Egy titokzatos isten, aki mindenkivel lepaktál!

Azok a sorstársaim, akik évek óta figyelemmel kísérik Sherrilyn Kenyon darkhuntereinek (a magyar kiadásban Sötét Vadászokként fémjelzik őket, bár nekem nem jön be ez a fordítás, kicsit frappánsabbat vártam volna!) könnyfakasztó, szívfacsaró történeteit, a legutóbbi néhány kötetben találkozhattak a legnépszerűbb amerikai istennel is, Coyote a neve. Szinte minden észak-amerikai és mexikói indián kultúra közkedvelt mítikus alakja, bár egyénisége nem mindig egyező a különböző indián népeknél. Abban azonban megegyeznek, hogy trükkös "fiú", csalárd, megbízhatatlan, nem is mindig jóindulatú. Mindig kész a tréfára, veszélyes vele üzletet kötni, mert az a mottója, mint Rodolfó bűvészmesternek: "Vigyázat, csalok!" Csapodár és nagy nőcsábász, az alkoholos italokat sem veti meg. Még csak azt sem mondhatjuk, válogatós lenne, bárkit megigéz, elcsábít, megront vagy megment, legyen az nő vagy férfi. 

Coyote alakváltó isten, állati alakjában prérifarkas, emberi formájában rendkívül jóképű, vonzó és nevetőszemű ifjú. Egyes ábrázolásaiban úgy jelenik meg, hogy mindkét alakjának egyes meghatározó jeleit viseli, vagyis antropomorf, farkasfülekkel, lompos farokkal, karmokkal. 

Ó, igen, megjelenik Neil Gaiman Amerikai istenek című csodaeposzában is mint Odin - ó bocsánat, Szerda! - szövetségese. Bár segíti az istenek ügyét, mégis mintha némiképp távoltartaná magát az eseményektől. Titokzatos és kiszámíthatatlan. Akárcsak Loki, aki Gaiman művében végig az "ellenség" sorait erősíti, míg végül kiderül, hogy nincsenek oldalak, csak egyetlen elérni kívánt cél létezik. És a cél szentesíti az eszközt, még ha azt az eszközt árulásnak nevezik is. Tehát Loki, a skandináv-germán trükkös fiú szemben állna Coyote-tal, az amerikai indiánok trükkös fiújával? Ó, ez csak a látszat. A céljuk ugyanaz, és voltaképpen ők ugyanaz a személy, ha jól értelmezem, csak ez a megkettőződésük is része a trükknek. 

Hogy miért is jutottam erre a következtetésre? Hiszen annyira távol álló kultúrájú népek istenei ők, hogy lehetnének azonosak? 

1. Mindketten a világ teremtését, újjáteremtését vállalják magukra.

2. Mindketten csalók, tolvajok, szeretetreméltó gazemberek.

3. Mindketten vonzó, csapodár, nőcsábász linkócik.

4. Mindketten bohócok és tréfamesterek.

5. Mindketten alakváltók, démoni jegyekkel.

6. Mindketten vonzódnak a saját nemük képviselőihez is.

7. Mindketten képesek gyermeket nemzeni, de szülni is.

8. Mindketten utálják, ha szabályok közé próbálják kényszeríteni őket, lázadók.

Túl sok a hasonlóság, szembetűnően sok! Coyote-nak van még egy sajátossága, ami Lokinál nem egyértelmű, az, hogy ő termékenységisten is. Ahol ő jár, kivirágzik még a sivatag is, gyümölcsök, növények sarjadnak, beköszönt a bőség, folyik a sör. 

De nemcsak Loki felel meg Coyote alakjának a világ mítoszainak szereplői közül. A Lakota indiánok trükkös fiúja Iktomi, aki pók alakjában működik (brrrrr!), akárcsak Gaiman másik kedves könyvbéli alakja, Ananasi, az afrikai hitvilág trükköse. Az Ogellalla indiánok úgy tartják, Ksa (szenvedély), aki Iktomi második megtestesülése, találta fel a nyelvet, a beszédet, a neveket és a játékokat. Valamennyien a bölcsesség istenei, okosak és csalárdak, teremtőerővel felruházva. Más észak-amerikai indiántörzsek trükköse pedig - mit ad isten, ó, Odin - Holló alakban létezik. Túl sok az egybeesés a különböző néven létező ugyanazon funkciójú és jellemű istenek esetében! 

Nem segít az a tény sem oszlatni a balladai homályt, ami ezt a kétes alakot körülveszi, hogy az egyik indián teremtésmítosz szerint a bölcsesség és szenvedély valaha az első legfőbb isten volt, de trükkjei és csalárdsága miatt végül megfosztatott a bölcsesség istenének funkciójától. Vagyis a főisten két különböző jellemvonása két személlyé választotta szét őt. Hol is olvastam, már nem emlékszem, hogy a skandináv teremtésmítosz szerint Loki és Odin is hasonlóképpen egy személyből lett két különálló lény, az egyik a bölcsesség, a másik a ravaszság és csalárdság megtestesítője. Ahogy Gaimannél is az elérendő cél, az újrateremtés két szembenálló, de együttműködő aspektusai. Ez megmagyarázza, amit a skandináv-germán eposztöredékek máig nem tettek egyértelművé: miért állítja Loki és Odin is, hogy vértestvérek? Miért van az, hogy Anansinak Gaiman egy másik regényében egy fia születik, két különálló lénnyé válik, "akik ikrek"? Az egyik jóindulatú és  tehetetlen, a másik okos, gátlástalan, nagy nőcsábász és csaló, és képes világokat teremteni? 

Igen, Gaiman ezek szerint jól ráérzett a dologra: Loki és Odin, Anansi és Coyote egy és ugyanazon teremtőerő, a bölcsesség. De az ész veszélyes dolog, a Sátán sajátja! A görög Dionüszosz már csak tudja, (többek közt) belőle alkották meg a keresztény Sátán alakját. És miről is híres a mi görög csodánk? Ó igen, nagy nőcsábász, az eszközei sem mindig tiszták, amivel a céljait eléri. Termékenység-isten, a bor és a mámor, a szenvedély és a színház a felügyelete alá tartozik. 

Na hát ezért született meg az a mondás, milyen kicsi a világ!

Coyote-Loki alakja rengeteg művészt megihletett, olyan mai alakjaik is vannak, akiket nem is próbálnánk velük azonosítani. 

De én már bölcs vagyok - legalábbis ebben a kérdésben, - mióta elolvastam Catherynne M. Valente egy novelláját Coyote viselt dolgairól. Hát haláli!!!! 

