Miért Steinbeck? Vagy miért nem Graves?

Ma megnéztem, hogy áll a 2013. évi irodalmi Nobel-díj esélyeseinek helyzete. A múltkor, amikor Herczeg Ferencről írtam, már sok furcsaságot megtudtam erről a díjról, és az odaítélés procedúrájáról. Anélkül, hogy azt akarnám sugallani, érdemtelenek nyerik el a díjat, meggyőződésem, hogy nemcsak a tehetség, az írói munkásság, hanem egyéb körülmények is közrejátszanak abban, ki kapja meg végül. Sokszor statisztika, vagy az aktuális politikai helyzet döntő befolyással bírhat.

Ma elolvastam egy régebbi cikket arról, hogy hogyan ítélték oda 1962-ben John Steinbecknek a trófeát, hát igen kiakadtam. Nem azért, mert Steinbecket nem tartom nagy írónak, vagy érdemesnek a kitüntetésre. Inkább azért, hogy a többieket miért ítélték "alkalmatlannak". És hogy kik a többiek? 

Megtudhatjuk innen:  http://olvasoterem.com/index.php/2013/01/igy-kapott-nobel-dijat-steinbeck/

Karen Blixen abban az évben meghalt. Én úgy gondolom, ez nem lehet ok, posztumusz díjat is lehet adni. Bár leginkább a Távol Afrikától című művéről ismerjük, ami valljuk be, azért megállja a helyét akár Steinbeck regényeivel szemben is, de rengeteg mesét, novellát is írt, jobbnál jobbakat. Alkalmatlannak a díjra semmiképpen nem nevezném.

Jean Anouilh francia drámaíró többek között azért volt "alkalmatlan", feltételezi a fentebb belinkelt cikk írója, mert előtte való évben is francia díjazottja volt az Alapítványnak, és azévben pedig feltűnt Jean-Paul Sartre, aki később meg is kapta az elismerést 1964-ben. Én nem gondolom, hogy ez például elégséges indok valakivel szemben. Csak a nemzetisége miatt? Ez nem diszkrimináció? Nem nagyon ismerem Anouilh munkásságát, de ifjabb koromban láttam egy drámáját a színházban, és annyira megindított, hogy utána még ötször megnéztem, majd kivettem a könyvtárból, és el is olvastam. A Phaedra volt az. Persze, mítosz, de nem ókori mondanivalóval. Csodálatos élmény volt. Ha mást nem is írt volna, is alkalmasnak vélném arra a fránya Nobel-díjra. 

Lawrence Durrell azért nem felelt meg, mert csak 1 műve, az Alexandriai négyes - ami egyébként 4 kötet - alapozta meg a nevezését. Mivel én egyetlen művét sem olvastam, nem tudom megítélni a tehetségét, vagy a munkája minőségét. Én csak az öccse humoros regényeiből (Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, stb.) ismerem az ifjúkori csínyeit és ténykedését, de e cikk után el fogom olvasni, csak hogy ne maradjak elfogult és tudatlan. Mellesleg szerintem 1 mű is lehet annyira értékes, hogy megérdemelje a figyelmet. Én például nem tudom, hogy Proust milyen más műveket írt Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamon kívül, de nem hiszem, hogy más kapásból tudna mondani még egyet. És azért az elég jó, nem?

És végül, de nem utolsó sorban, ami mélységesen felháborít, felbosszant és habzik a szám tőle, mert az egyik nagyon nagy kedvencem, az a szintén alkalmatlannak ítélt Robert Graves. Robert Graves!!!! Mert "bár írt néhány történelmi regényt, de azért inkább költőnek tartották, és előző évben is költő nyert!" Hát ez azért vérforraló. Mi az, hogy habár írt néhány történelmi regényt? A legjobb ókori és mitológikus témájú történelmi regényeket írta ő. Ki ne olvasta volna az Én, Claudius és a Claudius, az isten címűeket? Vagy Az Aranygyapjút? Szegényebbek lennénk, ha nem írta volna meg. És gyermekkorom nagy favoritja volt a Jézus király. Graves polihisztor volt, aki tökéletesen eligazodott a történelem és a művészetek útvesztőiben is, és nyilvánvaló klasszikus műveltségén, valamint filológiai felkészültségén túl kellett lennie zenei érzékének is, verseiből ítélve. 

A cikk szerint amiért kizárták az esélyesek közül, hogy bár jó költő volt, de Ezra Pound jobb volt, és mivel meghalt, neki már nem lehetett díjat adni. Hát ha valami diszkrimináció...

