvas a skandináv eredet miatt vált az ajánékokat osztogató jóindulatú cukrosbácsi közlekedési eszközévé. Sok teória született az évek során, hogy megmagyarázza az ajándékozás és az öregember meglepetéseinek a világon mindenhol elterjedt történetét. Nekem az a magyarázat tetszett a legjobban, melyet Anja Heij adott, a cikket angolból fordítottam. Íme: 

"A történet Európa északi területein kezdődött, ahol Odin, a germán törzseknél Wotan vagy Wodan volt a neve, főisten uralkodott. (Még ma is közöttünk él a szerda (Wednesday, Dienstag) nevében, mely Odin, Wodan Napja.) Odin a bölcsesség, a mágia, az okkult tudományok, a rúnák, a költészet és a háború istene. Nevének jelentése: Az Ihletett. Akár egy sámán, táltos, képes volt más világokba utazni, hogy új ismereteket szerezzen, míg két fekete hollója, Huginn (Gondolat) és Muninn (Emlékezet) folyamatosan informálta a világ történéseiről. Odin fehérszakállú, idős ember formájában jelent meg, aki öltözékként köpenyt, köntöst hordott. Az égen és a tengereken lovagolt végig gyors, nyolclábú hófehér lova, Sleipnir hátán (a nyolc az átváltozás száma), kezében mindig soha célt nem tévesztő lándzsáját, Gungnírt hordozta (tiszta és összpontosított figyelem).

Félszemű, mivel egyik szemét áldozatul ajánlotta a tudásért cserében Mimir törpe fejének forrásánál (az északi népeknél az Ősforrás metafórája). Ezzel az ajándékkal alakváltóvá lett, jó szemével képes volt átlátni a valóságot, a való világot, míg elmozdított fekete szeme a belső világra nézett. Nagyon szeretett és népszerű volt barátai és követői között, akik boldognak és energikusnak érezték magukat a közelében (a felvilágosult lét), míg ellenségeit pillantásával - a belső látásával - képes volt megölni vagy kővé változtatni.

Odin férfiakat és nőket képzett át harcossá, hogy megvívhassák az utolsó mindent eldöntő csatát az alvilág pusztító erői ellen az északi Ítélet Napján (Ragnarök). Harcosai gyakran testüket feketére festve éjszaka is küzdöttek.

Odin/Wodan története a jó és a rossz küzdelme, mely addig tart, amíg rá nem ébredünk, hogy fekete és fehér csak ugyanannak az éremnek a két oldala. Odin a mítikus megszemélyesítése a jóságnak bölcsességével, fehér szakállával és fehér lovával (New Age kifejezéssel élve az isteni fehér fény), és elég bölcs ahhoz, hogy ne tévessze össze a feketét a sötétséggel, a gonosz és kimondhatatlan (tabu) értelmében, hiszen segítői fekete hollók, fekete harcosok. A gonosz, aki ellen harcol, a hamis hiedelmek, a hazugság és az önzés alvilági sárkánya (New Age kifejezéssel ez az "ego").

Szóval adott egy bölcs és jó férfi, aki fehér lovon vágtat az égen, csodákat tesz, fehér szakálla van, köpenye és lándzsája, fekete tanácsadói/segítői, és ráadásul még a költészet istene is. 

Most látogassunk el a rómaiakhoz, ahol december 17. és 24. között a pogány Szaturnáliát ünnepelték nagy vigasságokkal, lakomákkal, játékkal és tánccal, érzelgősséggel, és főleg ajándékok cseréjével. Ezt az ünnepséget a visszatérő téli nap tiszteletére rendezték a téli legrövidebb nappal jegyében, hogy ellentételezzék a sötét évszak depresszióját.

És itt találtuk meg a decemberi ajándékozás szokását. 

Telt-múlt az idő. Kialakult a kereszténység. Törökországban, Myrában a IV. században egy keresztény püspök, Miklós nagy tiszteletnek örvendett jósága, adakozása és amiatt, hogy csodákkal halmozta el a szegényeket és boldogtalanokat. Titokban aranyat csempészett 3 lánynak, hogy hozományuk legyen, férjhez tudjanak menni, és ne kelljen prostituálttá válniuk. Feltámasztott 3 kisgyereket, akiket a hentes feldarabolt. (A 3 a kinyilatkoztatások száma.) Ezek után nem csoda, hogy a nyomorgó, sötét középkor emberei között hallatlan népszerűségre tett szert Szent Miklós Európa minden országában. Az ünnep Miklós születésének napja, bár nem ismert a pontos dátum, sőt még arra sincs történelmi bizonyíték, hogy egyáltalán létezett.

Így van egy jóindulatú, csodákat produkáló püspökünk fehér ruhában, vörös köpennyel.

A reformáció után Európa elfelejtette Szent Miklóst, csak a hollandok nem. Ott viszont Sinterklaas lett a neve, egy kedves és bölcs, fehérszakállú idős ember, aki fehér ruhában, vörös köpenyben és pásztorbottal, aki fekete krampuszai kíséretében fehér lovon vágtat az égen, és a háztetőkön lépdel. Sinterklaas meglátogat téged a születésnapján, december 5-én vagy 6-án, és megajándékoz. Krampuszai csodálatos módon az év során informálódtak az elmúlt évi viselkedésedről, ha jó voltál, ajándékkal jutalmaz, ha rossz, a krampuszok megbüntetnek, megvernek a virgácsukkal, vagy még rosszabb, beletesznek egy nagy zsákba, és elvisznek magukkal Spanyolországba. Merthogy ott lakik Sinterklaas. Keresztény hatásnak látszik ez az utóbbi, ha erkölcstelenül viselkedsz, a szigorú atya megbüntet. Ha viszont jól viselkedtél, édességet és ajándékot kapsz egy humoros versike kíséretében, amely megvilágítja belső gyengeségeidet.

Itt válik világossá Odin, a jóságos varázsló isten és Sinterklaas jóindulatú ajándékai szimbólumainak összeolvadása. Mindketten fehér lovon vágtatnak az égen, fehér a szakálluk, köpenyt viselnek, lándzsát/pásztorbotot hordoznak. Mindkettőjüknek fekete segítőik vannak. A tudáson keresztül próbálják megkülönböztetni a jót a rossztól. És emlékszel a költészet utalására? És a római szokással ötvöződve tartjuk decemberben, vigassággal és ajándékosztással ünnepelve.

A XVII. században a hollandok betelepültek az észak-amerikai kontinensre, és magukkal vitték Sinterklaas hagyományát. Az angolul beszélő új világ átnevezte őt Santa Clausra.

Az 1930-as években a Coca-Cola Társaság egyik tervezőjét azzal bízták meg, rajzoljon az italhoz egy megragadó, figyelemfelkeltő reklámot, mert az ital nem fogyott jól a téli időszakban. A társaság piros és fehér színeit kellett használnia, és abból készíteni egy kellemes alakot. Emlékezett a holland Santa Clausra fehér ruhájában, vörös köpenyében, hosszú fehér szakállával, a kedvességére és jóindulatára. A nyolclábú lovat 8 repülő rénszarvassal helyettesítette. Mivel a büntetést kiszabó krampuszok nem illettek bele a koncepcióba, így eltüntette őket.

Ez az új Santa Claus nagy siker lett. Olyan népszerűvé vált, hogy még ma is komoly versenytársa Európában  Sinterklaasnak. Ez érthető is: Nem kell többé tartani a büntetgető krampuszoktól, és nem kell többé véres verejtékkel kiizzadni valami megfelelő versikét az ajándékaid mellé. 

De hová lett Odin erőfeszítése, hogy elérje az emberi tökéletességet? Hát legfeljebb karácsonyi ajándékként ezt kérjük majd Santa Claustól!"

De akkor, ha ez mind igaz, hogy jöttek be a lappok a képbe?

