Egy kis kikapcsolódás...

Valamikor régebben már írtam a gasztománcokról, és persze e műfajban egyik kedvencemről, Trisha Ashleyről. Arról is beszámoltam, hogy idén végre megjelent magyarul is az egyik könyve, melyet eddig nem olvastam. Most sikerült szert tennem az eredetire, és további másik két alapműre. 

A magyarul is megjelent Csokoládécipők és esküvői harangok című könyv magyar olvasói kritikája nem volt túl jó, a csöpögős, milliomosokról és művileg modellszerűvé alakított Barbie-utánzatokról szóló románcokhoz, valamint boszorkányoktól, vámpíroktól és egyéb rémségektől hemzsegő fantáziairodalomhoz szokott ifjú közönségnek nem jött be a visszafogott humorral megírt, angol falusi környezetben játszódó, hétköznapi - és nem minden esetben fiatal - fő- és mellékszereplőkről szóló, nem túl eseménydús történet. Pedig a "chick-litnek" minősített könyvből sok mindent lehet tanulni, amit talán az ifjú magyar közönség elfelejtett: a hagyományok megőrzése és életben tartása, a közösség összetartása, egymás támogatása csodákat tehet az ember életével. Nem is beszélve az ínycsiklandó ételek és sütik állandó jelenlétéről, egy-két könnyen elkészíthető édesség receptjéről. 

Valójában nem is értettem, hogy a magyar kiadó választása miért éppen erre a könyvre esett. Nem ez az író legsikerültebb alkotása, viszont egy sorozat része, melynek előzménye - legalább 4-5 könyv - így ismeretlen marad. Ez persze a történet megértését nem akadályozza, ez is, ahogy elődei, különálló mese, viszont a mellékszereplők az előző könyvek főszereplői is, de az előző könyvek között sokkal jobbak is vannak ennél. Egy új író bevezetése a könyvpiacra szerencsésebb módon történhetne a legjobb mű kiadásával. Ez nem jelenti azt, hogy a hozzám hasonló ízlésű olvasóknak ne nyújtana sok örömet ez a könyv, persze.

Megfigyeltem, hogy az amerikai "lányregényszerzők" általában arra alapítják a történetek bonyodalmát, hogy a szereplők vélt vagy valós okokból mindig eltitkolnak egymás elől fontos dolgokat, úgymond titkokat, és emiatt a kapcsolataik az elhallgatások és hazugságok szülte félreértések miatt bizalmi válságba kerülnek. Ez egy ősi, jól bevált recept, úgy tűnik, és még mindig bekapjuk a legyet. A csokoládécipők... főszereplője nem ilyen, mégis hasonló helyzetbe keveredik, mert körülötte - neki és róla -  mindenki hazudik, és neki, aki az igazat mondja, senki nem hisz. Hát ezért szeretem Trisha Ashleyt, mert bár sok olvasója nem biztos, hogy ezt észreveszi, de jól odacsap a jelenlegi amcsi írótársaknak. 

A másik műve, amit a múlt héten olvastam el rögtön a Csokoládécipők... után, az idén megjelent könyve, a Wish upon a Star. Ez folytatja a sorozatot, szintén ugyanabban a Stricklepond nevű lancashire-i faluban játszódik, mint a Csokoládécipők... és annak előzményei. Bár feltűnnek benne a szomszéd falu lakói is, akiket szintén megismerhetünk a sorozat régebbi darabjaiban. Hát ez könnyzacskó-telitalálat volt, hogy szépemlékezetű Árkus József humoristánkat idézzem! Ebben a könyvben a történet alaphelyzete maga a bonyodalom, egy négyéves, halálosan beteg kislány életmentő operációjához gyűjt a kétségbeesett mama és barátai adományokat. És az egész közösség összefog, mindenki tesz vagy ad valamit, hogy sikerüljön. Na persze közben anyuci szerelembe esik. Ami üdítő, hogy a megszokott kavarás ellenére a két szerelmes teljesen őszinte egymáshoz, így az intrikusok hazugságai nem vezetnek eredményre. Ha más nem, maga ez az "új" megközelítés érdemessé teszi a könyvet az elolvasásra. És persze közben elsajátíthatjuk újabb fantasztikus sütemények készítését, nem is mindegyik egyszerű, de nagyon jól néznek ki a képeken, ahogy az interneten megnéztem a lehetséges végeredményt (nyálcsorgatva!).

A mű végén néhány fejezet szerepel ízelítőként a 2014-re tervezett új könyvből. Na hát azt biztos, hogy el fogom olvasni, már alig várom! Csoda már a kezdet is! A főszereplő egy 40 éves nő, akit 23 évi házasság után elhagy a férje. A nő a reggelinél a férj által tett megdöbbentő bejelentés után azon morfondírozik, mikor vált a férje földönkívülivé, mert ez az öreg, undorító vénember nem az, akihez ő hozzáment, tehát nyílván földönkívüli, aki elrabolta az ő férjét. Kinek kellhet egy ilyen férfi? Meg is nézi magát a tükörben, hogy ő is így eltorzult-e, és megállapítja, ő semmit nem változott az évek során. Harsogva röhögtem!!! Ezután a nő hazatér kisvárosi szülői házába, ahol a nővére és apja él. A nővérével azonnal elhatározzák, hogy írnak egy újságot. De az újság a középkorú és idős nőkről, nőknek fog szólni! Csodálatos ötlet.