És Ezra Poundot viszont ismerem, olvastam költeményeit. Emlékezetes élményem, hogy egyetemista társam adott a kezembe egy folyóiratot, amelyben megjelent egyik canto-ja. A vers nemcsak a társam, hanem számomra is teljességgel érthetetlen volt. A költemény másfél oldalnyit tett ki a lapban, minden második szó mellett pici számok, alul az apróbetűs magyarázat. A magyarázat 3 oldalnyi helyet foglalt el a vers alatt és után is. Milyen költő az, akinek a versét nem lehet felfogni? Akinek a művét magyarázni kell a célközönség számára? Nekem az a vers, amire emlékezni lehet, amit idézni lehet alkalmakkor, mikor valamilyen látvány, élmény vagy esemény felidézi. Mert képes felidézni. Ezra Poundot nem lehet felidézni. És nem szeretem Kosztolányi Dezső verseit általában, de ha látok egy gyönyörű színt, eszembe jut a Mostan színes tintákról álmodom. Hát nekem ez a költészet, ez a vers. Nem az, amira azt mondjuk, "amikor ezt írta a költő, erre gondolt". Arany János után szabadon: Gondutta a fene!

Szóval, én 1962-ben - nem könnyű döntéshozatal után - mégis Robert Gravesnek adtam volna azt a Nobelt. Bár én elfogult vagyok, és be kell valljam, Steinbecknek egyetlen nagy regényét sem sikerült elejétől végig elolvasnom. Az Édentől keletre címűt a feléig bírtam, a filmet látva - James Deannel - szereztem tudomást a folytatásról. És azóta is úgy gondolom, ez az egyik olyan ritka filmalkotás, amelyik jobban élvezhető, mint az eredeti mű, a regény. Mert az első részét, ami borzasztóan nyomasztó, és leginkább Truman Capote Hidegvérrel-ére emlékeztet, a rendező bölcsen kihagyta.

Steinbecknek inkább a könnyedebb hangvételű regényeit szeretem, tele sötét humorral, a nyomorultak iránti mélységes megértéssel, alig leplezett társadalom-kritikával. A Kék öbölt, a Szerelemcsütörtököt.  

Mentségemre, sok írót túl korán, túl fiatalon olvastam, így Steinbecket is. Lehet, ha most ugranék neki, máshogy érezném, hiszen Tolsztoj Háború és békéjét is csak később, harmadszori nekifutásra voltam képes végigolvasni, Márquez Száz év magányát pedig ötödszörre, és ez ma az egyik nagy kedvencem. Mégsem gondolom, hogy az Édentől keletre, vagy az Érik a gyümölcs, jobb lenne, mint Graves bármely igényesen megírt történelmi regénye. Legfeljebb más. És egy zsűri nem lehet elfogult, se pro, se kontra. És főleg nem nem, vallás és felekezet, bőrszín vagy politikai hozzáállás, mitöbb nemzetiség alapján kellene ilyesmit eldönteni. Jól látom?

Amiért nem kapta meg Herczeg Ferenc az Irodalmi Nobel-díjat 1925-ben...

Jól utánanéztem, miért hallgatták el Herczeg Ferencet olyan sokáig, és szerintem még ma is.  Megdöbbentett, amit találtam róla, több okból. Az egyik az, hogy gyerekkorom óta szerettem, de nem tudtam róla szinte semmit, ami rám nem jellemző. Mindig mindennek utánanéztem, aki-ami érdekelt, vajon miért hagytam ki éppen őt? A másik, hogy nem volt magyar, mégis ő vált a 30-as évek magyar írófejedelmévé olyan kortársak mellett, mint Mikszáth, Móricz, Gárdonyi, Babits, Kosztolányi és még sorolhatnám elismert nagyjainkat. 

Hegedűs Géza írta róla azt a rövid életrajzot, amiből jelen ismereteimet szereztem. Az írás megtalálható az interneten. Erre az életrajzra pedig a Wikipédiában találtam rá, természetesen.

Tehát röviden, Franz Herzog Versecen született német kereskedőcsaládban, az édesapja volt a város polgármestere. A család anyanyelve a német volt, fiuk is csak az iskolában kezdte el tanulni a magyar nyelvet. Jobban elsajátította, mint sok magyar. Fiatalon megnyert egy irodalmi pályázatot, melyben Mikszáth is a zsűri tagja volt. A karrierjét egy szerencsétlen eseménynek köszönhette, fiatalon párbajra hívott egy katonatisztet, akit a párbajban megölt. Ezért 4 havi börtönbüntetést kapott, s fogsága idején írta meg azt a művet, amivel berobbant a magyar irodalmi életbe. Romantikus dolognak tartotta akkoriban a nagyközönség, hogy a "gyilkos író" a börtönben írta a nagy művét, ezért figyeltek fel rá. 

