Nincs veszélyesebb, mint egy jó könyv...

Nincs veszélyesebb egy igazán jó könyvnél, mert fantasztikus kanyargó ösvényekre tudd elvinni. Régebben azt hittem, ha igazán lenne időm, a világ összes könyvét képes lehetnék elolvasni. Ma már tudom, hogy ahhoz örökké kellene élnem, pedig számomra már az elkövetkezendő(?) néhány is beláthatatlannak tűnik. De a könyv veszélyes, mert az ember addig nem akar meghalni, amíg legalább még ezt, na meg azt, és azután még amazt is el nem olvassa.

Régi adósságomat kezdtem törleszteni péntek este, amikor végül nekikezdtem Neil Gaiman Amerikai istenek című művének. Már évek óta készülődtem, és tudtam, hogy csak nagyon jó lehet, de abban is biztos voltam, hogy valamiért nem lesz egyszerű a végére jutnom. Nevezzük ezt megérzésnek, igazam lett. Na nem a könyv vagy a szerző hibája! Mert az olvasmány fantasztikus, elgondolkodtató, megrázó, és csiklandozza az ember humorérzékét is. És én imádom a mitológiát, ez is lett a vesztem. Mert nagy öntudattal azt gondoltam, úgysem tud már nekem e tárgykörben senki semmi újat mondani. Nem-e???

A könyv által megidézett istenek 2/3 részét nem ismertem, 1/3-ukról még csak nem is hallottam soha, vagy elfelejtettem, ha igen. Így szükségem volt egy kis útmutatóra, amit meg is találtam egy blog képében, melynek címe egy Gaiman-idézet: Csak az istenek valóságosak. (only the gods are real). Belemerültem hát, és ahol nem volt kielégítő a magyarázat, ott segítségül hívtam hivatkozásokat, más weboldalakat és könyveket is. Elment az egész napom. 

A könyvben szerepel a magyarok Istene is, a blog magyarázata vele kapcsolatban 1 mondatra szorítkozik. És ez felbosszantott. Mert a hivatkozás ráadásul téves is. A fiatal hölgy szerint az Isten a magyarok egyetlen istene (mitológiai, nem keresztény), aki a világosság istene egyébként. Vagyis napisten. 

Így kalandozásom először az isten szó etimológiájához vezetett. Már több mint egy évszázada vitatkoznak rajta, minden véleményt elolvastam, és ráment egy újabb napom. Ma sem tudom, mit higgyek, - azért megsúgom, van saját meggyőződésem, -  de eljutottam egy lapra, ahol volt egy cikk arról, hogy egy magyar Ausztráliából megfejtette a titokzatos krétai lineáris A-írást, melyet évszázadok óta próbálnak nyelvészek és egyéb vállalkozó szellemű önjelölt tudósok, sikertelenül. De Mellár Mihálynak sikerült, szerinte. Hiszen egyszerű, mindenki láthatja, magyarul van! Mint ahogy szerinte az ősi ciprusi írások is. És azért nem sikerül más nép fiainak megfejteni, mert nem magyar fejjel gondolkodnak. Ez olyan egyszerű. Nem?

A szöveget a Czuczor-Fogarassy-féle gyökszótár segítségével "fejtette meg". Nem baj, hogy a magyar nyelv párezer év alatt kissé megváltozott mind szerkezetében, mind kiejtésében, mind szókészletében, azért az ókori szöveg a mai magyar nyelven jól érthető. Megdöbbentő. Én a nem egészen 1000 éve lejegyzett Halotti beszéd és Ómagyar Mária-siralom szövegében is lelek olyan szavakat, amelyeknek utána kell néznem. Biztos én primitív vagyok. De az iskoláskorú unokaöcsém sem értette, amikor azt mondtam neki, hogy "búalbeleül kinyuhhad". Értem én, ő is primitív. Csak rontott a hangulatomon, és azon az érzésemen csak erősített, hogy már megint hülyének akar valaki nézni, amikor az egyik úgynevezett adminisztratív tartalmú agyagtáblácska-töredékről teljes bizonyossággal leolvasta, hogy az egy felsorolás, hogy a faluból melyik ember milyen használati cikkre tart számot: az egyik "Katié", a másik "Pálé". Mindez a 3-4000 évvel ezelőtti Krétán. Úgy tudom, a Katalin és Pál nevek nem kifejezetten ősi magyar nevek, vagy tévednék? Na de nem bosszantom tovább magam. 

Viszont a weboldal cikkeibe beleolvasva találtam egy érdekes adatot: Bolyai Jánosunk anno elhatározta, hogy matematikai alapokon megalkotja a tökéletes mesterséges nyelvet. Állítólag több mint ezer oldal jegyzetet írt a tárgyban haláláig, a hagyaték rendszerezése még folyik. De az alapnyelvnek a magyart fogadta el, mint a használatos legtökéletesebb nyelvet modellként, annak gyökeire alapítva. Egy részét a művének meg is találtam, kb. 40 oldalt, de addigra eltelt egy újabb napom, így eltettem a gaimani remekmű utánra. 

Ámde ugyanazon oldalon megtaláltam Ipolyi Arnold Magyar mitológiáját, és beleolvastam. Majd utánajártam a keletkezés körülményeinek, és máris egy újabb vita kellős közepére csöppentem, ezúttal nem(csak) a nyelv, vagy a nép eredetéről folyt a vita, hanem az őstörténet mítoszai körül is éles hangú véleménykülönbségeket volt szerencsém olvashatni. Ami nem lepett meg, ám annál jobban elszomorított, hogy az ellenkező nézeteket vallók már több mint száz éve nem igazán csak vitatkoznak, hanem szinte nyíltan lehülyézik a másikat, amiért az nem ugyanazt gondolja, mint ők. Ez meg olyan ismerős.

És akkor váratlanul találtam egy könyvet, amely más. És a szörnyű az, hogy csak bele akartam egyelőre nézni, de annyira megfogott a mű hangvétele, a stílusa, ahogy minden vitapartnerének teret ad véleménye és bizonyítékai kifejtésére, hogy mindenkit idéz, aki a tárggyal valaha behatóan foglalkozott, még ha nem is ért vele egyet. Magyar ez az ember? Igen, magyar, és méltatlanul elfeledett. 120 évvel ezelőtt adta ki a Magyar mitológia című könyvét Kandra Kabos. Keresztény pap volt, mégis elfogulatlan az írás, a nagy tudású férfiú mindennek utánajárt a tárgyban, aminek az ő korában csak lehetett. És szerény. És tiszteletteljesen beszél még az ellenvéleményeket vallókról is, kiemeli munkáikból mindazt, amely számára értékelhető. Ezt hívják forráskritikának, ahogy nekem ifjan tanították, melyet mára ismét elfeledtünk: minden nézetet, morzsát összegyűjtök, értelmezem, rendszerezem, és az összességből alakítom ki a saját véleményemet. Hát nem tudtam "letenni" a könyvet, fél nap alatt végeztem az első kötettel, most a másodikat kezdem, és három van. 

Szegény Neil várhat. De mire ezt a művet befejezem, jóval többet fogok tudni mind Gaiman amerikai isteneinek világáról, mind a magyar - elveszett - őstörténetről. Csak napok - vagy hetek - kérdése, attól függően, mit találok legközelebb, ami nem tűr majd halasztást. És megírhatom majd Neil Gaimannek, hogy az isten csak ugyanazt jelenti, mint a god, egy gyűjtőfogalom, és hogy a magyarok ugyanúgy több istenben is hittek a régmúltban, ahogy a germánok és kelták, rómaiak és görögök, kínaiak és sumerek, indiaiak és finnugorok, törökök és hunok, csak már nem emlékszünk a nevükre. Mert nekünk nincs írott mitológiánk, verses eposzunk, ami megőrizte volna, vagy ha volt, az elpusztult, és csak a magyar szórványos néphit és meséink őrizték meg a nyomaikat. És a csillagok és csillagképek magyar nevei, melyeknek jó részét sajnos már szintén homály fedi. De amelyeket még nem, azt ki fogom deríteni!!!

Na ezért mondom, nincs veszélyesebb, mint egy jó könyv. Olyan, mint Tolkien útja, ami indul a küszöbről, s ha nem vigyázol, elszelel.

Könyvkatedrális: Tudománytörténet a romantikus irodalomban

Tegnapi "fejtegetéseim" közepette felidéződött bennem Mary Jo Putney művei kapcsán, mennyire sok dolgot tanultam tőle, ahogy olvastam tulajdonképpen minden eddig megjelent könyvét, amelyek magyarul nem láttak még napvilágot, azokat angolul. 

Ha valaki szereti a női írók romantikus - főleg történelmi, viktoriánus - könyveit, tudja, hogy a történetek jobbára sémák szerint épülnek fel.  Soha nem kétséges a végkifejlet, biztos a happy end, a jó győz, a rosszak megbűnhődnek. A központi probléma mindig a megfelelő jövedelemmel vagy ranggal ellátott jövendőbeli kiválasztása, sétálni vagy lovagolni kell a parkban, bálba kell menni - lehetőleg új és divatos ruházatban, megfelelő ékszerkollekcióval felékítve. Nem szabad feltűnően vagy kirívóan viselkedni, és főleg egyedül maradni egy helyen másnemű egyedekkel. És botránynak pedig mindig lennie kell! A különbség a regények között abban van, hogyan interpretálja a blődlit az adott szerző. Viszonylag kevés történelmi eseményről szerezhetünk adekvát módon tudomást, csak érintőleges jelentőségű a korrajz a történetekben - jobbára. Van, ahol Jane Austen vagy a Bronte-nővérek erőteljes nyomaira bukkanunk. Van, aki sok erotikus jelenetet dolgoz bele a művébe. Időnként még humorral is találkozhatunk. Ritka, hogy a párbeszédek természetes módon hatnak. Ebben a műfajban - Georgette Heyer és Jane Austen után - nehéz "nagyot" alkotni. 

