Lisa Goldstein: The Uncertain Places: Megigéztek a bizonytalan helyek!

Ma éjjel fejeztem be Lisa Goldstein könyvét, mely még nem jelent meg magyarul. Nem tudtam hová tenni a művet, nem tudtam pontosan, hogy is érzek iránta. Így aludtam rá egyet. Nyugtalan álmom volt, szerintem ez nemcsak a 100%-os páratartalommal szerelmesen egybefonódó 30 fokos hőségnek köszönhető, álmomban foglalkoztatott a történet, tovább játszódott bennem. Ez megerősített abban az érzésemben, hogy voltaképpen a fantázia-regény valóban bizonytalan helyeken játszódik, és teszi ezt egyszerre több valóságsíkban. Vagy nemcsak valóságsíkban? 

Ahogy felébredtem, álom és ébrenlét határán is az allegórikus, szimbólumokkal és apróbb-nagyobb utalásokkal fűszerezett történeten járt az eszem, és azóta sem tudok szabadulni tőle. Így több sejtésemet igazolandó, ismét kutatásra adtam a fejem. 

Gabriel García Márquez valamely önéletrajzi írásában olvastam, hogy hajnaltól késő délelőttig tud alkotni. Sokáig nem értettem, hogy kelhet fel valaki kora hajnalban, akinek az egész nap rendelkezésére áll az alkotásra, én mindig mindent inkább éjjel szerettem csinálni. Már tudom, miért volt igaza. Éjszaka támad az ihlet, hajnalban követi a megvilágosodás. A friss tudat formába önti az álmot. 

Lisa Goldstein világa mágikus realitásában bizonyos szempontból találkozik Márquezével, így az sem lehetett véletlen, hogy reggel Márquez jutott eszembe. És ezek a könyvbéli bizonytalan helyek valójában nemcsak keresztutak, hidak, helyeket elválasztó kerítések és határsávok, hanem világokat és valóságsíkokat is elkülönítenek. De ezek a helyek nem feltétlenül helyek. Hiszen az egész történet szimbolikus, különféle döntések meghozatala elé állítja a szereplőket, a döntések előtt vita alakul ki közöttük, melyik a helyes "út". 

A különböző életkorú, nemű és természetű, eltérő jellemű szereplők elhatározásai, illetve álláspontjaik inkább belső vívódásra emlékeztettek, olyasfélére, amely ugyanazon személyben lakozó különböző tudatszintek ütközése, amíg az egyén magában egyezségre jut. Vagyis a történet egyik síkja az elbeszélő férfi főhős belső vívódása, saját vitája tudatalattijával. Bár nem ilyen egyszerű a dolog, arra a következtetésre jutottam, hogy a regény jungi alapokon közelíti meg ezt a belső küzdelmet. Voltaképpen a szereplők karaktere sem mívesen kidolgozott, és bár egy mindenre képes szerelmes férfi életének 20 évét meséli el, nem érezzük, hogy romantikus, lobogó szerelme rányomná bélyegét a döntésekre. Néhol majdhogynem személytelenül foglalja össze a szerelmével, később hitvesével kapcsolatos tragikus eseményeket, mintha kívülről látná. Ez persze nem meglepő, az elbeszélő olyan pszichiáter - mily meglepő fordulat, - aki közel 40 éves korára mindent elér, boldog házasságban él előre elrendelt sorsától sikeresen megváltott feleségével, van egy szintén általa megmentett fiuk, tehetősek, mindenük megvan. Jung szerint ez az az életkor, amikor az ember meghasonlik, már nincs miért küzdenie, és számvetést kell tartania: hol is a helye a világban, és most hogyan tovább. A főszereplő-elbeszélő ezt is teszi, visszaemlékezik arra, honnan indult, milyen döntéseket hozott azért, hogy a jelenlegi helyzetébe jusson, mit nyert és mit veszített az útja során.

