Apollón, mint vámpír, démon és rém?

Gyermek- és ifjúkoromban, amikor már ismertem néhány történetet a görög mitológiából, kiválasztottam a kedvenc istenemet, Apollónt. Persze közrejátszott a fiatal kor elfogultsága a szépség iránt, ha láttál már Apollónról szobrokat, megérted a választásomat. És az is sokat nyomott a latban, hogy rajongtam a művészetekért, zenét tanultam, Apollón pedig a művészetek istene (is). Gyönyörű, hűvös, kimért, ellenállhatatlan. És akkor még nem is tudtam a többi képességéről, a jóslásról, a gyógyításról, arról, hogy ő (az egyik) Napisten is. A nap az élet forrása. Hogy lehetne egy ilyen isten gonosz?

Azután elolvastam néhány könyvet, főleg a görög mondákat, aholis néhány esetben nem tette magát szimpatikussá, de azért a legtöbb mese szerint bátor, erős és szerelmes természetű.

Egy idő után - ahogy nővé értem, - elfeledkeztem róla a sok buli, kocsmázás, egyéb olvasmányok, na jó, néha a tanulás miatt is. Más ideáljaim lettek, vonzódni kezdtem a szenvedélyes, meg nem értett romantikus hősök, lovagok iránt. Inkább Dionysosnak szenteltem magam - jó is az a bor, zseni volt, aki kitalálta. 

A két görög isten a mondák szerint nem jött ki nagyon jól egymással, de nem tudtam dönteni közöttük mindaddig, amíg el nem olvastam Nietzsche: A tragédia születése című értekezését. E könyv döntötte el, a szívem Dionysosé lett. Sokáig így is maradt a dolog, azután egy olaszországi utazás során, mely utazást az etruszkok városainak és emlékeinek felkutatásával fémjeleztem, megláttam ŐT. Sok minden, csak nem kimért, nem hűvös, ott álltam előtte, felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és belemerültem a tekintetébe. Mert rád néz, csak rád, eltűnik a zavaró külvilág, és te hirtelen mély megnyugvást, kaján életörömöt fedezel fel magadban, ahogy szemezel vele. Lehet, hogy nem olyan gyönyörű, mint római vagy görög társai, vagy inkább másképpen gyönyörű. Sokkal közelebb érzed magadhoz, mint bármilyen másik hideg szobrot. Ő a veii Apolló, vagy inkább etruszk nevén Aplu.

Találtam egy verset Vas Istvántól tegnap, arról jutott eszembe, milyen érzés is volt szemben állni vele akkor, ott a római Villa Giuliában - ahova azóta minden alkalommal visszazarándokoltam őt meglátogatni, ha Rómában jártam, - újra átéltem emiatt a vers miatt azt az örökkévalóságot magában foglaló pillanatot. Íme a vers: 

 

Etruszk szarkofág "Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek. Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt. Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a házasok. És a nagy etruszk talány,  amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés. Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább! Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett,  mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra."

Mostanában, mint tudjátok, sok fantázia-regényt olvasok. Egyre több könyvben Apollón a főgonosz, néhol démon, máshol egyenesen vámpír. Önző, kicsinyes, irígy, hataloméhes. Vér, erőszak és csalárdság veszi körül. Én ezt nem értem!

Egy napisten általában - nem, mindig!  - a jó oldalt testesíti meg, ő a fény, a tudás, ő a természet férfiereje. Ritkábban pusztít, mint amennyire gyógyít. Emellett ne feledjük a lantot, a művészet pártolója volt mindig minden korban, még a keresztény Európa mélyen vallásos költői is a művészetek patrónusaként tisztelték. 

Ma azok az ifjak, akik a fantázia-regényeket olvassák, nem nagyon tudják már a görög és római pantheon isteneinek szerepét, nem ismerik a régi meséket, csak azok újraköltött - én meghamisítottnak mondanám inkább - verzióit. Az ő képzeletükben a dicső múlt művészeti alkotásai által megszemélyesített patrónusok, isteni szereplők már nem a veii vagy a belvedere-i Apolló képében, hanem vérszívó démonként jelennek meg. Hogyan várhatjuk akkor tőlük, hogy meg akarják ismerni mindazon művészeti alkotásokat, amelyek ezekhez az ősi istenekhez kötődnek, róluk vagy hozzájuk szólnak, tisztelegnek nekik, és kérik őket, hogy vegyék jóindulatukba az alkotót? 

Valaki megírhatná már a történeteket mondjuk Apolló szemszögéből is: volna téma, tevékeny fickó volt. Kíváncsi lennék az ő meséjére is, és főleg a véleményére a démonikus megjelenítés miatt. Mintha a művészetnek és a gyógyításnak, a jövő fürkészésének már nem maradt volna semmi respektje a mi rosszízű világunkban.

Neil Gaiman előadása Londonban az olvasás és a könyvek jövőjéről

A The Guardianban olvastam  a következő cikket, amely nem is cikk, hanem imádott Neilünk beszéde egy jótékonysági felolvasóesten. Vettem a bátorságot, és lefordítottam, mert több fórumos vitában is volt szó arról, hogy a mai gyerekek, fiatalok, sőt felnőttek sem olvasnak, vagy legalábbis egyre kevesebbet. A beszéd Angliára vonatkozó részei azonban a magyar vagy jelenlegi lakóhelyem, Uruguay kultúrális viszonyaira is igazak, így véleményem szerint nyugodtan elvonatkoztathatunk Angliától.

Neil Gaiman: Miért függ a jövőnk a könyvtáraktól, az  olvasástól és az álmodozástól?

Neil Gaiman beszéde Londonban, 2013. október 14-én a The Reading Agency éves gyűlésén a könyvtárak és az olvasás jövőjéről.

Fontos, hogy az emberek elmondják egymásnak, melyik oldalon állnak és miért, és hogy elfogultak-e. Ez egyfajta kinyilvánítása az egyén érdekeinek. Tehát én most az olvasásról fogok Önöknek beszélni. El fogom mondani Önöknek, hogy a könyvtárak fontosak. Azt szeretném megértetni Önökkel, hogy a kitalált történetek olvasása, az élvezetből olvasás az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk. Szenvedélytől fűtött védőbeszédemmel meg szeretném értetni az emberekkel, mit jelent a könyvtár, a könyvtáros, és hogy meg kell őriznünk őket.

És természetesen elfogult vagyok, nagyon is! Én is író vagyok, gyakran írok kitalált történeteket is. Írok felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Majd 30 éve a szavaimmal keresem a kenyeremet, főképpen azzal, hogy kitalálok dolgokat, és azután leírom. Kézenfekvően az az érdekem, hogy rávegyem az embereket az olvasásra, kitalált történetek olvasására, érdekem, hogy legyenek könyvtárak és könyvtárosok, hogy segítsenek támogatni az olvasás szeretetét, otthont adni, ahol olvashatunk.

Szóval mint író elfogult vagyok. Ám mint olvasó, még inkább elfogult vagyok. És még annál is elfogultabb vagyok brit állampolgárként.