Ezért meglepő a számomra, hogy a könyves blogokat író, sokat olvasó és kritizáló bloggerek szinte soha nem említik Putney-t. Pedig Putney más! Megvan a regényeiben minden fentebb felsorolt kellék, de a párbeszédei nem semmitmondók, és még értelmük is van. A stílusa végtelenül elegáns, kirívóan az. És minden művéből megtudhatunk valamit, ami történelmi tényeken alapul, és főleg sok tudomány-történeti érdekességet. 

Az egyik ilyen műve a Vihar és rózsák, nekem a kedvencem, lévén hogy bányász-családból származom. Egy walesi bányászfaluban játszódik, a földesúr és a vallásos papkisasszony együttes küzdelme, hogy a falu bányájában a veszélyes munkakörülményeken javítsanak. Ellátogatunk a bányába is több alkalommal, végigéljük a bányarobbanást a hősökkel. Látjuk a bányászok és családjaik nyomorát, a küzdelmes, fennmaradásért folytatott, reménytelennek tűnő harcukat. Látjuk a korabeli eszközöket, gépeket, amelyekkel dolgozni kénytelenek. És amikor hőseink végül sikerrel járnak, elkezdődik a bánya korszerűsítése, a munkakörülmények javítása. Megtudhatjuk, mik voltak a kor műszaki vívmányai. 

Egy másik művében az orvostudomány, a sebészet korabeli állapotáról alkothatunk képet, majd az új eljárások és gyógymódok bevezetésének kínkeserves küzdelmét élhetjük meg a waterlooi csatában halálosan megsebesülő, de végül felgyógyuló katonatiszt történetének mellékszálában.

Vannak művei, amelyekben a rabszolgaság elleni politikai-társadalmi küzdelem a központi téma, teljes történelmi hűséggel láthatunk bele a Viktória-korabeli brit parlamenti csatározásokba, megérthetjük a szemben álló felek indítékait, érdekeiket. 

De számtalan egyéb apró információval gazdagodunk olvasás közben. Ami nem nagyon mondható el más hasonló műfajban dadogó szerzőkről, még a legjobbakról sem.

Különösen szeretem egyéni látásmódját, mindig sikerül megdöbbentenie valamivel. Olvastam - magyarul nem jelent meg - egy meséjét például, amelyben a gonosz várúr elküldi a hős lovagot, hogy ölje meg a birtokát fosztogató sárkányt. A lovag azonban beleszeret a sárkány unokájába, és összebarátkozik a vén és bölcs sárkánnyal. Megtudja, hogy a sárkány nem fosztogat, a várúr maga égeti fel saját népe falvait, rákeni a sárkányra, hogy valakivel megölesse, és szert tegyen a sárkány kincsére. (Amit a várúr nem tud, a sárkány kincse azonban nem az arany, hanem a tudás: a könyvgyűjteménye!) Tehát a lovag - mint minden rendes, megbízható egyed e foglalkozásúak közül - átáll a jó oldalra, és a sárkányok segítségével legyőzi a kapzsi és gonosz várurat. És persze feleségül veszi a gyönyörű alakváltó sárkányhölgyet, akiről kiderül, hogy a gonosz várúr valódi örököse. Édes!

De van másik! Tündéres! Az erdő hidegszívű, gyönyörű tündérhercege meghallja, hogy a csúnya, magányos nemes ifjú hölgy milyen gyönyörűen énekel, és elhatározza, megszerzi magának a hölgyet, legalábbis a zenéje miatt. De a hölgy nem áll kötélnek, szerelmet akar. Ezért a tündér alkut ajánl. Egy évre széppé teszi, mindenki szeretni fogja a lányt. De ha nem találja meg az igaz szerelmet az 1 év alatt, akkor az övé lesz végleg. A lány beleegyezik. Másnap gyönyörűvé válik, Londonba megy - hova máshová?  - szerelmet és férjet találni. Ott találkozik egy rendkívül jóképű, híres nemesifjúval, aki háborús hős. De szerelmük ellenére nem jön létre a házasság. A lány feladja, visszatér az erdő melletti házba, és újra csúnyává válik. A tündér dörzsöli a markát. Ám megjelenik egy csúnya, sebesülései miatt deformált fiatalember megkérni a lány kezét. Kiderül, hogy egy másik tündér a fiút változtatta széppé. A két fiatal végül egymásé lesz, mert egymást a szeretetükön keresztül gyönyörűnek látják. A tündér kénytelen a lány zenéje nélkül tovább funkcionálni. Hát, ez sem szokványos. És mindkettő - minthogy vérbeli tündérmese - valami többet sugall, mint egy egyszerű romantikus történet. 

Hát ezért szeretem ezt a nőt. Ajánlom mindenkinek, aki szórakozva akar tanulni (is!).

Félig megvalósult álmok

Amikor ifjú voltam és bohóc, és hittem, hogy ha "megnövök", én leszek az új - női - Indiana Jones, arról álmodoztam, hogy egyszer bejárom mindazokat a helyeket, ahol az imádott mítoszaim játszódtak, és kiásom a még fel nem lelt ókori városokat, mint Schliemann Tróját. 

Később, amikor már biztos volt, hogy ez az álmom soha nem fog teljesülni, akkor sem múlt el a vágy, hogy valaha eljussak azokra a helyekre, amelyekről olvastam. Végül néhány kivétellel megvalósítottam ezeket az álmokat, és egy kicsit többet, egy kicsit kevesebbet is. (De Egyiptomban, a szakkarai lépcsős piramis melletti épp feltárás alatt lévő kriptában az egyik egyiptomi ember a kezembe nyomta a spakniját, és megengedte, hogy 1 percig egyiptológus lehessek, és kapargathassam a legalább 8000 éves falakat!!!)

Soha nem jutottam el - és már nem is fogok, sajnos, az ismert politikai okokból főként  - a mai Irakba, ahol a mezopotámiai, asszír és babiloni (és még oly sok más) birodalmak maradványai fellelhetők. Pedig egy zikkurrat látványáért a fél életemet odaadnám. És nem láthattam Jement sem, pedig már az útiköltséget is befizettem az utazási irodának, amikor lefújták az utat valami terrorcselekmény miatt. Pedig a felhőkarcolós ősi homokváros nagyon izgatja a fantáziámat ma is. Viszont bejártam az ókori Perzsiát (ma Irán), életem egyik legnagyobb élménye volt. Sokáig készültem utána egy belső-ázsiai túrára Vámbéry Ármin nyomában, főleg Üzbegisztán érdekelt, Bokhara vagy Buchara. 

Most Vámbéry könyvét olvasom - angolul van meg, egy régi kanadai kiadásban elektronikus formában - The History of Bokhara. Igaz nem pótolja a látványt, de iráni élményeim után legalább van alapos képem, hogyan nézhet ki a város, a vidék, bizonyos épületek. Ahogy olvasom, pontosan látom magam előtt a leírtakat, érzem az "illatokat", kavarog a sok vibráló szín. 

Elgondolkodtam azon, hogy az iskolában történelem-tanulmányaim keretében soha nem találkoztam Bokhara nevével, csak az Ezergyéjszakából ismertem a várost, de pontosan még azt sem tudtam, hol van. Annyira emlékeztem, hogy emírség volt, tehát mohamedán városállam. 

Érdekes, hogy az ember hogyan találkozik végül bizonyos dolgokkal, amik sokáig elkerülték a figyelmét. Ha nagyon fáradt vagyok, vagy elegem van a mechanikus létből, romantikus irodalmat olvasok. Így találkoztam Mary Jo Putney amerikai írónő regényeivel. Az egyik könyve, számomra a 2. legkedvesebb, részben Bokharában játszódik a XIX. században. És sokat nem lehet "látni" a városból, mert leginkább egy szörnyű börtönben zajlik a cselekmény. Viszont a történelmi és politikai bonyodalmak tökéletes tisztaságukban bontakoznak ki, logikusan felépítve, és beépítve a cselekménybe. Igazi történelemlecke, olvasmányos, észrevétlenül rögzíti az iskolában tanultakból kimaradt anyagot.  A hangsúly a főhős Indiában szolgáló brit (egyébként skót főnemes) katonatiszt hősies harca, szörnyű fogsága, barátsága az ellenséges orosz kémmel, akivel egy "cellában" tartják az emírségben, majd csodálatos megmenekülése meséjén van, majd kínlódó-keserves erőfeszítésén, hogy fel tudja dolgozni a vele történteket, vissza tudjon illeszkedni a "normális" létbe. De az egész történetet átszövi a történelem, az események igazak, és nem másodlagosak a történetben. Emiatt különbözik oly sok úgynevezett romantikus történelmi regénytől. A lényeg nem a szentimentális mese, hanem a korrajz. 

Miután elolvastam, sokáig foglalkoztatott a könyv, a történet és Bokhara. Majd kiderült, hogy a történet tulajdonképpen egy sorozat része. Így beszereztem a többit is, és nem csalódtam. Az előzmény Belső-Ázsia pusztáin játszódik, a sokak által nem ismert helyek és történelem megismertetése a cél, némiképpen néprajzi-történeti elemekkel fűszerezve. 

Ezek után nem csoda, ha kiköt az ember Iránban! És előveszi a tudós utazó, Vámbéry Ármin csodás műveit. 

Ha valakit érdekel, a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálhat 4 Vámbéry-könyvet is. Mary Jo Putney Selyem-sorozata pedig kapható a magyar könyvesboltokban is. 

Miért Steinbeck? Vagy miért nem Graves?

Ma megnéztem, hogy áll a 2013. évi irodalmi Nobel-díj esélyeseinek helyzete. A múltkor, amikor Herczeg Ferencről írtam, már sok furcsaságot megtudtam erről a díjról, és az odaítélés procedúrájáról. Anélkül, hogy azt akarnám sugallani, érdemtelenek nyerik el a díjat, meggyőződésem, hogy nemcsak a tehetség, az írói munkásság, hanem egyéb körülmények is közrejátszanak abban, ki kapja meg végül. Sokszor statisztika, vagy az aktuális politikai helyzet döntő befolyással bírhat.