Az egész teremtésmítosz egy amerikai középiskola sportcsapatának versenyei és szórakozásai szintjén elmesélve, micsoda ötlet! Coyote a csapat lelke, ahol ő megjelenik, - azaz mindenhol, - ott a csapat győz, mindenki szereti, a lányok beleszeretnek, és ő mindegyiküket viszontszereti, - nemcsak lelkileg, - nincs féltékenység, minden fiú a barátja. Az egész társaság állandó mámorban él, a lányok teherbe esnek, mindenhol tombol a természet, sarjadnak a növények. Bejut a csapat a döntőbe, a legnagyobb ellenfél a Viharmadár csapata. A Viharmadár - ahogy már Gaiman könyvéből is tudjuk, - az indiánok mítoszaiban a pusztulás gonosz megtestesítője. A sportdöntő a végső harc allegóriája a jó és a gonosz között a világ megmentéséért, ahogy mi ismerjük, a Ragnarök. Hogyan győzhetne Coyote csapata a 6-szoros címőrző bajnok Viharmadár-csapattal szemben? A fiúk erőszakkal próbálnák megoldani a kérdést, ám Coyote nem engedi, ő ésszel és trükkel győz. Egyszerű, elcsábítja a Viharmadarat, aki elhagyja a csapatát, és ezáltal Coyote-ék legyőzik a vezető nélkül maradt bajnokot. 

Valente mindent belead a sztoriba, ahogy az már tőle megszokott. Beépíti a Coyote alakja által ihletett korunkbeli meséket is a történetbe, az ő oly jól ismert végtelen történet-szerű módján. Itt Coyote szerelme - az igazi - Bunny, akit a Walt Disney-rajzfilmek Bug Bunnyjaként, vagy Rémusz bácsi meséiből ismerünk, a ravasz és trükkös nyúl. Mert minden csábító szélhámos csak magát szereti! Alkot magának egy más nemű megfelelőt, hogy szerethesse. És megjelenik a színen a lány is, aki viszont mindent feladva, főként magát, szereti Coyote-ot, a pom-pomlányok vezetője, a gyönyörű és megesett Sarah Jane. Őt pedig egy sci-fiből ismerjük, Sarah Jane Smith a Dr Who brit űrrémmese egyik önálló életre is kelt alakja, a doktor egyik korai  társa. És számtalan szereplő megjelenik még a színen, akiket fel sem ismertem. De soha nem adom fel a rejtvényfejtést!  

Nekem mindenesetre nagyon tetszik ez a világmítosz gondolat. tagadhatatlan, hogy létezik egy őskultúra, egy mindent átfogó mítikus hagyomány, amelynek darabjai minden népnél töredékeiben feltűnnek. És nem nyugszom, amíg meg nem ismerem mindet! Le vagyok maradva, Valente és Gaiman, na és Terry Pratchett is nyilvánvalóan jóval előttem járnak. Ezt pedig nem tűrhetem, ugye?

 Coyote azték, algonkin és navajo megjelenítései. A képek a Pinterest gyűjteményéből származnak.

Újabb irodalmi kalandozásaim műfajokon és korokon át ... egészen a Disney-féle Tom és Jerry-rajzfilmig, és még azon is túl!

Az úgy kezdődött, hogy találtam egy ifjúsági szerelmes trilógiát, illetve annak eddig megjelent 2 kötetét, amely eddigi olvasóitól elég jó kritikákat kapott, és a témája miatt felkeltette az érdeklődésemet.  Persze ez nem nehéz egy könyv számára, ha rólam van szó, mégis... Mostanában ismét rengeteg fiataloknak célzott fantáziás-szerelmeses könyvet olvasok, ha már nem tudom a mitológiai kutatásaim során szerzett információ-hegyeket agyilag tárolni. Ilyenkor könnyed hangvételű, könnyen végigrágható, és ugyanilyen könnyen feledhető irományokat veszek elő. Kelly Creagh Nevermore-trilógiája is ilyetén darabnak tűnt, szóval úgy gondoltam, jól fogok szórakozni. 

Azután nem tudtam letenni, és csak homályosan értettem egyes utalásokat, mert soha életemben nem olvastam Edgar Allan Poe egyetlen prózai - horror-kategóriába sorolt - írását sem, és a versei közül is csak keveset. És azok közül is, csakúgy, mint bárki más, A holló címűre emlékszem. Illetve emlékeztem eddig.  Mentségemre szeretném felhozni, hogy nem állhatom a rémekkel, csontvázakkal, foszladozó hullákkal és vérpatakokkal teletömködött horror-műveket, sem mint irodalmi, sem mint filmalkotásokat. És azt hittem, Poe is ilyeneket írt. Mindezidáig.

Mert már megint beleestem a saját magam által ásott verembe, meg akartam fejteni az ifjúsági könyv - amely nagyonis tetszett, - minden egyes Poe-i utalását. tehát mi maradt más, el kellett olvasnom Poe teljes életművét. Már majdnem teljesen sikerült befejeznem, és mondhatom, teljesen levett a lábamról. Ki az az őrült, aki szerint ez horror????? Rejtélyes, titokzatos, lebilincselő, gyönyörű "rokokó" stílusú mondatokkal szisztematikusan felépített talányok, mesteri rövid kis elbeszélések, lelki-analizáló krimik, és a legcsodálatosabb, rímekkel dús, dallamos versek, ez Poe, legalábbis nekem. A versei különösen megfogtak, először magyarul olvastam végig egy ültő helyemben valamennyi költeményét, majd eredetiben is. És eredetiben jobb!!! A holló című verset kb. 10 magyar fordításban ismertem meg, és még a szerintem legjobbak - Tóth Árpád és Babits Mihály - fordításai sem érnek az eredeti vers nyomába sem. Ez pedig azért jelent valamit, ha mást nem, hogy Poe helye a legnagyobb költők között van. De elbűvöltek az álmok birodalmáról, vagy Tündérországról álmodott  vers-szimfóniák is. 

És ahogy olvastam Poe egyik versét, hirtelen megdöbbentett valami, már azon túl, hogy tréfás és felszabadultan gúnyolódó darab, nem túl jellemző az általunk ismert tragikus sorsú, fiatalon rejtélyes körülmények között elhalálozott, lelkibeteg íróra. Mégpedig ez a pár verssor:

The hearts of all the ladies are with him,

Their bright eyes on his Tom and Jerry brim

And dove-tailed coat, obtained at cost: while then

Those won't turn on anything like men.

Ez egy nagyon fiatalon írt verse, mégpedig gúnyvers, de hogy jön ide Tom és Jerry, a híres rajzfilmpáros macska és egér Disneyéktől? Ez a "poe-i" újabb talány megoldásra várt, úgyhogy utánanéztem a rajzfilmhősök eredetének. 