A történet 1971-ben kezdődik, amikor Will Taylor egyetemi hallgatót barátja, Ben Avery bemutatja barátnője, Maddie családjának, a Feierabendeknek, akik a Napa-völgyben laknak egy különös mesebeli, végletesen eklektikus hatalmas kúriában a saját szőlőültetvényük közepén, erdőborította dombok tetején. A két hippiérzelmű diákot elbűvöli a környezet, megigézi a régi, labirintus-szerű ház, majd maga a család is. Egész életükben nem tudnak szabadulni többé a varázslat alól. De ez hétköznapi bűbáj, mindketten a "mássággal", számukra nem megszokottal szembesülnek. Egyik fiú családjáról sem esik sok szó, annyit tudunk meg, hogy gyerekkoruk nem volt felhőtlen. Mindkettő vágyik egy befogadó, törődő, anyagi biztonságban élő családra. De a Feierabendek titkokat őriznek, nem könnyen fogadnak be idegeneket. meg kell értük küzdeni.

Will megismerkedik a másik két lánnyal, és az anyjukkal. Rose még kamasz, és láthatólag senkit nem nagyon foglalkoztat, hogy törődjön vele. Silvie, a mama kicsit olyan, mintha nem is ebben a világban élne, határozatlan, tehetetlen, döntésképtelen. ma erre azt mondjuk: elvarázsolt. Livvy, a legidősebb nővér viszont gyakorlatias, ő főz, ő dönt a családot érintő kérdésekben. Az apjuk elhagyta a családot, ennek okáról egyikük sem akar beszélni. A családnak szembeszökően jól megy a sora, pedig egyikük sem dolgozik. Titokzatos segítőik vannak, akik kilétéről senki nem beszél. Will Livvynek kezd udvarolni, és rendszeres látogatásai során különös teremtményekkel találkozik. Éjjel valaki takarít, akinek ételt hagynak kint este. A "szomszéd" szőrös, kis termetű, zöld ruhás, zöld hajú férfi, aki a ház körüli férfimunkát szívességből elvégzi. Az erdőben a fák között hollók emberi nyelven beszélgetnek egy titokzatos egyezségről. És hirtelen Tündérországban találjuk magunkat, egyenesen a Grimm-testvérek meséiben. A szó szoros értelmében! 

Will változatlan stílusban folytatja az események krónikáját, beszámol  minden csodás eseményről, minden szereplőről. Olvastunkban rájövünk, hogy a germán mítikus lények egybemosódnak a tündérmesei szereplőkkel. Persze ez sem véletlen. A mítosz szájról szájra terjed térben és időben évezredek óta, a néphagyomány balladai és dalformában, meseként őrzi egy-egy darabját. A kémhollók, akik emberi nyelven beszélnek, Odin kísérői, de az egyetemes mitológiában a Holdistennő kísérői is. A Holdistennő a halál és alvilág ura, a mítoszban Hél, a mesében Holle anyó, egyéb néphagyományban Tündérkirálynő, például a magyarban is. Találkozunk is mindkét alakjával, ha képesek vagyunk felismerni. De az ő egyik megjelenési formája a pók is, sok teremtésmítoszban a teremtő isten állatalakja, másokban pedig a természet rendjének fenntartója, aki a világegyetemet egyensúlyban - Rendben - tartja. 

A pók a történetet az elejétől a végéig behálózza fonadékával, bár személyesen nem, csak utalások, jelképek formájában jelenik meg. Szerepel egy vésett feliraton a kúria kandallója fölött egy mondóka: Spinne am abend... Van egy német népi rigmus, mely szerint aki reggel pókot lát, az bajt jelent, ha délben látja, szerencsés lesz, ha este találkozik vele, szerencsés lesz, és ajándékokat kap. Willnek meg kell fejtenie a versike értelmét, de ezt csak a Grimmek meséi és a néphagyomány alapján tudja megtenni. 

Hogy miért is fontos ez? Will rájön, hogy van egy eltűnt mese, amely arról szól, hogy évszázadok óta lehetséges a tündérnéppel egyes családoknak alkut kötni. Ennek fejében a család anélkül, hogy ezért tennie kellene bármit is, gazdag lesz, még a legszörnyűbb történelmi időkben is. De az alku rájuk eső terhe, hogy minden nemzedékből egy leánygyermek 7 évre elalszik, és ezen idő alatt Tündérországban rabszolga, a Tündérkirálynő oldalán kell harcolnia minden éjjel. Ha a csatában elesik, a való világban is meghal. Mondhatnánk, valkűrként működik. És a harc a Rend és a Káosz örök harca, a Ragnarök, melyben soha egyik fél sem győzhet, egymás nélkül éppúgy nem léteznek, mint a jó és rossz, szép és csúf. És Livvy a nemzedékéből a kiválasztott. Will elhatározza, feloldja az átok alól, akkor is, ha azzal a család nem ért egyet. Hiszen ha megszegik az alkut, minden szerencséjük odavész. Bár a küldetése sikerrel jár, beláthatatlan következményei vannak forrófejű döntésének.   