Ma elolvastam egy régebbi cikket arról, hogy hogyan ítélték oda 1962-ben John Steinbecknek a trófeát, hát igen kiakadtam. Nem azért, mert Steinbecket nem tartom nagy írónak, vagy érdemesnek a kitüntetésre. Inkább azért, hogy a többieket miért ítélték "alkalmatlannak". És hogy kik a többiek? 

Megtudhatjuk innen:  http://olvasoterem.com/index.php/2013/01/igy-kapott-nobel-dijat-steinbeck/

Karen Blixen abban az évben meghalt. Én úgy gondolom, ez nem lehet ok, posztumusz díjat is lehet adni. Bár leginkább a Távol Afrikától című művéről ismerjük, ami valljuk be, azért megállja a helyét akár Steinbeck regényeivel szemben is, de rengeteg mesét, novellát is írt, jobbnál jobbakat. Alkalmatlannak a díjra semmiképpen nem nevezném.

Jean Anouilh francia drámaíró többek között azért volt "alkalmatlan", feltételezi a fentebb belinkelt cikk írója, mert előtte való évben is francia díjazottja volt az Alapítványnak, és azévben pedig feltűnt Jean-Paul Sartre, aki később meg is kapta az elismerést 1964-ben. Én nem gondolom, hogy ez például elégséges indok valakivel szemben. Csak a nemzetisége miatt? Ez nem diszkrimináció? Nem nagyon ismerem Anouilh munkásságát, de ifjabb koromban láttam egy drámáját a színházban, és annyira megindított, hogy utána még ötször megnéztem, majd kivettem a könyvtárból, és el is olvastam. A Phaedra volt az. Persze, mítosz, de nem ókori mondanivalóval. Csodálatos élmény volt. Ha mást nem is írt volna, is alkalmasnak vélném arra a fránya Nobel-díjra. 

Lawrence Durrell azért nem felelt meg, mert csak 1 műve, az Alexandriai négyes - ami egyébként 4 kötet - alapozta meg a nevezését. Mivel én egyetlen művét sem olvastam, nem tudom megítélni a tehetségét, vagy a munkája minőségét. Én csak az öccse humoros regényeiből (Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, stb.) ismerem az ifjúkori csínyeit és ténykedését, de e cikk után el fogom olvasni, csak hogy ne maradjak elfogult és tudatlan. Mellesleg szerintem 1 mű is lehet annyira értékes, hogy megérdemelje a figyelmet. Én például nem tudom, hogy Proust milyen más műveket írt Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamon kívül, de nem hiszem, hogy más kapásból tudna mondani még egyet. És azért az elég jó, nem?

És végül, de nem utolsó sorban, ami mélységesen felháborít, felbosszant és habzik a szám tőle, mert az egyik nagyon nagy kedvencem, az a szintén alkalmatlannak ítélt Robert Graves. Robert Graves!!!! Mert "bár írt néhány történelmi regényt, de azért inkább költőnek tartották, és előző évben is költő nyert!" Hát ez azért vérforraló. Mi az, hogy habár írt néhány történelmi regényt? A legjobb ókori és mitológikus témájú történelmi regényeket írta ő. Ki ne olvasta volna az Én, Claudius és a Claudius, az isten címűeket? Vagy Az Aranygyapjút? Szegényebbek lennénk, ha nem írta volna meg. És gyermekkorom nagy favoritja volt a Jézus király. Graves polihisztor volt, aki tökéletesen eligazodott a történelem és a művészetek útvesztőiben is, és nyilvánvaló klasszikus műveltségén, valamint filológiai felkészültségén túl kellett lennie zenei érzékének is, verseiből ítélve. 

A cikk szerint amiért kizárták az esélyesek közül, hogy bár jó költő volt, de Ezra Pound jobb volt, és mivel meghalt, neki már nem lehetett díjat adni. Hát ha valami diszkrimináció...

És Ezra Poundot viszont ismerem, olvastam költeményeit. Emlékezetes élményem, hogy egyetemista társam adott a kezembe egy folyóiratot, amelyben megjelent egyik canto-ja. A vers nemcsak a társam, hanem számomra is teljességgel érthetetlen volt. A költemény másfél oldalnyit tett ki a lapban, minden második szó mellett pici számok, alul az apróbetűs magyarázat. A magyarázat 3 oldalnyi helyet foglalt el a vers alatt és után is. Milyen költő az, akinek a versét nem lehet felfogni? Akinek a művét magyarázni kell a célközönség számára? Nekem az a vers, amire emlékezni lehet, amit idézni lehet alkalmakkor, mikor valamilyen látvány, élmény vagy esemény felidézi. Mert képes felidézni. Ezra Poundot nem lehet felidézni. És nem szeretem Kosztolányi Dezső verseit általában, de ha látok egy gyönyörű színt, eszembe jut a Mostan színes tintákról álmodom. Hát nekem ez a költészet, ez a vers. Nem az, amira azt mondjuk, "amikor ezt írta a költő, erre gondolt". Arany János után szabadon: Gondutta a fene!

Szóval, én 1962-ben - nem könnyű döntéshozatal után - mégis Robert Gravesnek adtam volna azt a Nobelt. Bár én elfogult vagyok, és be kell valljam, Steinbecknek egyetlen nagy regényét sem sikerült elejétől végig elolvasnom. Az Édentől keletre címűt a feléig bírtam, a filmet látva - James Deannel - szereztem tudomást a folytatásról. És azóta is úgy gondolom, ez az egyik olyan ritka filmalkotás, amelyik jobban élvezhető, mint az eredeti mű, a regény. Mert az első részét, ami borzasztóan nyomasztó, és leginkább Truman Capote Hidegvérrel-ére emlékeztet, a rendező bölcsen kihagyta.

Steinbecknek inkább a könnyedebb hangvételű regényeit szeretem, tele sötét humorral, a nyomorultak iránti mélységes megértéssel, alig leplezett társadalom-kritikával. A Kék öbölt, a Szerelemcsütörtököt.  

Mentségemre, sok írót túl korán, túl fiatalon olvastam, így Steinbecket is. Lehet, ha most ugranék neki, máshogy érezném, hiszen Tolsztoj Háború és békéjét is csak később, harmadszori nekifutásra voltam képes végigolvasni, Márquez Száz év magányát pedig ötödszörre, és ez ma az egyik nagy kedvencem. Mégsem gondolom, hogy az Édentől keletre, vagy az Érik a gyümölcs, jobb lenne, mint Graves bármely igényesen megírt történelmi regénye. Legfeljebb más. És egy zsűri nem lehet elfogult, se pro, se kontra. És főleg nem nem, vallás és felekezet, bőrszín vagy politikai hozzáállás, mitöbb nemzetiség alapján kellene ilyesmit eldönteni. Jól látom?

Könyvkatedrális: Montevideo Hírmondója: Maugliszkij és az újságírók

Kirohanást intéztem a Montevideo Hírmondója 2. számában megjelent cikkemben a zsurnalisztika hiénái ellen Maugliszkij, a "szibériai vadember" és az újságírók címmel. 

Itt olvasható: http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

A történet magáért beszél, de az olvasói hozzászólások miatt érdemes elgondolkodni az eseten. Annyi hasonló tévtájékoztatásba botolhatunk, ha rendszeresen olvassuk a sajtót, vagy nézzük a tévében a híradókat, hogy fel kell készülnünk arra, szinte semmi nem úgy történik, ahogyan arról tájékoztatnak. Vagy legalábbis a jelentősége az ügynek más megítélés alá esne, ha a tájékoztatás valósághű és minden részletre kiterjedő volna.  

Még mindig Styxx...

Hát ma reggelre befejeztem a könyvet. Vegyes érzelmekkel. A sorozat előzményei sem rémálommentes pihenést eredményeztek, de ez valahogy nagyon vérszomjasra és kegyetlenre sikerült. A terjedelmes kötet majd 2/3-a az elképzelt ősókorban - Atlantiszon, a görög városállamokban, és az egyiptomi Thébában - játszódik, nagyrészt megismétli a már ismert történetet, csak egészen más nézőpontból, és az emberiség úgymond jóságába vetett hitünk, mire elérkezünk a jelenig, teljességgel romba dől, és eltölt bennünket a teljes reménytelenség, a kába lemondás. A jóságos és önfeláldozó Acheron egészen faszfej módon viselkedik, és teljes idiotizmusról tesz tanúbizonyságot. 

A történet jelenkorban játszódó pár fejezete sem juttat el a katarzisig. Csak az utolsó 50 oldal válik eseménydússá, és egészül ki új történésekkel. Végül - majd 12.000 év után - 1 nap alatt megoldódik minden probléma, a testvérek kibékülnek, és beköszönt az Aranykor. Azaz győz a jó, és megbűnhődik a főgonosz Apolló isten és atlantiszi szövetségesei. De még nem végleg, az utolsó fejezetből megtudhatjuk, hogy már újabb árnyék vetül szerelmetes hőseink nehezen megtalált boldogságára. 

Jó ez nekünk? Hát persze, folytatódik majd a történet.     

Ami végképp megdöbbentő, hogy a fő gonoszok általában a fény, a Nap istenségei. Ez nem szokványos, persze ha nem számítjuk Lucifert. A sötétség, káosz, pusztítás és utolsó ítélet istenei pedig a "jó" oldalon harcolnak, az emberiség jövőjéért. Na persze nem önzetlenül. Itt még a vámpírszerű démonok is végül a "jó" oldalra állnak. 

Ami ismét szokatlan, és igazán nem ismeretlen azok előtt, akik behatóan tanulmányozták az ókori történelmet és legendákat, mitológiát: kidomborítja azt a nem szívesen, és ritkán is kimondott, bár egyértelmű szokást, hogy a régmúltban természetes dolog volt az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat, sem betegségnek, sem pedig bűnnek nem számított, teljesen természetes és elfogadható állapot volt. A legyőzött ellenséget szexuális rabszolgaságra kényszerítették. Nem kímélték a gyerekeket sem. Iszonyú kegyetlen és véres kínzásokat találtak ki, és a legyőzötteken és a gyengébbeken gyakoroltak. Ráadásul az apák bűneiért az ártatlan leszármazottak bűnhődtek, csak azért, mert odaszületettek, ahova nem kellett volna. Mintha bárki tehetne erről, mint ahogy arról is, hogy milyen a bőre színe, vagy a felmenői milyen vallást gyakorolnak. Csak azt nem értem, hogyan maradt fenn mégis az emberiség. 