Poe ezt a verset 1830 előtt írta, Tom és Jerry rajzfilm-alakjait pedig a Hanna-Barbera duó hívta életre az 1940-es években. eszerint Poe képes volt az időutazásra is? Na nem, ennyire nem egyszerű, és nem is rejtélyes a dolog. Mint ahogy végül kiderítettem, Tom és Jerry a viktoriánus London két irodalmi figurája, akiknek csínyjeiről Pierce Egan brit író adott hírt könyveiben. Az 1800-as évek elején nagy népszerűségnek örvendő fickók története Amerikába is eljutott, és így nyilván Poe is ismerte. A wikipedia szerint:

"Tom and Jerry" was a commonplace phrase for youngsters indulging in riotous behaviour in 19th-century London. The term comes from Life in London, or Days and Nights of Jerry Hawthorne and his elegant friend Corinthian Tom (1823) by Pierce Egan"

Pearce Egan 1772-ben született, és 1849-ig élt. Bár ír szülők gyermeke - hiszen megfigyeltem, a legnagyobbak közt rengeteg olyan irodalmár van, aki kelta vérből való, - de feltehetőleg már Londonban született. Újságíró volt, mitöbb, a vezető sportriportere korának. Mivel a viktóriánus Angliában a sport főleg a lóversenyt és az ökölvívást jelentette, amelyre fogadni lehetett, így a társasági élet részeként tartották számon. Így a sporthíradások társasági lapokban, azaz pletykarovatokban láttak inkább napvilágot, gyilkossági hírek, és színházi szóbeszéd és kritikák között. Egan írt is mindegyik műfajban, de fő szenvedélye a sport volt, megjelent egy kötete sportanekdotákkal, valamint egy könyve egy bizonyos gyilkossági ügy elítéltjének tárgyalásáról és  kivégzéséről szóló beszámolóként, de igazi népszerűségre Tom és Jerry alakjának megformálásával tett szert. A két fickó a divatos viktoriánus angol-londoni szlenget beszéli, és nyilvánvalóan elmerül a kor és hely adta mindenféle szórakozásban. Szóval, feltehetőleg legközelebbi egyik olvasmányom az ő kalandjaik lesznek majd. 

Egan Tom és Jerryjéből, hallatlan népszerűségüknek köszönhetően, színdarab lett, melyet Londonban kivételesen sokszor és hosszan tűztek műsorukra a színházak, de a darab és a könyv is eljutott Amerikába már 1830. előtt. Ahol szintén divatőrületté vált, de mára már csak a nevük maradt meg a népek emlékezetében, jobbára kizárólag a rajzfilm-sorozatnak köszönhetően.

Szóval így lehet eljutni egy modern ifjúsági - ma YA, azaz young adult kategóriának hívják, - irodalomtól a viktoriánus kori sportanekdotákig.

Nézőpont kérdése... Csempészet vagy hőstett?

Ritkán olvasok útleírást, még ritkábban önéletrajzokat mostanában. Az önéletírásokkal az a problémám, hogy újabban boldog-boldogtalan megírja szerinte rendkívül érdekes és tanulságos saját meséjét, és szerintem igazán csak keveseké valóban érdekes és tanulságos. Sokan ezt a műfajt önreklámozásra, térítésre vagy nyavalygásra használják, és sajnos ezek engem véletlenül egyáltalán nem érdekelnek. 

Most azonban kivételt tettem, és nem bántam meg. Sir Ernest Wallis Budge önéletírását vettem elő, akinek a nevével mítosz- és őstörténeti kutatásom során találkoztam. Halványan ismerős volt a neve, tudtam, hogy valahol már találkoztam vele vagy valamelyik művével, de nem tudtam beazonosítani, így a szokásos megoldást választva a wikipédiához folyamodtam segítségért. Az ott olvasottak arra sarkalltak, hogy utánajárjak ennek viktoriánus Indiana Jonesnak, aki korának egyik legelismertebb tudósa volt, aki a legértékesebb egyiptomi és mezopotámiai műkincseket beszerezte a British Múzeum számára, és aki élete végéig a múzeum elkötelezett híve, az egyiptomi és asszíriai gyűjtemény kurátora volt. És rájöttem, hogy a nevét onnan ismerem, hogy az ő fordításából készült a magyar nyelven is kiadott Ani papírusza: az egyiptomi Halottak Könyve című mű, amelynek magam is boldog tulajdonosa vagyok. Jeleskedett a nyelvészet és a régészet területén, több holt nyelvet ismert, ékírásosos és hieroglifikus, hieratikus szövegeket fejtett meg és fordított angol nyelvre. Tehát beszereztem az úgynevezett "önéletrajzát". (Tudomásom szerint eddig két életrajzot írtak róla, eddig egyikhez sem tudtam hozzájutni.)

Az elő kötetet éppen most fejeztem be, és arra a következtetésre jutottam, hogy a wikipedia szócikke igen kevés valós információt ad róla, valamint az információk jelentős része légből kapott, téves, vagy egyenesen meghamisítja a valóságot. 

Nem vállalkozom itt most sem kritikára, sem hibák javítására, de egy jelentős dolgot, egy valótlan információt szeretnék kiemelni, és azzal kapcsolatos gondolataimat közölni most. A lexikon szócikke arra enged következtetni, hogy Budge-ot, a British Múzeum alkalmazottját a főnökei megbízták azzal, hogy utazzon Bagdadba, amely akkor a Török Birodalom része volt, és derítse ki, hogy a múzeum által finanszírozott ásatásokból származó, a londoni feketepiacon, valamint más államok múzeumaiban feltűnedező lopott műtárgyak csempészéséért ki a felelős, és szerezze vissza a múzeum számára a még elérhető tárgyakat, kéziratokat, ékírásos vagy feliratos táblákat. Faladata volt még a nyomozáson és leletmentésen kívül az is, hogy a helyi körülményeket tanulmányozva tegyen javaslatot arra, hogyan lehetne az ásatási területet biztosítani, és a csempészést megakadályozni. Ez a szócikk azt sugallja, hogy meg kellett akadályoznia a műtárgy-csempészetet. A szócikk azt is sejtetni engedi, hogy sikerrel járt. Majd méltatja azért, mert sikerült a műtárgyak jelentős részét a múzeum számára visszaszereznie. Micsoda heroikus tett egy fiatal, tapasztalatlan szobatudóstól, akinek ez volt a szócikk értelmezése szerint az első komoly megbízatása! Az igazság és a jog bajnoka ő!