És most itt vagyok, hogy elmondjam ezeket ma este a Reading Agency égisze alatt: e jótékonysági szervezet küldetése mindenkinek egyenlő esélyt adni annak érdekében, hogy magabiztos és lelkes olvasóvá válhasson. Támogat irodalmi rendezvényeket, könyvtárakat és egyéneket, miközben felelőtlenül és leplezetlenül bátorít az olvasás aktusára. Mert, mint ahogy állítják, minden megváltozik, amikor olvasunk.

És ez a változás, ez az olvasási aktus az, amiről ma este beszélni akarok. Azt szeretném elmesélni, mit tesz velünk az olvasás, mire jó az olvasás.

Egyszer New Yorkban hallgatója voltam egy beszélgetésnek magánbörtönök építéséről – hatalmas virágzó üzlet Amerikában. A börtöniparnak terveznie kell a jövendő terjeszkedésre – mennyi cellára lesz a jövőben még szükség?  Hány elítélt lesz majd 15 év múlva? Rájöttek, hogy elég könnyedén meg tudják jósolni előre azzal, hogy egy viszonylag egyszerű, csinos kis algoritmust alkalmaznak, mely azon statisztikai adaton alapul, mennyi 10-11 éves gyerek nem tud olvasni. Vagy biztosan nem élvezetből olvas.

Nem mintha egy írástudó társadalomban nem lenne bűnözés. Ennek ellenére valóban van összefüggés.

És azt hiszem, azon összefüggések legalapvetőbbikéből következik valami még egyszerűbb. Az írástudók kitalált történeteket olvasnak.

A kitalált történetnek két haszna van. Először is kapu, amelyen át az út az olvasáshoz vezet. Mozgató erő, hogy megtudd, mi történt azután, hogy akarj lapozni, hogy folytatnod kelljen, még ha nehéz is, mert valaki bajban van, és neked meg kell tudnod, mi lesz a vége... ez nagyon erős hajtóerő. És ez arra kényszerít, hogy megtanulj új szavakat, új gondolatokat gondolj, hogy folytasd! Hogy felfedezd, az olvasás maga gyönyörűség. Amikor erre rájössz, jó úton haladsz, hogy mindent elolvass! És az olvasás a kulcs. Néhány évvel ezelőtt voltak hangok, melyek azt jósolták, olyan világban élünk, melyből kiveszett az irodalom, amely világban elcsökevényesedett a képesség, hogy megértsük az írott szót, de ezek az idők elmúltak. Ma a szavak még fontosabbak, mint valaha is voltak, hiszen szavakkal vezéreljük a világot, és amikor a világ rácsusszant a világhálóra, kénytelenek voltunk követni, kommunikálni és megérteni, amit olvasunk. Azok az emberek, akik nem értik egymást, nem képesek kicserélni a gondolataikat, nem tudnak kommunikálni, és a fordító programok csak keveset érnek.

A legegyszerűbb módja, hogy intelligens gyerekeket neveljünk, hogy megtanítjuk őket olvasni, és megmutatjuk nekik, hogy az olvasás élvezetes elfoglaltság. És ez azt jelenti, egyszerű szavakkal, hogy meg kell találnunk azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket, elérhetővé tenni számukra azokat a könyveket, és hagyni őket, hogy elolvassák.

Én nem hiszem, hogy van olyan, hogy rossz gyerekirodalom. Időnként divatba jön, hogy felnőttek rámutatnak néhány gyerekkönyvre, egy műfajra, vagy egy szerzőre esetleg, és állítják, hogy azok rosszak, meg kellene tiltani a gyerekeknek, hogy azokat olvassák. Időnként tanúja voltam ilyeneknek: Enyd Blytont rossz írónak minősítették, ahogy RL Stine-t is, és még többeket. A képregényekről kijelentették, hogy az írástudatlanság melegágya.

Ez butaság! Sznob hülyeség! Nincs rossz gyerekíró, ha a gyereknek tetszik, olvasni akarja és keresi is, mert minden gyerek más. Megtalálják azokat a történeteket, amelyekre szükségük van, és beleélik magukat. Számukra a kopott, elcsépelt történet nem kopott és elcsépelt, hiszen először találkoznak vele. Ne tántorítsuk el a gyereket az olvasástól, csak mert úgy gondoljuk, rossz, amit olvas. Az a történet, amelyik nem tetszik nekünk, olyan könyvekhez vezethet, melyek fognak. És nem mindenkinek olyan az ízlése, mint a mienk.

Jószándékú felnőttek könnyen ki tudják ölni a gyerekből az olvasási kedvet: nem engedik, hogy azt olvassák, amit élveznek, vagy értékes-de-unalmas könyveket adnak nekik, amelyeket ők, a felnőttek szeretnek, a 21. századi megfelelőjét a viktoriánus kori "nevelő" irodalomnak. Ezzel ki lehet nevelni egy teljes generációt, aki meg lesz arról győződve, hogy az olvasás unalmas, vagy még rosszabb, kellemetlen.

A gyermekeinknek szükségük van arra, hogy fokozatosan másszanak fel az olvasás létráján: bármi, ami felkelti a figyelmüket, egyre feljebb fogja őket vezérelni, fokról fokra a létrán, egészen az irodalomig. (És azt se tegyük, amit ez az író tett, amikor a 11 éves lánya RL Stine-t olvasott, vagyis elment és megvette Stephen King Carrie című könyvét, mondván: ha szereted azt, ez is tetszeni fog! Holly utána csak biztonságos vadnyugati telepes-történeteket olvasott hátralévő kamaszkora idején, és még mindig rámvicsorít, ha Stephen King neve felmerül.)

És a másik dolog, amire a kitalált történet alkalmas, hogy empátiát épít. Ha nézzük a tévét, vagy látunk egy filmet, azt nézzük, mi történik egy másik emberrel. Az írott történet valami olyasmi, amit 26 betűből és egy maréknyi jelből építesz fel, és TE, egyedül te, a képzelőerődet használva, világot teremtesz, és emberekkel népesíted be, mások szemén keresztül látsz. Érezni fogsz, meglátogatsz helyeket és világokat, melyeket soha nem ismerhetnél meg enélkül. Megtanulod majd, hogy mindenki más is ott pontosan ugyanúgy egy ÉN. Valaki mássá válsz, és amikor visszatérsz a saját világodba, te is egy kicsit megváltozol. Az empátia az eszköz, mely csoporttá formálja az egyes embereket, megengedi, hogy többek legyünk magába forduló egyénnél.

Olvasás közben még egy dologra rájövünk, mely életbevágóan fontos ahhoz, hogy elboldoguljunk a világban. Arra, hogy a világnak nem feltétlenül kell ilyennek lennie. A dolgok lehetnek különbözők.

2007-ben Kínában jártam, az első párt-támogatott tudományos-fantasztikus és fantázia- találkozón a kínai történelem során. Egy alkalommal félrevontam az egyik főszervezőt, és megkérdeztem: miért? A tudományos-fantasztikus műfajt hosszú ideig nem nézték jó szemmel. Mi változott?