Elfelejtettem: Styxx

Akit érdekel - angolul - írjon, mert pdf,  epub vagy mobi verzióban el tudom küldeni.

Könyvkatedrális: Megjelent Sherrilyn Kenyon új könyve, a Styxx

Biztosan ráéreztem valamire, amikor pár nappal ezelőtt tettem egy megjegyzést Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter sorozatának egyik szereplőjéről a mitológia és a vámpírok eredete kapcsán.

Az én történetem a regény-folyammal legalább 10 éve kezdődött, amikor a magyar kiadók még mit sem tudtak a dologról. Szokásom volt utazáskor a repülőtereken beszerezni a könyvet, amit aztán az úton el is olvastam. Így jutottam hozzá az első könyvhöz, a Fantasy Lover, amely nálunk azóta Álomszerető címen jelent meg a szerintem szörnyen hangzó Éjvadász sorozatban. Gondoltam, valami könnyed szórakozás lesz, másnapra majd el is felejtem a történetet, ahogy az ilyen könyvek esetében szoktam. Na nem így lett, és nem a történet miatt, amely egyébként elég banális is lehetett volna. De az írónőnek van humorérzéke, nagyon jó stílusa, és a "lerágott csont" történetből sikerült letehetetlen és felejthetetlen olvasmányt alkotnia. Tele görög mitológiai utalásokkal, és a XXI. századi New Orleans utcáin és kocsmáiban fel-felbukkanó görög istenekkel (Ámor és Pszyché például bőr motoros-szerkóban, Harley Davidsonon közlekedik, és előszeretettel kártyáznak és billiárdoznak a Sanctuary nevezetű motoroskocsmában.)

Miután nem bírtam ki, hogy ne tudjam meg a történet folytatását, ha külföldön voltam, megvettem a közben megjelent sorozat-darabokat, amikor erre nem volt alkalmam, megrendeltem az Amazon.com-on, és pár nap múlva már olvashattam is. Sajnos hónapokig kellett várnom, hogy azután 1 éjszaka alatt elolvassam az adott művet. Sokat fejlesztett az angol olvasási képességeimen. Már a 20. részt is elolvastam, mire Magyarországon végül megjelent az 1. rész.

Már nem tudom követni, hanyadik könyvnél járunk, de 30 fölött, az biztos. És most megjelent fő kedvencem "gonosz" ikertestvérének, Styxx-nek a könyve. 2 hete! És én csak most jöttem rá, pedig egy fél éve várom. Úgyhogy hozzájutottam, és rávetettem magam. 

Hát mitológiából sokat megtudhatunk újra belőle, most belejátszanak az egyiptomi panteon istenei is. Eddig a felét olvastam el, és elég nagy a megrázkódtatás. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakinek miért van ennyire rossz véleménye az egész emberiségről, bár meglehet, igaza van, de nem irígylem a gyermekkori élményeiért az írónőt. 

Az előszóban Kenyon annyit árul el magáról, hogy történészként tanított régebben ókortörténetet, és hogy élete egy részét történészek közt töltötte el. Mint említi, a történelmi eseményeket sokféleképpen lehet előadni, ugyanazon történést egyszerre jelen volt 100 ember 250-féleképpen fogja elmesélni. Mert a szemtanú neveltetése, intelligenciája és jelleme szűrő, amin keresztül megrostálja a látott-hallott dolgokat, és a számára lényegteleneket kihagyja. Olvasva a könyvet, rájöttem, miért kellett hosszas magyarázatokat fűznie ehhez. 

Az eddig elmesélt harmincvalahány történet nagy egyénisége Acheron, aki a legfőbb "jó", a sokat szenvedett, megváltó-imázsú sorsisten. És időnként föltűnik a "rossz" iker, Styxx, akiről eddig azt tudtuk, hogy elárulta a testvérét, nem is egyszer. 

És lámcsak, ebben a könyvben az eseményeket Styxx szemszögéből láthatjuk. Nem fest túl rózsás képet a mi drága Acheronunkról. Viszont a görög mítikus történetek véres meséi teljes naturális valóságukban jelennek meg. Erőszak (igen, nemi is, és fajtalan), vér, árulás, gyűlölködés, gyilkosságok, háború, zsarolás - minden, amit a jó öreg mítoszok tartalmaznak, csak a ködös, pátosszal teli, heroikus felhangok mellőzésével. Ami marad, a történelem horrora. 

Nem találom a könyvben a megszokott humort sem. Néha felcsillan, de nem az igazi. Azért nem adom fel, hátha a második felében újra megtalálom, amiért ezt a sorozatot megszerettem. Ajánlom mindenkinek, aki így olvasva szeret tanulni angolul, aki szereti a fantasy-irodalmat, a történelmet és mitológiát, a görögöket és isteneik rémes vetélkedését. Vagy az olyan történeteket, ahol ősi entitások beleavatkoznak a mi jelenkori életünkbe. Nem biztos, hogy jó lenne, bár néha úgy gondolom, nem ártana egy sárkányhad a nyakunkba! 

   

Montevideo Hírmondója: A franciák gyilkos humora

Megjelent a Montevideo Hírmondójában egy cikk a franciák szatírikus lapjában, a Le Canard Enchainében közzétett, nagy port felvert 2 karikatúráról, a japánok által elnyert olimpiai játékok rendezésének jogával kapcsolatosan. A japánok rendkívül fel vannak háborodva, bár én igazán nem értem, miért. A franciák mindig is jól lecsaptak a gyenge pontokra, és legalább olyan jól tudnak magukon nevetni, mint mások rovására. Éles a szemük, éles az eszük, és nem fogják vissza magukat pusztán udvariasságból. Az udvariasság pedig ezesetben tényleg halálos lehet, ha az hallgatásra ösztönöz ahelyett, hogy nyíltan felhívja a figyelmet a veszélyekre.Véleményem szerint a japánoknak kellene bocsánatot kérniük a világtól, nem a franciáknak a japánoktól. De hát ez csak az én nézőpontom. A cikk itt található: 

http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

"A karikatúra, mely a Le Canard Enchainé szatirikus hetilapban jelent meg múlt szerdán, két sumobirkózót ábrázol – mindegyiket a kelleténél több végtaggal – háttérben a szerencsétlenül járt atomerőmű romjaival. A kép szélén a riporter mondja: „Remek! Fukushimának köszönhetően ma már a sumo is olimpiai sportág!“

A másik karikatúrán 2 ember védőöltözetben teszteli a sugárzás mértékét az előttük elterülő pocsolyán. „Legalább már van medence is Fukushimában az olimpikonoknak.“

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a múlt héten japánnak ítélte a 2020. évi Olimpiai Játékok rendezési jogát annak ellenére, hogy probláma van az erőmű biztonságával.

A döntéshozatali eljárás közben is érkeztek hírek arról, hogy erősen szennyezett víz szivárog az atomerőmű területén lévő víztartályok résein keresztül. Egy múlt havi incidens során pedig  a működtető, a Tokyo Elektromos Művek bevallotta, hogy naponta legalább 300 tonna rádioaktív szennyezett talajvíz folyik bele a Csendes Óceánba."

Azért idemásolom a két rajzot, fergeteges, én napokig röhögtem rajta, a franciák nem hazudtolták meg önmagukat.

Montevideo Hírmondója: A charrúa indiánoktól származnak az uruguauyiak?

A Montevideo Hírmondója 2. számában 3 cikkben is szó van az őslakos indiánokról. Az egyik az Uruguay területén több ezer évig élő charrúákról szól, valamint arról, hogy rengeteg uruguayi szeretné azt hinni, hogy tőlük származnak a felmenői.

Montevideo Hírmondója, magyar nyelvű újság, Uuguay

Egy másik cikk a guaraní indiánok zöld aranyáról, a maté-teáról szól. A barátság italának nevezik a latin-amerikaiak. Hiszik, hogy varázsereje van, meggyógyít minden kórságot. Ezt a matéba vetett mélységes bizodalmat magam is kénytelen voltam tapasztalni 10 évvel ezelőtt, amikor Peruban jártam. 

Életem álma volt, hogy hőlégballonra szállhassak, ez ott megvalósult, a szent völgy fölött repültem 1 órán át! Bár világ életemben magassági tériszonyban szenvedtem, a ballonon ebből mit sem éreztem. Olyan volt, mintha elindultam volna az egekbe, anélkül, hogy meg kellett volna előbb halnom. A sokkoló földet érés után pezsgőt "áldoztunk" útitársaimmal a szelek és a föld isteneinek. A többit megittuk. Majd - már 30 fok fölött volt akkor a hő - meglátogattunk egy indián városromot, mászni kellett végtelen lépcsőkön a magasba. Útközben elfogyott a vizem, és mire leértem, már folyt rólam a verejték. És nem volt bolt, ahol vizet lehetett volna kapni.

Tehát a zseniális agyammal úgy következtettem, hogy a város tövében felépített vízisten templomában csörgedező forrás vize pont nekem telepíttetett oda. Tehát ittam is belőle egy jó liternyit, igen jól esett. Akkor. Miután kielégítettem magam a vízzel, és igen, csak utána, megvizsgáltam, honnan jön a nedű. Ugyanakkora sokk ért, mint a ballon landolása esetében. Csak tartósabbnak bizonyult. Mert a víz nem forrásból jött, a helyi patak vizét vezették be a templomba. És jól láthattam, amint a falu gyereklakosságának teljes egésze, kutyáik is kecskéik, valamint juhaik, és persze néhány láma kíséretében, fürdőt vettek éppen.