A könyvéből minden ténykedése kiderül, nem titkol semmit. De érdekes módon mindabból, amit leír, nem arra következtethetünk, hogy a tevékenysége a helyi hatóságok helyeslését váltotta volna ki. Éppen ellenkezőleg, őt tartották - még saját hivatalban lévő honfitársai közül is néhányan - csempésznek, aki kilopta Egyiptomból és a Török Birodalom területéről az országok törvényes tulajdonát képező értékeket.

Akkor mi is az igazság? Hát ez az, nézőpont kérdése. 

Egyiptom Budge megérkezése idején brit fennhatóság alatt állt, de az egyiptomi műkincsekkel foglalkozó hatóságokat, múzeumokat egyiptomi tisztségviselők, vagy franciák irányították, és szabad kezük volt. Az állam britek által is elfogadott törvényi szabályozása szerint az Egyiptom területén fellelt bármilyen műkincs az állam tulajdonát képezi, annak kivitele hatósági engedély nélkül bűncselekmény.  Erre a jogi szabályozásra Budge-ot már megérkezése napján figyelmeztette a saját konzulja, és karakán megmondta, hogy amennyiben Budge megszegi a törvényt, ő, a konzul nem fog kiállni mellette, mert egyetért a törvénnyel, és azt be is fogja tartani/tartatni. 

Mindezek után kedves tudósunk meglátogatta az egyiptomi Múzeumot, amelyet Gaston Maspero, híres francia egyiptológus alapított, és vezetett is abban az időben. Maspero nem volt éppen ott, de egyiptomi személyzete körülvezette a múzeumban hősünket, aki döbbenettel tapasztalta az épület romos állapotát, a műkincsek helytelen kezelését, a konzerválás teljes hiányát, összességében a múzeumban elhelyezett tárgyak kétségbeejtő körülmények közötti tárolását. Az egyiptomi tisztségviselő ezek után tájékoztatta, hogy tudomása van megbízatásáról, és figyelni fogják. Amennyiben megpróbálja a feketepiacon felvásárolt műtárgyakat kicsempészni az országból,  úgy letartóztatják, és a tárgyakat a múzeum lefoglalja, elkobozza, és saját gyűjteménye részének tekinti.

Mit tett hát hősünk? Természetesen első útja a feketepiaci műkincs-kereskedőkhöz vezetett, és pár napon belül felvásárolta tőlük az értékesebbnek tűnő lopott műtárgyakat. Hát persze, ki ne tette volna ezt, amikor látja, milyen sorsra jutnának a tárgyak az Egyiptomi Múzeum kebelében? Egy vérbeli tudós az emberiség érdekét fentebb valónak tartja, mint az önző állami érdekeket. Érthető.

Kairót elhagyva végiglátogatta a jelentősebb egyiptomi lelőhelyeket, megismerkedett a helyiekkel, akik lopták a biztosítatlan, pusztuló műemlékekből a leleteket, barátságot kötött a műkereskedőkkel, akik felvásárolták a helyiektől a lopott tárgyakat. Fantasztikus anyagot sikerült összegyűjtenie, és kalandos körülmények között ki is csempészte a teljes anyagot az országból brit katonai segítséggel, és a mit sem sejtő egyiptomi rendőrség és vámhatóság hathatós közreműködésével.

Ugyanez történt Mezopotámiában, Bagdadban is. Ott még rosszabb volt a helyzet, mert a hatóság engedélyt adott a helyieknek, hogy teljesen lebontsák az ősi, felbecsülhetetlen értékű romokat építőanyagért. A folyók gátjait például francia mérnökök fennhatósága alatt a környező többezer éves templomok és paloták köveiből építették, ahol nem tudták kibányászni már a téglákat, ott egyszerűen aláaknázták az épületmaradványokat, és felrobbantották. Mindeközben a Budge által képviselt múzeumnak még a szultán ásatási engedélye birtokában is tilos volt a kiásott anyag kivitele. 

Budge, aki természetesen ott is barátságot kötött a helyi emberekkel és műkereskedőkkel, - akik minden megmozdulásában segítették, időnként teljesen "arabos" agyafúrt módokon, - megtudta az emberektől, hogy a Porta szolgálatában állók nagy többsége nem kapja meg a fizetését, a kereskedelmet és a nép megélhetését minden lehető módon akadályozzák, a tisztviselők a legszegényebbeken hajtják be a meg nem kapott fizetésüket, hogy éhen ne haljanak, így nem marad számukra más mód, hogy megéljenek, mint a műtárgyak értékesítése, mely természetesen tiltott, és halálbüntetést von maga után, ha kiderül. Budge szánta új barátait nyomorukért, és szívesen segített nekik, mindent megvásárolt tőlük, amit csak elloptak az ősi romokból éjjelente. De a tevékenységének hamar híre ment, így távozásakor a teljes helyi hatóság fegyveres ereje várta a hajónál, le is tartóztatták, mindenét lefoglalták, és bőröndjeit a teljes jelen lévő lakosság előtt a kikötőben felnyitották, és felforgatták. Semmit sem találtak. A szállítmány már biztonságban landolt az éj leple alatt a brit gőzös gyomrában, mely brit felségterületnek számít. A nagy tettet a helyi műkereskedők, a helyi egyik alulfizetett, de Budge által hálásan dotált tisztségviselő, és a helyben állomásozó brit katonatisztek, valamint a hajó parancsnoka hajtotta végre közös erővel. 

Egyfelől - Budge és barátai, a British Múzeum vezetői, és a tudósvilág jelentős része - a műtárgyak megszerzését hőstettnek, a tudomány érdekében tett önzetlen jótéteménynek bélyegezte. Való igaz, ma bárki ingyen megnézheti a múzeumban kiállított ősi tárgyakat, tanulmányozhatja a szövegeket. Ha Budge nem jár sikerrel, ma már a legtöbb darab építőanyagként lenne csak jelen felismerhetetlen formában Irak házaiban, gátjaiban. Vagy jobb esetben magángyűjteményeket gazdagítanának, elzárva minden tudós kutató és érdeklődő magánember elől. És a magángyűjtők és más európai illetve amerikai múzeumok műtárgybeszerzése sem különbözött Budge módszerétől. 

Másfelől - akárhogy is nézzük, - a műtárgyak azt az államot illetik, ahol feltalálhatók. Azok kicsempészése az országból, bármilyen okokra is hivatkozunk, a törvény megítélése szerint bűntett. 

Én személy szerint örülök, hogy Budge sikerrel járt, nagyra becsülöm mindazért, amit a múzeum érdekében, és az egyetemes kultúra szolgálatában tett. Boldog vagyok, hogy láthattam a gyűjteményét, soha nem mulasztottam el felkeresni a British Múzeumot, ha Londonban jártam.