Egyszerű – válaszolta. - A kínaiak fantasztikusak, amikor meg kell valósítani valamit, ha mások elkészítik a terveket. De nem újítanak, nem találnak fel semmit. Nem tudják elképzelni a dolgokat. Így delegációt küldtek az USA-ba, az Apple-höz, a Microsofthoz, a Google-hoz, és kikérdezték ott azokat, akik feltalálják a jövőt. És úgy találták, hogy valamennyiük tudományos-fantasztikus irodalmat olvasott, amikor gyerek volt.

A kitalált történet egy másféle világot mutat meg neked. El tud juttatni valahová, ahol soha nem jártál még. Ha egyszer meglátogatsz más világokat, olyan lesz, mintha tündérgyümölcsöt kóstoltál volna, soha többé nem leszel elégedett azzal a világgal, amelyben felnőttél. Az elégedetlenség jó: az elégedetlenek meg tudják változtatni, fejleszteni tudják a világukat, jobbá, mássá tudják tenni.

Ha már itt tartunk, szeretnék néhány szót szólni  az eszképizmusról  (légvárépítés, kikapcsolódás, elmenekülés a valóságtól). Hallottam úgy kiejteni a szót, mintha ez valami  káros  dolog lenne. Mintha egy eszképista történet a zavarosfejűek, megtévesztettek és bolondok olcsó ópiuma volna, és az egyetlen értékes  műfaj a felnőttek és gyerekek számára is a mimetikus (utánzó) történet lenne, mely a világ  legkellemetlenebb képét tükrözi, amiben csak az olvasó találhatja magát.

Ha hirtelen lehetetlen helyzetbe kerülnénk, valami kellemetlen helyen, rossz akaratú népséggel körülvéve, és valaki időleges szabadulást ajánlana, miért ne fogadhatnánk el?  Az eszképista történet pedig mindössze ennyi: történet, amelyik kinyit egy ajtót, megmutatja a napsütést odakinn, egy helyet, ahova elszökhetünk, és ahol biztonságban lehetünk olyan emberek között, akikkel lenni akarunk (– és ne essünk tévedésbe, a könyvek valóságos helyek! -), mindennek tetejében szökésünk folyamán a könyvek ismeretet nyújthatnak nekünk a világról és a helyzetünkről, fegyvert adnak a kezünkbe és felvérteznek: olyan eszközöket, melyeket visszahozhatunk a börtönünkbe. Képességeket, tudást és eszközöket, melyeket arra használhatunk, hogy valóban meg tudjuk szabadítani magunkat.

J.R.R. Tolkien emlékeztetett arra, hogy csak a börtönőrök ellenzik a szökést.

Egy másik út, hogy elpusztítsuk egy gyerek szeretetét az olvasás iránt értelemszerűen az, hogy nincs semmilyen könyv, ami elérhető lenne számára.  És ha nincs egy hely, ahol olvashatna. Én szerencsés voltam. Kiváló helyi könyvtárunk volt, ahol felnőttem. És olyan szüleim, akiket meg lehetett győzni, hogy nyári szünetben munkába menet dobjanak ki a könyvtárnál. És olyan könyvtárosok, akik nem bánták, ha egy kisfiú szülői kíséret nélkül minden reggel bevette magát a gyerekkönyvtári részlegbe, végignézte a katalógust kísértetes vagy varázslatos vagy rakétás könyveket keresve, vámpírokat, detektíveket, boszorkányokat vagy csodákat kutatva. És amikor kiolvastam a teljes gyerekkönyvárat, elkezdtem a felnőttekét.  

Jó könyvtárosok voltak. Szerették a könyveket, és szerették, ha olvassák a könyveket. Megtanítottak, hogyan rendeljek könyveket más könyvtáraktól könyvtárközi kölcsönzéssel. Semmit nem elleneztek, bármit olvastam. Úgy tűnt, tetszett nekik a tágranyílt szemű kisfiú, aki imádott olvasni, így beszélgettek velem az olvasmányaimról, megkeresték nekem a folytatásokat a sorozatból, mindig segítettek. Ugyanúgy bántak velem, mint bármely más olvasóval, – se jobban, se rosszabbul, -  ami azt jelentette, hogy tisztelettel kezeltek.  Nyolc évesen nem voltam hozzászokva, hogy tisztelettel bánjanak velem.

Dehát a könyvtárak a szabadságról szólnak. Az olvasás, az ötletek és a kommunikáció szabadságáról. Az oktatásról szólnak (mely nem ér véget azon a napon, amikor befejezzük az iskolát vagy egyetemet), a szórakozásról, biztonságos helyeket jelentenek, és az információk elérésének lehetőségét.

Aggaszt, hogy itt a XXI. században az emberek félreértik, mi is a könyvtár, és mi a célja. Ha úgy tekintünk a könyvtárra, mint egy könyvespolcra, talán ósdinak és idejétmúltnak tűnhet egy olyan világban, ahol a legtöbb nyomtatott könyvet - bár nem mindegyiket, -  digitálisan is előállítják. De ez alapvető tévedés.

Úgy hiszem, ennek az információ természetéhez van köze. Az információ értékes, a helyes információ még értékesebb. Az emberi történelem során jobbára információ-hiánytól szenvedtek az emberek, és a szükséges tudást megszerezni mindig fontos volt, és annak mindig volt ára: mikor kell a gabonát elvetni, hol találhatók bizonyos dolgok, térképek, történelmi események, történetek – ezek mindig megértek egy jó vacsorát és társaságot. Az információ értékes dolog volt, így aki rendelkezett vele, vagy képes volt átadni, megkérte az árát.

Az elmúlt néhány évben egyfajta információ-szegény gazdaságból átbillentünk egy információtömeg által vezéreltbe. Eric Schmidt (Google) szerint az emberi faj kétnaponta állít elő manapság annyi információt, amennyit a civilizáció hajnalától 2003-ig összesen. Ez naponta 5 exobyte adat, azok kedvéért, akik ki akarják számolni. A kihívás ma már nem az, hogy megtaláljunk egy ritka növényt a sivatagban, hanem egy bizonyos növényt kell megtalálnunk a dzsungelben. Segítséget kell igénybe vennünk, hogy meg tudjuk keresni azt az adatot, amelyre éppen szükségünk van.

A könyvtárak olyan helyek, ahová az emberek információért járnak. A könyv csak a csúcsa az információs jéghegynek: a könyvek ott vannak a könyvtárakban, és a könyvtárosok törvényesen és ingyen képesek ellátni bennünket könyvekkel. Több gyerek kölcsönöz könyveket a könyvtárakból, mint eddig bármikor – mindenfélét: nyomtatottat, digitálist vagy hangoskönyvet. De a könyvtárak egyben például olyan helyek is, ahol azok, akiknek otthon nincs számítógépük, nincs internet-kapcsolatuk, ingyen vehetik igénybe az internet-szolgáltatásokat: igen fontos dolog, amikor munkát találni, munkára jelentkezni, vagy valamilyen segélyt kérni egyre inkább kizárólag online lehet. A könyvtárosok ebben is segítséget nyújthatnak.