Idézek is belőle ide: 

"I’ve been looking at the heap of magazines left by Angie, and I’m feeling extremely irritated: none of them seem to have any connection with reality as I know it. They might as well all be called ‘Rich Young Brain-Dead Anorexic London-Based Fashion Victim Magazine’, and have done with it. Where are the magazines aimed at women like me? ‘Skint Old Northern Woman’, perhaps? I’ll have to write my own:

SKINT OLD NORTHERN WOMAN: ISSUE 1

Our motto is: Every Woman For Herself!

Welcome to our new magazine for the older, more frazzled reader. While written primarily for the Northern woman, it may also prove invaluable for those Southerners harnessing their huskies ready to brave the Frozen North, containing as it does many cultural hints.

To any peripheral Skint Old Southern Women, why not write your own issue, addressing the topics you find important?

We welcome readers’ letters, except those sycophantic ones saying how wonderful our magazine is: we already know that, so for God’s sake write about something. If you have an embarrassing personal problem write in to Sister Charlie’s ‘In Confidence’ page: she will only share it with the entire readership …

I think I’ve discovered a fascinating new hobby."

 Különösen a jelenleg hozzáférhető töméntelen magazin összefoglaló elnevezése ragadott meg: "Gazdag, fiatal, agyhalott, anorexiás, Londonban élő divatáldozatok magazinja". És igen, ezzel mindent, amit lehet, el is mondott a színvonalról és a célközönségről, valamint azok érdeklődési köréről. És való igaz, nem nagyon van olyan nőmagazin, amely az idősebb korosztálynak, vagy a kisebb pénzűeknek szólna, nem nagyon találunk olyan hírdetéseket, amelyek a testesebb, vagy alacsonyabb, nem 20 éves nők divatigényeit hivatottak kielégíteni, nem is beszélve azokról, akiknek pár száz dollárból (számítsa át mindenki a saját pénznemére) kell megoldania az öltözködését, mert bár csinos és divatos akar lenni, de ennyit tud szánni rá. Mert apuka-anyuka nem fizeti ki neki a Guccit és Armanit.

Úgyhogy a labda feldobva! Írjunk mi is magunknak egy nőmagazint, tekintve hogy sem anorexiások, sem agyhalottak, de sajnos gazdagok és fiatalok sem vagyunk, tisztelet a kivételnek. De a kivételnek is lehetnek színvonalas igényei, ki tudja, lehet, hogy néhány dekortikált is visszanöveszti közben a szürkeállományát, és bennünket fog olvasni! Érdekel valakit a kihívás? Várom a jelentkezőket, alapítsuk meg a magyar megfelelőjét a Skint Old Northern Woman (Lerobbant vén északi nő) testvérmagazinnak!

Várom a javaslatokat a címre itt!

Gasztrománc: az új divat

Én ezt a nevet adtam a romantikus szórakoztató-irodalom új válfajának: gasztrománc. A műfaj sajátossága, hogy a történet szereplői szerelem- és párkeresési kísérleteik közben állandóan főznek, recepteket cserélgetnek, kerti tapasztalatokat, vagy piaci leleményeket osztanak meg egymással. Van, hogy a szakácsok nyomoznak, sőt már vámpírszakácsok is feltűntek a színen!

Ez így elsőre úgy tűnik, rendkívül unalmas lehet, nem? Pedig van néhány opusz, ami kifejezetten szórakoztató, sőt kiváló recepteket vagy konyhai praktikákat lehet belőlük ellesni. 

Én először a szépirodalomban találkoztam gasztrománccal, első osztályú írótól, első osztályú történet: Jorge Amado brazil író Flór asszony két férje című regényéről beszélek. Szerencsés kezdet, mert ezután a többi igazán csak ponyvának fogható fel, kevés kivételtől eltekintve. Flór asszony nem unalmas, ellenkezőleg, humoros, édes, elgondolkodtató. Fantasztikus stílusban előadva egy fantasztikus történet egzotikus receptekkel fűszerezve. Európában nehezen készíthetők el az ott leírt ételek, hiszen alaphozzávalókat nehéz, vagy lehetetlen beszerezni. Én 10 évvel a regény olvasása után jutottam el először Brazíliába, ahol kifejezetten Flór asszony miatt utaztam 3 napra Bahíába, ahol a történet is játszódik. Látni akartam a történet színhelyét, érezni az illatokat, megtapasztalni mindazt, amit a mű olvasása közben elképzeltem. És megkóstoltam 3 helyi ételspecialitást, ebből az egyik Flor asszony levese névre hallgatott. Minden képzeletemet felülmúlta az étel, az ízek különlegesek, a "hangulatuk" teljesen amadoi volt.