Will az újra és újra felmerülő nehézségekkel csak úgy tud megküzdeni, hogy nyomoz a család története iránt, valamint mitológiai kutatást végez, és elolvassa az összes Grimm-mesét. Keresztesháborúját a Tündérnép és királynője ellen valóságos emberi, és csodás segítőkkel vívja. (Azaz megjelennek a jungi archetípusok is.) Minduntalan keresztutakhoz, határokhoz, összeérő világok pereméhez érkezik, ilyenkor mindig határoznia kell, melyik út a célhoz elvezető, vagyis melyik megoldás a legkevésbé káros. 

Will végül megtöri a varázst, ezáltal bezárja a valóság számos kapuját a tündérvilág előtt. A család elveszti szerencséjét, de visszakapja a jövőjét és szabadságát. És a lehetőséget a való életre, azaz a szabad akarat érvényesítésére.

Ám ennek ára az, hogy a világból szépen lassan kihal mindaz, amit a tündérnép a zenéjével, a költészettel, a váratlannal, a mesével megihlet. A világ elszíntelenedik. (Ahogy Zsákos Frodó számára, amikor elpusztítja  a Gyűrűt.) Ahogy végül hőseink élete is. 

Mert minden döntésünknek idővel megértjük a kevésbbé kellemes következményét is, ha később újra visszatekintünk. 

Persze akkor már késő azt mondani: Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt!

       

Könyvkatedrális: Tudománytörténet a romantikus irodalomban

Tegnapi "fejtegetéseim" közepette felidéződött bennem Mary Jo Putney művei kapcsán, mennyire sok dolgot tanultam tőle, ahogy olvastam tulajdonképpen minden eddig megjelent könyvét, amelyek magyarul nem láttak még napvilágot, azokat angolul. 

Ha valaki szereti a női írók romantikus - főleg történelmi, viktoriánus - könyveit, tudja, hogy a történetek jobbára sémák szerint épülnek fel.  Soha nem kétséges a végkifejlet, biztos a happy end, a jó győz, a rosszak megbűnhődnek. A központi probléma mindig a megfelelő jövedelemmel vagy ranggal ellátott jövendőbeli kiválasztása, sétálni vagy lovagolni kell a parkban, bálba kell menni - lehetőleg új és divatos ruházatban, megfelelő ékszerkollekcióval felékítve. Nem szabad feltűnően vagy kirívóan viselkedni, és főleg egyedül maradni egy helyen másnemű egyedekkel. És botránynak pedig mindig lennie kell! A különbség a regények között abban van, hogyan interpretálja a blődlit az adott szerző. Viszonylag kevés történelmi eseményről szerezhetünk adekvát módon tudomást, csak érintőleges jelentőségű a korrajz a történetekben - jobbára. Van, ahol Jane Austen vagy a Bronte-nővérek erőteljes nyomaira bukkanunk. Van, aki sok erotikus jelenetet dolgoz bele a művébe. Időnként még humorral is találkozhatunk. Ritka, hogy a párbeszédek természetes módon hatnak. Ebben a műfajban - Georgette Heyer és Jane Austen után - nehéz "nagyot" alkotni. 

Ezért meglepő a számomra, hogy a könyves blogokat író, sokat olvasó és kritizáló bloggerek szinte soha nem említik Putney-t. Pedig Putney más! Megvan a regényeiben minden fentebb felsorolt kellék, de a párbeszédei nem semmitmondók, és még értelmük is van. A stílusa végtelenül elegáns, kirívóan az. És minden művéből megtudhatunk valamit, ami történelmi tényeken alapul, és főleg sok tudomány-történeti érdekességet. 

