Miért Steinbeck? Vagy miért nem Graves?

Ma megnéztem, hogy áll a 2013. évi irodalmi Nobel-díj esélyeseinek helyzete. A múltkor, amikor Herczeg Ferencről írtam, már sok furcsaságot megtudtam erről a díjról, és az odaítélés procedúrájáról. Anélkül, hogy azt akarnám sugallani, érdemtelenek nyerik el a díjat, meggyőződésem, hogy nemcsak a tehetség, az írói munkásság, hanem egyéb körülmények is közrejátszanak abban, ki kapja meg végül. Sokszor statisztika, vagy az aktuális politikai helyzet döntő befolyással bírhat.

Ma elolvastam egy régebbi cikket arról, hogy hogyan ítélték oda 1962-ben John Steinbecknek a trófeát, hát igen kiakadtam. Nem azért, mert Steinbecket nem tartom nagy írónak, vagy érdemesnek a kitüntetésre. Inkább azért, hogy a többieket miért ítélték "alkalmatlannak". És hogy kik a többiek? 

Megtudhatjuk innen:  http://olvasoterem.com/index.php/2013/01/igy-kapott-nobel-dijat-steinbeck/

Karen Blixen abban az évben meghalt. Én úgy gondolom, ez nem lehet ok, posztumusz díjat is lehet adni. Bár leginkább a Távol Afrikától című művéről ismerjük, ami valljuk be, azért megállja a helyét akár Steinbeck regényeivel szemben is, de rengeteg mesét, novellát is írt, jobbnál jobbakat. Alkalmatlannak a díjra semmiképpen nem nevezném.

Jean Anouilh francia drámaíró többek között azért volt "alkalmatlan", feltételezi a fentebb belinkelt cikk írója, mert előtte való évben is francia díjazottja volt az Alapítványnak, és azévben pedig feltűnt Jean-Paul Sartre, aki később meg is kapta az elismerést 1964-ben. Én nem gondolom, hogy ez például elégséges indok valakivel szemben. Csak a nemzetisége miatt? Ez nem diszkrimináció? Nem nagyon ismerem Anouilh munkásságát, de ifjabb koromban láttam egy drámáját a színházban, és annyira megindított, hogy utána még ötször megnéztem, majd kivettem a könyvtárból, és el is olvastam. A Phaedra volt az. Persze, mítosz, de nem ókori mondanivalóval. Csodálatos élmény volt. Ha mást nem is írt volna, is alkalmasnak vélném arra a fránya Nobel-díjra. 

Lawrence Durrell azért nem felelt meg, mert csak 1 műve, az Alexandriai négyes - ami egyébként 4 kötet - alapozta meg a nevezését. Mivel én egyetlen művét sem olvastam, nem tudom megítélni a tehetségét, vagy a munkája minőségét. Én csak az öccse humoros regényeiből (Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, stb.) ismerem az ifjúkori csínyeit és ténykedését, de e cikk után el fogom olvasni, csak hogy ne maradjak elfogult és tudatlan. Mellesleg szerintem 1 mű is lehet annyira értékes, hogy megérdemelje a figyelmet. Én például nem tudom, hogy Proust milyen más műveket írt Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamon kívül, de nem hiszem, hogy más kapásból tudna mondani még egyet. És azért az elég jó, nem?

És végül, de nem utolsó sorban, ami mélységesen felháborít, felbosszant és habzik a szám tőle, mert az egyik nagyon nagy kedvencem, az a szintén alkalmatlannak ítélt Robert Graves. Robert Graves!!!! Mert "bár írt néhány történelmi regényt, de azért inkább költőnek tartották, és előző évben is költő nyert!" Hát ez azért vérforraló. Mi az, hogy habár írt néhány történelmi regényt? A legjobb ókori és mitológikus témájú történelmi regényeket írta ő. Ki ne olvasta volna az Én, Claudius és a Claudius, az isten címűeket? Vagy Az Aranygyapjút? Szegényebbek lennénk, ha nem írta volna meg. És gyermekkorom nagy favoritja volt a Jézus király. Graves polihisztor volt, aki tökéletesen eligazodott a történelem és a művészetek útvesztőiben is, és nyilvánvaló klasszikus műveltségén, valamint filológiai felkészültségén túl kellett lennie zenei érzékének is, verseiből ítélve. 

A cikk szerint amiért kizárták az esélyesek közül, hogy bár jó költő volt, de Ezra Pound jobb volt, és mivel meghalt, neki már nem lehetett díjat adni. Hát ha valami diszkrimináció...