Nem csoda, hogy elkaptam egy masszív vérhast. 2 hétig tartott, míg kigyógyultam belőle. Ez rányomta bélyegét a további utazásomra. Ugyanis a következő nap a Titicaca-tóhoz buszoztunk, én már félájultan és a betegség egyéb kellemetlen tüneteivel küzdve, mely tüneteket a nyomdafesték tűrőképességének híján inkább most nem ecsetelnék. És hajóra szálltunk. Én haldokolva. A hajó legénysége kecsua indián volt, és azonnal gondjaikba vettek. Ami abból állt, hogy literszámra töltötték belém a matét. Nem tudom, hogy ez segített-e, amiért másnapra olyan állapotba tudtam kerülni, hogy képes voltam Bolíviában bejárni Tihuanaco romjait. De ez volt utazásom egyik fő programpontja, évek óta készültem már rá. Ha  a maté volt, akkor köszönöm neki. http://www.montevideomessenger.com/#!kultura-tudomany/c21y4

Könyvkatedrális: Montevideo Hírmondója: Vámpírok alkonya

Ma megjelent a Montevideo Hírmondója lap 2. száma újabb 20 cikkel, de ez a kedvencem. Aki ismer, jól érti, miért.

http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

 

"Az El Diário uruguayi napilap 2013. szeptember 4-i számában Laura Fort megdöbbentő régészeti szenzációról számolt be.  Perperikovban, Bulgária déli részén Nyikolaj Ovcsarov bolgár régész jelentette be a megdöbbentő leletet:  a  középkorban, a XIII. vagy XIV. században élt férfi maradványait, akit vasszöggel szíven szúrtak, hogy halála után ne tudjon vámpírrá változni.

„A férfi 35-40 éves lehetett, amikor meghalt. A fogai között talált bronz pénzérmék korából megállapítható, mikor élhetett. A törzse bal oldalán, a nyaka és mellkasa között egy vasból készült  éket találtunk.” – mondta el a régész a sajtónak.

A vámpírhagyományt, mely a pogány hitvilágban gyökerezik, a középkorban a Balkán-félszigeten az ortodox kereszténység őrizte meg, mely szerint vas helyett használhattak fakarót is, mellyel átszúrták az elhúnyt szívét, vagy befedték parázzsal, és összekötötték a végtagjait, megakadályozandó, hogy vámpírként támadjon fel.

Tavaly júniusban hasonló leletről számoltak be, Szozopolban, a Fekete-tenger partján fekvő üdülővárosban, rábukkantak egy VIII-IX. században élt férfi maradványaira, a szívét egy vasszöggel szúrták át, mely nagy megrendülést váltott ki a balkáni országban.

Bozsidar Dimitrov, a Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója magyarázata szerint ezt a fajta  rítust csak azokon gyakorolták, akiket gonosznak tartottak, vagy akik a közösség számára megmagyarázhatatlan vagy érthetetlen dolgokkal foglalkoztak életükben, mint például orvoslás vagy tudományos kísérletek. Ezekről azt hitték, hogy haláluk után vámpírrá válnak, majd visszatérnek, hogy kínozzák és gyötörjék az élőket, és éjszakánként a vérüket igyák. 

A vámpírhitnek ősi hagyományai vannak. A sumer mitológia ismeri a vérivó Akhkharut, a babiloni démonok között találhatunk vámpírszerű lényeket, Lilukat, akik éjjel vadásznak, főleg állapotos nőkre és csecsemőkre. A zsidó hitvilág egyiküket Lilith-tel azonosítja. Az indiai mitológia vérszipoly démonai a rákshaszák, és a vetala egy élőhalott, mely fejjel lefelé lóg a fákról a hamvasztásra kijelölt területeken és a temetőkben. Hasonlóan a jól bevált azonosításhoz, e lényeket is kapcsolatba hozták a denevérekkel. A kínaiak ugráló holttestekben hittek, akik az életerőt szívják el a donortól. De találunk megfelelést az egyiptomi és görög mitológiában is.

 

"A rómaiak szerint a kuvik olyan éjszakai madár, mely emberi húsból és vérből táplálkozik. Ebből a szóból ered a strigoi kifejezés, melyet a románok használnak a vámpírokra, és innen jön az albán Shtriga név is, azonban a róluk szóló mítoszokon érződik a szláv befolyás.

A 'strigoi' kifejezés az ősi görök 'strix' szóból ered, mely kuvikot jelent, továbbá boszorkányt és démont is. A vámpírok népszerűvé válása előtt leginkább azokra az élőhalott vámpírokra használták, melyek időnként visszatértek sírjukból. Emellett olyan élő személyeket is jelöltek vele, akik bizonyos természetfeletti erőkkel bírtak, beleértve a szellemi vámpirizmust is, melynek folytán élőhalott strigoiként tértek vissza az életbe. Ezek az emberek gyakran burokban születtek, vagy kis farokkal gerincoszlopuk végén. A keleti és közép-európai néphitben általában egy élőhalott strigoinak első áldozata a családja.

Az óorosz pogányellenes alkotás, a Szent Grigorij szava (11-12. században íródott) megemlíti, hogy a többistenhívő oroszok áldozatokat mutattak be a vámpíroknak." (Háger Andrea)

Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című művéből megtudhatjuk, hogy a sumer vérivó Akhkharu a görög mitológiában Achérónként él tovább, és az írek hiedelemvilágában már mint a Pokol megszemélyesítője szerepel, aki egy olyan szörnyeteg, akinek a testében további szörnyek élnek."

 

Csak 3 dolog, amiért ez a hír oly kedves a szívemnek:

Valaha régész szerettem volna lenni, így minden archeológiával kapcsolatba hozható téma lázba tud hozni.

Jorge Luis Borges az egyik kedvenc íróm.

Acheron, hát igen. Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter fantasy-sorozatának főfőfő mellékszereplője! A barátnőim tudják, hogy életem igazi nagy szerelme - vagyis lenne, ha igazándiból létezne. Egy isten, akinek van humora, pl. a könyvben a kedvenc együttese az Isten Csapása (Godsmack-gothic rockot játszó amerikai banda)!

Csak néhány mondat erről kitérőként, mert nemrég történt, hogy az egyik Acheronnal kapcsolatos kérdésemre kielégítő választ kaptam.

Kenyon regénysorozata érdekes világba kalauzol, a mai Egyesült Államokban játszódik minden egyes darab, főként New Orleansban, de vannak más helyszínek is. Még Alaszka is áldozatul esik görög istenségek, démonok és vámpírok inváziójának. De megjelennek egyéb isteni panteonok egyes tagjai is, sumerek, germánok, kelták, még indián halhatatlan szellemek is. És hát Acheron, aki atlantiszi. A sorozat fő vonzereje számomra, hogy a görög mitológián alapul majd minden szereplő ténykedése. Egyes tényeknek vagy személyeknek könnyű utánajárni, de van néhány olyan, amelyre nem találtam eddig kielégítő választ. Például Acheron alakja. Persze, mint alvilági folyót ismerjük. De a neve másik része - Partenopeusz - egy kevéssé ismert, töredékesen fennmaradt, véres mondatöredék  2 mondatán kívül nem magyarázható meg.

A fantasy-sorozatban Acheronról megtudhatjuk, hogy az utolsó atlantiszi isten, aki az atlantiszi Pokol ura, és az utolsó ítélet elhozója, azaz jövőbelátó sorsistenség. Kiderül továbbá, hogy embernek született, és fiatalon meggyilkolták, de az édesanyja, az atlantiszi pusztító istennő, és a szeretője, Artemisz feltámasztották, azaz megitatták a vérükből. Ezáltal úgymond vámpírrá vált. Tehát a pokol szörnyetege, aki vért iszik. És sok évi hiábavaló kutatás után véletlenül találtam rá Borges könyvére, aki abban teljesen kielégítő alapokra helyezte Acheron alakjának addig érthetetlen eredetét. De bevallom, a sumer mítoszok közt nem kerestem, így a Háger Andrea által közreadott szövegben föllelt Akhkháru alakja nem merült föl, mint lehetőség. És ez volt az utolsó láncszem.

Tehát a Robert Graves által követett módszer szerint levezetve: A sumer és egyéb kis-ázsiai istenségek alakjai bekerültek a görög mitológiába, egyesek, mint Artemisz és Apollón, teljesen  "eredeti görög" istenekké avanzsáltak, mások viszont elvesztették jelentőségüket, és egyszerű démonokká, szörnyetegekké, esetleg baljóslatú folyók szellemeivé váltak. És egy idő után nem világos már, miért is kapnak hősök vagy szellemek, szörnyek vagy óriások bizonyos szerepeket egyes mondákban, mert alakjuk, így teljes történetük is homályba veszett. A meséket a görög világ alkonya után átvették a rómaiak, etruszkok, majd a germánok és kelták, és tovább fakultak az emlékek, de időnként még ma is talál valaki 1-2 elfeledett írást, amelyből újabb töredékek kerülnek elő. Így őrizte meg Acherón valós alakjának egy újabb kis mozaikját a kelták emlékezete, akik közvetítésével Borges megírta nyúlfarknyi kis szócikkét a Képzelt lények könyvében. És nyilván Sherry Kenyon is szereti Borgest, mert elolvasta, és továbbképzelte. 


 

Könyvkatedrális: Indiánok

Elhatároztam, hogy a Montevideo Hírmondójába írok egy cikket az őslakos indiánokról. Elkezdetem adatgyűjteni, természetesen a Wikipédia bejegyzései voltak az elsők, amiket megnéztem. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a szócikkek néhol egymásnak is ellentmondanak. Így ebből nem lettem sokkal okosabb. Tovább keresgéltem a neten, és rendkívül érdekes következtetésre jutottam. Miszerint teljesen mindegy, hol vagyok a világban, az emberek identitástudata mindenhol ugyanúgy működik. 

Itt Uruguayban az emberek azon vitatkoznak, hogy a charrúa vagy a guaraní indiánok az őslakosok, melyik nép volt itt előbb, és a jelenlegi népesség őse melyik nép. Ami azért megdöbbentő, mert a jelenlegi népesség azon része, mely generációk óta itt él, teljesen egyértelműen európai gyarmatosítók leszármazottja, természetesen a valaha itt élt elődökkel keveredve immár. (Csakúgy, mint a magyarok.)