Nem térek ki arra, hogy milyen lapoknak dolgozott, milyen társaságoknak, bizottságoknak volt tagja, mindezt tudós forrásokból meg lehet ma már tudni (lásd fentebb!). Politikai karrierje irodalmi elismertségével együtt fejlődött, országgyűlési képviselő is volt hosszabb ideig, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Liberális beállítottságú ember volt, aki kemény munkával szerzett magának megbecsülést. Végül olyannyira magyarrá lett, hogy hazája melletti elkötelezettsége nacionalizmusba torkollott. De soha nem vált a fasizmus támogatójává, voltaképpen a Horthy-korszakban inkább belekényszerült politikai karrierje miatt abba a szerepbe, ami végül a bukásához vezetett. De ez nem rontja le műveinek, munkásságának értékét.

Legjobb műveinek novelláit és színműveit tartja az irodalomtörténet, de történelmi regényei és korrajzai is elismertek voltak. Minden történelmi regénye magyar történelem által ihletett darab, gyönyörű nyelvezetű, alapos kutatómunka után megírt opusz. Az élet kapuja című műve volt az, amely miatt a Magyar Tudományos Akadémia 1925-26-27-ben felterjesztette irodalmi Nobel-díjra. 

Hogy miért is nem kapta meg? Talán mert annyira magyar szemszögből szemlélte a megírt eseményeket, hogy valójában "vádirat" lett a regényből, vádirat Európával szemben. Mert a regény a Mohácsi Vész története, annak történelmi és politikai hátterét és kihatásait is elemzi. Herczeg Ferenc arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország állította meg a törököket, így Európa megmenekült, viszont Magyarország meggyengült, majd széthullott. Mindezt a hálátlan, önfeláldozásunk árán megmentett Európa tétlenül nézte, és nem sietett a magyarság segítségére sem a törökökkel, sem az osztrákokkal szemben, mint ahogy később sem, soha. Én nem gondolom, hogy nem volt igaza Herczeg Ferencnek, bár alapvetően megértem, ha egy európai bírálóbizottság esetleg nem volt a benyújtott pályamű által sugalltaktól nagyon elragadtatva.

Nem segített a Nobel-díj elnyerésében az a tény sem, hogy 1925-ben a "nyertes befutó" éppen George Bernard Shaw lett. Én talán elfogult vagyok Herczeg Ferenccel szemben, de azért tény, hogy Shaw-t "megverni" egy irodalmi versenyben kemény dió lett volna, és ma is az lenne. A következő 2 évben olyan két nyertes volt, akikről szinte semmit nem tudok, az 1926-os győztesnek még a nevét sem hallottam soha. 1927-ben Henri Bergson vitte el a pálmát és díjat, aki nem irodalmár, hanem filozófus. Mindhárom Nobel-díjas nyugat-európai, hát csoda, ha a mi Herczegünk alulmaradt?

Üdítő befejezésként idézném George Bernard Shaw-t:

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit." 

Herczeg Ferenc is nyilván erre a következtetésre jutott, hiszen német létére ezen a nyelven írta életművét, és mindig tökéletesen és pontosan fejezte ki magát. Nem az ő hibája, hogy a hálátlan utókor elfelejti, magyarabb magyar volt, mint aki annak születik.

A pénteki napom

Az elmúlt pénteken bebuszoztam az óvárosba cigarettát venni. Szeretek itt Montevideoban buszon utazni, mert mindig történik valami. Olyan az utazás, mintha egy könyvben olvasnám, vagy filmen nézném: én jelen vagyok, de nem veszek részt az események alakításában, csöndes szemlélő vagyok.

Magammal vittem egy könyvet, hogy majd olvasok. Herczeg Ferenc - gyermekkorom egyik kedvence - valamelyik könyvét vettem magamhoz, azért nem emlékszem, melyiket, mert végül nem volt alkalmam  kinyitni sem.

Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon miért felejtették el honfitársaim Herczeg Ferencet, akinek jó stílusa, humorérzéke volt, műveinek nagy része színdarab vagy novella, de én soha nem láttam sem a TV-ben, sem színházban egyetlen művét sem, tanulmányaim során a neve sem merült fel íróink között. Nekem nagyapám adta a kezembe gyerekkoromban a Gyöngyöm című mesegyűjteményét, amit imádtam. Majd olvastam egy regényét is, a Lánszky-motor című alkotást, amely nyugodtan lehetett volna bármely 30-as évekbeli Jávor Pál -film forgatókönyve is. Egy nem túl komoly mondanivalójú szerelmi regény volt, de a korrajza tökéletes. Nagyapámnak nem volt meg több könyve, és az iskolai könyvtárakban sem találtam mást. Itt Montevideoban az Uruguayi Magyar Otthon raktárában rengeteg régi könyv van ládákba csomagolva, mert már nem tudnak magyarul olvasni az ittélők. Így magamhoz vettem Herczeg Ferenc valamennyi meglévő alkotását, és boldogan fogyasztom. 20 könyvet találtam. És megdöbbenéssel olvastam, hogy az egyik alkotása - egy történelmi regénye - annak idején irodalmi Nobel-díjra jelöltetett. Akkor elismerten jó írónak kellett lennie, miért felejtettük el? Ezen gondolkodtam, és elhatároztam, hogy utánajárok, mi vele a baj. Nyilván nem az írói vénája, hanem valami politikai vagy ideológiai humbug lehet, ha rájövök, megírom.

Révületemből hirtelen ismerős zene élesztett fel. Mellettem két utcazenész játszott spanyol flamenco-t, Paco de Luciát. És nem is rosszul, meglepő módon.  Itt ez szokás, hogy különféle tehetségű és tehetségtelen "zenészek" gitárral felszállnak a buszra, és 1-2 dalt előadnak, majd körbejárnak kalappal. A színvonalra tekintet nélkül mindig adnak nekik az emberek pénzt, és mindig megtapsolják őket. A buszokon általában a sofőr teljes hangerőre kapcsolja a rádiót, hogy az utasok is jól hallhassák az adást. Csak akkor nem zene szól, ha a rádió meccset közvetít. Az önjelölt Paco műsoráig kellemes smooth jazz szólt, de időnként - idősebb sofőr esetében - tangó van, a fiatalok pedig sajnos főleg a mai szörnyű gépzenés slágereket játsszák. De ez kellemes út volt.

Visszafelé sem volt lehetőségem olvasni, mert nagy tömeg volt a buszon, és teljesen olyan érzésem volt, mintha hirtelen New Yorkba csöppentem volna. Fiatal sofőr, fiatal kalauz. Gépesített slágerzene, teljes hangerővel. Egy srác békésen ebédelt műanyagtányérkából a rokkantaknak fenntartott ülésen, miközben az idősebb utasok felette álltak mint heringek a pléhdobozban. Egy másik utas szorongatta a mate-teás termoszkáját, és időnként gusztustalanul szürcsölt belőle. Bár ki van írva a buszon, hogy nem lehet sem enni, sem inni, főleg nem matét szürcsölni. De sebaj, a szabályok, mint tudjuk, azért vannak, hogy meg lehessen szegni őket, és ez egy szabad, demokratikus ország.

A fő attrakció a kalauz volt. Hát, Gabika, ifjúkorunkban feltűnősködve vihogtunk volna, és lencsibaba-szemünket forgatva (idézet szépemlékezetű Cimbicombi barátunktól!) próbáltuk volna felhívni magunkra a figyelmét. A fiú úgy 20 éves lehetett, kigyúrt testtel, gyönyörű indiánmintás tetoválással izmos felkarján, bronzbarna bőrrel, kékesfekete, "brillantinos" fürtökkel, pici fülbevaló az egyik fülcimpájában, bőrszíjra fűzött csontgolyókból készült lánc a nyakában, szépvonalú szájjal, egyenes orral, derékszögű állkapoccsal, 64 hófehéren villogó foggal. Sötét napszemüveget viselt, minden nővel flörtölt. Igazi latin szépség. És meglehetősen tisztában a saját értékeivel. Nem volt olyan nő a buszon, kortól függetlenül, aki rajta ne felejtette volna a szemét. Mulatságos volt nézni, mit ki nem találtak, hogy észrevetessék magukat. Az egyik idősebb hölgy a kóláját nyittatta ki vele! Hirtelen mindenkinek akadt valami kérdése, amit csak ő tudhatott megválaszolni, legalábbis a kérdező szerint. A fiú rendkívül élvezte a központosított figyelmet. Én közvetlenül mellette ültem, és bevallom, nem tudtam Herczeg Ferencre koncentrálni, mert az a bronzszínű tetovált felkar megakadályozott benne. Kifejezetten sajnáltam, amikor le kellett szállnom a buszról.