Lássuk, mit tud a Wikipédia Télapó eredetéről: 

"A téli ünnepek ajándékozó lényeinek nagyon régi hagyománya van egész Európában: 'Frau Holle', 'Père Noël', ’Fagy apó’, ’Tél apó’ olyan mesealakok, akik részben szerencsét hozó és ajándékozó, részben ijesztő és démonikus lények. A rémisztően fagyos alakot a germán főisten Odin továbbélésének tekintik, akinek kettősége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos arccal ajándékot oszt, míg büntető segédei ijesztgettek. Odinnak több elnevezése volt, „Hosszú Szakállúként” is emlegették, akinek volt egy lova, a nyolc lábú Sleipnir és hatalmas távolságokat tudott megtenni vele. 

A német néphagyomány szerint a gyerekek Odin lovának, Sleipnirnek tettek ki csizmácskáikban a kémény mellé szalmát és répát, Odin pedig hálából ajándékokat hagyott benne nekik. Az északi fagyos tél démona a skandináv kultúrkörben a téli napforduló központi alakja a Yule-bak (Yule Goat), Julbukk, Julbock-nak nevezett mesefigura hoz ajándékot. Ennek leghíresebb változata, a lappföldi Joulupukki, akinek figurája egyértelműen azonosult a Télapó alakjával.

A magyar falvakban egészen a XX. század utolsó harmadáig élt a "miklósolás", a lánccsörgető alakoskodás szokása, amit végül kiszorított a jóságos keresztény Mikulás."

Olvastam egy svéd Télapóról is, - sajnos nem ismerem a forrást, - ami még inkább megmagyarázza a mai Télapó-imázst: 

  "Jultomten". A "tomte" szó etimológiája a "tomt" ('telek') szóval függ össze, eredetileg valamilyen házi szellemhez hasonló lény lehetett. A finn "joulupukki" pedig azért "kecskebak", mert eredetileg ő is olyan Krampusz-típusú, gyerekeket rémisztgető (de később ajándékokat is osztogató) szarvas rém volt. Ő is, úgymint a svéd Tomten is, csak a 20. században mosódott össze az amerikai-nyugat-európai Télapó-Mikulással.

Az amerikai Mikulásnak pedig skandináv gyökerei vannak: a népszerű Coca-Cola-Télapót egy ålandi származású művész, Haddon Sundblom, alkotta."

 Szegény Odin, így ábrázolták a középkorban!

És mi is az a miklósolás? Én innen tudtam meg:    

http://jaszfenyszaru-plebania.hu/content/szent%E2%80%89%E2%80%8Amikl%C3%B3s-legend%C3%A1t%C3%B3l-mikul%C3%A1s-h%C3%A1zig

"Ünnepéhez kapcsolódik a miklósolás elnevezésű népszokás, amely hazánkban is népszerű volt. Az ünnep előestéjén Miklós betér azokba a házakba, ahol gyermekek vannak: vizsgáztatja, megimádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük alapján megjutalmazza vagy megdorgálja őket. A játék eredetileg a közelgő karácsonyra készített elő, de aztán fokról fokra egyre tréfásabbá vált. Miklós a kíséretében lévő ördögre, krampuszra bízta a fenyítést. A játékban az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő krampusz ijesztgeti, el akarja ragadni a gyermekeket, de Miklós megszégyeníti, sokszor láncra is veri (innen ered a miklósolás másik, főként a Dunántúlon használt Láncos Miklós elnevezése). A XIX. század végére túlsúlyba kerültek a játék zajos, játékos elemei, helyüket mindinkább a gonoszűző jelleg vette át.

Ma több településen szokás, hogy a Mikulás és kísérői meglátogatják a kisgyermekes családokat, ajándékokat visznek nekik, s cserébe csak egy-egy szép verset vagy dalt várnak." 

Egyes források szerint a miklósolás szokása a XIII. századtól élt a magyar hagyományban.  

Én úgy döntöttem, Odinnál maradok, és az idei ünnepen magamba nézek, és megpróbálok tervet kieszelni, hogyan válhatnék tökéletessé. Még néhány mesét is elolvastam Odinról a jeles nap alkalmából.

Mulatságos disztópia? Karen Marie Moning, a világégés és a tündérek

Morbid dolog ez a fantasy-irodalom! Grettytől tudom, mi a disztópia, és utánajártam, mi a steampunk. Úgy tűnik, a fantasztikus irodalom ma már nemcsak tudományos-fantasztikus és fantázia-regényekre osztható, megjelentek a műfajon belül a két fő ágat felosztó címkék is. 

A disztópia a meghatározás szerint inkább a sci-fi ágazaton belüli kategória, mely szerint a világ vége elkövetkezik, és a történet eközben, illetve ezután játszódik. 

Mégis, a Tündérkrónikákat - Karen Marie Moning népszerű, eddig 6 kötetes sorozatát - a fantázia-disztópiák között tarthatjuk számon. Most rágtam át magam ezen a sorozaton új barátnőm, Pruntyi ösztökélésére, és első benyomásaim ellenére végül megbarátkoztam a műfajjal és a történettel is. Bár maradtak fenntartásaim. 

Az egyik - és legfontosabb - számomra a helyszín. Írország, és főleg Dublin, persze eltekintve kisebb rossz emlékezetű kalandoktól Tündérhonban. Valakinek, aki oly mélységes szerelemben leledzik Írországgal, mint én, aki képes volt elzarándokolni Tara hegyéhez, hogy megsimogathassa az Erint jelképező állókövet - (úgyismint Írország szíve és pénisze!), ahol az ősi mítikus királyválasztásokat tartották, - nem kedves egy olyan történet, amely arról szól, hogyan döntjük romba, pusztítjuk el Dublint, csodás épületeivel, smaragd, virágos parkjaival, élni és dalolni tudó lakóival. Kedves Karen, nem lehetett volna inkább Londont? Vagy valamelyik rondább ír várost? (Bár nem sok van, ami ronda.)

A másik a főszereplő, akinek végül megbocsátottam, mert beleszeretett Dublinba, még úgy is, hogy látta elpusztulni. De bár érezhetően az írónő úgy döntött, a regény során a főhős "felnő", levetkőzi - ruháin kívül, persze, - hülye pi..-s allűrjeit, és világmegváltóvá avanzsál, de még az utolsó pillanatban is zavaróan butuskának tűnik, nem látja meg a fától az erdőt. Most mondjam azt, hogy már a könyv felénél tudtam, ki a rejtőzködő "gonosz", annyi jel volt rá, és senki nem jött erre rá a szuperhősök közül? Ilyenkor mindig úgy érzem, hülyének néznek, nem először. 

A harmadik fenntartásom az a gondolat, hogy gonosz az, aki jónak hiszi magát, pedig rossz, és meg van arról győződve, hogy ő jót akar. Szerintem ez hülyeség, égbekiáltó marhaság. Miért kell mindenre találni egy skatulyát, és belehelyezni embereket, szándékokat, gondolatokat? Miért kell nekem eldönteni azt, ki jó, ki rossz? Lehet, hogy szerintem az úgymond gonosz Unseelie király a jó, mert jót akar. És aki a jó oldalon harcol önző célért, az mitől jó? Ő még jót sem akar, meg akar szabadulni egy nyűgtől - az őrült fiától, aki nem képes meghalni, - és ezért keres egy varázslatos tárgyat, hogy el tudja pusztítani a saját gyerekét, úgymond, hogy megkímélje az örök szenvedéstől. Esze ágában sincs megmenteni a világot! Ki mondja meg, mi a jó, mi a rossz? Az írónő? Szerintem ez egy történet olvasásakor  egyedül az olvasó dolga. Szerintem ebben a történetben nincs jó, és nincs rossz szereplő. Mindenki önző célokért harcol, etikátlan eszközökkel küzd. És meg kell mondjam, nekem az Unseely király a legszimpatikusabb mind közül. És a befejező kötet kamasz főhősnőjétől pedig kiver a víz, és feláll a szőr a hátamon!

Mindent összevetve a sorozat könyvei pörgő cselekményt, titokzatos szereplőket, varázslatos tárgyakat adnak az olvasónak. És van néhány igazán figyelemre méltó férfias férfi is, akikbe beleszerethet a nedves bugyogójú olvasónő, eltekintve attól, az a férfi ember vagy sem, jó vagy rossz. Sajnos női főszereplő nem nagyon van ilyen vérforraló. Nem is beszélve az értelmi képességeikről. Talán Ryodant kivéve. 