By Nile and Tigris:  a narrative of journeys in Egypt and Mesopotamia on behalf of the British Museum between the years 1886 and 1913

 Ani papírusza

Kalamajka, a Viharsárkány

Van, hogy az Ember Lányának annyi gondolata van, hogy össze-vissza kavarognak a témák és ötletek, megírásra váró szösszenetek a fejében. Velem is ez történt, és ilyenkor a legjobb megvárni, amíg az örvények elülnek. Én is így tettem az elmúlt hetekben, de ma éjjel Kalamajkáról álmodtam.

A kalamajka - mint megtudhattam - egy ukrán népi tánc, mely nevét a városról kapta, ahol a tánc született. Ez a szláv tánc egy pörgős-forgós kavalkád, azaz "viharos" tempójú.  Így lett átvitt értelemben a magyar nyelvben a zűrzavar, baj szinonímája. Hogy miért is érdekelt ez engem?

Az elmúlt néhány hónapban vegyes olvasmányaim voltak, de főleg - természetesen - mitológiai tárgykörben. Volt aztán az olvasólistámon minden: görög mitológiai tárgyú tanulmányok, skandináv eposzok, mítikus alapú fantáziaregények, örmény és grúz, román és perzsa mondák és mesék. És persze Tolkien Sigurd és Gudrúnja. Megdöbbentett, hogy milyen kapcsolatokat fedeztem fel a teljesen eltérő nyelvű, egymástól távol lévő területen élő népek hagyományai között. Óhatatlanul eljutottam oda, hogy megkíséreltem összehasonlítva egymással megfeleltetni a főbb isteneket és hősöket a különböző hagyományokban. Bár végülis elvárható lenne, hogy legyen hasonlóság közöttük, ezek a népek valamennyien árja, azaz indo-európai, vagy indoiráni nyelvi eredetű népek, persze azóta nőtt közöttük a távolság mindenféle tekintetben. De az ősi mesék megőrződtek. Így ráleltem az örmény, grúz, iráni és román Sigfriedre vagy Sigurdra is. Hiszen óvilági mesemotívum, és ma már tudom, hogy mítikus gyökerű a sárkányölő hős, aki a kereszténységbe Szent Györgyként mentette át magát.

Az ősi alapmotívum az, hogy a sárkány, amely a népek mítoszaiban a káosz és a vihar megszemélyesítése, elrabolja a napot és holdat. A hős - a mítikus hagyományokban félisten vagy napisten - legyőzi a vihart, megöli a sárkányt, így a káoszból (Ragnarök) új világ sarjad, új rend formálódik, és újra eljön az  Aranykor.

Azután hirtelen megvilágosodtam. Hiszen nekünk is van egy hasonló mesénk, Szépmező Szárnya vagy Mezőszárnyasi ősi magyar regéje. Komjáthy István: Mondák könyve című alapműve ezzel a mesével kezdődik, és kétséget sem hagy afelől, hogy a szereplők nem emberi lények, hanem a természet megszemélyesített szellemei, istenségei. Mindig azon töprenkedtem, amikor olvastam, hogy hogyan kerül ide a mi mesénkbe ez a Szélkötő Kalamona, aki elrabolja Napkirályt és Szélkirályt. A neve nem magyar, de akkor milyen eredetű? És ha nem magyar a neve, akkor a mese sem igazán magyar?

Ki ez a Kalamona? Milyen név ez? Ezért kerestem a létező összes forrás közt ezt a nevet, de nincs ilyen. Egy görög városkát találtam ezen a néven, de semmi nem utal arra, hogy volna a mi szélkötőnkhöz bármi köze. Azután megtaláltam a román sárkányölős mesét. És az örmény mítoszokat.

Az örményeknél a sárkány a vihar, aki "elrabolja a napot és holdat". Az örmény napisten, Vahagn pedig megöli a sárkányt, és kiszabadítja az elemeket. Honnan ismerős ez a név is, hogy Vahagn? Hát persze, Agni, a Védák tűzistene. Agni, a szent tűz. Indra tűzisten egyik megtestesülése. És a másik megtestesülése Surya, a nap tüze.

És itt egy verstöredék az örmény Vahagn születéséről:

"The heavens and the earth travailed,
There travailed also the purple sea,
The travail held
The red reed  (stalk) in the sea.
Through the hollow of the reed (stalk) a smoke rose,
Through the hollow of the reed (stalk) a flame rose
And out of the flame ran forth a youth.
He had hair of fire,
He had a beard of flame, 
And his eyes were suns."

Indra és Agni is sárkányölő hős. Ahogy Vahagn is, és görög megfelelője, Heraklész is az. És Heraklész  is napisten.

Vahagn a háború és a bátorság istene is. Az örmény hagyomány szerint Vahagn lopta a tüzet az emberek számára, és amint lehozta az égő zsarátnokot (illetve szalmaszálakat belőle), elszórta az égen, ebből formálódott a Tejút. A bolgár néphagyomány a Tejutat ma is a Tűztolvaj Ösvényének nevezi. A magyar népi folklór Szalmaútnak is hívja, többek között. Minő véletlen! Bár mi inkább a mítikus Hadak Útjára emlékszünk szívesen. De láthatólag itt is erős a hasonlóság, hiszen ugyanarra az isteni személyre utal mindkét név. A tűz és a háború Vahagn, vagy magyarul a Hadak Ura. 

(Heraklész  a késői görög panteon kisebb jelentőségű, félistenből istenné emelkedő hőse. Prométheusz, aki szintén "Vahagn" egyik megfelelője, aki ellopja az emberek számára a tüzet, ősibb hagyomány terméke, ő még Zeusz előtt munkálkodott, hiszen titán volt, egy előző, később az új "betolakodók által legyőzött görög törzs eredetmítoszához tartozik.)

És hogy is szól az északi germánok eredetmítosza? Volt az Aranykor, ahol a termékenységistenek, Vánok, és a későbbi harcosabb istenek, Ázok, békében éldegéltek. De két szörnyeteg üldözni kezdte az égen a napot és holdat. A Világvégén elkapják, bekapják, és eluralkodik a Káosz, elpusztul a világ. Majd új rend alakul ki, a nap és a hold visszatér, az istenek újra munkálkodni kezdenek.Mindehhez az kell, hogy a szörnyetegeket a hős legyőzze. Ahogy illik egy sárkányölőhöz, akinek ősi a reputációja, mint láthattuk, az ősárja egyetemes hagyomány része ő.

