Elüzletiesedett irodalom

Ahogy a minap rendszereztem az elektronikus könyvtáramat, bele-beleolvastam néhány régi kedvenc romantikus íróm néhány ismeretlennek tűnő, valamint újabb művébe. Iszonyú csalódás ért. Például olvastam Nora Roberts 2 kisregényét. Elég felejthetők. Az írónő úgy 10 évvel ezelőtt azért lopta be magát a szívembe, mert kedves "hétköznapi" szerelmes regényeit kelta képzelete tündérekkel, boszorkányokkal dobta fel, mégis teljesen hihető történeteket tudott varázsolni a két világ, két stílus keverésével. Úgy tűnt, velem is bármikor előfordulhatna, hogy szóba elegyedek egy kísértettel, vagy akár egy tündérkirállyal. De írt valóban hétköznapi történeteket is, és véres krimiket. Ezeket már nem élveztem annyira, de utazáshoz, elalvás előttre könnyű olvasmányok voltak, némelyik valóban teljesen szórakoztató. 

Azután befutott, már nem kell a színvonallal vagy mondanivalóval törődnie. A neve minden színvonaltalan förmedvényt elad ma már. A történetekből eltűntek a tündérek, a fantázia, a stílusa meg - hát valljuk be - azért soha nem volt igazán irodalminak nevezhető. Régebben nem is az irodalmi Nobel megszerzése vezérelte, hanem a szórakoztatás. Ma, a PÉNZ.

Régebben a történetek szegény, vagy tragikusra fordult életű hősök talpra állásáról, elérhetetlennek tűnő célok kemény küzdelem árán való beteljesítéséről, vagy a vágyott szerelem megtalálásáról szóltak. Ma a történetek sekélyesek, folyik a vér, szörnyű módon elkövetett gyilkosságoknak lehetünk tanúi, és a szereplők pedig pénzért hajtanak, milliomos módon élnek, olyan karriereket futnak be, melyeknek az elindításához is pénz és kapcsolatok kellenek, nem saját erejükből indulnak a hősök, nem a tudásuk alapján érik el, amit elérnek. Ahogy az írónő sem azért ír már, hogy meséljen. 

A könyvek hősei olyan helyeken szállnak meg, olyan italokat isznak, amelyek - saját tapasztalatom szerint - egy minimálbérnél alig többet kereső ember számára megfizethetetlenek. Olyan dolgokat vásárolnak, amelyek egy átlag magyar ember fél évi fizetéséből telnek ki. És ez azért van, mert a valaha volt főállású háziasszony és anya, aki annak idején a háztartási és gyereknevelési fáradalmait kipihenendő írdogált romantikus meséket, ma már hírességként mindezt megengedheti magának. Elfelejtette már, milyen kevés pénzből élni. Így a hősök is olyanokká váltak, mint az írójuk, sekélyessé, érzelgőssé, ráadásul érthetetlenül, logikátlanul reagálnak normális élethelyzetekben. Szánalmas. 

Mi, akik megveszünk egy-egy ilyen könyvet a magyar könyvesboltokban 2-3-4000 forintokért, amit a háztartási pénzünkből kuporgatunk össze, ábrándozunk a pénzünkért arról a francia borról, vagy márkás cipőről, amelyet a szereplők természetes eleganciával megvásárolnak a könyvekben. Ahogy az író is. És mindez a mi pénzünkön! Mert a színvonaltalan történetek bevétele a kiadónak és az írónőnek is megteremti ezt a lehetőséget, amelyet mi nem érhetünk el. Vagy mégis? Persze ha nem vesszük meg ezt a sok fércművet, és csak összegyűjtjük az erre szánt összegeket, év végén talán elmehetünk egy jó étterembe, és megihatjuk az árából azt a bizonyos bort!  

Végszóul, emlékszem Boris Vian egyik szívem csücskét képező regényére, a Tajtékos napokra. A főhős barátja Jean-Sol Partre-rajongó, az író minden művét rohan megvenni, minden pénzét a gyűjtemény gyarapítására költi. Így a legújabb mű, a WC-papírtekercsre írott darab a vágyálma.

Na igen, nem finom kritika, de bárki számára azonnal érthető, nem? Pedig több mint 50 éve írta!