Bár nem találunk a történetben mitológiai szereplőket, sőt, ismereteket sem, és nincs szó semmiféle történelmi háttérről, ez tisztán és egyszerűen az írónő által - néhány általa is olvasott egyéb irodalmi művel is megihletett - megalkotott fantázia-világ. És a képzeletével nincs is semmi baj. Az írás stílusával én nem tudtam igazán azonosulni, lehet, a romantikus, időnként pátoszba hajló, a régi mítosz elbeszélésmódját követő Tolkien írói eszközei sokkal közelebb állnak hozzám. De alapvetően élveztem a könyveket, nem volt bennem olyan meghasonlás, mint Cassandra Clare remekei esetében. (És már megint nem tudtam megállni!!!)

Karen Chance Cassandra Palmer-regényei

Már megint elolvastam egy fantasy-sorozatot, illetve annak eddig megjelent 6 darabját. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. 

A könyvekről a "Gretty szerint a világ" könyvesblogról szereztem tudomást, és mivel Grettyt mindig szívesen olvasom, - árad belőle a vitalitás, az értelem, és nem utolsó sorban a humor, - ezért vettem rá magam, illetve vetettem rá magam a könyvekre. Gretty rajong ezért a sorozatért, és imádja az egyik főszereplőt, Merlint, a démoni hadmágust,  sajnos a másik hős, Mircea, a vámpírherceg rovására. Megpróbáltam a műveket az ő rózsaszínű szemüvegén keresztül nézni, de nem sikerült, szánom-bánom. Az én "lelkem" Mirceáé lett, annak ellenére, hogy a mítikus Merlint értelemszerűen - mitológiai és keltamán természetemből adódóan is, - mindig a szívem csücskében tartottam. De ez a Merlin nem az én hősi Arthuriánus bölcs és titokzatos druidám. Ez a Merlin heves, előítéletes, cseppet sem bölcs terjedelmes életkora és tapasztalatai ellenére, ezen felül még legtöbbször igazságtalan is. És már megint ott a baj, hogy a teméntelenül - és szerintem szükségtelenül - sok bonyodalom ellenére még ő is állandóan továbbiakat fabrikál a lehetetlensége miatt. Szegény Mircea pedig alig győzi kihúzni a pácból a forrófejű hadmágus miatt bajt bajra halmozó idegesítő és csetlő-botló hősnőt. Hát azt nem mondom, hogy nem szórakoztatott, de azért ennél többet vártam. 

Ami nagyon tetszett, az a - micsoda meglepetés!!! - Holdistennő jegyében kiteljesedő 5. kötet. Akit persze Artemisként ismerhetünk meg. És innentől legalább egy újabb eredeti tálalását érzékelhetjük a klasszikus görög meséknek. Na meg a skandinávoknak. Oly kevés az eredetiség mostanában a fantasy-műfaj remekei közt (is), hogy ha másért nem is, ezért mindenképpen érdemes ezt elolvasni. Bár a főgonosz Apollót azért nem bocsátom meg!

Azt érzékeltem, hogy az írónő behatóan foglalkozott az ókor-középkor történelmével, ki is derítettem róla, hogy történelem-szakot végzett az egyetemen. Nyilván ismeri Jane Ellen Harrison munkásságát, mert erős hatást érzékeltem, különösen a görög és skandináv-germán isteni pantheon tagjainak egyenes megfeleltetése miatt. 

Az utolsó könyv fogja majd elárulni, hősnőnk melyik szerelmét választja majd, azaz vagy Gretty örül, vagy én. Szerintem nem én fogok, úgyhogy szívem vérzik Mirceáért, bár nincs túl jó véleménye a magyarokról, különösen Hunyadi Jánosunkról, akit gyáva, önző és karrierista, mohó és becstelen rablólovagnak címkéz. Lám-lám, ez is egy másik nézőpont, mi a történelmi tanulmányaink alapján hősnek tartjuk őt, aki életét a török elleni küzdelemnek szentelte. A románok, és az ő szemükön keresztül a világtörténelem ezek szerint nem egyértelműen így látják. Karen Chance szerint a tisztességes és becsületes Vlad Tepes (úgyismint Dracula) és családja a magyar fondorkodásnak köszönhetően vált áldozattá, nem pedig kegyetlenkedései miatt.

Azért mondom mindig, nálam bölcsebbektől tanulván, forráskritikát kell alkalmazni!

Még egy kis Trisha Ashley - és egy kis Magyarország, más szemmel

Az, hogy az ember nem képes koncentrálni arra, amit tennie kellene, mert nem tud letenni egy könyvet, bár igazán nem kétséges, mi lesz majd a végkifejlet, az nagy valószínűséggel azt jelenti, jó a könyv. Én képtelen voltam megválni Trisha Ashley eddig magyarra még át nem ültetett, bár legalább 10 éve íródott Good Husband Material című művétől, amíg a végére nem értem. 

Nem mintha a történet ne lett volna teljesen hétköznapi, kalandok vagy gyilkosság sincsenek benne, és még recepteket sem tartalmaz. Szó esik azonban soha el nem felejthető első szerelemről, házasságtörésről, lakberendezési vitákról, és még gyermekvárásról és szülésről is, utóbbiak soha nem keltették fel különösebben az érdeklődésemet, mitöbb, legtöbbször idegesítenek az ilyen témák. Mégsem tudtam abbahagyni, fenomenálisan jó kifejezésmódja, jól elhelyezett helyzetkomikumok, valamint az írónő szarkasztikus, tipikusan angol humora miatt. 

Igazi "lányregény" a szó egyáltalában nem pejoratív értelmében. A történet helyszíne újra egy kis angol falu, amolyan Jane Austenos, csak modern, vagy Agatha Christie-s, csak gyilkosság nélkül. Jelen van minden kulcsfontosságú szereplő, a falusi lelkész, a pletykafészek boltosnő, a leskelődő szomszédok, a különc lakók, akiket a falu ennek ellenére befogad, és gyengéd elnézéssel kezel. És a valamennyiünkben állandóan élő aggodalom: ha így teszek, mit fognak mások gondolni rólam? 

És persze a botrány! Abból pedig van elegendő a műben, majd minden oldalra jut belőle. És ismét elgondolkodik az ember azon, amit Trisha egyéb művei is időnként felvetnek, nevezetesen hogy az emberek sokkal inkább hisznek az egyszerű hazugságban, mint a bonyolult igazságban. Így születnek a pletykák, és manapság sokszor - bár gondolom ez a múltban is így volt, -  a bírósági ítéletek is. Hiába illogikus, téves következtetéseken, hamis állításokon alapuló a hazugság, meggyőzőbb, mint az igazság, mert jóval egyszerűbb a jól tálalt hazugságot elhinni, mint azt a valós történetet, melyet információk alapján kell kikövetkeztetni, melyen el kell gondolkodni, melyhez ismerni kell az előzményeket, a szereplők egyéniségét, szavahihetőségét, indokaikat, érdekeiket. Ez nehéz, meghaladja a legtöbb ember türelmét, hogy utánajárjon a dolgoknak. A probléma az, hogy az egyszerű emberek közötti, vagy a média által gerjesztett pletykák bár pokollá tehetik az áldozat életét, egy bírói vagy nyomozói "tévedés" - akár hanyagság, akár szándék szüli, - tönkre is teheti azt.

De visszatérő elem Trisha írásaiban a közösségi lét fontossága, az összetartás, segítség másokon, másoknak, és nem feltétlenül pénzzel. Az ember azt gondolná, a mi világunkból - a mi magyar való világunkból is, - kiveszett ez a fajta törődés. De éppen ahogy befejeztem ezt a könyvet, olvashattam a barátnőm egyik cikkét a Martonvásári Hírhatár internetes újságban, mely egy fogyatékkal élő magyar ember kilátástalan helyzetéről szól, aki 3 hónapja - a bürokrácia követhetetlen ténykedései következtében - nem kapott semmilyen ellátást, bár arra jogosult, és nincs tüzelőre való pénze, 12 fokos hideg lakásban várja rettegve a karácsonyt. És felhívott a barátnőm mintegy 5 perccel azután, hogy elolvastam a cikkét, tájékoztatott arról, hogy rengeteg telefonhívást kapott ismeretlen olvasóitól, akik felajánlották tüzelőjük egy részét a szűkölködőknek. Ez mélyen elgondolkoztatott.