És Ezra Poundot viszont ismerem, olvastam költeményeit. Emlékezetes élményem, hogy egyetemista társam adott a kezembe egy folyóiratot, amelyben megjelent egyik canto-ja. A vers nemcsak a társam, hanem számomra is teljességgel érthetetlen volt. A költemény másfél oldalnyit tett ki a lapban, minden második szó mellett pici számok, alul az apróbetűs magyarázat. A magyarázat 3 oldalnyi helyet foglalt el a vers alatt és után is. Milyen költő az, akinek a versét nem lehet felfogni? Akinek a művét magyarázni kell a célközönség számára? Nekem az a vers, amire emlékezni lehet, amit idézni lehet alkalmakkor, mikor valamilyen látvány, élmény vagy esemény felidézi. Mert képes felidézni. Ezra Poundot nem lehet felidézni. És nem szeretem Kosztolányi Dezső verseit általában, de ha látok egy gyönyörű színt, eszembe jut a Mostan színes tintákról álmodom. Hát nekem ez a költészet, ez a vers. Nem az, amira azt mondjuk, "amikor ezt írta a költő, erre gondolt". Arany János után szabadon: Gondutta a fene!

Szóval, én 1962-ben - nem könnyű döntéshozatal után - mégis Robert Gravesnek adtam volna azt a Nobelt. Bár én elfogult vagyok, és be kell valljam, Steinbecknek egyetlen nagy regényét sem sikerült elejétől végig elolvasnom. Az Édentől keletre címűt a feléig bírtam, a filmet látva - James Deannel - szereztem tudomást a folytatásról. És azóta is úgy gondolom, ez az egyik olyan ritka filmalkotás, amelyik jobban élvezhető, mint az eredeti mű, a regény. Mert az első részét, ami borzasztóan nyomasztó, és leginkább Truman Capote Hidegvérrel-ére emlékeztet, a rendező bölcsen kihagyta.

Steinbecknek inkább a könnyedebb hangvételű regényeit szeretem, tele sötét humorral, a nyomorultak iránti mélységes megértéssel, alig leplezett társadalom-kritikával. A Kék öbölt, a Szerelemcsütörtököt.  

Mentségemre, sok írót túl korán, túl fiatalon olvastam, így Steinbecket is. Lehet, ha most ugranék neki, máshogy érezném, hiszen Tolsztoj Háború és békéjét is csak később, harmadszori nekifutásra voltam képes végigolvasni, Márquez Száz év magányát pedig ötödszörre, és ez ma az egyik nagy kedvencem. Mégsem gondolom, hogy az Édentől keletre, vagy az Érik a gyümölcs, jobb lenne, mint Graves bármely igényesen megírt történelmi regénye. Legfeljebb más. És egy zsűri nem lehet elfogult, se pro, se kontra. És főleg nem nem, vallás és felekezet, bőrszín vagy politikai hozzáállás, mitöbb nemzetiség alapján kellene ilyesmit eldönteni. Jól látom?

Könyvkatedrális: Montevideo Hírmondója: Vámpírok alkonya

Ma megjelent a Montevideo Hírmondója lap 2. száma újabb 20 cikkel, de ez a kedvencem. Aki ismer, jól érti, miért.

http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

 

"Az El Diário uruguayi napilap 2013. szeptember 4-i számában Laura Fort megdöbbentő régészeti szenzációról számolt be.  Perperikovban, Bulgária déli részén Nyikolaj Ovcsarov bolgár régész jelentette be a megdöbbentő leletet:  a  középkorban, a XIII. vagy XIV. században élt férfi maradványait, akit vasszöggel szíven szúrtak, hogy halála után ne tudjon vámpírrá változni.

„A férfi 35-40 éves lehetett, amikor meghalt. A fogai között talált bronz pénzérmék korából megállapítható, mikor élhetett. A törzse bal oldalán, a nyaka és mellkasa között egy vasból készült  éket találtunk.” – mondta el a régész a sajtónak.

A vámpírhagyományt, mely a pogány hitvilágban gyökerezik, a középkorban a Balkán-félszigeten az ortodox kereszténység őrizte meg, mely szerint vas helyett használhattak fakarót is, mellyel átszúrták az elhúnyt szívét, vagy befedték parázzsal, és összekötötték a végtagjait, megakadályozandó, hogy vámpírként támadjon fel.

Tavaly júniusban hasonló leletről számoltak be, Szozopolban, a Fekete-tenger partján fekvő üdülővárosban, rábukkantak egy VIII-IX. században élt férfi maradványaira, a szívét egy vasszöggel szúrták át, mely nagy megrendülést váltott ki a balkáni országban.

Bozsidar Dimitrov, a Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója magyarázata szerint ezt a fajta  rítust csak azokon gyakorolták, akiket gonosznak tartottak, vagy akik a közösség számára megmagyarázhatatlan vagy érthetetlen dolgokkal foglalkoztak életükben, mint például orvoslás vagy tudományos kísérletek. Ezekről azt hitték, hogy haláluk után vámpírrá válnak, majd visszatérnek, hogy kínozzák és gyötörjék az élőket, és éjszakánként a vérüket igyák. 