Én nem hiszem, hogy minden könyvet meg lehet majd találni a képernyőn: ahogy Douglas Adams egyszer rámutatott nekem, több mint 20 évvel azelőtt, hogy a Kindle föltűnt, a nyomtatott könyv egy cápa. A cápák öregek, már a dinoszauruszok előtt is éltek az óceánokban. És a cápák azért léteznek még mindig, mert jobbak abban, hogy cápák, mint mások lennének. A könyvek fizikai valójukban szilárdak, nehéz elpusztítani azokat, fürdés-ellenállók, napenergiával működnek, jó érzés a kezünkbe venni őket: jók abban, hogy könyvek, és mindig lesz számukra hely. A könyvtárakba tartoznak, ahogy a könyvtárak máris olyan helyekké is váltak, ahol hozzáférhetünk a digitális és hangoskönyvekhez, DVD-khez és webtartalmakhoz.

A könyvtár olyan hely, amely az információk tárháza, és minden polgárnak egyenlően biztosít hozzáférést ezekhez. Beleértve az egészségügyi információkat. És a mentális egészségügyi információkat is. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos hely, a világtól elkülönülő szentély. Egy hely, ahol könyvtárosok vannak. Azt, hogy milyenek legyenek a jövő könyvtárai, most kell megálmodnunk.

Írástudónak lenni ma fontosabb, mint valaha bármikor volt, itt, a szöveg és email, az írott információ világában. Kell hogy tudjunk olvasni és írni, olyan polgárokká kell válnunk, akik gond nélkül tudnak olvasni, megértik, amit olvasnak, megértik az árnyalatokat, és meg tudják magukat értetni.

A könyvtárak valójában a jövő kapui. Ezért nagyon sajnálatos, hogy a világon mindenhol az tapasztalható, hogy a helyi hatóságok pénzmegtakarítás címén bezárnak könyvtárakat anélkül, hogy észrevennék, a jövőtől lopnak azért, hogy fizessenek a mának. Becsukják azokat a kapukat, amelyeket éppenhogy szélesre kellene tárni.

Az Organisation for Economic Cooperation and Development nemrégiben megjelent tanulmánya szerint Anglia "az egyetlen olyan ország, ahol az idősebb korosztály műveltebb mind irodalmi, mind matematikai tudásban, mint a fiatalabb korosztály, miután megvizsgáltak egyéb faktorokat is, mint például, nemi hovatartozás, társadalmi-gazdasági háttér és foglalkozás.”

Vagy másképpen fogalmazva a gyermekeink és unokáink kevésbé olvasottak, és kevésbé jól tudnak számolni, mint mi. Kevésbé tudnak a világban tájékozódni, megérteni azt, és megoldani a problémákat. Könnyebb őket megtéveszteni, kevésbé lesznek képesek a körülöttük lévő világot formálni, nehezebb lesz állást találniuk. Vagy mindezek összesen. És Anglia mint ország lemarad más fejlettebb országok mögött, mert nem less képzett munkaerő.

A könyv eszköz, hogy kommunikáljunk a holtakkal. Mód, hogy tanuljunk azoktól, akik már nincsenek velünk, az emberiségtől, amely felépítette, fejlesztette azt a tudást, kiegészítette, inkább, minthogy meg kelljen tanulni mindent újra és újra. Vannak mesék, melyek ősibbek, mint a legtöbb ország, mesék, amelyek régen túlélték saját kultúrájukat és az épületeket, ahol legelőször elmondták azokat.

Úgy érzem, felelősek vagyunk a jövőért. Felelősségünk és kötelességünk van a gyermekeink iránt, a felnőttek iránt, akikké majd válnak, a világ iránt, amiben majd élniük kell. Valamennyiünknek – olvasóként, íróként és polgárként – kötelezettségeink vannak. Megpróbálok most néhányat kifejteni.

Hiszem, hogy kötelességünk az élvezet kedvéért olvasni, akár otthon, akár közösségi helyeken. Ha élvezetből olvasunk, és mások látják ezt, akkor tanulunk is, bevetjük a képzeletünket. Megmutatjuk másoknak, hogy az olvasás jó dolog.

Kötelességünk támogatni a könyvtárakat. Használni a könyvtárakat, és másokat arra buzdítani, hogy ők is használják, tiltakozni a könyvtárak bezárása ellen. Ha nem becsüljük meg a könyvtárakat, akkor nem értékeljük az információt, a kultúrát, a bölcsességet. Ha elhallgattatjuk a múltat, azzal károsítjuk a jövőt.

Kötelességünk, hogy felolvassunk a gyerekeinknek. Olyanokat, amiket élveznek. Olyanokat is, amelyeket mi magunk már meguntunk. Játsszuk el nekik a történetet, hogy még érdekesebbé tegyük, és azért ne hagyjuk abba a felolvasást, mert már ők is tudnak olvasni. A meseolvasás ideje köteléket képez közöttünk, ilyenkor iktassuk ki a zavaró külvilágot, még a rádiótelefont is.

Kötelességünk, hogy használjuk a beszédet. Fejlesszük: találjuk meg a szavak jelentését, hogy hogyan alkalmazzuk azokat, beszéljünk világosan, azt mondjuk, amit gondolunk. Meg se próbáljuk befagyasztani a nyelvet, vagy úgy tenni, mintha azt halott dologként gyászolni kellene, élőként kell használni, amely árad, szavakat kölcsönöz, és időnként kiejtést vagy jelentést vált.

Nekünk íróknak – és különösen a gyermekíróknak, - kötelességünk van az olvasóink felé: igaz dolgokról kell írnunk, és ez különösen fontos olyankor, amikor olyan emberekről és helyekről mesélünk, akik-amik nem léteznek, és megértessük, az igazság nem abban rejlik, ami történik a mesében, hanem amit a mese arról mond, hogy kik vagyunk mi. Végülis a kitalált történet egy olyan hazugság, amely az igazságról szól. 

Kötelességünk nem untatni az olvasót, inkább rávenni, hogy lapozzon tovább. Valójában a legjobb gyógymód rávenni egy vonakodó olvasót az olvasásra az a mese, melyet képtelen abbahagyni. És bár igazi dolgokat kell elmondanunk az olvasónak, fegyvert és vértet kell adnunk neki, át kell adnunk számára mindazt a bölcsességet, melyet rövid földi pályafutásunk során összeszedtünk, kötelességünk nem prédikálni, őrizkedni a leckéztetéstől, nem nyomni le a torkán előemésztett erkölcsöt és üzeneteket, mint az anyamadár a fiókáién az előre megrágott kukacokat. És főleg soha, semmilyen körülmények között ne írjunk olyasmit gyerekeknek, amit magunk sem akarnánk elolvasni!

Kötelesek vagyunk megérteni és felismerni, hogy mint gyermekkönyvírók rendkívül lényeges dolgot művelünk, mert ha elrontjuk, ha unalmas könyveket írunk, melyek elfordítják a gyerekeket az olvasástól és a könyvektől, károsítjuk a saját jövőnket, és ellehetetlenítjük az övékét.