Mégis maradt bennünk emberség, szánalom, segíteni akarás! És megértés is. Talán elkeseredésemet az okozta, hogy a média tele van rémtörténetekkel, mindenhol nő a bűnözés, a csalárdság, a meglopott emberek száma, az erőszak. Az emberek, akik könyveket olvasnak, élnek-halnak az erőszakról és csalásról, kémkedésről és háborúról szóló művekért, vagy azokért, melyek nem ebben a világban történő képzelt eseményeket mesélnek el. Nem beszélve a saját tapasztalataimról, melyek éppen elég sötétre festették a világomat. Ezek szerint azonban ez a kép is olyan, mint a pletyka, hamis, torzít. Az újságok, a televízió vagy a mozi nem ad hírt azokról a nem túl izgalmas történetekről, amelyek arról számolnának be, hogyan segített Kovács Pista bácsi a szomszéd Nagy Mari néninek, amikor az szükségét látta. Pedig segít, önzetlenül, magától, és annak tudatában, ha őt éri baj, számíthat majd a másikra. 

Remélem, a barátnőm megírja majd a cikk folytatását, és a jövőben több hasonló cikke is megjelenik majd, beszámolva hasonló segítségről. Jót tenne nekünk, csakúgy, mint Trisha könyvei: megmutatják, hogy a világ, amelyben élünk, jobb, mint amilyennek hisszük. 

Az említett cikk itt olvasható: http://www.martonvasari-hirhatar.hu/hirek/aki-rokkant-fagyjon-meg

És amikor utoljára ránéztem, 440-en felüli lájkot kapott a cikk az olvasóktól!!!!

Egy kis kikapcsolódás...

Valamikor régebben már írtam a gasztománcokról, és persze e műfajban egyik kedvencemről, Trisha Ashleyről. Arról is beszámoltam, hogy idén végre megjelent magyarul is az egyik könyve, melyet eddig nem olvastam. Most sikerült szert tennem az eredetire, és további másik két alapműre. 

A magyarul is megjelent Csokoládécipők és esküvői harangok című könyv magyar olvasói kritikája nem volt túl jó, a csöpögős, milliomosokról és művileg modellszerűvé alakított Barbie-utánzatokról szóló románcokhoz, valamint boszorkányoktól, vámpíroktól és egyéb rémségektől hemzsegő fantáziairodalomhoz szokott ifjú közönségnek nem jött be a visszafogott humorral megírt, angol falusi környezetben játszódó, hétköznapi - és nem minden esetben fiatal - fő- és mellékszereplőkről szóló, nem túl eseménydús történet. Pedig a "chick-litnek" minősített könyvből sok mindent lehet tanulni, amit talán az ifjú magyar közönség elfelejtett: a hagyományok megőrzése és életben tartása, a közösség összetartása, egymás támogatása csodákat tehet az ember életével. Nem is beszélve az ínycsiklandó ételek és sütik állandó jelenlétéről, egy-két könnyen elkészíthető édesség receptjéről. 

Valójában nem is értettem, hogy a magyar kiadó választása miért éppen erre a könyvre esett. Nem ez az író legsikerültebb alkotása, viszont egy sorozat része, melynek előzménye - legalább 4-5 könyv - így ismeretlen marad. Ez persze a történet megértését nem akadályozza, ez is, ahogy elődei, különálló mese, viszont a mellékszereplők az előző könyvek főszereplői is, de az előző könyvek között sokkal jobbak is vannak ennél. Egy új író bevezetése a könyvpiacra szerencsésebb módon történhetne a legjobb mű kiadásával. Ez nem jelenti azt, hogy a hozzám hasonló ízlésű olvasóknak ne nyújtana sok örömet ez a könyv, persze.

Megfigyeltem, hogy az amerikai "lányregényszerzők" általában arra alapítják a történetek bonyodalmát, hogy a szereplők vélt vagy valós okokból mindig eltitkolnak egymás elől fontos dolgokat, úgymond titkokat, és emiatt a kapcsolataik az elhallgatások és hazugságok szülte félreértések miatt bizalmi válságba kerülnek. Ez egy ősi, jól bevált recept, úgy tűnik, és még mindig bekapjuk a legyet. A csokoládécipők... főszereplője nem ilyen, mégis hasonló helyzetbe keveredik, mert körülötte - neki és róla -  mindenki hazudik, és neki, aki az igazat mondja, senki nem hisz. Hát ezért szeretem Trisha Ashleyt, mert bár sok olvasója nem biztos, hogy ezt észreveszi, de jól odacsap a jelenlegi amcsi írótársaknak. 

A másik műve, amit a múlt héten olvastam el rögtön a Csokoládécipők... után, az idén megjelent könyve, a Wish upon a Star. Ez folytatja a sorozatot, szintén ugyanabban a Stricklepond nevű lancashire-i faluban játszódik, mint a Csokoládécipők... és annak előzményei. Bár feltűnnek benne a szomszéd falu lakói is, akiket szintén megismerhetünk a sorozat régebbi darabjaiban. Hát ez könnyzacskó-telitalálat volt, hogy szépemlékezetű Árkus József humoristánkat idézzem! Ebben a könyvben a történet alaphelyzete maga a bonyodalom, egy négyéves, halálosan beteg kislány életmentő operációjához gyűjt a kétségbeesett mama és barátai adományokat. És az egész közösség összefog, mindenki tesz vagy ad valamit, hogy sikerüljön. Na persze közben anyuci szerelembe esik. Ami üdítő, hogy a megszokott kavarás ellenére a két szerelmes teljesen őszinte egymáshoz, így az intrikusok hazugságai nem vezetnek eredményre. Ha más nem, maga ez az "új" megközelítés érdemessé teszi a könyvet az elolvasásra. És persze közben elsajátíthatjuk újabb fantasztikus sütemények készítését, nem is mindegyik egyszerű, de nagyon jól néznek ki a képeken, ahogy az interneten megnéztem a lehetséges végeredményt (nyálcsorgatva!).

A mű végén néhány fejezet szerepel ízelítőként a 2014-re tervezett új könyvből. Na hát azt biztos, hogy el fogom olvasni, már alig várom! Csoda már a kezdet is! A főszereplő egy 40 éves nő, akit 23 évi házasság után elhagy a férje. A nő a reggelinél a férj által tett megdöbbentő bejelentés után azon morfondírozik, mikor vált a férje földönkívülivé, mert ez az öreg, undorító vénember nem az, akihez ő hozzáment, tehát nyílván földönkívüli, aki elrabolta az ő férjét. Kinek kellhet egy ilyen férfi? Meg is nézi magát a tükörben, hogy ő is így eltorzult-e, és megállapítja, ő semmit nem változott az évek során. Harsogva röhögtem!!! Ezután a nő hazatér kisvárosi szülői házába, ahol a nővére és apja él. A nővérével azonnal elhatározzák, hogy írnak egy újságot. De az újság a középkorú és idős nőkről, nőknek fog szólni! Csodálatos ötlet.

Idézek is belőle ide: 

"I’ve been looking at the heap of magazines left by Angie, and I’m feeling extremely irritated: none of them seem to have any connection with reality as I know it. They might as well all be called ‘Rich Young Brain-Dead Anorexic London-Based Fashion Victim Magazine’, and have done with it. Where are the magazines aimed at women like me? ‘Skint Old Northern Woman’, perhaps? I’ll have to write my own:

SKINT OLD NORTHERN WOMAN: ISSUE 1

Our motto is: Every Woman For Herself!

Welcome to our new magazine for the older, more frazzled reader. While written primarily for the Northern woman, it may also prove invaluable for those Southerners harnessing their huskies ready to brave the Frozen North, containing as it does many cultural hints.

To any peripheral Skint Old Southern Women, why not write your own issue, addressing the topics you find important?

We welcome readers’ letters, except those sycophantic ones saying how wonderful our magazine is: we already know that, so for God’s sake write about something. If you have an embarrassing personal problem write in to Sister Charlie’s ‘In Confidence’ page: she will only share it with the entire readership …

I think I’ve discovered a fascinating new hobby."