Az egyik ilyen műve a Vihar és rózsák, nekem a kedvencem, lévén hogy bányász-családból származom. Egy walesi bányászfaluban játszódik, a földesúr és a vallásos papkisasszony együttes küzdelme, hogy a falu bányájában a veszélyes munkakörülményeken javítsanak. Ellátogatunk a bányába is több alkalommal, végigéljük a bányarobbanást a hősökkel. Látjuk a bányászok és családjaik nyomorát, a küzdelmes, fennmaradásért folytatott, reménytelennek tűnő harcukat. Látjuk a korabeli eszközöket, gépeket, amelyekkel dolgozni kénytelenek. És amikor hőseink végül sikerrel járnak, elkezdődik a bánya korszerűsítése, a munkakörülmények javítása. Megtudhatjuk, mik voltak a kor műszaki vívmányai. 

Egy másik művében az orvostudomány, a sebészet korabeli állapotáról alkothatunk képet, majd az új eljárások és gyógymódok bevezetésének kínkeserves küzdelmét élhetjük meg a waterlooi csatában halálosan megsebesülő, de végül felgyógyuló katonatiszt történetének mellékszálában.

Vannak művei, amelyekben a rabszolgaság elleni politikai-társadalmi küzdelem a központi téma, teljes történelmi hűséggel láthatunk bele a Viktória-korabeli brit parlamenti csatározásokba, megérthetjük a szemben álló felek indítékait, érdekeiket. 

De számtalan egyéb apró információval gazdagodunk olvasás közben. Ami nem nagyon mondható el más hasonló műfajban dadogó szerzőkről, még a legjobbakról sem.

Különösen szeretem egyéni látásmódját, mindig sikerül megdöbbentenie valamivel. Olvastam - magyarul nem jelent meg - egy meséjét például, amelyben a gonosz várúr elküldi a hős lovagot, hogy ölje meg a birtokát fosztogató sárkányt. A lovag azonban beleszeret a sárkány unokájába, és összebarátkozik a vén és bölcs sárkánnyal. Megtudja, hogy a sárkány nem fosztogat, a várúr maga égeti fel saját népe falvait, rákeni a sárkányra, hogy valakivel megölesse, és szert tegyen a sárkány kincsére. (Amit a várúr nem tud, a sárkány kincse azonban nem az arany, hanem a tudás: a könyvgyűjteménye!) Tehát a lovag - mint minden rendes, megbízható egyed e foglalkozásúak közül - átáll a jó oldalra, és a sárkányok segítségével legyőzi a kapzsi és gonosz várurat. És persze feleségül veszi a gyönyörű alakváltó sárkányhölgyet, akiről kiderül, hogy a gonosz várúr valódi örököse. Édes!

De van másik! Tündéres! Az erdő hidegszívű, gyönyörű tündérhercege meghallja, hogy a csúnya, magányos nemes ifjú hölgy milyen gyönyörűen énekel, és elhatározza, megszerzi magának a hölgyet, legalábbis a zenéje miatt. De a hölgy nem áll kötélnek, szerelmet akar. Ezért a tündér alkut ajánl. Egy évre széppé teszi, mindenki szeretni fogja a lányt. De ha nem találja meg az igaz szerelmet az 1 év alatt, akkor az övé lesz végleg. A lány beleegyezik. Másnap gyönyörűvé válik, Londonba megy - hova máshová?  - szerelmet és férjet találni. Ott találkozik egy rendkívül jóképű, híres nemesifjúval, aki háborús hős. De szerelmük ellenére nem jön létre a házasság. A lány feladja, visszatér az erdő melletti házba, és újra csúnyává válik. A tündér dörzsöli a markát. Ám megjelenik egy csúnya, sebesülései miatt deformált fiatalember megkérni a lány kezét. Kiderül, hogy egy másik tündér a fiút változtatta széppé. A két fiatal végül egymásé lesz, mert egymást a szeretetükön keresztül gyönyörűnek látják. A tündér kénytelen a lány zenéje nélkül tovább funkcionálni. Hát, ez sem szokványos. És mindkettő - minthogy vérbeli tündérmese - valami többet sugall, mint egy egyszerű romantikus történet. 

Hát ezért szeretem ezt a nőt. Ajánlom mindenkinek, aki szórakozva akar tanulni (is!).