A kérdéses Partre-mű irodalmi értékéről nem szerzünk tudomást ugyan, de az, hogy már a leggyatrább módon kinyomtatva is vagyonokba kerül, fémjelzi Vian nézőpontját. Ma meg a fércműirók - például Roberts - WC-papír minőségű irományait fényes, színes, aranybetűs, nagyon dizájnos kötésben kapjuk meg vagyonokért, és ez a másik véglet.

Vian mindig szarkasztikus humoráról, végletesen acerbikus stílusáról volt ismert. Egy társaságba járt egy időben Jean-Paul Satre-ral és az egzisztencialista írókkal, bizonyos szempontból becsülte műveiket, de nem tartozott közéjük. Ő nem komolykodva és tudálékosan filozofált, durván, élesen, jól érthető allegóriákba burkoltan  fejezte ki cseppet sem hízelgő véleményét a környező világról. 

Ma is odaadnám az évi üveg boromat Vian bármelyik művéért, akármilyen kötésben, (Akár WC-papírtekercsre nyomtatottan is!) Ami nem mondható el sok mai íróról, ezért töltöm le inkább az "alkotásokat" elektronikus formátumú könyvekben, vagy olvasom az internetes könyvtárakban, ingyen. Így van sanszom arra az üveg francia borra, vagy akár egy igazán jó könyvre.

Gasztrománc: az új divat

Én ezt a nevet adtam a romantikus szórakoztató-irodalom új válfajának: gasztrománc. A műfaj sajátossága, hogy a történet szereplői szerelem- és párkeresési kísérleteik közben állandóan főznek, recepteket cserélgetnek, kerti tapasztalatokat, vagy piaci leleményeket osztanak meg egymással. Van, hogy a szakácsok nyomoznak, sőt már vámpírszakácsok is feltűntek a színen!

Ez így elsőre úgy tűnik, rendkívül unalmas lehet, nem? Pedig van néhány opusz, ami kifejezetten szórakoztató, sőt kiváló recepteket vagy konyhai praktikákat lehet belőlük ellesni. 

Én először a szépirodalomban találkoztam gasztrománccal, első osztályú írótól, első osztályú történet: Jorge Amado brazil író Flór asszony két férje című regényéről beszélek. Szerencsés kezdet, mert ezután a többi igazán csak ponyvának fogható fel, kevés kivételtől eltekintve. Flór asszony nem unalmas, ellenkezőleg, humoros, édes, elgondolkodtató. Fantasztikus stílusban előadva egy fantasztikus történet egzotikus receptekkel fűszerezve. Európában nehezen készíthetők el az ott leírt ételek, hiszen alaphozzávalókat nehéz, vagy lehetetlen beszerezni. Én 10 évvel a regény olvasása után jutottam el először Brazíliába, ahol kifejezetten Flór asszony miatt utaztam 3 napra Bahíába, ahol a történet is játszódik. Látni akartam a történet színhelyét, érezni az illatokat, megtapasztalni mindazt, amit a mű olvasása közben elképzeltem. És megkóstoltam 3 helyi ételspecialitást, ebből az egyik Flor asszony levese névre hallgatott. Minden képzeletemet felülmúlta az étel, az ízek különlegesek, a "hangulatuk" teljesen amadoi volt.

Emiatt a könyv miatt olvastam utána több népszerű szerzőtől gasztrománcokat. Nora Roberts írt, ha jól tudom, kettőt, mindkettő teljesen felejthető, és egészen unalmas. Majd Maeve Binchytől hármat, melyek szintén nem mozgatták meg sem a képzeletemet, sem az ízlelőbimbóimat. Majd idén nyáron végigküzdöttem magam Debbie Macomber Cédrusvölgy-sorozatán, az utolsó kettőt már annyira untam, hogy be sem tudtam fejezni. Viszont a mellé kiadott szakácskönyvét azóta is használom, és kiváló recepteket gyűjtöttem ki belőle, hármat vagy négyet ki is próbáltam, nagy sikerrel, az egyiket - a brokkolis egytálételt - azóta szinte hetente sütöm. 