 Különösen a jelenleg hozzáférhető töméntelen magazin összefoglaló elnevezése ragadott meg: "Gazdag, fiatal, agyhalott, anorexiás, Londonban élő divatáldozatok magazinja". És igen, ezzel mindent, amit lehet, el is mondott a színvonalról és a célközönségről, valamint azok érdeklődési köréről. És való igaz, nem nagyon van olyan nőmagazin, amely az idősebb korosztálynak, vagy a kisebb pénzűeknek szólna, nem nagyon találunk olyan hírdetéseket, amelyek a testesebb, vagy alacsonyabb, nem 20 éves nők divatigényeit hivatottak kielégíteni, nem is beszélve azokról, akiknek pár száz dollárból (számítsa át mindenki a saját pénznemére) kell megoldania az öltözködését, mert bár csinos és divatos akar lenni, de ennyit tud szánni rá. Mert apuka-anyuka nem fizeti ki neki a Guccit és Armanit.

Úgyhogy a labda feldobva! Írjunk mi is magunknak egy nőmagazint, tekintve hogy sem anorexiások, sem agyhalottak, de sajnos gazdagok és fiatalok sem vagyunk, tisztelet a kivételnek. De a kivételnek is lehetnek színvonalas igényei, ki tudja, lehet, hogy néhány dekortikált is visszanöveszti közben a szürkeállományát, és bennünket fog olvasni! Érdekel valakit a kihívás? Várom a jelentkezőket, alapítsuk meg a magyar megfelelőjét a Skint Old Northern Woman (Lerobbant vén északi nő) testvérmagazinnak!

Várom a javaslatokat a címre itt!

Apollón, mint vámpír, démon és rém?

Gyermek- és ifjúkoromban, amikor már ismertem néhány történetet a görög mitológiából, kiválasztottam a kedvenc istenemet, Apollónt. Persze közrejátszott a fiatal kor elfogultsága a szépség iránt, ha láttál már Apollónról szobrokat, megérted a választásomat. És az is sokat nyomott a latban, hogy rajongtam a művészetekért, zenét tanultam, Apollón pedig a művészetek istene (is). Gyönyörű, hűvös, kimért, ellenállhatatlan. És akkor még nem is tudtam a többi képességéről, a jóslásról, a gyógyításról, arról, hogy ő (az egyik) Napisten is. A nap az élet forrása. Hogy lehetne egy ilyen isten gonosz?

Azután elolvastam néhány könyvet, főleg a görög mondákat, aholis néhány esetben nem tette magát szimpatikussá, de azért a legtöbb mese szerint bátor, erős és szerelmes természetű.

Egy idő után - ahogy nővé értem, - elfeledkeztem róla a sok buli, kocsmázás, egyéb olvasmányok, na jó, néha a tanulás miatt is. Más ideáljaim lettek, vonzódni kezdtem a szenvedélyes, meg nem értett romantikus hősök, lovagok iránt. Inkább Dionysosnak szenteltem magam - jó is az a bor, zseni volt, aki kitalálta. 

A két görög isten a mondák szerint nem jött ki nagyon jól egymással, de nem tudtam dönteni közöttük mindaddig, amíg el nem olvastam Nietzsche: A tragédia születése című értekezését. E könyv döntötte el, a szívem Dionysosé lett. Sokáig így is maradt a dolog, azután egy olaszországi utazás során, mely utazást az etruszkok városainak és emlékeinek felkutatásával fémjeleztem, megláttam ŐT. Sok minden, csak nem kimért, nem hűvös, ott álltam előtte, felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és belemerültem a tekintetébe. Mert rád néz, csak rád, eltűnik a zavaró külvilág, és te hirtelen mély megnyugvást, kaján életörömöt fedezel fel magadban, ahogy szemezel vele. Lehet, hogy nem olyan gyönyörű, mint római vagy görög társai, vagy inkább másképpen gyönyörű. Sokkal közelebb érzed magadhoz, mint bármilyen másik hideg szobrot. Ő a veii Apolló, vagy inkább etruszk nevén Aplu.

Találtam egy verset Vas Istvántól tegnap, arról jutott eszembe, milyen érzés is volt szemben állni vele akkor, ott a római Villa Giuliában - ahova azóta minden alkalommal visszazarándokoltam őt meglátogatni, ha Rómában jártam, - újra átéltem emiatt a vers miatt azt az örökkévalóságot magában foglaló pillanatot. Íme a vers: 

 

Etruszk szarkofág "Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek. Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt. Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a házasok. És a nagy etruszk talány,  amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés. Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább! Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett,  mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra."

Mostanában, mint tudjátok, sok fantázia-regényt olvasok. Egyre több könyvben Apollón a főgonosz, néhol démon, máshol egyenesen vámpír. Önző, kicsinyes, irígy, hataloméhes. Vér, erőszak és csalárdság veszi körül. Én ezt nem értem!

Egy napisten általában - nem, mindig!  - a jó oldalt testesíti meg, ő a fény, a tudás, ő a természet férfiereje. Ritkábban pusztít, mint amennyire gyógyít. Emellett ne feledjük a lantot, a művészet pártolója volt mindig minden korban, még a keresztény Európa mélyen vallásos költői is a művészetek patrónusaként tisztelték. 

Ma azok az ifjak, akik a fantázia-regényeket olvassák, nem nagyon tudják már a görög és római pantheon isteneinek szerepét, nem ismerik a régi meséket, csak azok újraköltött - én meghamisítottnak mondanám inkább - verzióit. Az ő képzeletükben a dicső múlt művészeti alkotásai által megszemélyesített patrónusok, isteni szereplők már nem a veii vagy a belvedere-i Apolló képében, hanem vérszívó démonként jelennek meg. Hogyan várhatjuk akkor tőlük, hogy meg akarják ismerni mindazon művészeti alkotásokat, amelyek ezekhez az ősi istenekhez kötődnek, róluk vagy hozzájuk szólnak, tisztelegnek nekik, és kérik őket, hogy vegyék jóindulatukba az alkotót? 

Valaki megírhatná már a történeteket mondjuk Apolló szemszögéből is: volna téma, tevékeny fickó volt. Kíváncsi lennék az ő meséjére is, és főleg a véleményére a démonikus megjelenítés miatt. Mintha a művészetnek és a gyógyításnak, a jövő fürkészésének már nem maradt volna semmi respektje a mi rosszízű világunkban.

Neil Gaiman előadása Londonban az olvasás és a könyvek jövőjéről

A The Guardianban olvastam  a következő cikket, amely nem is cikk, hanem imádott Neilünk beszéde egy jótékonysági felolvasóesten. Vettem a bátorságot, és lefordítottam, mert több fórumos vitában is volt szó arról, hogy a mai gyerekek, fiatalok, sőt felnőttek sem olvasnak, vagy legalábbis egyre kevesebbet. A beszéd Angliára vonatkozó részei azonban a magyar vagy jelenlegi lakóhelyem, Uruguay kultúrális viszonyaira is igazak, így véleményem szerint nyugodtan elvonatkoztathatunk Angliától.

Neil Gaiman: Miért függ a jövőnk a könyvtáraktól, az  olvasástól és az álmodozástól?

Neil Gaiman beszéde Londonban, 2013. október 14-én a The Reading Agency éves gyűlésén a könyvtárak és az olvasás jövőjéről.

Fontos, hogy az emberek elmondják egymásnak, melyik oldalon állnak és miért, és hogy elfogultak-e. Ez egyfajta kinyilvánítása az egyén érdekeinek. Tehát én most az olvasásról fogok Önöknek beszélni. El fogom mondani Önöknek, hogy a könyvtárak fontosak. Azt szeretném megértetni Önökkel, hogy a kitalált történetek olvasása, az élvezetből olvasás az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk. Szenvedélytől fűtött védőbeszédemmel meg szeretném értetni az emberekkel, mit jelent a könyvtár, a könyvtáros, és hogy meg kell őriznünk őket.

