Gyermek- és ifjúkoromban, amikor már ismertem néhány történetet a görög mitológiából, kiválasztottam a kedvenc istenemet, Apollónt. Persze közrejátszott a fiatal kor elfogultsága a szépség iránt, ha láttál már Apollónról szobrokat, megérted a választásomat. És az is sokat nyomott a latban, hogy rajongtam a művészetekért, zenét tanultam, Apollón pedig a művészetek istene (is). Gyönyörű, hűvös, kimért, ellenállhatatlan. És akkor még nem is tudtam a többi képességéről, a jóslásról, a gyógyításról, arról, hogy ő (az egyik) Napisten is. A nap az élet forrása. Hogy lehetne egy ilyen isten gonosz?
Azután elolvastam néhány könyvet, főleg a görög mondákat, aholis néhány esetben nem tette magát szimpatikussá, de azért a legtöbb mese szerint bátor, erős és szerelmes természetű.
Egy idő után - ahogy nővé értem, - elfeledkeztem róla a sok buli, kocsmázás, egyéb olvasmányok, na jó, néha a tanulás miatt is. Más ideáljaim lettek, vonzódni kezdtem a szenvedélyes, meg nem értett romantikus hősök, lovagok iránt. Inkább Dionysosnak szenteltem magam - jó is az a bor, zseni volt, aki kitalálta.
A két görög isten a mondák szerint nem jött ki nagyon jól egymással, de nem tudtam dönteni közöttük mindaddig, amíg el nem olvastam Nietzsche: A tragédia születése című értekezését. E könyv döntötte el, a szívem Dionysosé lett. Sokáig így is maradt a dolog, azután egy olaszországi utazás során, mely utazást az etruszkok városainak és emlékeinek felkutatásával fémjeleztem, megláttam ŐT. Sok minden, csak nem kimért, nem hűvös, ott álltam előtte, felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és belemerültem a tekintetébe. Mert rád néz, csak rád, eltűnik a zavaró külvilág, és te hirtelen mély megnyugvást, kaján életörömöt fedezel fel magadban, ahogy szemezel vele. Lehet, hogy nem olyan gyönyörű, mint római vagy görög társai, vagy inkább másképpen gyönyörű. Sokkal közelebb érzed magadhoz, mint bármilyen másik hideg szobrot. Ő a veii Apolló, vagy inkább etruszk nevén Aplu.
Találtam egy verset Vas Istvántól tegnap, arról jutott eszembe, milyen érzés is volt szemben állni vele akkor, ott a római Villa Giuliában - ahova azóta minden alkalommal visszazarándokoltam őt meglátogatni, ha Rómában jártam, - újra átéltem emiatt a vers miatt azt az örökkévalóságot magában foglaló pillanatot. Íme a vers:
Etruszk szarkofág
"Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny,
hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő
talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női hajfonatok,
vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca
fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig
nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? Minek?
Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé
báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.
Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a
férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a
szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én
akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy
ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba
öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De
így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő
alatt.
Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom,
nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át
szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én
kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem
kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk
és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és
kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres
etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és
gyönyörű életüket ezek a házasok.
És a nagy etruszk talány, amiről annyit
beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre
nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az
életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál.
De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés.
Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de
kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból,
ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és
a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a
rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott
maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai
és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp
a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az
egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott
nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii
Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is
előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele
szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi
vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És
ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!
Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És
nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az
etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk
valahonnan megindul és győzni rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S
hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy
védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem
s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt
koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra."
|
Mostanában, mint tudjátok, sok fantázia-regényt olvasok. Egyre több könyvben Apollón a főgonosz, néhol démon, máshol egyenesen vámpír. Önző, kicsinyes, irígy, hataloméhes. Vér, erőszak és csalárdság veszi körül. Én ezt nem értem!
Egy napisten általában - nem, mindig! - a jó oldalt testesíti meg, ő a fény, a tudás, ő a természet férfiereje. Ritkábban pusztít, mint amennyire gyógyít. Emellett ne feledjük a lantot, a művészet pártolója volt mindig minden korban, még a keresztény Európa mélyen vallásos költői is a művészetek patrónusaként tisztelték.
Ma azok az ifjak, akik a fantázia-regényeket olvassák, nem nagyon tudják már a görög és római pantheon isteneinek szerepét, nem ismerik a régi meséket, csak azok újraköltött - én meghamisítottnak mondanám inkább - verzióit. Az ő képzeletükben a dicső múlt művészeti alkotásai által megszemélyesített patrónusok, isteni szereplők már nem a veii vagy a belvedere-i Apolló képében, hanem vérszívó démonként jelennek meg. Hogyan várhatjuk akkor tőlük, hogy meg akarják ismerni mindazon művészeti alkotásokat, amelyek ezekhez az ősi istenekhez kötődnek, róluk vagy hozzájuk szólnak, tisztelegnek nekik, és kérik őket, hogy vegyék jóindulatukba az alkotót?
Valaki megírhatná már a történeteket mondjuk Apolló szemszögéből is: volna téma, tevékeny fickó volt. Kíváncsi lennék az ő meséjére is, és főleg a véleményére a démonikus megjelenítés miatt. Mintha a művészetnek és a gyógyításnak, a jövő fürkészésének már nem maradt volna semmi respektje a mi rosszízű világunkban.