Valamennyien - felnőttek és gyerekek, írók és olvasók - kötelesek vagyunk álmodozni. Kötelesek vagyunk elképzelni a dolgokat. Könnyű azt sugallani, hogy senki semmit nem képes megváltoztatni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a társadalom túlságosan hatalmas, az egyén pedig kevesebb a semminél: csak egy atom a falban, csak egy rizsszem a rizsföldön. De az az igazság, hogy az egyén képes megváltoztatni a saját világát, az egyének teremtik a jövőt, és mindezt úgy teszik, hogy elképzelik, a dolgok mások is lehetnek.

Nézzenek körül: komolyan mondom! Álljanak meg egy pillanatra, és nézzenek körül a teremben, ahol most vagyunk! Rámutatok most valamire, ami annyira magától értetődő, hogy szinte állandóan elfeledkezünk róla. És ez az, hogy minden, amit most látnak maguk körül, beleértve a falakat is, valaha csak képzelet volt. Valaki egyszer eldöntötte, könnyebb lenne széken ülni, mint a földön, és elképzelte a széket. Valakinek ki kellett ötlenie valami módot arra, hogy én most úgy tudjak itt Londonban Önökhöz beszélni, hogy közben ne ázzunk bőrig az esőtől. Ez a terem és a berendezése, valamint minden más dolog ebben az épületben, ebben a városban, csak azért létezik, mert az emberek újra és újra és újra elképzeltek dolgokat.

Kötelességünk a dolgokat széppé varázsolni. Nem hagyhatjuk itt a Földet rondábban, mint ahogy találtuk, nem üríthetjük ki az óceánokat, nem hagyhatjuk itt a problémáinkat az utókorra. Kötelességünk magunk után kitakarítani, nem hagyhatunk a gyermekeinkre olyan világot, amelyet mi vakon összezavartunk, megrövidítettünk és elnyomorítottunk.

Kötelességünk felhívni a politikusaink figyelmét arra, hogy mit akarunk, leszavazni azokat a politikusokat, bármely párthoz tartozzanak is, akik nem értik meg, hogy az olvasás által teremtetnek az érdemes polgárok, akik nem akarnak annak érdekében ténykedni, hogy megvédjék a tudást, és bátorítsák a művelődést.  Ez nem pártpolitika kérdése. Ez az egyetemes emberiség érdeke.

Egyszer megkérdezték Albert Einsteint, hogyan tehetnénk a gyerekeinket értelmesebbekké. A válasza bölcs és egyszerű. Azt mondta: “Ha azt akarod, hogy a gyereked intelligens legyen, olvass neki tündérmeséket. Ha azt akarod, hogy még okosabb legyen, olvass neki még több tündérmesét.” Ő megértette az olvasás és képzelet jelentőségét. Remélem, adhatunk a gyermekeinknek olyan világot, melyben olvasnak majd, felolvasnak nekik, álmodoznak majd, és megértik a világot.

Talán mégsem én vagyok az egyetlen elhivatott!

A HVG-ben találtam ma egy cikket, mely arról szól, hogy tudósok próbálják kideríteni a népmesék eredetét. Hát ha ez már tudományos kutatási terület, mégsem lehetek annyira "holdkóros"!

http://hvg.hu/panorama/20131114_Elkeszult_a_Piroska_es_a_...

Csak egy kis ízelítő:

"Piroska és a farkas eredetének titkát fejtette meg egy brit antropológus matematikai modell segítségével. A kutatókat régóta lenyűgözi, milyen erősen kapcsolódnak egymáshoz a különböző kultúrák szájról szájra szálló meséi. A történelmi-földrajzi irányzat úgy véli, a hasonló történetek nemzetközi típusokba sorolhatók, és az egyes csoportok visszavezethetők egy közös, ősi, eredeti meséig.

Olyan matematikai modellt - filogenetikai analízist - használt a kutató, amellyel a biológusok tanulmányozzák a fajok eredetét és kialakulását. A modell segítségével most elkészült a Piroska és a farkas "evolúciós fája". A tanulmány a PLOS ONE tudományos lap friss számában jelent meg.

Jamie Tehrani, a Durhami Egyetem antropológusa, a tanulmány szerzője kimutatta, hogy a Piroska és a farkas és egy másik népszerű, sok nép ajkán élő mese, a Farkas és a hét kecskegida című mese közös ősre vezethető vissza. Azt derítette ki, hogy A farkas és a hét kisgida keletkezett először, az Kr.e. 1. században. Arról szól, hogy a ragadozó a kicsik anyjának adja ki magát, majd
felfalja őket. Európában és a Közel-Keleten lett népszerű.

A Piroska és a farkas, amelyben a nagy, gonosz vadállat nagymamának álruhájába öltözve becsapja és megeszi a kislányt, mintegy ezer évvel később keletkezhetett. A mese a 19. században a Grimm-fivérek gyűjteményébe is bekerült, ám gyökerei szájról szájra terjedő, francia, osztrák és észak-olasz népmesékig nyúlnak vissza Tehrani kutatásai szerint. A történet számos változatát - köztük a
Tigrisnagymama címűt - mesélik Afrikában és Ázsia sok országában, köztük Japánban, Kínában és Koreában is."

Beagle: Az utolsó egyszarvú - mítikus allegóriákba öltöztetett tündértanmese

Eljutottam tervszerű olvasási projektem során Beagle következő könyvéhez, jelenleg a mű felét már az éj folyamán elolvastam. És el vagyok bűvölve, elvarázsolt a mese, különös tekintettel a műbe kicsit ironikus felhanggal, de nagy szeretettel beleszőtt kelta és angolszász, skandináv és görög mítikus lények és legendamorzsák rendszeres felbukkanására. 

A meseszövés pontosan olyan allegóriákra épül, mint bármely ősi monda vagy legenda. És az őshagyományra, mely - nem is lassan - a mániámmá kezd válni. Ámde ebben a könyvben az őshagyomány olyan elementáris erővel, olyan egyértelműen nyilvánul meg, hogy kétség sincs afelől, valójában mivel is van dolgom.

Ha nem volna a mesének olyan finom fátyolszerűen szőtt tündérmesei hangulata és eszközei, azt gondolnám, az emberi természetről szóló tanmesét olvasok.Pedig ki nem állhatom a tanmeséket, mert erőszakkal akarnak olyan megoldásokat sugallni az embernek, - persze szigorúan jobbító szándékkal, - melyek tőle esetleg teljesen idegenek.Itt azonban sem erőszaktétel, sem megoldási javaslat sugallása nem történik. Inkább mélypszichológiai esettanulmány, filozófikus töprengés.

Ám ami a szívemet végképpen felderített, hogy a mű felénél rájöttem, hazai vizeken evezek. Csakúgy, mint Neil Gaiman, nyilvánvalóan Beagle is tanulmányozta és merített Robert Graves mitológiai kutatásaiból, ismeri az alapműveket, bőven merít is belőlük. A fehér istennő sok gyönyörű és kevésbé gyönyörű alakjában lépten-nyomon visszaköszön a műből.