Így hát tudjuk, hogy a magyar népmese nem igazán "magyar", vagy legalább is eredetét tekintve egy olyan hagyományt őriz, ami sokkal ősibb, mint a magyar vagy bármelyik más nép, vagy akár az ősárja törzs. Hiszen ezek a motívumok - de ebbe már megfelelő mélyebb ismeretek hiányában nem mennék bele, - más eredetű népek mítoszaiban is megtalálhatók nyomokban, a sémi és hámi eredetmítoszokban, az amerikai indiánoknál, a kínai hagyományok között. 

Tehát megvan a mi Kalamonánk származása, sárkány és vihar ő, aki a Káosz beteljesülésén dolgozik. Ezért jelent a neve zűrzavart, és a neve szláv eredetű, azaz indo-európai gyökerű. És a mi Szépmező Szárnya nevezetű sárkányölő naphősünk ezáltal az őt megillető isteni helyre emelkedik. 

A Komjáthy-féle gyönyörűséges mondagyűjteményben megtalálunk a Kalamona-mesébe ágyazva egy feltételezett, erősen finnugor eredetre mutató teremtés-mítoszt is. Ki a megmondhatója, melyik mese ősibb?   

Egy azonban biztos, ahogy a finnugor népek, úgy az indo-európaiak, az altáji-török népek, és valamennyiük között a magyarok is - bárhová is tartozzanak - évezredekig vándoroltak, időnként keresztezték egymásét az útjaik, volt, hogy ellenségként tekintettek egymásra, volt, hogy szövetségesekként egy szállásterületen éltek. A kultúrák, a népek keveredtek. A hagyományokat átvették egymástól, saját képükre formálták. Ahogy az északi népek ismerik Yggdrasilt, a Világfát, a finnugoroknak Tetejetlen Fájuk, Égigérő Fájuk, esetleg Égigérő Paszulyuk van. Mindez nem véletlen. 

Mindenesetre ezentúl ha vihar tör ki, tudni fogom, hogy Kalamajka, a viharsárkány ismét kellemetlenkedni akar. Majd a naphoz fogok fohászkodni, hogy kösse fel a ... kardját, és szálljon harcba rögtön! Meg kell elégednie ennyivel, hisz ma már nem illik lovat áldozni neki, ahogy az ősi szokás megkívánta. 

Vahagn

Minden út .... Odinhoz vezet!

Lehet, hogy a Nornák műve, de mostanában bármit olvasok, a legváratlanabb témájú regényekben felsejlik Odin alakja. Üldöz engem, kísért! Arra gyanakszom, megneszelte, hogy görög mitológiai tanulmányokat fordítok angolról magyarra, vagy lehet, hogy valaki elpletykálta neki, hogy Apollóról szándékozom regényt írni! Akárhogy is van, nemes a bosszú, hogy állandóan róla kell olvasnom. És ha olyanokat, mint amit Joanne Harris írt, nem neheztelhetek.

24 órán belül olvastam el a Rúnajelek című fantázia-mesét, eleinte - bár tetszett a téma, - nem állt hozzám közel, mert Odin csak ritkán jelent meg, ha szó is volt róla távollétében. Azután egyre több utalás történt a Ragnarökre és az Edda izlandi sagából ismert történetekre és mítikus szereplőkre. Majdnem érintőlegesen, de legalább mindent érintve ismerhettük meg az északi "istenek" - ázok, vánok, törpék, óriások és manók - ősi meséit, miközben izgalmas új kalandokra indultak a bajkeverő, mindig mindent túlélő Ármányossal, azaz Lokival az élen. 

Nincs jobb módszer arra, hogy az ősi hagyományt népszerűsítse az író, vagy tanár, mint új meséket szőni a régiek köré. Legjobb íróink csinálták, és teszik ma is ezt, Neil Gaiman, Tolkien, Beagle, csak hogy a kedvenceimet említsem. 

Ami a regényben nagyon tetszett, az a tökéletesen logikusan megindokolt, többször is megemlített mozgalom, amikor az új, - néven nem nevezett, de abszolút biztonsággal a római katolikus egyházra mutató, - régi hitet elsöprő egyház ráépül a régi  hit szent helyeire, erőszakkal betiltja az ősi pogány hagyományok ápolását, boszorkányt és eretneket kiált, aki nem áll be az új hit zászlaja alá. És hogy eltiltja a meséléstől, majd az álomtól is az új követőket. 

Ami szintén megfogott, hogy ebben a műben is ráismerhettem a jungi archetípusokra, itt még kézenfekvőbb volt az utalás, mint Lisa Goldstein előző napon olvasott meséjében. 

És amitől igazán a szívemhez nőtt a könyv, az Odin jellemábrázolása volt. A bölcs isteni lény közmondásosan nagy diplomata, nem átall elhallgatásokkal, sőt hazugságokkal élni, ha a célját el akarja érni, és önző módon használja ki még saját családtagjait is ennek érdekében. Ezért a róla alkotott mítoszi és irodalmi kép szerint önző és csalárd. Nincs szíve. Én ezt soha nem éreztem igaznak. Ebben a könyvben is bebizonyosodik, hogy képes önfeláldozó cselekedetekre, és igenis tud szeretni.

Téves eszme, hogy a szeretet önzetlen. Mindenki, aki szeret, valamilyen okból vagy célért szeret. Leginkább azért, hogy ezt viszonozzák. Még a szentek is érdekből szeretik az istenüket, hiszen üdvözülni akarnak. Ezért a célért képesek mindent és mindenkit feláldozni, még saját magukat is. Ebben a mesében Odin saját magát is feláldozza, persze mindenki mást is, így tulajdonképpen szentté lesz. Mely tényt jelzi, hogy azok az istentársai, akik ellenségei voltak, és a történet során üldözték, és az életére törtek, végül leróják tiszteletüket a halott isten előtt, amikor viking módra égő hajón bocsátják utolsó útjára. De nem akárhová, az Álom folyóján hajózik tova. És álmainkban akár újra találkozhatunk is majd vele, legalábbis ő ezt állítja.

Én úgy döntöttem, ma éjjel Odinról fogok álmodni.       

Lisa Goldstein: The Uncertain Places: Megigéztek a bizonytalan helyek!

Ma éjjel fejeztem be Lisa Goldstein könyvét, mely még nem jelent meg magyarul. Nem tudtam hová tenni a művet, nem tudtam pontosan, hogy is érzek iránta. Így aludtam rá egyet. Nyugtalan álmom volt, szerintem ez nemcsak a 100%-os páratartalommal szerelmesen egybefonódó 30 fokos hőségnek köszönhető, álmomban foglalkoztatott a történet, tovább játszódott bennem. Ez megerősített abban az érzésemben, hogy voltaképpen a fantázia-regény valóban bizonytalan helyeken játszódik, és teszi ezt egyszerre több valóságsíkban. Vagy nemcsak valóságsíkban? 