És természetesen elfogult vagyok, nagyon is! Én is író vagyok, gyakran írok kitalált történeteket is. Írok felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Majd 30 éve a szavaimmal keresem a kenyeremet, főképpen azzal, hogy kitalálok dolgokat, és azután leírom. Kézenfekvően az az érdekem, hogy rávegyem az embereket az olvasásra, kitalált történetek olvasására, érdekem, hogy legyenek könyvtárak és könyvtárosok, hogy segítsenek támogatni az olvasás szeretetét, otthont adni, ahol olvashatunk.

Szóval mint író elfogult vagyok. Ám mint olvasó, még inkább elfogult vagyok. És még annál is elfogultabb vagyok brit állampolgárként.

És most itt vagyok, hogy elmondjam ezeket ma este a Reading Agency égisze alatt: e jótékonysági szervezet küldetése mindenkinek egyenlő esélyt adni annak érdekében, hogy magabiztos és lelkes olvasóvá válhasson. Támogat irodalmi rendezvényeket, könyvtárakat és egyéneket, miközben felelőtlenül és leplezetlenül bátorít az olvasás aktusára. Mert, mint ahogy állítják, minden megváltozik, amikor olvasunk.

És ez a változás, ez az olvasási aktus az, amiről ma este beszélni akarok. Azt szeretném elmesélni, mit tesz velünk az olvasás, mire jó az olvasás.

Egyszer New Yorkban hallgatója voltam egy beszélgetésnek magánbörtönök építéséről – hatalmas virágzó üzlet Amerikában. A börtöniparnak terveznie kell a jövendő terjeszkedésre – mennyi cellára lesz a jövőben még szükség?  Hány elítélt lesz majd 15 év múlva? Rájöttek, hogy elég könnyedén meg tudják jósolni előre azzal, hogy egy viszonylag egyszerű, csinos kis algoritmust alkalmaznak, mely azon statisztikai adaton alapul, mennyi 10-11 éves gyerek nem tud olvasni. Vagy biztosan nem élvezetből olvas.

Nem mintha egy írástudó társadalomban nem lenne bűnözés. Ennek ellenére valóban van összefüggés.

És azt hiszem, azon összefüggések legalapvetőbbikéből következik valami még egyszerűbb. Az írástudók kitalált történeteket olvasnak.

A kitalált történetnek két haszna van. Először is kapu, amelyen át az út az olvasáshoz vezet. Mozgató erő, hogy megtudd, mi történt azután, hogy akarj lapozni, hogy folytatnod kelljen, még ha nehéz is, mert valaki bajban van, és neked meg kell tudnod, mi lesz a vége... ez nagyon erős hajtóerő. És ez arra kényszerít, hogy megtanulj új szavakat, új gondolatokat gondolj, hogy folytasd! Hogy felfedezd, az olvasás maga gyönyörűség. Amikor erre rájössz, jó úton haladsz, hogy mindent elolvass! És az olvasás a kulcs. Néhány évvel ezelőtt voltak hangok, melyek azt jósolták, olyan világban élünk, melyből kiveszett az irodalom, amely világban elcsökevényesedett a képesség, hogy megértsük az írott szót, de ezek az idők elmúltak. Ma a szavak még fontosabbak, mint valaha is voltak, hiszen szavakkal vezéreljük a világot, és amikor a világ rácsusszant a világhálóra, kénytelenek voltunk követni, kommunikálni és megérteni, amit olvasunk. Azok az emberek, akik nem értik egymást, nem képesek kicserélni a gondolataikat, nem tudnak kommunikálni, és a fordító programok csak keveset érnek.

A legegyszerűbb módja, hogy intelligens gyerekeket neveljünk, hogy megtanítjuk őket olvasni, és megmutatjuk nekik, hogy az olvasás élvezetes elfoglaltság. És ez azt jelenti, egyszerű szavakkal, hogy meg kell találnunk azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket, elérhetővé tenni számukra azokat a könyveket, és hagyni őket, hogy elolvassák.

Én nem hiszem, hogy van olyan, hogy rossz gyerekirodalom. Időnként divatba jön, hogy felnőttek rámutatnak néhány gyerekkönyvre, egy műfajra, vagy egy szerzőre esetleg, és állítják, hogy azok rosszak, meg kellene tiltani a gyerekeknek, hogy azokat olvassák. Időnként tanúja voltam ilyeneknek: Enyd Blytont rossz írónak minősítették, ahogy RL Stine-t is, és még többeket. A képregényekről kijelentették, hogy az írástudatlanság melegágya.

Ez butaság! Sznob hülyeség! Nincs rossz gyerekíró, ha a gyereknek tetszik, olvasni akarja és keresi is, mert minden gyerek más. Megtalálják azokat a történeteket, amelyekre szükségük van, és beleélik magukat. Számukra a kopott, elcsépelt történet nem kopott és elcsépelt, hiszen először találkoznak vele. Ne tántorítsuk el a gyereket az olvasástól, csak mert úgy gondoljuk, rossz, amit olvas. Az a történet, amelyik nem tetszik nekünk, olyan könyvekhez vezethet, melyek fognak. És nem mindenkinek olyan az ízlése, mint a mienk.

Jószándékú felnőttek könnyen ki tudják ölni a gyerekből az olvasási kedvet: nem engedik, hogy azt olvassák, amit élveznek, vagy értékes-de-unalmas könyveket adnak nekik, amelyeket ők, a felnőttek szeretnek, a 21. századi megfelelőjét a viktoriánus kori "nevelő" irodalomnak. Ezzel ki lehet nevelni egy teljes generációt, aki meg lesz arról győződve, hogy az olvasás unalmas, vagy még rosszabb, kellemetlen.

A gyermekeinknek szükségük van arra, hogy fokozatosan másszanak fel az olvasás létráján: bármi, ami felkelti a figyelmüket, egyre feljebb fogja őket vezérelni, fokról fokra a létrán, egészen az irodalomig. (És azt se tegyük, amit ez az író tett, amikor a 11 éves lánya RL Stine-t olvasott, vagyis elment és megvette Stephen King Carrie című könyvét, mondván: ha szereted azt, ez is tetszeni fog! Holly utána csak biztonságos vadnyugati telepes-történeteket olvasott hátralévő kamaszkora idején, és még mindig rámvicsorít, ha Stephen King neve felmerül.)

És a másik dolog, amire a kitalált történet alkalmas, hogy empátiát épít. Ha nézzük a tévét, vagy látunk egy filmet, azt nézzük, mi történik egy másik emberrel. Az írott történet valami olyasmi, amit 26 betűből és egy maréknyi jelből építesz fel, és TE, egyedül te, a képzelőerődet használva, világot teremtesz, és emberekkel népesíted be, mások szemén keresztül látsz. Érezni fogsz, meglátogatsz helyeket és világokat, melyeket soha nem ismerhetnél meg enélkül. Megtanulod majd, hogy mindenki más is ott pontosan ugyanúgy egy ÉN. Valaki mássá válsz, és amikor visszatérsz a saját világodba, te is egy kicsit megváltozol. Az empátia az eszköz, mely csoporttá formálja az egyes embereket, megengedi, hogy többek legyünk magába forduló egyénnél.

Olvasás közben még egy dologra rájövünk, mely életbevágóan fontos ahhoz, hogy elboldoguljunk a világban. Arra, hogy a világnak nem feltétlenül kell ilyennek lennie. A dolgok lehetnek különbözők.

2007-ben Kínában jártam, az első párt-támogatott tudományos-fantasztikus és fantázia- találkozón a kínai történelem során. Egy alkalommal félrevontam az egyik főszervezőt, és megkérdeztem: miért? A tudományos-fantasztikus műfajt hosszú ideig nem nézték jó szemmel. Mi változott?

Egyszerű – válaszolta. - A kínaiak fantasztikusak, amikor meg kell valósítani valamit, ha mások elkészítik a terveket. De nem újítanak, nem találnak fel semmit. Nem tudják elképzelni a dolgokat. Így delegációt küldtek az USA-ba, az Apple-höz, a Microsofthoz, a Google-hoz, és kikérdezték ott azokat, akik feltalálják a jövőt. És úgy találták, hogy valamennyiük tudományos-fantasztikus irodalmat olvasott, amikor gyerek volt.