Graves a fehér istennőről szóló - méltatlanul elhallgatott - könyvét a költészetnek szentelte. Az igaz költészet véleménye szerint az, ami a holdhoz, a holdról, az ő isteni megszemélyesüléseiről szól. Példának a kora középkori, de ősibb időkben gyökerező kelta bárdi költészetet hozza, melynek mítikus tartalmát fejtegeti, próbálja megfejteni. Beagle-nek sikerül e hagyományt pontról pontra követnie, még a mesébe beleszőtt versek is gravesi ihletettségűek.

Hogy van az, hogy én mindig rátalálok mostanában azokra a könyvekre, bármely műfajban is kutakodom, amely mind ugyanarról szól? Vagy Gravesnek igaza van, és az igazi költészet mindig ugyanarról szól? Vagy egyszerűen csak nem köt le, amely könyvnek nem a "gravesi igazi költészet" az ihletője? Az ember automatikusan - rányúlással - kiválasztja a számára mondanivalóval bíró műveket, és negligálja, amelyek nem férnek bele a feltételezett kategóriába?

Az utolsó egyszarvú történetében azonban az a jó, hogy nem szükséges hozzá ismerni sem mitológiát, sem Gravest, magában véve is egy igazi, vérbeli tündérmese. Minden belemagyarázás nélkül is tökéletesen megállja a helyét, mint szórakoztató irodalmi mű. De annál azért jóval több, mert képes arra, amire Harry Potter, Gandalf vagy Michael Ende Momoja és Végtelen története, vagy Neil Gaiman Csillagpora: elveszünk Fantázia birodalmában, elfeledjük minden keserűségünket, és legszívesebben vissza sem térnénk a szürke földi valóságba. És ez a dolga egy igazán jó történetnek, valamint hogy esetleges visszabotorkálásunk után némiképp másképpen tekintsünk a környező világra, mint annak előtte. 

Hamarosan Luca napja, rendes boszorkányok, figyelem!

Nem fogok sok egyénit most belevinni, az idézet magáért fog beszélni. Csak annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy e cikk, mint ahogy a Luca nap mint ősi ünnep, szorosan kapcsolódik előző bejegyzésemhez, a Halloween ősi gyökereiről szólóhoz.  És aki ezek után sem hinné el, hogy a Halloween nem amerikai származású ünnep, azon már semmi sem segíthet!

Az idézet innen, a kiemelés tőlem származik: http://csillagaszattortenet.csillagaszat.hu/magyar_nepi_csillagnevek/20051201_luca.html

"A keresztény vallásban tisztelt szent, Lucia mellett élt magyar hazánkban egy ártó, rontó nőalak, még az ősi hiedelemvilágból származó boszorkány, az úgynevezett Luca-asszony is. Emiatt korábban ritkán adták e nevet a lánygyermekeknek, mióta azonban ez az archaikus hagyomány háttérbe szorult, gyakoribbak lettek nálunk is a Lucák. A Lucia – magyarul Luca – név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona.

(Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be. De régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)

Varázslások, babonák, Luca széke

Luca napján egykor számos szokás volt divatban. Mindenekelőtt az úgynevezett Luca-búza keltetése. A falusi asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ebből a jövő évi termésre következtettek. Később e szokás átlényegült, kapcsolódott a keresztény liturgiához: a karácsonyi oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy az ünnepi asztalra tették. Egyes vidékeken kék szalaggal kötötték át, sőt égő gyertyát is helyeztek közéje. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, egyben Jézust jelképezte.

Az ősi hiedelem szerint e napon tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk. Ha ezt a parancsot megszegték, súlyosan megbűnhődtek.

Dél-Dunántúlon Luca napjának hajnalán „kotyolni” vagy „palázolni” indultak a kisfiúk, többnyire egy idősebb legény vezetésével. Lopott szalmát vagy fadarabot vittek magukkal, s arra térdepelve mondták el köszöntőjüket, bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánva. A háziasszony vízzel fröcskölte, kukoricával öntötte le őket, s ezt utána libáival, tyúkjaival itatta, etette fel. „Kity-koty-kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, innen származik a kotyolás kifejezés.

A fiatalok ezen az ünnepen, sok helyen alakoskodni is jártak. A Luca-asszonynak öltözött maskara vezette a Lucázást, aminek során a termékenység-varázslathoz szükséges rigmusokat adtak elő. Mondóka kíséretében megpiszkálták a tyúkokat is, hogy jó sok tojást tojjanak. Szokás volt az is, hogy az emberek e naptól kezdve 12 napon át megfigyelték az időjárást. Úgy vélték ugyanis, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az eljövendő év első hónapja, amilyen a második nap, olyan a második hónap és így tovább. Ezt nevezik Luca kalendáriumának.

„Boszorkánykereső”

A legnevezetesebb népi szokás az úgynevezett Luca székének faragása. Ennek egy szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből készült forma volt az alakja, amit állítólag már a kelták varázsló papjai, és a druidák is ismertek. Készítője Luca napjától kezdve, mindennap faragott rajta egy kicsit, s csak Karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. Ezért terjedt el a mondás: „Lassan készül, mint Luca széke!” A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait…"-

Én nem egy virág, hanem repkény vagyok!

Úgy tűnik, mániákus Holdistennő-rajongásom kísért, bármit is olvasok. Vagy már annyira begolyóztam volna, hogy azt látom, amit szeretnék, még ha nincs is ott? 

Tegnap befejeztem Beagle meséjét, a Tamsin története című könyvet. Angol, dorseti néphagyományok sokaságával szembesültem. De a szerző által sem eltitkoltan ezen angol néphagyományok nagy része nem angol, hanem kelta eredetű. És máris helyben vagyunk. Visszaköszön a Mabinogion velszi mondagyűjteményből jól ismert alvilág, Annun lélekraboló rémkutyahada, a Nagy Hajsza. De találkozunk a kelta mesékből ismert pukkával, vagy a Harry Potterben is szerepet kapó házimanókkal. És Bodza anyóval is, akit Andersen meséjéből ismerhetünk. 

Bodza anyó a Tamsin történetében azonban sokkal inkább emlékeztet a már jól ismert Holdistennőm öregasszony alakjára. Utána is néztem, és az információk halmaza megerősített a gyanúmban.  A bodzát az egyetemes néphagyomány a téli évszak beköszöntéhez köti. A halál egyik növényi jelképe. A kelta Holdistennő egyik attribútuma is, hiszen boszorkány. Érdekes módon. Halloweenkor, vagyis Samhainkor is kap szerepet. Mit ad isten!
  
"A Bodza a megalit korban jelképezte a halált és az újjászületést. A kelták vallási horoszkópjában a bodza a kritikus pont élet és halál között a téli napforduló idején. A napfordulók lovai a keltáknál szent eredetűek, a Fekete Ló jelképezi a téli nap rövidülő, korlátozott fényét."

Mert minden mindennel összefügg, főleg ha néphagyományról és mitológiáról van szó. 