Ahogy felébredtem, álom és ébrenlét határán is az allegórikus, szimbólumokkal és apróbb-nagyobb utalásokkal fűszerezett történeten járt az eszem, és azóta sem tudok szabadulni tőle. Így több sejtésemet igazolandó, ismét kutatásra adtam a fejem. 

Gabriel García Márquez valamely önéletrajzi írásában olvastam, hogy hajnaltól késő délelőttig tud alkotni. Sokáig nem értettem, hogy kelhet fel valaki kora hajnalban, akinek az egész nap rendelkezésére áll az alkotásra, én mindig mindent inkább éjjel szerettem csinálni. Már tudom, miért volt igaza. Éjszaka támad az ihlet, hajnalban követi a megvilágosodás. A friss tudat formába önti az álmot. 

Lisa Goldstein világa mágikus realitásában bizonyos szempontból találkozik Márquezével, így az sem lehetett véletlen, hogy reggel Márquez jutott eszembe. És ezek a könyvbéli bizonytalan helyek valójában nemcsak keresztutak, hidak, helyeket elválasztó kerítések és határsávok, hanem világokat és valóságsíkokat is elkülönítenek. De ezek a helyek nem feltétlenül helyek. Hiszen az egész történet szimbolikus, különféle döntések meghozatala elé állítja a szereplőket, a döntések előtt vita alakul ki közöttük, melyik a helyes "út". 

A különböző életkorú, nemű és természetű, eltérő jellemű szereplők elhatározásai, illetve álláspontjaik inkább belső vívódásra emlékeztettek, olyasfélére, amely ugyanazon személyben lakozó különböző tudatszintek ütközése, amíg az egyén magában egyezségre jut. Vagyis a történet egyik síkja az elbeszélő férfi főhős belső vívódása, saját vitája tudatalattijával. Bár nem ilyen egyszerű a dolog, arra a következtetésre jutottam, hogy a regény jungi alapokon közelíti meg ezt a belső küzdelmet. Voltaképpen a szereplők karaktere sem mívesen kidolgozott, és bár egy mindenre képes szerelmes férfi életének 20 évét meséli el, nem érezzük, hogy romantikus, lobogó szerelme rányomná bélyegét a döntésekre. Néhol majdhogynem személytelenül foglalja össze a szerelmével, később hitvesével kapcsolatos tragikus eseményeket, mintha kívülről látná. Ez persze nem meglepő, az elbeszélő olyan pszichiáter - mily meglepő fordulat, - aki közel 40 éves korára mindent elér, boldog házasságban él előre elrendelt sorsától sikeresen megváltott feleségével, van egy szintén általa megmentett fiuk, tehetősek, mindenük megvan. Jung szerint ez az az életkor, amikor az ember meghasonlik, már nincs miért küzdenie, és számvetést kell tartania: hol is a helye a világban, és most hogyan tovább. A főszereplő-elbeszélő ezt is teszi, visszaemlékezik arra, honnan indult, milyen döntéseket hozott azért, hogy a jelenlegi helyzetébe jusson, mit nyert és mit veszített az útja során.

A történet 1971-ben kezdődik, amikor Will Taylor egyetemi hallgatót barátja, Ben Avery bemutatja barátnője, Maddie családjának, a Feierabendeknek, akik a Napa-völgyben laknak egy különös mesebeli, végletesen eklektikus hatalmas kúriában a saját szőlőültetvényük közepén, erdőborította dombok tetején. A két hippiérzelmű diákot elbűvöli a környezet, megigézi a régi, labirintus-szerű ház, majd maga a család is. Egész életükben nem tudnak szabadulni többé a varázslat alól. De ez hétköznapi bűbáj, mindketten a "mássággal", számukra nem megszokottal szembesülnek. Egyik fiú családjáról sem esik sok szó, annyit tudunk meg, hogy gyerekkoruk nem volt felhőtlen. Mindkettő vágyik egy befogadó, törődő, anyagi biztonságban élő családra. De a Feierabendek titkokat őriznek, nem könnyen fogadnak be idegeneket. meg kell értük küzdeni.

Will megismerkedik a másik két lánnyal, és az anyjukkal. Rose még kamasz, és láthatólag senkit nem nagyon foglalkoztat, hogy törődjön vele. Silvie, a mama kicsit olyan, mintha nem is ebben a világban élne, határozatlan, tehetetlen, döntésképtelen. ma erre azt mondjuk: elvarázsolt. Livvy, a legidősebb nővér viszont gyakorlatias, ő főz, ő dönt a családot érintő kérdésekben. Az apjuk elhagyta a családot, ennek okáról egyikük sem akar beszélni. A családnak szembeszökően jól megy a sora, pedig egyikük sem dolgozik. Titokzatos segítőik vannak, akik kilétéről senki nem beszél. Will Livvynek kezd udvarolni, és rendszeres látogatásai során különös teremtményekkel találkozik. Éjjel valaki takarít, akinek ételt hagynak kint este. A "szomszéd" szőrös, kis termetű, zöld ruhás, zöld hajú férfi, aki a ház körüli férfimunkát szívességből elvégzi. Az erdőben a fák között hollók emberi nyelven beszélgetnek egy titokzatos egyezségről. És hirtelen Tündérországban találjuk magunkat, egyenesen a Grimm-testvérek meséiben. A szó szoros értelmében! 

Will változatlan stílusban folytatja az események krónikáját, beszámol  minden csodás eseményről, minden szereplőről. Olvastunkban rájövünk, hogy a germán mítikus lények egybemosódnak a tündérmesei szereplőkkel. Persze ez sem véletlen. A mítosz szájról szájra terjed térben és időben évezredek óta, a néphagyomány balladai és dalformában, meseként őrzi egy-egy darabját. A kémhollók, akik emberi nyelven beszélnek, Odin kísérői, de az egyetemes mitológiában a Holdistennő kísérői is. A Holdistennő a halál és alvilág ura, a mítoszban Hél, a mesében Holle anyó, egyéb néphagyományban Tündérkirálynő, például a magyarban is. Találkozunk is mindkét alakjával, ha képesek vagyunk felismerni. De az ő egyik megjelenési formája a pók is, sok teremtésmítoszban a teremtő isten állatalakja, másokban pedig a természet rendjének fenntartója, aki a világegyetemet egyensúlyban - Rendben - tartja. 

A pók a történetet az elejétől a végéig behálózza fonadékával, bár személyesen nem, csak utalások, jelképek formájában jelenik meg. Szerepel egy vésett feliraton a kúria kandallója fölött egy mondóka: Spinne am abend... Van egy német népi rigmus, mely szerint aki reggel pókot lát, az bajt jelent, ha délben látja, szerencsés lesz, ha este találkozik vele, szerencsés lesz, és ajándékokat kap. Willnek meg kell fejtenie a versike értelmét, de ezt csak a Grimmek meséi és a néphagyomány alapján tudja megtenni. 