De végeredményben a gasztrománcos tapasztalataim mélyen elkeserítettek: imádom az irodalmat, imádom a humort, és szeretem a különleges ételeket. Hogy nem lehet normális regényt írni képzeletből, ételekből, emberi sorsokból? 

Aztán megtaláltam. Természetesen nem adták ki magyarul, mert az írónő még "nem futott be". De Nagy-Britanniában már legalább 10 könyve megjelent. Én ezek közül hatot olvastam el, a többit még nem tudtam megszerezni, de azon vagyok. És magasan jobb, mint fentebb felsorolt híres és sikeres pályatársai hasonszőrű remekei együttvéve. A hölgy Trisha Ashley, nem fiatal, nem szép, nem feltűnősködő. Egy egyszerű brit háziasszony, aki válása után belevetette magát a nagy betűs életbe, valóra váltotta több régi vágyát, álmát, például elköltözött Velszbe, és könyveket kezdett írni. A hozzá hasonló kisemberek, közösségek életéről, apró küzdelmeikről, melyekben nagy szerepet játszik a kertészkedés, a főzés, a közösségbe való tartozás tudatának erősítése, mások segítése, és persze a szerelem utáni vágyakozás, és ha úgy adódik, a felmerülő lehetőségek megragadása. És humoros, szórakoztató. Nem törekszik Pulitzer-díjra az írónő, de van stílusa, és sajátságos látásmódja. öröm elmerülni az ő kicsiny világában, és mindig tartogat valami meglepetést az olvasó számára, nemcsak a sütemények és angol húsos piték terén, hanem  a kerettörténetben is.

Az egyik történetben a család megvásárol egy régi nagy házat, és boszorkány-múzeumot rendeznek be az egyik részében. Mert a nagypapa a helyi fő boszorkány. (Ez nem mesebeli bosziszervezet, hanem inkább régi hagyományőrzők gyülekezete.) Az unoka a ház másik részében csokoládéboltot nyit, és saját készítésű csokiangyalokat gyárt, melyeket internet útján értékesít, megrendelésre. Megtudhatjuk belőle, hogyan kell ilyen üreges csokicsodákat létrehozni, mellesleg. És persze betér egy jóképű hímnemű vevő is.

Egy másik történet a helyi éves ünnepi almáspitesütő-bajnokság kapcsán beszéli el egy házasság széthullásának, majd a feleség új szerelme megtalálásának egyáltalán nem csöpögősre fogott történetét. Nem meglepő, hogy az új szerelem a fő rivális - egyébként híres séf és író - személyében érkezik el a boldogtalan asszony életébe.

A harmadik történet főhőse egy korán, és tragikus hirtelenséggel éppen Karácsonykor megözvegyült nő meséje, aki szintén neves szakács, de az ünnepeket egyedül, house-sitterként (egyre népszerűbb intézmény, a módosabb családok felvigyázót fogadnak, ha otthonukból egy időre elutaznak, aki rendben tartja a házat, és eteti a háziállatokat) vészeli át férje elvesztése óta. Nem számít viszont arra, hogy az öreg családtagok ott szokták ünnepelni a karácsonyt, így kénytelen-kelletlen megtartja számukra az ünnepet, ünnepi vacsorát főz, belecsöppen az életükbe, és közben kiderít néhány családi rejtélyt. Majd betoppan a tulaj is, aki ünnepelt szobrász, és persze jóképű, elviselhetetlen modorú és egyedülálló.

Mindenkinek ajánlom, aki olvas angolul, ki akar kapcsolódni, és csorgatni akarja közben egy kicsit a nyálát. Én megsütöttem egy ünnepi hagyományos angol húsos pitét (mincemeat pie), és fenomenális lett. Középkori angol receptet találtam, ahogy azt eredetileg - valóban hússal - sütötték a XVI. században. (Ezt nem a könyvből, hanem az internetről vadásztam le.) Manapság már hús nélkül, csak gyümölcs, likőr és magvak, valamint a hagyományos fűszerek hozzáadásával készül, kevesen őrzik a régi húsos hagyományt.  De ma is hónapokig érlelik a tölteléket, sokan már augusztusban elkezdik.

Aki irodalmibb élményre vágyik, látogassa meg Flór asszony főzőiskoláját!