Tegnapi "fejtegetéseim" közepette felidéződött bennem Mary Jo Putney művei kapcsán, mennyire sok dolgot tanultam tőle, ahogy olvastam tulajdonképpen minden eddig megjelent könyvét, amelyek magyarul nem láttak még napvilágot, azokat angolul.
Ha valaki szereti a női írók romantikus - főleg történelmi, viktoriánus - könyveit, tudja, hogy a történetek jobbára sémák szerint épülnek fel. Soha nem kétséges a végkifejlet, biztos a happy end, a jó győz, a rosszak megbűnhődnek. A központi probléma mindig a megfelelő jövedelemmel vagy ranggal ellátott jövendőbeli kiválasztása, sétálni vagy lovagolni kell a parkban, bálba kell menni - lehetőleg új és divatos ruházatban, megfelelő ékszerkollekcióval felékítve. Nem szabad feltűnően vagy kirívóan viselkedni, és főleg egyedül maradni egy helyen másnemű egyedekkel. És botránynak pedig mindig lennie kell! A különbség a regények között abban van, hogyan interpretálja a blődlit az adott szerző. Viszonylag kevés történelmi eseményről szerezhetünk adekvát módon tudomást, csak érintőleges jelentőségű a korrajz a történetekben - jobbára. Van, ahol Jane Austen vagy a Bronte-nővérek erőteljes nyomaira bukkanunk. Van, aki sok erotikus jelenetet dolgoz bele a művébe. Időnként még humorral is találkozhatunk. Ritka, hogy a párbeszédek természetes módon hatnak. Ebben a műfajban - Georgette Heyer és Jane Austen után - nehéz "nagyot" alkotni.
Ezért meglepő a számomra, hogy a könyves blogokat író, sokat olvasó és kritizáló bloggerek szinte soha nem említik Putney-t. Pedig Putney más! Megvan a regényeiben minden fentebb felsorolt kellék, de a párbeszédei nem semmitmondók, és még értelmük is van. A stílusa végtelenül elegáns, kirívóan az. És minden művéből megtudhatunk valamit, ami történelmi tényeken alapul, és főleg sok tudomány-történeti érdekességet.
Az egyik ilyen műve a Vihar és rózsák, nekem a kedvencem, lévén hogy bányász-családból származom. Egy walesi bányászfaluban játszódik, a földesúr és a vallásos papkisasszony együttes küzdelme, hogy a falu bányájában a veszélyes munkakörülményeken javítsanak. Ellátogatunk a bányába is több alkalommal, végigéljük a bányarobbanást a hősökkel. Látjuk a bányászok és családjaik nyomorát, a küzdelmes, fennmaradásért folytatott, reménytelennek tűnő harcukat. Látjuk a korabeli eszközöket, gépeket, amelyekkel dolgozni kénytelenek. És amikor hőseink végül sikerrel járnak, elkezdődik a bánya korszerűsítése, a munkakörülmények javítása. Megtudhatjuk, mik voltak a kor műszaki vívmányai.
Egy másik művében az orvostudomány, a sebészet korabeli állapotáról alkothatunk képet, majd az új eljárások és gyógymódok bevezetésének kínkeserves küzdelmét élhetjük meg a waterlooi csatában halálosan megsebesülő, de végül felgyógyuló katonatiszt történetének mellékszálában.
Vannak művei, amelyekben a rabszolgaság elleni politikai-társadalmi küzdelem a központi téma, teljes történelmi hűséggel láthatunk bele a Viktória-korabeli brit parlamenti csatározásokba, megérthetjük a szemben álló felek indítékait, érdekeiket.
De számtalan egyéb apró információval gazdagodunk olvasás közben. Ami nem nagyon mondható el más hasonló műfajban dadogó szerzőkről, még a legjobbakról sem.
Különösen szeretem egyéni látásmódját, mindig sikerül megdöbbentenie valamivel. Olvastam - magyarul nem jelent meg - egy meséjét például, amelyben a gonosz várúr elküldi a hős lovagot, hogy ölje meg a birtokát fosztogató sárkányt. A lovag azonban beleszeret a sárkány unokájába, és összebarátkozik a vén és bölcs sárkánnyal. Megtudja, hogy a sárkány nem fosztogat, a várúr maga égeti fel saját népe falvait, rákeni a sárkányra, hogy valakivel megölesse, és szert tegyen a sárkány kincsére. (Amit a várúr nem tud, a sárkány kincse azonban nem az arany, hanem a tudás: a könyvgyűjteménye!) Tehát a lovag - mint minden rendes, megbízható egyed e foglalkozásúak közül - átáll a jó oldalra, és a sárkányok segítségével legyőzi a kapzsi és gonosz várurat. És persze feleségül veszi a gyönyörű alakváltó sárkányhölgyet, akiről kiderül, hogy a gonosz várúr valódi örököse. Édes!
De van másik! Tündéres! Az erdő hidegszívű, gyönyörű tündérhercege meghallja, hogy a csúnya, magányos nemes ifjú hölgy milyen gyönyörűen énekel, és elhatározza, megszerzi magának a hölgyet, legalábbis a zenéje miatt. De a hölgy nem áll kötélnek, szerelmet akar. Ezért a tündér alkut ajánl. Egy évre széppé teszi, mindenki szeretni fogja a lányt. De ha nem találja meg az igaz szerelmet az 1 év alatt, akkor az övé lesz végleg. A lány beleegyezik. Másnap gyönyörűvé válik, Londonba megy - hova máshová? - szerelmet és férjet találni. Ott találkozik egy rendkívül jóképű, híres nemesifjúval, aki háborús hős. De szerelmük ellenére nem jön létre a házasság. A lány feladja, visszatér az erdő melletti házba, és újra csúnyává válik. A tündér dörzsöli a markát. Ám megjelenik egy csúnya, sebesülései miatt deformált fiatalember megkérni a lány kezét. Kiderül, hogy egy másik tündér a fiút változtatta széppé. A két fiatal végül egymásé lesz, mert egymást a szeretetükön keresztül gyönyörűnek látják. A tündér kénytelen a lány zenéje nélkül tovább funkcionálni. Hát, ez sem szokványos. És mindkettő - minthogy vérbeli tündérmese - valami többet sugall, mint egy egyszerű romantikus történet.
Hát ezért szeretem ezt a nőt. Ajánlom mindenkinek, aki szórakozva akar tanulni (is!).