A kitalált történet egy másféle világot mutat meg neked. El tud juttatni valahová, ahol soha nem jártál még. Ha egyszer meglátogatsz más világokat, olyan lesz, mintha tündérgyümölcsöt kóstoltál volna, soha többé nem leszel elégedett azzal a világgal, amelyben felnőttél. Az elégedetlenség jó: az elégedetlenek meg tudják változtatni, fejleszteni tudják a világukat, jobbá, mássá tudják tenni.

Ha már itt tartunk, szeretnék néhány szót szólni  az eszképizmusról  (légvárépítés, kikapcsolódás, elmenekülés a valóságtól). Hallottam úgy kiejteni a szót, mintha ez valami  káros  dolog lenne. Mintha egy eszképista történet a zavarosfejűek, megtévesztettek és bolondok olcsó ópiuma volna, és az egyetlen értékes  műfaj a felnőttek és gyerekek számára is a mimetikus (utánzó) történet lenne, mely a világ  legkellemetlenebb képét tükrözi, amiben csak az olvasó találhatja magát.

Ha hirtelen lehetetlen helyzetbe kerülnénk, valami kellemetlen helyen, rossz akaratú népséggel körülvéve, és valaki időleges szabadulást ajánlana, miért ne fogadhatnánk el?  Az eszképista történet pedig mindössze ennyi: történet, amelyik kinyit egy ajtót, megmutatja a napsütést odakinn, egy helyet, ahova elszökhetünk, és ahol biztonságban lehetünk olyan emberek között, akikkel lenni akarunk (– és ne essünk tévedésbe, a könyvek valóságos helyek! -), mindennek tetejében szökésünk folyamán a könyvek ismeretet nyújthatnak nekünk a világról és a helyzetünkről, fegyvert adnak a kezünkbe és felvérteznek: olyan eszközöket, melyeket visszahozhatunk a börtönünkbe. Képességeket, tudást és eszközöket, melyeket arra használhatunk, hogy valóban meg tudjuk szabadítani magunkat.

J.R.R. Tolkien emlékeztetett arra, hogy csak a börtönőrök ellenzik a szökést.

Egy másik út, hogy elpusztítsuk egy gyerek szeretetét az olvasás iránt értelemszerűen az, hogy nincs semmilyen könyv, ami elérhető lenne számára.  És ha nincs egy hely, ahol olvashatna. Én szerencsés voltam. Kiváló helyi könyvtárunk volt, ahol felnőttem. És olyan szüleim, akiket meg lehetett győzni, hogy nyári szünetben munkába menet dobjanak ki a könyvtárnál. És olyan könyvtárosok, akik nem bánták, ha egy kisfiú szülői kíséret nélkül minden reggel bevette magát a gyerekkönyvtári részlegbe, végignézte a katalógust kísértetes vagy varázslatos vagy rakétás könyveket keresve, vámpírokat, detektíveket, boszorkányokat vagy csodákat kutatva. És amikor kiolvastam a teljes gyerekkönyvárat, elkezdtem a felnőttekét.  

Jó könyvtárosok voltak. Szerették a könyveket, és szerették, ha olvassák a könyveket. Megtanítottak, hogyan rendeljek könyveket más könyvtáraktól könyvtárközi kölcsönzéssel. Semmit nem elleneztek, bármit olvastam. Úgy tűnt, tetszett nekik a tágranyílt szemű kisfiú, aki imádott olvasni, így beszélgettek velem az olvasmányaimról, megkeresték nekem a folytatásokat a sorozatból, mindig segítettek. Ugyanúgy bántak velem, mint bármely más olvasóval, – se jobban, se rosszabbul, -  ami azt jelentette, hogy tisztelettel kezeltek.  Nyolc évesen nem voltam hozzászokva, hogy tisztelettel bánjanak velem.

Dehát a könyvtárak a szabadságról szólnak. Az olvasás, az ötletek és a kommunikáció szabadságáról. Az oktatásról szólnak (mely nem ér véget azon a napon, amikor befejezzük az iskolát vagy egyetemet), a szórakozásról, biztonságos helyeket jelentenek, és az információk elérésének lehetőségét.

Aggaszt, hogy itt a XXI. században az emberek félreértik, mi is a könyvtár, és mi a célja. Ha úgy tekintünk a könyvtárra, mint egy könyvespolcra, talán ósdinak és idejétmúltnak tűnhet egy olyan világban, ahol a legtöbb nyomtatott könyvet - bár nem mindegyiket, -  digitálisan is előállítják. De ez alapvető tévedés.

Úgy hiszem, ennek az információ természetéhez van köze. Az információ értékes, a helyes információ még értékesebb. Az emberi történelem során jobbára információ-hiánytól szenvedtek az emberek, és a szükséges tudást megszerezni mindig fontos volt, és annak mindig volt ára: mikor kell a gabonát elvetni, hol találhatók bizonyos dolgok, térképek, történelmi események, történetek – ezek mindig megértek egy jó vacsorát és társaságot. Az információ értékes dolog volt, így aki rendelkezett vele, vagy képes volt átadni, megkérte az árát.

Az elmúlt néhány évben egyfajta információ-szegény gazdaságból átbillentünk egy információtömeg által vezéreltbe. Eric Schmidt (Google) szerint az emberi faj kétnaponta állít elő manapság annyi információt, amennyit a civilizáció hajnalától 2003-ig összesen. Ez naponta 5 exobyte adat, azok kedvéért, akik ki akarják számolni. A kihívás ma már nem az, hogy megtaláljunk egy ritka növényt a sivatagban, hanem egy bizonyos növényt kell megtalálnunk a dzsungelben. Segítséget kell igénybe vennünk, hogy meg tudjuk keresni azt az adatot, amelyre éppen szükségünk van.

A könyvtárak olyan helyek, ahová az emberek információért járnak. A könyv csak a csúcsa az információs jéghegynek: a könyvek ott vannak a könyvtárakban, és a könyvtárosok törvényesen és ingyen képesek ellátni bennünket könyvekkel. Több gyerek kölcsönöz könyveket a könyvtárakból, mint eddig bármikor – mindenfélét: nyomtatottat, digitálist vagy hangoskönyvet. De a könyvtárak egyben például olyan helyek is, ahol azok, akiknek otthon nincs számítógépük, nincs internet-kapcsolatuk, ingyen vehetik igénybe az internet-szolgáltatásokat: igen fontos dolog, amikor munkát találni, munkára jelentkezni, vagy valamilyen segélyt kérni egyre inkább kizárólag online lehet. A könyvtárosok ebben is segítséget nyújthatnak.

Én nem hiszem, hogy minden könyvet meg lehet majd találni a képernyőn: ahogy Douglas Adams egyszer rámutatott nekem, több mint 20 évvel azelőtt, hogy a Kindle föltűnt, a nyomtatott könyv egy cápa. A cápák öregek, már a dinoszauruszok előtt is éltek az óceánokban. És a cápák azért léteznek még mindig, mert jobbak abban, hogy cápák, mint mások lennének. A könyvek fizikai valójukban szilárdak, nehéz elpusztítani azokat, fürdés-ellenállók, napenergiával működnek, jó érzés a kezünkbe venni őket: jók abban, hogy könyvek, és mindig lesz számukra hely. A könyvtárakba tartoznak, ahogy a könyvtárak máris olyan helyekké is váltak, ahol hozzáférhetünk a digitális és hangoskönyvekhez, DVD-khez és webtartalmakhoz.

A könyvtár olyan hely, amely az információk tárháza, és minden polgárnak egyenlően biztosít hozzáférést ezekhez. Beleértve az egészségügyi információkat. És a mentális egészségügyi információkat is. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos hely, a világtól elkülönülő szentély. Egy hely, ahol könyvtárosok vannak. Azt, hogy milyenek legyenek a jövő könyvtárai, most kell megálmodnunk.

Írástudónak lenni ma fontosabb, mint valaha bármikor volt, itt, a szöveg és email, az írott információ világában. Kell hogy tudjunk olvasni és írni, olyan polgárokká kell válnunk, akik gond nélkül tudnak olvasni, megértik, amit olvasnak, megértik az árnyalatokat, és meg tudják magukat értetni.