Úgyhogy egyre jobban izgatni kezdett, miért érdekel engem ennyire ez a Holdistennő. Megnéztem például, hogy a kelta fahoroszkóp szerint nekem mi a"fám". Ezt találtam: 

 
"Szeptember 30.-október 27.
Kelta jelképe: Pillangó
Uralkodó bolygója: a Hold által lefátyolozott Perszephoné

A Repkény örökzöld növény, a természet és az emberi lélek halhatatlanságát, örökkévalóságát jelképezi. A pillangó a tündérhit jelképe, amit ruhakapocsként viseltek, ezzel az ősi szellem tiszteletét kívánták kinyílvánítani.
A Repkény jegy jellemzői:
Sokban hasonlít a berkenye jegyű emberre, bár gondolkodásmódja gyakran szélsőséges. Élénk képzelőerővel rendelkező, színes egyéniség. Óriási kitartását a karrierjében jól kitudja használni. Tehetsége pedig egyéni dicsőséget és nyilvános elismerést hoz számára. Szinte mindig rivaldafényben él, sikeres.
Az első két hét szülöttei az újhold emberei radikális gondolkodók, mégis hajlanak a határozatlanságra, sikerek és kudarcok váltják egymást az életükben.
A telihold emberei mindig sikeresnek tűnnek, akkor is, ha éppen elfordult tőlük a szerencse. Igen adakozók, de okos befektetők, akik szem előtt tartják anyagi lehetőségeiket. Jól tudnak manipulálni másokat, és hajlamosak arra, hogy könyörtelenül kihasználják helyzetüket." 

Hát a radikális gondolkodásommal nincs is semmi baj. Mindig is sok problémát okozott nekem, és okoztam vele másoknak is. De hogy a Holdistennő uralja a személyiségemet, nem kellett volna, hogy meglepjen. És nem is akármelyik alakja, egyenesen az Alvilághoz kötődő megszemélyesítője. Valamint a tündérek.  Na ez mindent megmagyaráz.

Materialista világnézetű vagyok, de mindig vonzott a misztikum. Ahogy egyre jobban belemélyülök a mitológiai tárgyú olvasmányaimba, egyre inkább szeretnék hinni is ebben a másik világban. Még nem tartok ott, de mostantól tudatosan fogom gyűjteni az információkat az én személyes Holdistennőmről. Elhatároztam, hogy lefordítom Robert Graves magyarul ki nem adott e tárgyhoz kapcsolódó tanulmányát, a A fehér istennő című könyvét. Hiszen "rólam" is szól, nemdebár?

Megtaláltam Hollókövy Edömért!

Az úgy volt.... Mikor is? Úgy negyvenegynehány éve, amikor még írónak készültem. Sopronban nyaraltam a nagyszüleimnél, Katival, a szomszéd lánnyal próbáltunk vadnyugati indiános regényt írni. Körülbelül 2 oldal meg is született az én művemből, de már a címére sem emlékszem.

Viszont Katival faltuk az ifjúsági történelmi regényeket, meséket és indiános könyveket. Minden napra jutott olvasnivalónk. Azután kutattunk a padlásukon, ez jó kaland volt, kincset is találtunk. A kincs egy moly- és egérrágta régi történelmi regény volt, amelynek hiányzott az eleje és a vége is. Soha nem tudtam meg, ki írta, azt sem, mi volt a címe. De főleg azt nem, mi lett a VÉGE! Így kellett leélnem az életemet, és lassan a történet is teljesen homályba veszett - na persze az a része, amit egyáltalán el tudtunk olvasni belőle.

Egy dologra bizton emlékszem viszont, a főhős nevére. Mert olyan gyönyörű magyar neve volt. És különleges. Így hívták: Hollókövy Edömér.

Arra még emlékszem, hogy hetekig ábrándoztam róla, talán ő volt az első olyan szerelmem, aki egy könyvben lakott. És miatta szerettem meg a magyar történelmet is. Tragédia volt, hogy nem tudtam a könyv címét, és soha nem tudtam megtalálni később sem emiatt. Bárkit kérdeztem is, senki nem olvasta, senki nem ismerte.

De most meglett, véletlenül, és az internet segítségével. Így több mint 40 év után!

Donászy Ferenc írta, a címe Buda hőse. És megvan a magyar elektronikus adatbázisban is. Most már el tudom majd olvasni, és végre megtudom, mi volt a vége.  

Megtudtam azt is, hogy Gárdonyi szinte teljesen tőle vette az Egri csillagok történetét. Előre rettegek ezek után. Ugyanis az Egri csillagokat soha nem szerettem. De talán pont azért nem, mert tudat alatt ráismertem az eredetire, amit nem olvashattam végig. Lehet hogy előítélet, de nekem a Hollókövy Edömér név sokkal jobban tetszik, mint a Bornemissza Gergely. Kíváncsi vagyok, hogy fogom látni első irodalmi szerelmemet így vén fejjel! Majd beszámolok!

Léteznek még eredeti és új tündérmesék is

Ma ismét beleszerettem egy írásba, - nálam ez mindig együtt jár az írója iránt feléledő rajongással is, - és ez az író Peter S. Beagle.

Az első általam olvasott regénye a Tamsin története, de ahogy utánanéztem, megjelent több más könyve is magyarul. (Sajnos nem lesz nyugtom, amíg valamennyit el nem olvasom!)

Be kell vallanom, az első 100 oldal határozottan idegesített, de nem tudtam letenni valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, így megküzdöttem a következő 100 oldallal is. Jelenleg a könyv felénél azt kell mondanom, megérte a várakozást, az előző 200 oldalt indokolttá teszi a további eseménysorozat.

Megragadó, ahogy a New Yorkban élő, elvált szülők bakfis lánya, az esetlen, magát csúnyácskának képzelő, visszahúzódó és tüskés jellemű Jenny - édesanyja házasságkötése után Angliába költözvén, - Dorset mese- és hiedelemvilágával ismerkedik. Nem utasítja el a lehetetlennek tűnő történéseket, a "másik világ" alakjaival lassan barátságot köt. A környező világ és a lét mélyebb megértése megváltoztatja a családjához, új hazájához, általában az emberekhez fűződő viszonyát, barátságot köt végül iskolatársaival, mostohatestvéreivel, az új otthona körül nyüzsgő ősi teremtményekkel, és a ház kísértetével, Tamsinnal is.

A könyv nem ereszkedik le a szokásos fantasy-regények - valljuk be - "hihetetlenes" álomvilágához, végig a valóságban járunk. A számunkra természetfelettinek tűnő lények illeszkednek a valóságunkba, részesei annak, részei a mi életünknek. A dorseti néphagyomány meséi és mondái, a tájszólásos nyelvezet különös bájjal töltik el a regényt. (A káprázatos fordítás Kleiheincz Csilla érdeme.)

Az endless.hu weboldalán találtam is a szerzőről és könyveiről egy minden részletre kiterjedő tanulmányt, mely itt olvasható:     http://www.endless.hu/peter-s-beagle-es-muvei

"...minden egyes könyve különálló drágakő.