Hogy miért is fontos ez? Will rájön, hogy van egy eltűnt mese, amely arról szól, hogy évszázadok óta lehetséges a tündérnéppel egyes családoknak alkut kötni. Ennek fejében a család anélkül, hogy ezért tennie kellene bármit is, gazdag lesz, még a legszörnyűbb történelmi időkben is. De az alku rájuk eső terhe, hogy minden nemzedékből egy leánygyermek 7 évre elalszik, és ezen idő alatt Tündérországban rabszolga, a Tündérkirálynő oldalán kell harcolnia minden éjjel. Ha a csatában elesik, a való világban is meghal. Mondhatnánk, valkűrként működik. És a harc a Rend és a Káosz örök harca, a Ragnarök, melyben soha egyik fél sem győzhet, egymás nélkül éppúgy nem léteznek, mint a jó és rossz, szép és csúf. És Livvy a nemzedékéből a kiválasztott. Will elhatározza, feloldja az átok alól, akkor is, ha azzal a család nem ért egyet. Hiszen ha megszegik az alkut, minden szerencséjük odavész. Bár a küldetése sikerrel jár, beláthatatlan következményei vannak forrófejű döntésének.   

Will az újra és újra felmerülő nehézségekkel csak úgy tud megküzdeni, hogy nyomoz a család története iránt, valamint mitológiai kutatást végez, és elolvassa az összes Grimm-mesét. Keresztesháborúját a Tündérnép és királynője ellen valóságos emberi, és csodás segítőkkel vívja. (Azaz megjelennek a jungi archetípusok is.) Minduntalan keresztutakhoz, határokhoz, összeérő világok pereméhez érkezik, ilyenkor mindig határoznia kell, melyik út a célhoz elvezető, vagyis melyik megoldás a legkevésbé káros. 

Will végül megtöri a varázst, ezáltal bezárja a valóság számos kapuját a tündérvilág előtt. A család elveszti szerencséjét, de visszakapja a jövőjét és szabadságát. És a lehetőséget a való életre, azaz a szabad akarat érvényesítésére.

Ám ennek ára az, hogy a világból szépen lassan kihal mindaz, amit a tündérnép a zenéjével, a költészettel, a váratlannal, a mesével megihlet. A világ elszíntelenedik. (Ahogy Zsákos Frodó számára, amikor elpusztítja  a Gyűrűt.) Ahogy végül hőseink élete is. 

Mert minden döntésünknek idővel megértjük a kevésbbé kellemes következményét is, ha később újra visszatekintünk. 

Persze akkor már késő azt mondani: Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt!

       

Mire képes egy jól megírt újságcikk?

A minap írtam egy rövid megjegyzést arról, hogy milyen kellemes csalódás ért, amikor blogtársam és barátnőm, Munkácsi Gabriella az általa szerkesztett Martonvásári Hírhatár online újságba írt cikkét több százan olvasták el, és rengetegen válaszoltak, megkeresték barátnőmet,  hogy segítségüket ajánlják fel rosszabb sorsú társaik számára. És nemcsak eszmei segítségüket, azaz együttérzésük kifejezését, vagy támogatásukat, hanem sokan ételt és egyéb megfogható dolgokat is.

Az ügynek folytatása is van, a barátnőm és egy fogyatékkal élők számára gyűjtő alapítvány elhatározta, hogy a körzetben élő településeket, azok hivatali és társadalmi szerveit, szociális és oktatási intézményeit, egyházi szerveződéseit összefogja a szűkölködők, hátrányos helyzetűek közös megsegítésének érdekében. Ezért egy internetes karitatív oldalt hoznak létre, amely már jövő januárban felkerülhet a világhálóra, és valóra válthatja a hozzá fűzött reményeket.

Az oldalon lehetőség lesz feliratkozni két adatbázisra is, az egyik azok felajánlásait rendeltetett gyűjteni, akik étellel, könyvekkel (beleértve használt tankönyveket, iskolaszereket is), gyógyászati segédeszközökkel, esetleg gyógyszerhatású kiegészítőkkel, gyógyhatású készítményekkel, bútordarabokkal, ruhával-cipővel kívánnak segíteni. A másik azoké lesz, akik mindezekre igényt nyújtanak be.

Ez a megoldás népszerű a brit szigetek államaiban, és az Egyesült Államokban és Kanadában is készülnek bevezetni. A lényege, ne dobjunk ki olyan dolgokat, amelyeket más még tudna használni. Ha csak foglalja a helyet, és úgyis meg akarunk szabadulni tőle, ajánljuk fel másoknak, akik esetleg tudják majd használni, de nem képesek megvenni sem újonnan, sem használtan a kereskedelmi forgalomban. És náluk kiválóan működik, több ilyen jellegű internetes oldalt is találtam. Jellemző, hogy én erről egy romantikus lányregényből szereztem tudomást, és először azt hittem, ez csak vicc. Pedig műkszik, nagyon is jól. Remélem, Magyarországon is lesz létalapja.

A másik aspektusa a dolognak, felkészülni azok megsegítésére valamilyen módon, akik családon belüli erőszak áldozatai. A világ minden államában, még a jóléti államokban is egyre nagyobb gond ez. És nincs megoldás, egyelőre megakadályozni nem nagyon lehet jogi vagy adminisztratív eszközökkel. A hatósági álláspont: majd megmozdulunk, amikor már folyt vér. És ez az áldozatok szempontjából nem igazán nagy segítség. Egyre-másra jönnek létre szerte a világon társadalmi mozgalmak, amelyek otthonokat alapítanak, ahová a veszélyeztetett helyzetben lévők megbújhatnak. De távlatokban ez sem megoldás, ráadásul a bántalmazottak nagy része annyira fél, hogy igénybe sem meri venni ezt a lehetőséget. Nagyobb társadalmi odafigyeléssel, és a kis közösségek tagjainak segítségével talán lesz mód megakadályozni néhány erőszakos cselekményt a mozgalom hatókörzetében.

Éppen dolgozom egy cikken, mely egy új ötletről, annak bevezetéséről szól. Itt Uruguayban, ahol élek, kitaláltak egy megoldást. A kísérlete már folyik pár hónapja. Ahogy elkészülök az írással, máris közzéteszem, hátha ötletet ad magyar szervezeteknek, illetve hivatalos szerveknek is. Addig is izgatottan várom, mi sül ki az újságcikk keltette reakciók végeredményeként!!!