A charrúák mint nép genocídium következtében már az 1800-as évek közepére eltűnt. Az egyik vitatkozó csoport szerint teljesen kihaltak. Ezzel szemben antropológiai és genetikai vizsgálatok során megállapították, hogy a jelenlegi uruguayiak egy csoportja hordozza azokat a markereket, amelyek charrúa származásra utalnak. Egy másik forrás szerint viszont a mai uruguayiak kb. 30%-a guaraní eredetet mutat. 

Az uruguayiak rendkívül büszkék a bennszülött charrúákra, a tiszteletükre szobrot is állítottak. De Montevideoban szobrai állnak Rivera tábornoknak is, akiről utcákat és tereket is elneveznek az ország minden városában, és aki a charrúák népirtását elrendelte. De miért is lepődöm meg?

Mi magyarok szobrot állítunk a szentként tisztelt "államalapító" István királynak, és utcákat és tereket nevezünk el róla. És ünnepeljük, hogy behívta a Kárpát-medencébe a németeket, akik segítségével kiírtotta az ellenszegülő honfitársait. Idegenekkel keverte a magyarságot. És a magyarság már akkor is kevert nép volt. 

És vitatkozunk azon, hogy finnugor vagy türk, esetleg szkíta rokonságunk van-e. Antropológiai és genetikai vizsgálatokat végeznek tudósaink, hogy megállapítsák, - így több mint 1000 év után, - hogy honnan ered a mai magyarság. Kicsi a világ. 

Nemrégen olvasgattam a régi "magyar" nemesi családfákat, és igen elcsodálkoztam. A büszke magyar nemesek a történelmünkben szinte valamennyien német, szláv vagy frank eredetűnek mutatkoznak. Országhok, Rákócziak, Zrínyiek, Báthoryak, egyikük sem a honfoglaló magyaroktól származtatták magukat. Nem is beszélve a Hunyadiakról. 

Azt is olvastam, hogy a jelenlegi genetikai kutatásokra épülő álláspont szerint a honfoglalók - most függetlenül attól, valójában milyen eredetűek voltak, - és a ma élő magyarság genetikailag nem azonosak. Mi mégis a honfoglaló őseinken vitatkozunk.
http://www.nyest.hu/renhirek/honfoglalok-magyarok#b   (itt olvastam!)
Ahelyett, hogy azt keresnénk ezek után, hogy a mai magyarság honnan ered. Bár szerintem ez egyértelmű, nincs "tiszta" magyar (már a származást tekintve), mert felmenőink között török, tatár, német, osztrák, olasz és francia, zsidó, roma és román, tót és szerb, örmény és görög mind megtalálható. 

Nem az a magyar, aki a honfoglalók ki tudja, milyen eredetű népességéből eredezteti magát. Az a magyar, aki magyarul beszél, magyarnak vallja magát, és arra büszke. És az az uruguayi, aki függetlenül spanyol, francia, olasz stb., esetleg charrúa vagy guaraní eredetére való tekintet nélkül uruguayinak vallja magát, és arra büszke. 

Mindez nem azt jelenti, hogy nem kell érdeklődnünk az őseink iránt, hiszen az ősök tisztelete a nemzeti identitás-tudatunk része, és jó tudni, kik voltak ők. De ennek nem lenne szabad megosztania a népességet, egymás ellen acsarkodni, pocskondiázni a velünk egyet nem értőket.    

Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak...

Napok óta gondolkodom azon, amit kedvenc gasztroblogom írója, HunMoiselle felvetett: indítsak egy rovatot a Montevideo Hírmondója című lapban, amely a főzésről, kedvenc ételekről szól, recepteket is tartalmazva. Közben olvastam egy régebbi írását a blogján, amely a honvágyról szól, és a hozzászólásokat is, melyeket kiváltott: a honvágya ismert és szeretett magyar ételek, illetve élelmiszerek hiányával mérhető, többek közt. Ezen ismét mélyen elgondolkodtam. És a következőkre jutottam: 

1. Miért írjak vagy kezdjek olyan rovatot, amely nem különbözik a sok-sok milliótól, melyeket megtalálni az interneten, ráadásul értőbb, nálam gyakorlottabb, esetleg tanultabb háziasszonyok, "háziemberek", neadjisten éppen szakácsok vagy séfek révén. 

2. Miért írjak olyan ételekről, amelyeket én vagy az én írásaim iránt érdeklődők esetleg nem is tudnak elkészíteni - na nem a képzettségük hiánya, hanem idő vagy alapanyag hiánya, esetleg rendkívül drágán vagy nehezen való beszerezhetősége miatt.

Nem kézenfekvő, hogy az ember arról a konyháról ír, amely ország lakója? Vagy olyan ételekről, amelyeket ő maga főz meg otthon, elővéve minden kreatív készségét, hogy helyettesítse a nem hozzáférhető hozzávalókat?

A második kérdésre a válasz, persze, arról tudok írni, hogy én mit hogyan készítek ma, a világ másik végén, ami hasonlít ahhoz, amit Magyarországon sokszor ettem, és szeretek. De az első kérdésre a válasz nehezebb.

Mert végigvizslattam az interneten fellelhető gasztronómiai lapokat, és összesen ha 10 ételt találtam, ami uruguayi. Tehát arra jutottam, hogy kénytelen leszek magam szerkeszteni egy rovatot az uruguayi konyháról, és közzétenni a környezetemben élők által ismert ételek receptjeit. 

És a rovat tartalmazhatja azoknak az ételeknek a receptjeit is, amelyeket magam kreáltam, helyettesítvén az ismert magyar alapanyagokat az itt kaphatókkal. 

Igen, nehéz dolog körözöttet csinálni úgy, hogy az egész földrészen nem használják, mi több, nem is ismerik az európai - tudomásom szerint Dél-Franciaországból származó - köménymagot. Itt csak római kömény van, amely nem képes helyettesíteni az európai megfelelőjét, mert teljesen más íze van. És nem lehet juhtúrót sem kapni, illetve ha lehet, én még nem találtam meg azt a helyet, ahol hozzá lehet jutni. A pirospaprikáról nem is beszélve! De lehet csinálni fűszeres túrókrémet a meglévő fűszerekből, és házilag tehéntejből képezett túróból és vajból.

Nehéz töltött káposztát főzni, ha nem kapható savanyított káposzta. Ámde lehet készíteni házilag savanyú káposztát, én meg is próbáltam, és többeknek nagyon ízlett a belőle készített töltött káposztám. Mert a marhahús itt sokkal jobb minőségű, mint otthon, értelemszerűen, hiszen ez egy gaucho-ország. És nincs tejföl, úgyhogy aludttejből vagy tejszínből csinálok.

Való igaz, más ízük van a zöldségeknek, a hagymának és a burgonyának is, de nem rosszabb, időnként még jobb is. Ha megfelelően fűszerezem, az étel nem lesz rosszabb, mint otthon, csak különlegesebb, mert más! 

Amíg Magyarországon éltem, soha nem sikerült rendes húslevest előállítanom, mindig mosogatólé-szerű lett. Itt megtanultam, nagyon ehető, pedig nincs petrezselyemgyökér, karalábé, zellergumó. De használok más dolgokat, és sokkal jobb ízű, mint az otthoni kreálmányaim voltak. 

Itt nem lehet süteményt kapni, mint otthon vagy Európában, csak celofánba csomagolt gyümölcskenyereket meg linzerszerűségeket, és előre gyártott tortákat. Így megtanultam pitéket és kalácsokat gyártani, red velvet tortát és New York cheese caket, valamint muffint is. De karácsonyra készítettem házilag szaloncukrot, mert az sem ismert itt. A lehetőségek határtalanok. 

Tehát, úgy élek Rómában, mint a rómaiak, azt eszem, amit itt lehet kapni, és felhasználom az otthoni és egyéb országokban szerzett kulináris tapasztalataimat, hogy saját ízlésemre formáljam a konyhát, ami itt egyébként is elég nemzetközi, tekintve hogy az állam 200 éve létezik, és a népesség kevertsége miatt szinte minden nemzeti konyhából felhasznál egy kicsit.

Miután sok hiányzó alapanyagot kell pótolnom, vagy házilag előállítanom, begyűjtöttem majd 300 szakácskönyvet, vagy gasztronómiával foglalkozó művet. Találtam könyveket, melyekben százával vannak receptek kenyérsütéshez, már ki is próbáltam, mert itt nem lehet olyan kenyeret kapni, mint Magyarországon. Így sütöttem egyet, és csodásan sikerült, pedig nincs kemencém, sem kenyérsütő berendezésem. Mi több, még légkeveréses sütőm sincs. De a kenyér az kenyérízű lett, ropogós héjú, a kovásztól kicsit savanykás, ahogy kell. 

És vannak könyveim, amelyek a különféle sajtok, túrók házi készítéséről szólnak, vagy házibor, almabor, egyéb gyümölcs- és zöldségborok előállításáról. Nagy kaland kipróbálni, és megéri a fáradságot, még ha nem is sikerül minden, vagy legalábbis nem elsőre. 

És a kedvenceim azok a könyvek, amikben középkori receptek vannak. Egy élmény csak olvasni is őket, bár egy receptet kipróbáltam tavaly karácsonykor, az autentikus mincemeat pie (húsos pite) brit ünnepi ételt, melyet a britek és az Egyesült Államok lelkes főzőfenoménjei manapság már hús nélkül, kizárólag szárított gyümölcsök és magok felhasználásával készítenek. Hát, nem mondom, hogy tökéleteset alkottam, de az ízek különlegesek, szokatlanok voltak. Tökéletesített verzióját idén is tervezem. Sok hússal!

Úgyhogy elhatároztam, megvalósítom HunMoiselle ötletét, és lesz főzős rovat az újságomban, de nem kívánok versenyezni a hozzáértőkkel, csak elmesélni, hogyan főzöm meg az otthonról hozott ételeket itteni alapanyagokból, vagy az uruguayiak hogyan főzik meg azokat az ételeket, amiket más formában ismertem meg a világ más részein. Remélem, sikerül majd érdeklődést keltenem a próbálkozásommal, és abban is bízom, hogy előbb-utóbb mások is megosztják velem a tapasztalataikat és receptjeiket, akik hasonló cipőben járnak, mint én.