Emiatt a könyv miatt olvastam utána több népszerű szerzőtől gasztrománcokat. Nora Roberts írt, ha jól tudom, kettőt, mindkettő teljesen felejthető, és egészen unalmas. Majd Maeve Binchytől hármat, melyek szintén nem mozgatták meg sem a képzeletemet, sem az ízlelőbimbóimat. Majd idén nyáron végigküzdöttem magam Debbie Macomber Cédrusvölgy-sorozatán, az utolsó kettőt már annyira untam, hogy be sem tudtam fejezni. Viszont a mellé kiadott szakácskönyvét azóta is használom, és kiváló recepteket gyűjtöttem ki belőle, hármat vagy négyet ki is próbáltam, nagy sikerrel, az egyiket - a brokkolis egytálételt - azóta szinte hetente sütöm. 

De végeredményben a gasztrománcos tapasztalataim mélyen elkeserítettek: imádom az irodalmat, imádom a humort, és szeretem a különleges ételeket. Hogy nem lehet normális regényt írni képzeletből, ételekből, emberi sorsokból? 

Aztán megtaláltam. Természetesen nem adták ki magyarul, mert az írónő még "nem futott be". De Nagy-Britanniában már legalább 10 könyve megjelent. Én ezek közül hatot olvastam el, a többit még nem tudtam megszerezni, de azon vagyok. És magasan jobb, mint fentebb felsorolt híres és sikeres pályatársai hasonszőrű remekei együttvéve. A hölgy Trisha Ashley, nem fiatal, nem szép, nem feltűnősködő. Egy egyszerű brit háziasszony, aki válása után belevetette magát a nagy betűs életbe, valóra váltotta több régi vágyát, álmát, például elköltözött Velszbe, és könyveket kezdett írni. A hozzá hasonló kisemberek, közösségek életéről, apró küzdelmeikről, melyekben nagy szerepet játszik a kertészkedés, a főzés, a közösségbe való tartozás tudatának erősítése, mások segítése, és persze a szerelem utáni vágyakozás, és ha úgy adódik, a felmerülő lehetőségek megragadása. És humoros, szórakoztató. Nem törekszik Pulitzer-díjra az írónő, de van stílusa, és sajátságos látásmódja. öröm elmerülni az ő kicsiny világában, és mindig tartogat valami meglepetést az olvasó számára, nemcsak a sütemények és angol húsos piték terén, hanem  a kerettörténetben is.

Az egyik történetben a család megvásárol egy régi nagy házat, és boszorkány-múzeumot rendeznek be az egyik részében. Mert a nagypapa a helyi fő boszorkány. (Ez nem mesebeli bosziszervezet, hanem inkább régi hagyományőrzők gyülekezete.) Az unoka a ház másik részében csokoládéboltot nyit, és saját készítésű csokiangyalokat gyárt, melyeket internet útján értékesít, megrendelésre. Megtudhatjuk belőle, hogyan kell ilyen üreges csokicsodákat létrehozni, mellesleg. És persze betér egy jóképű hímnemű vevő is.

Egy másik történet a helyi éves ünnepi almáspitesütő-bajnokság kapcsán beszéli el egy házasság széthullásának, majd a feleség új szerelme megtalálásának egyáltalán nem csöpögősre fogott történetét. Nem meglepő, hogy az új szerelem a fő rivális - egyébként híres séf és író - személyében érkezik el a boldogtalan asszony életébe.

A harmadik történet főhőse egy korán, és tragikus hirtelenséggel éppen Karácsonykor megözvegyült nő meséje, aki szintén neves szakács, de az ünnepeket egyedül, house-sitterként (egyre népszerűbb intézmény, a módosabb családok felvigyázót fogadnak, ha otthonukból egy időre elutaznak, aki rendben tartja a házat, és eteti a háziállatokat) vészeli át férje elvesztése óta. Nem számít viszont arra, hogy az öreg családtagok ott szokták ünnepelni a karácsonyt, így kénytelen-kelletlen megtartja számukra az ünnepet, ünnepi vacsorát főz, belecsöppen az életükbe, és közben kiderít néhány családi rejtélyt. Majd betoppan a tulaj is, aki ünnepelt szobrász, és persze jóképű, elviselhetetlen modorú és egyedülálló.

Mindenkinek ajánlom, aki olvas angolul, ki akar kapcsolódni, és csorgatni akarja közben egy kicsit a nyálát. Én megsütöttem egy ünnepi hagyományos angol húsos pitét (mincemeat pie), és fenomenális lett. Középkori angol receptet találtam, ahogy azt eredetileg - valóban hússal - sütötték a XVI. században. (Ezt nem a könyvből, hanem az internetről vadásztam le.) Manapság már hús nélkül, csak gyümölcs, likőr és magvak, valamint a hagyományos fűszerek hozzáadásával készül, kevesen őrzik a régi húsos hagyományt.  De ma is hónapokig érlelik a tölteléket, sokan már augusztusban elkezdik.

Aki irodalmibb élményre vágyik, látogassa meg Flór asszony főzőiskoláját!