„Nem írok folytatásokat” — mondja a Giant Bones / A karakoszki varázsló előszavában, mely önmagában cáfolja ezt az állítást. „És akármennyire is szeretem Judy-Lynn del Reyt, aki ezt a fogalmat kitalálta, ‘előregényt’ sem. Soha nem osonok vissza a tett színhelyére, semmiféle hátsó ablakon át. S legfőképpen nem gyártok epikus trilógiákat elfekkel, törpékkel, varázslókkal, Armageddonnal és bátor hősökkel, akik varázskarddal és bűvös ékszerekkel megrakva vívják reménytelen harcukat valamiféle Sötét (de legalábbis Mosdatlan) Úrral. [...] A Fine and Private Place-től fogva* azon igyekszem, hogy regényeim a lehető legjobban különbözzenek egymástól, s eltéréseiknek csak a tehetségem és képzeletem szabjon határt.”

Beagle hű maradt ígéretéhez: minden könyve új világ, amelyeket mégis összeköt a szerző bámulatos nyelvérzéke, jellemábrázolásban megfigyelhető érzékenysége és mély emberiessége. Peter S. Beagle azon fantasy írók közé tartozik, akik nem sokat törődnek a zsánerrel, amelybe sorolták őket. Nem próbál igazodni a bevált formulákhoz, és az olvasó számára úgy tűnhet (különösen, ha már legalább öt-hat könyvet olvasott tőle), hogy ha valaha is szembesítenék azzal, hogy ő „fantasy-író”, szelíd meglepetéssel fogadná és elcsodálkozna, hogy amíg nem figyelt, valamiképpen ebbe a kategóriába került.

Számára mindig a történet és szereplői az elsődlegesek. Mind az események, mind a bennük mozgó alakok vibrálóan elevenek, és a témák, amelyeket megjelenít, örökre szólnak. Beagle könyveiben nem érdekes, hogy egy szereplő szellem, vagy istennő, netán egyszarvú — ismerősebb, mint a barátaink, s — időnként — mint önmagunk."

Remélem, sikerült felkeltenem a szerző és művei iránt azok érdeklődését, akik még nem ismerik. Tegyetek egy próbát, jobb, mint egy véres krimi, vagy egy csöpögős Cassandra Clare-rémdráma. (Bocs, de nem bírtam megállni!)

Ismert tündérmesék romantikus szerelmesregény képében

Ha az ember fáradt, bánatos, kiábrándult vagy éppen teljesen elege van mindenből, ami a való élet, akkor mesét olvas. Tündérmesét, ahogy régebben a sárkányos-királyfis fajtát nevezték. Minden valamirevaló irodalmi irányzat a mai napig ezekből a tündérmesékből merít, még a krimikben és tudományos-fantasztikus művekben is visszaköszönnek egyes motívumok.

A romantikus és a fantázia-történetek zöme egyenesen plagizálja némelyik mesét, a romantikus írók általában a Regency-kor Angliájába vagy a skót felföldre helyezik át, és csöpögős-szentimentális, végletesen erotikus átírást produkálnak. A fantázia-regények egyszerűen csak összevágják a csodás elemeket, veszik az alapokat, és az ismert darabokból kreálnak "újakat".

Én most hétvégén Eloisa James amerikai írónő 2 történelmi romantikus szerelmes regényét olvastam el, melyek a kiadók által Tündérmesék sorozatként aposztrofált regények darabjai. Az írónő egy amerikai egyetemen angol irodalom-történetet oktat, főként Shakespeare-t tanít. Ebből az ember arra következtet, hogy a könyvei színvonalasabbak az átlagnál. De sajnos ez nincs így, már ami a történetek minőségét illeti. A stílusa persze választékosabb, mint a megszokott, de a cselekmény vontatott, történelmi regényként nem elég eseménydús. A szereplők jobbára szenvednek, ha nincs elég bajuk, kreálnak, és főként a szerelemről filozofálnak. És persze jobbára szeretkeznek a boldog egymásra találás után mindig, mindenhol, és mindenféleképpen. 

A Tündérmesék-sorozatban eddig Hamupipőke, Csipkerózsika, Szépség és az ő Szörnyetege, a Csúf kiskacsa és Rapunzel történetét dolgozta át az írónő. A sorozatban megjelent még két mű, melyek nem kötődnek tündérmeséhez, de valamelyik előző történet folytatásai. Ezeket olvastam most, valamint az idén megjelent Rapunzel-változatot, melynek címe Once Upon a Tower. Egyik sem töltött el ugyan a várt katartikus felszabadító gyönyörűséggel, de kikapcsolódásnak jó volt.  

Amelyik a legjobban tetszett a sorozatból, az a Szépség és a szörnyeteg átdolgozása volt. Igen jól szórakoztam a mesén, egyrészt valójában ez a kedvenc tündérmesém, másrészt a szörnyeteg egy velszi várban a napóleoni háborúk után magánklinikát üzemeltető főnemes, aki orvosnak tanult. A fickó vészesen hasonlít a mindenki által mélységes rajongással övezett Dr House-hoz, még sántikál is. És ugyanolyan durva a stílusa. A párhuzam rendkívül jót tett a történetnek, a főhős végig Hugh Laurie gyönyörűségesen kék, elképesztően cinikus tekintetével nézett ki rám a könyvből. Már csak ezért megérte! Eloisa egyértelműen mély érzéseket táplálhat a brit színész és az általa megtestesített jelenkori férfieszmény iránt. 

Több műben találunk Shakespeare és John Donne-idézeteket, ami szintén előnyük a könyveknek a többi hasonló irományhoz képest. 

Nem mondhatnám, hogy Shakespeare műveit olymértékben ismerném, hogy bármelyikből tudnék idézni, vagy ha valaki teszi, felismerem, melyik drámából való, de ifjú korában az irodalomfüggő bizton elolvassa majd minden vígjátékát és színművét, és néhány tragédiát is. Én is megtettem, csak a királydrámák maradtak ki, valamint azok, melyek kötelező olvasmányok voltak. Mint például a Julius Caesar, vagy a Macbeth. De ezeket persze óhatatlanul megismerjük a színpadi vagy filmfeldolgozásokból. A szonettek közül viszont minden valamirevaló olvasó ismer néhányat. Igazi öröm újra olvasni őket. 

John Donne-ról nem sokat tudtam eddig, de annyira tetszett egy idézett verse, hogy megszereztem a költeményeit. Eredeti nyelven, ami a középangol, így legalább annyira nehéz olvasni, mint a Bárdot, de megéri próbálkozni. A letöltött elektronikus könyv a könnyebbség kedvéért tartalmaz egy hangfájlt is, a versek egy válogatása elhangzik Richard Burton tengermély hangján. Sajnos jobbára semmit nem értek belőle, de csak hallgatni is élvezet, mint egy sajátos zenemű, olyan. 

Így ismét eljutottam egyik kedvenc állításom további bizonyítékához, mégha maga az olvasott romantikus szörnyedvény nem is túl értékes, eljuthat az olvasó olyan ismerethez általa, mely megszerzi azt a katarzist, melyet a könyv nem volt képes. Ez volt nekem Richard Burton hangján John Donne néhány szerelmes verse.