Könyvkatedrális: "Gyakorlatilag mindenki nyomorult" - Emil.Rulez!-interj� - HVG.hu

Mostanában minden nap olvasom az RSS-hírcsatornán a HVG online híreit, és ha van időm, időnként régebbi cikkekbe is beleolvasok, ha találok (számomra) valami érdekeset. A politikai jellegű acsarkodásokra már régen nem vagyok kíváncsi, minta szerint történik minden, melyre nincs egyéni ráhatásom. De a kultúrális történések között van néhány említésre méltó dolog.

Így találtam rá az Emil.Rulez! zenekar tagjaival közölt interjúra is:

 "Gyakorlatilag mindenki nyomorult" - Emil.Rulez!-interjú - HVG.hu

Valójában én a klasszikus és barokk zene rajongója vagyok, na és persze a jazz és blues, valamint a népzene is közel áll hozzám. Nem vagyok mentes kilengésektől sem, így egyes alternatív műfajok képviselői is fel tudnak lelkesíteni. De a Rulez az egyetlen olyan zenekar, amely először a szövegeivel ragadott meg. Gondolom nem vagyok egyedül. 

Ifjúkorom feledhetetlen olvasmányai voltak Boris Vian és Raymond Queneau könyvei, utóbbitól a Zazie a metrón, a Ruleztől hallott népszerű dal erre a könyvre utal. Soha nem találkoztam Gabi barátnőmön kívül senkivel, aki olvasta volna, és már majdnem el is feledkeztem a műről, amikor először hallottam Ruleztől a slágert. Megdöbbentett, megnevettetett, elsírtam magam a meghatottságtól, és elővettem a könyvet, hogy újra elolvassam. Majd megszereztem az 1960-ban Louis Malle által rendezett, a műből készült filmet is. (A film nagyon jó, de persze köszönő viszonyban sincs a könyvvel! Filmen soha nem lehetett volna a történet csattanóját úgy visszaadni, ahogy a regény teszi.)

 "A regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet." Ez azért mindent elmond, ugye, amit én soha nem tudnék egy mondatban?

Ami miatt megszerettem a Rulezt, hogy a könyv stílusa, és a Rulez-féle szöveg hangulata teljesen összevág, pedig a dal nem a könyvről szól, de az ihlette. Sajátságos a Hajós-Hegyi páros szarkasztikus humorral előadott, szövegekbe csempészett társadalom- és mindenféle-kritikája, ők a gondolkodó, művelt embereknek írnak és adnak elő, nem szolgálják az úgynevezett közízlést, mindig valami újat teremtenek. Minthogy manapság a könnyűzene gyakorolja a legnagyobb hatást a közre, nem ártana, ha több igényes szöveggel találkozhatnánk a műfaj képviselői által előadott remekekben.

Queneau könyve, a Zazie a metrón az 1950-es évek Párizsában játszódik, és egy tizenéves kislány meséli el a történetet, aki vidékről kerül a fővárosba, és egyetlen célja, hogy utazhasson a metrón. Ez az általános közlekedési sztrájk miatt végül nem sikerül neki, de a Párizsban eltöltött idő alatt megismerkedik a környezetében élő francia kisemberekkel, a periférián élőket is belesorolva, a másságot sem elítélve, akik ténykedéseit a maga ifjú szemével igen élesen, néha cinikusan, és soha nem naívan látja. Fergeteges élmény olvasni, és azóta sem változott semmit a világ, talán csak jobban elidegenedtek az emberek egymástól, de az alapproblémák nem változtak. Aki ma olvassa, sem fogja azt gondolni, hogy idejét múlta a mondanivaló. És van neki mondanivalója! 

Ahogy a Ruleznek is nyilvánvalóan van. Még egyet idéznék a riportból:

"Ma nagyon vakító világ van, nő a villogás, egyre inkább szédül mindenki, és minden igyekszik elterelni a figyelmünket arról, hogy valójában teremtő lények vagyunk" – mondja Hegyi, aki korábban már írásban is jelezte: "ennek a szarnak a java még hátra van".
Most pedig egy szigorúan rövidített változatban el is magyarázza, mire gondol: "Ha ez minden létező világok legjobbika lenne, akkor nem lenne ennyi bánatos és ideges ember körülöttünk, márpedig én most nem kacagva szaladgáló embereket látok, hanem gyakorlatilag mindenki nyomorult."
"Úgy tűnik, mintha a civilizáció elkanyarodott volna a normalitástól. Valamit súlyosan elcsesztünk, ennek a böjtje pedig még hátra van. Ez nem egy isteni büntetés, pusztán annyi, hogy a bolygó leráz bennünket magáról, mint egy bolhát. Mindezzel együtt én az armageddonnak, ha úgy tetszik, inkább örülök, mint bánkódom felette. Megérdemeljük. Ez ilyen. Ha elindítasz egy pofont, az visszajön."

Tolkien és a Kalevala

J. R. R. Tolkien és a Kalevala

Miután megírtam a mai napra rendeltetett bejegyzésemet, nem hagyott nyugodni a dolog, tovább böngészgettem, és ezt találtam. Érdemes elolvasni, teljesen egybevág azzal, amit én írtam, csak egy más aspektusból szemléli az író. 

"Tolkien azért tanult meg finnül, hogy eredetiben olvashassa a Kalevala egyes részeit. Egy diákklubban előadást is tartott a Kalevaláról, és kifejezte sajnálkozását, hogy az angoloknak nem maradt fenn olyan eredeti mitológiájuk, mint a finneknek.
           Miután megismerkedett a finn nyelvvel, Tolkien felhagyott az újgóttal kapcsolatos munkájával, és új nyelvet kezdett alkotni a finn alapján. Ebből fejlődött ki később a Tolkien-rajongók számára jól ismert quenya, a tündenyelv. A szilmarilokban és A gyűrűk urában a quenya a tündék ősnyelve: sajátos „tündelatin”, a tündedalok nyelve."

Az írásban a szerző - többek között - a szilmarilokat és a Kalevala szampoját hasonlítja össze, és megjegyzi, hogy a szampo mibenlétére nem találtak pontos magyarázatot. Az általam előzőleg említett Hamlet malma műben a tudós szerzőpáros talál magyarázatot, és részletesen ki is fejti álláspontját bizonyítékaival együtt. Ha valakit érdekel, és nem tud hozzájutni a könyvhöz, írjon, szívesen elküldöm elektronikus formában.

Könyvkatedrális - Tolkien és a mitológia

Információt keresve az interneten egy cikkemhez a Montevideo Hírmondójának következő számában, ráakadtam erre az oldalra, és mindenről megfeledkeztem. Csodás írásokat találtam az oldalon könyvekről, szerzőkről, az információk kincsestára a számomra.

Magyar Nemzeti Digit�lis Arch�vum • ​A p�pa is p�ld�l�zott hőseivel – 40 �ve halt meg Tolkien

Majd megleltem a Tolkienről írt cikket, nem is tudtam, hogy most volt a halálának 40. évfordulója. Tolkien számomra az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró író, jóval azelőtt fedeztem fel, hogy a filmeket leforgatták volna a műveiből, - bár inkább azt mondanám, a művei egy részének felhasználásával, -  abban az időben olvastam el először a Gyűrűk urát, amikor alig tudták a környezetemben, hogy ki az a Tolkien, vagy mi is ez a könyv. Két egyetemista társam ajánlotta, tudván, hogy szeretem a meséket, mítoszokat, Arthur király legendáit, és hogy archeológus, majd nyelvész akartam valaha lenni, valamint mély és lelkes elkötelezettségemet minden iránt, ami germán és kelta hagyomány (persze a magyar őstörténet, az egyiptomi ókor és római-görög, valamint indiai mítoszok mellett). És ahogy a kezembe vettem az első kötetet, és elolvastam az első néhány mondatot, beszippantott a történet, megszűnt a "valóság", beléptem a mítikus világba, ami többé soha nem engedett el. 45-ször olvastam el a könyveket, majd végül az eredeti nyelven is. Magyarul jobban tetszett, köszönhetően Réz Ádám és Göncz Árpád kivételesen színes fordításának. 

Ezt követően beszereztem az akkor magyarul még meg nem jelent többi művet is, a teljes Középfölde-sorozatot angolul, melyet az író egyik fia, Christopher szerkesztett sorozattá Tolkien halála után. Darabonként vásároltam össze a sorozatot külföldi útjaimon. Hosszú ideig végrendeletem egyik pontját képezte, hogy a könyveket velem együtt temessék el, ha meghalok. Úgy hurcoltam magammal mindenhova valamely könyvét, mint mások a Bibliát, vagy a bölcsészhallgatók a 80-90-es években József Attila verseit.

Azóta sok úgymond "fantasy" irodalmat olvastam, máig szeretem a meséket, és belemélyedtem a mitológia rejtelmeibe is. Soha többé nem találtam meg azonban azt a mély kötődést egy történethez, amit a Gyűrűk ura indikált. 

A mitológia egyik nép hagyományaiban sem teljes, összefüggő egész, még a görög vagy indiai mítoszok is - bár azok, amelyek a leginkább összefüggő történet-halmazt alkotják a többi között - töredékesen maradtak fenn, rejtett tartalmuk csak teljes figyelem-összpontosítás és állandó kutatás és olvasás után sejlik elő.  Segít a mítoszok, a mitológia megértésében Sir James George Frazer Aranyág, vagy Robert Graves Görög mítoszok és A Fehér Istennő című műve (utóbbi magyarul nem jelent meg, ami nagy kár!), valamint Santillana és Dechend Hamlet malma című opusza is, de nehéz olvasmányok, és azt feltételezik, hogy az olvasó teljes birtokában van a világon fellelhető összes nép mitológiája és mondái ismeretének.