A könyvtárak valójában a jövő kapui. Ezért nagyon sajnálatos, hogy a világon mindenhol az tapasztalható, hogy a helyi hatóságok pénzmegtakarítás címén bezárnak könyvtárakat anélkül, hogy észrevennék, a jövőtől lopnak azért, hogy fizessenek a mának. Becsukják azokat a kapukat, amelyeket éppenhogy szélesre kellene tárni.

Az Organisation for Economic Cooperation and Development nemrégiben megjelent tanulmánya szerint Anglia "az egyetlen olyan ország, ahol az idősebb korosztály műveltebb mind irodalmi, mind matematikai tudásban, mint a fiatalabb korosztály, miután megvizsgáltak egyéb faktorokat is, mint például, nemi hovatartozás, társadalmi-gazdasági háttér és foglalkozás.”

Vagy másképpen fogalmazva a gyermekeink és unokáink kevésbé olvasottak, és kevésbé jól tudnak számolni, mint mi. Kevésbé tudnak a világban tájékozódni, megérteni azt, és megoldani a problémákat. Könnyebb őket megtéveszteni, kevésbé lesznek képesek a körülöttük lévő világot formálni, nehezebb lesz állást találniuk. Vagy mindezek összesen. És Anglia mint ország lemarad más fejlettebb országok mögött, mert nem less képzett munkaerő.

A könyv eszköz, hogy kommunikáljunk a holtakkal. Mód, hogy tanuljunk azoktól, akik már nincsenek velünk, az emberiségtől, amely felépítette, fejlesztette azt a tudást, kiegészítette, inkább, minthogy meg kelljen tanulni mindent újra és újra. Vannak mesék, melyek ősibbek, mint a legtöbb ország, mesék, amelyek régen túlélték saját kultúrájukat és az épületeket, ahol legelőször elmondták azokat.

Úgy érzem, felelősek vagyunk a jövőért. Felelősségünk és kötelességünk van a gyermekeink iránt, a felnőttek iránt, akikké majd válnak, a világ iránt, amiben majd élniük kell. Valamennyiünknek – olvasóként, íróként és polgárként – kötelezettségeink vannak. Megpróbálok most néhányat kifejteni.

Hiszem, hogy kötelességünk az élvezet kedvéért olvasni, akár otthon, akár közösségi helyeken. Ha élvezetből olvasunk, és mások látják ezt, akkor tanulunk is, bevetjük a képzeletünket. Megmutatjuk másoknak, hogy az olvasás jó dolog.

Kötelességünk támogatni a könyvtárakat. Használni a könyvtárakat, és másokat arra buzdítani, hogy ők is használják, tiltakozni a könyvtárak bezárása ellen. Ha nem becsüljük meg a könyvtárakat, akkor nem értékeljük az információt, a kultúrát, a bölcsességet. Ha elhallgattatjuk a múltat, azzal károsítjuk a jövőt.

Kötelességünk, hogy felolvassunk a gyerekeinknek. Olyanokat, amiket élveznek. Olyanokat is, amelyeket mi magunk már meguntunk. Játsszuk el nekik a történetet, hogy még érdekesebbé tegyük, és azért ne hagyjuk abba a felolvasást, mert már ők is tudnak olvasni. A meseolvasás ideje köteléket képez közöttünk, ilyenkor iktassuk ki a zavaró külvilágot, még a rádiótelefont is.

Kötelességünk, hogy használjuk a beszédet. Fejlesszük: találjuk meg a szavak jelentését, hogy hogyan alkalmazzuk azokat, beszéljünk világosan, azt mondjuk, amit gondolunk. Meg se próbáljuk befagyasztani a nyelvet, vagy úgy tenni, mintha azt halott dologként gyászolni kellene, élőként kell használni, amely árad, szavakat kölcsönöz, és időnként kiejtést vagy jelentést vált.

Nekünk íróknak – és különösen a gyermekíróknak, - kötelességünk van az olvasóink felé: igaz dolgokról kell írnunk, és ez különösen fontos olyankor, amikor olyan emberekről és helyekről mesélünk, akik-amik nem léteznek, és megértessük, az igazság nem abban rejlik, ami történik a mesében, hanem amit a mese arról mond, hogy kik vagyunk mi. Végülis a kitalált történet egy olyan hazugság, amely az igazságról szól. 

Kötelességünk nem untatni az olvasót, inkább rávenni, hogy lapozzon tovább. Valójában a legjobb gyógymód rávenni egy vonakodó olvasót az olvasásra az a mese, melyet képtelen abbahagyni. És bár igazi dolgokat kell elmondanunk az olvasónak, fegyvert és vértet kell adnunk neki, át kell adnunk számára mindazt a bölcsességet, melyet rövid földi pályafutásunk során összeszedtünk, kötelességünk nem prédikálni, őrizkedni a leckéztetéstől, nem nyomni le a torkán előemésztett erkölcsöt és üzeneteket, mint az anyamadár a fiókáién az előre megrágott kukacokat. És főleg soha, semmilyen körülmények között ne írjunk olyasmit gyerekeknek, amit magunk sem akarnánk elolvasni!

Kötelesek vagyunk megérteni és felismerni, hogy mint gyermekkönyvírók rendkívül lényeges dolgot művelünk, mert ha elrontjuk, ha unalmas könyveket írunk, melyek elfordítják a gyerekeket az olvasástól és a könyvektől, károsítjuk a saját jövőnket, és ellehetetlenítjük az övékét.

Valamennyien - felnőttek és gyerekek, írók és olvasók - kötelesek vagyunk álmodozni. Kötelesek vagyunk elképzelni a dolgokat. Könnyű azt sugallani, hogy senki semmit nem képes megváltoztatni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a társadalom túlságosan hatalmas, az egyén pedig kevesebb a semminél: csak egy atom a falban, csak egy rizsszem a rizsföldön. De az az igazság, hogy az egyén képes megváltoztatni a saját világát, az egyének teremtik a jövőt, és mindezt úgy teszik, hogy elképzelik, a dolgok mások is lehetnek.

Nézzenek körül: komolyan mondom! Álljanak meg egy pillanatra, és nézzenek körül a teremben, ahol most vagyunk! Rámutatok most valamire, ami annyira magától értetődő, hogy szinte állandóan elfeledkezünk róla. És ez az, hogy minden, amit most látnak maguk körül, beleértve a falakat is, valaha csak képzelet volt. Valaki egyszer eldöntötte, könnyebb lenne széken ülni, mint a földön, és elképzelte a széket. Valakinek ki kellett ötlenie valami módot arra, hogy én most úgy tudjak itt Londonban Önökhöz beszélni, hogy közben ne ázzunk bőrig az esőtől. Ez a terem és a berendezése, valamint minden más dolog ebben az épületben, ebben a városban, csak azért létezik, mert az emberek újra és újra és újra elképzeltek dolgokat.

Kötelességünk a dolgokat széppé varázsolni. Nem hagyhatjuk itt a Földet rondábban, mint ahogy találtuk, nem üríthetjük ki az óceánokat, nem hagyhatjuk itt a problémáinkat az utókorra. Kötelességünk magunk után kitakarítani, nem hagyhatunk a gyermekeinkre olyan világot, amelyet mi vakon összezavartunk, megrövidítettünk és elnyomorítottunk.

Kötelességünk felhívni a politikusaink figyelmét arra, hogy mit akarunk, leszavazni azokat a politikusokat, bármely párthoz tartozzanak is, akik nem értik meg, hogy az olvasás által teremtetnek az érdemes polgárok, akik nem akarnak annak érdekében ténykedni, hogy megvédjék a tudást, és bátorítsák a művelődést.  Ez nem pártpolitika kérdése. Ez az egyetemes emberiség érdeke.

Egyszer megkérdezték Albert Einsteint, hogyan tehetnénk a gyerekeinket értelmesebbekké. A válasza bölcs és egyszerű. Azt mondta: “Ha azt akarod, hogy a gyereked intelligens legyen, olvass neki tündérmeséket. Ha azt akarod, hogy még okosabb legyen, olvass neki még több tündérmesét.” Ő megértette az olvasás és képzelet jelentőségét. Remélem, adhatunk a gyermekeinknek olyan világot, melyben olvasnak majd, felolvasnak nekik, álmodoznak majd, és megértik a világot.