Ezzel szemben Tolkien világában mindennek jól érthető múltja és oka, jövője és következménye van, nem azáltal sejtelmes és titokzatos, hogy nem értjük a szimbólumokat, a titkos jelentést, hanem azért az, mert minden szereplő, minden történés valahogy ismerős, mélyen legbelül tudjuk, hogy nem először járunk Középföldén. És természetesen igazunk van, mert a történet részleteit már ismerjük más mesékből, mondákból, mítoszokból. Beornt a Beowulfból, Aragornt mint Arthur királyt, Gandalfot mint Merlint, az enteket Shakespeare Macbethjéből (amikor megindul az erdő), Elrond házát mint Avalon megfelelőjét. És az ismerős dolgok száma végtelen.

Tolkien mint nyelvészprofesszor ismert rengeteg "holt" nyelvet, főleg az óangol, ógermán nyelvekkel foglalkozott. Ő fordította óangolból az egyik legrégibb fennmaradt Arthur-mondakörbe tartozó legendát, a Sir Gawain és a Zöld Lovag címűt, melynek eredete a walesi mitológiában keresendő (Mabinogion). Munkássága során - rengeteg mesterséges nyelv megalkotása mellett - végigolvasta a létező összes germán és kelta mítoszt, és legnagyobb bánata volt, saját bevallása szerint, hogy az angoloknak nincs összefüggő mitológiai hagyományuk. Ezt az űrt akarta pótolni, így született meg a Silmarillion és a Gyűrűk ura, az Elfelejtett és az Elveszett Mesék Könyve, és benne foglaltatnak azok a nyelvek, melyeket ő maga alkotott. És minthogy ez egy mesterségesen előállított, bár mélyen a hagyományokban gyökerező mitológia, ezért nem is homályos, nem is töredékes. Valaha ilyenek voltak más népekéi is, amíg az idő el nem mosta a jelentőségüket, és ezzel némelyiknek a jelentését is. 

Egyik értekezésében Tolkien tiltakozott a mesék, történetek illusztrált kiadása ellen, mondván, a történeteknek éppen az a lényegük, hogy minden olvasó képzeletét elszabadítsák, mindenki olyannak képzel el egy leírt tájat, vagy egy szereplőt, amilyennek a saját fantáziája vetíti azt. Az illusztráció, így a film is, elveszi a történettől azt a szerepet, hogy megindítsa az olvasó fantáziáját, hogy máshogy képzelje el, máshogy lássa és mesélje tovább. Az illusztrált történet bezár, nem engedi, hogy máshogy lássuk az adott dolgot vagy személyt, mint ahogy az illusztrátor sugallja. És nem engedi, hogy megváltoztassuk, vagy tovább folytassuk magunknak a mesét. Talán ezért nem volt az ír és walesi bárdoknak sem írott hagyományuk, minden történetet és költeményt fejből kellett megtanulniuk, így azokat bármikor bárhogyan elmesélhették, nem voltak kötve a leírt változathoz.

Ezért van az, hogy sokunk, aki előbb olvasta a könyvet, nem tud megbékélni a filmmel. A film nem azt mondja el, amit a könyv, a szereplők nem olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem. A rendező és dramaturg más részleteket lát jelentősnek, mint én, kihagy olyan színeket, melyek a teljes egészként megálmodott mítosz szempontjából elengedhetetlenül fontosak, és belesző oda nem illő, vagy kiemel jelentéktelen eseményeket.     

Sokan próbálták és próbálják meg ma is folytatni a Tolkien által megkezdett utat, rengeteg könyv szól tündékről, törpökről, trollokról és orkokról, csakúgy hemzsegnek a varázslók. De a koncepció nincs meg bennük, sem a képesség, hogy ismert mesékből újat álmodjanak. Egyszer-egyszer felvillan valakiben a szikra, és újraír vagy mesél egy-egy elfeledett történetet. Most Stephen R. Lawhead trilógiáját olvasom, az Albion dala címűt, mely a Mabinogion és más kelta - ír és skót - mítoszok történeteit ötvözi, és csodás is, szórakoztató is, de inkább a fantázia-kalandregény kategóriájába tartozik, nem akar mitológiát teremteni. Mindenesetre élvezhetőbb,  mint a vérfürdős Csontváros és társai. Dehát Tolkien csak egy volt, igaz? Nehéz a nyomába érni.

Akit érdekelnek a mítoszok, szinte mindet megtalálja - angol nyelven főleg - a Sacred Texts weboldalán. Jó olvasást, illusztráció-menteset, előre a Képzelet mindenki számára nyitva álló ösvényén! 

Montevideo Hírmondója: Kultúra, tudomány: A magyar néptánc szerelmesei a tangó hazájából, Táncosaink hazatértek

Ma kiegészítettem az uruguayi magyar néptáncos Tündérkert Néptánccsoportról írt cikkemet, miután szerencsésen hazatértek 1 hónapos kárpát-medencei zarándoklatukról. Kigyűjtöttem a magyar cikkeket, amelyek velük kapcsolatban magyar médiákban megjelentek. Akit érdekel, jó szórakozást hozzá. A YouTube-on látható néhány felvétel a táncaikról is.

Montevideo Hírmondója: Kultúra, tudomány: A magyar néptánc szerelmesei a tangó hazájából, Táncosaink hazatértek
http://www.montevideomessenger.com/#!kultura-tudomany/c21y4

Amiért nem kapta meg Herczeg Ferenc az Irodalmi Nobel-díjat 1925-ben...

Jól utánanéztem, miért hallgatták el Herczeg Ferencet olyan sokáig, és szerintem még ma is.  Megdöbbentett, amit találtam róla, több okból. Az egyik az, hogy gyerekkorom óta szerettem, de nem tudtam róla szinte semmit, ami rám nem jellemző. Mindig mindennek utánanéztem, aki-ami érdekelt, vajon miért hagytam ki éppen őt? A másik, hogy nem volt magyar, mégis ő vált a 30-as évek magyar írófejedelmévé olyan kortársak mellett, mint Mikszáth, Móricz, Gárdonyi, Babits, Kosztolányi és még sorolhatnám elismert nagyjainkat. 

Hegedűs Géza írta róla azt a rövid életrajzot, amiből jelen ismereteimet szereztem. Az írás megtalálható az interneten. Erre az életrajzra pedig a Wikipédiában találtam rá, természetesen.

Tehát röviden, Franz Herzog Versecen született német kereskedőcsaládban, az édesapja volt a város polgármestere. A család anyanyelve a német volt, fiuk is csak az iskolában kezdte el tanulni a magyar nyelvet. Jobban elsajátította, mint sok magyar. Fiatalon megnyert egy irodalmi pályázatot, melyben Mikszáth is a zsűri tagja volt. A karrierjét egy szerencsétlen eseménynek köszönhette, fiatalon párbajra hívott egy katonatisztet, akit a párbajban megölt. Ezért 4 havi börtönbüntetést kapott, s fogsága idején írta meg azt a művet, amivel berobbant a magyar irodalmi életbe. Romantikus dolognak tartotta akkoriban a nagyközönség, hogy a "gyilkos író" a börtönben írta a nagy művét, ezért figyeltek fel rá. 

Nem térek ki arra, hogy milyen lapoknak dolgozott, milyen társaságoknak, bizottságoknak volt tagja, mindezt tudós forrásokból meg lehet ma már tudni (lásd fentebb!). Politikai karrierje irodalmi elismertségével együtt fejlődött, országgyűlési képviselő is volt hosszabb ideig, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Liberális beállítottságú ember volt, aki kemény munkával szerzett magának megbecsülést. Végül olyannyira magyarrá lett, hogy hazája melletti elkötelezettsége nacionalizmusba torkollott. De soha nem vált a fasizmus támogatójává, voltaképpen a Horthy-korszakban inkább belekényszerült politikai karrierje miatt abba a szerepbe, ami végül a bukásához vezetett. De ez nem rontja le műveinek, munkásságának értékét.

Legjobb műveinek novelláit és színműveit tartja az irodalomtörténet, de történelmi regényei és korrajzai is elismertek voltak. Minden történelmi regénye magyar történelem által ihletett darab, gyönyörű nyelvezetű, alapos kutatómunka után megírt opusz. Az élet kapuja című műve volt az, amely miatt a Magyar Tudományos Akadémia 1925-26-27-ben felterjesztette irodalmi Nobel-díjra. 

Hogy miért is nem kapta meg? Talán mert annyira magyar szemszögből szemlélte a megírt eseményeket, hogy valójában "vádirat" lett a regényből, vádirat Európával szemben. Mert a regény a Mohácsi Vész története, annak történelmi és politikai hátterét és kihatásait is elemzi. Herczeg Ferenc arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország állította meg a törököket, így Európa megmenekült, viszont Magyarország meggyengült, majd széthullott. Mindezt a hálátlan, önfeláldozásunk árán megmentett Európa tétlenül nézte, és nem sietett a magyarság segítségére sem a törökökkel, sem az osztrákokkal szemben, mint ahogy később sem, soha. Én nem gondolom, hogy nem volt igaza Herczeg Ferencnek, bár alapvetően megértem, ha egy európai bírálóbizottság esetleg nem volt a benyújtott pályamű által sugalltaktól nagyon elragadtatva.

Nem segített a Nobel-díj elnyerésében az a tény sem, hogy 1925-ben a "nyertes befutó" éppen George Bernard Shaw lett. Én talán elfogult vagyok Herczeg Ferenccel szemben, de azért tény, hogy Shaw-t "megverni" egy irodalmi versenyben kemény dió lett volna, és ma is az lenne. A következő 2 évben olyan két nyertes volt, akikről szinte semmit nem tudok, az 1926-os győztesnek még a nevét sem hallottam soha. 1927-ben Henri Bergson vitte el a pálmát és díjat, aki nem irodalmár, hanem filozófus. Mindhárom Nobel-díjas nyugat-európai, hát csoda, ha a mi Herczegünk alulmaradt?

Üdítő befejezésként idézném George Bernard Shaw-t:

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit." 

Herczeg Ferenc is nyilván erre a következtetésre jutott, hiszen német létére ezen a nyelven írta életművét, és mindig tökéletesen és pontosan fejezte ki magát. Nem az ő hibája, hogy a hálátlan utókor elfelejti, magyarabb magyar volt, mint aki annak születik.