A vámpírhitnek ősi hagyományai vannak. A sumer mitológia ismeri a vérivó Akhkharut, a babiloni démonok között találhatunk vámpírszerű lényeket, Lilukat, akik éjjel vadásznak, főleg állapotos nőkre és csecsemőkre. A zsidó hitvilág egyiküket Lilith-tel azonosítja. Az indiai mitológia vérszipoly démonai a rákshaszák, és a vetala egy élőhalott, mely fejjel lefelé lóg a fákról a hamvasztásra kijelölt területeken és a temetőkben. Hasonlóan a jól bevált azonosításhoz, e lényeket is kapcsolatba hozták a denevérekkel. A kínaiak ugráló holttestekben hittek, akik az életerőt szívják el a donortól. De találunk megfelelést az egyiptomi és görög mitológiában is.

 

"A rómaiak szerint a kuvik olyan éjszakai madár, mely emberi húsból és vérből táplálkozik. Ebből a szóból ered a strigoi kifejezés, melyet a románok használnak a vámpírokra, és innen jön az albán Shtriga név is, azonban a róluk szóló mítoszokon érződik a szláv befolyás.

A 'strigoi' kifejezés az ősi görök 'strix' szóból ered, mely kuvikot jelent, továbbá boszorkányt és démont is. A vámpírok népszerűvé válása előtt leginkább azokra az élőhalott vámpírokra használták, melyek időnként visszatértek sírjukból. Emellett olyan élő személyeket is jelöltek vele, akik bizonyos természetfeletti erőkkel bírtak, beleértve a szellemi vámpirizmust is, melynek folytán élőhalott strigoiként tértek vissza az életbe. Ezek az emberek gyakran burokban születtek, vagy kis farokkal gerincoszlopuk végén. A keleti és közép-európai néphitben általában egy élőhalott strigoinak első áldozata a családja.

Az óorosz pogányellenes alkotás, a Szent Grigorij szava (11-12. században íródott) megemlíti, hogy a többistenhívő oroszok áldozatokat mutattak be a vámpíroknak." (Háger Andrea)

Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című művéből megtudhatjuk, hogy a sumer vérivó Akhkharu a görög mitológiában Achérónként él tovább, és az írek hiedelemvilágában már mint a Pokol megszemélyesítője szerepel, aki egy olyan szörnyeteg, akinek a testében további szörnyek élnek."

 

Csak 3 dolog, amiért ez a hír oly kedves a szívemnek:

Valaha régész szerettem volna lenni, így minden archeológiával kapcsolatba hozható téma lázba tud hozni.

Jorge Luis Borges az egyik kedvenc íróm.

Acheron, hát igen. Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter fantasy-sorozatának főfőfő mellékszereplője! A barátnőim tudják, hogy életem igazi nagy szerelme - vagyis lenne, ha igazándiból létezne. Egy isten, akinek van humora, pl. a könyvben a kedvenc együttese az Isten Csapása (Godsmack-gothic rockot játszó amerikai banda)!

Csak néhány mondat erről kitérőként, mert nemrég történt, hogy az egyik Acheronnal kapcsolatos kérdésemre kielégítő választ kaptam.

Kenyon regénysorozata érdekes világba kalauzol, a mai Egyesült Államokban játszódik minden egyes darab, főként New Orleansban, de vannak más helyszínek is. Még Alaszka is áldozatul esik görög istenségek, démonok és vámpírok inváziójának. De megjelennek egyéb isteni panteonok egyes tagjai is, sumerek, germánok, kelták, még indián halhatatlan szellemek is. És hát Acheron, aki atlantiszi. A sorozat fő vonzereje számomra, hogy a görög mitológián alapul majd minden szereplő ténykedése. Egyes tényeknek vagy személyeknek könnyű utánajárni, de van néhány olyan, amelyre nem találtam eddig kielégítő választ. Például Acheron alakja. Persze, mint alvilági folyót ismerjük. De a neve másik része - Partenopeusz - egy kevéssé ismert, töredékesen fennmaradt, véres mondatöredék  2 mondatán kívül nem magyarázható meg.

A fantasy-sorozatban Acheronról megtudhatjuk, hogy az utolsó atlantiszi isten, aki az atlantiszi Pokol ura, és az utolsó ítélet elhozója, azaz jövőbelátó sorsistenség. Kiderül továbbá, hogy embernek született, és fiatalon meggyilkolták, de az édesanyja, az atlantiszi pusztító istennő, és a szeretője, Artemisz feltámasztották, azaz megitatták a vérükből. Ezáltal úgymond vámpírrá vált. Tehát a pokol szörnyetege, aki vért iszik. És sok évi hiábavaló kutatás után véletlenül találtam rá Borges könyvére, aki abban teljesen kielégítő alapokra helyezte Acheron alakjának addig érthetetlen eredetét. De bevallom, a sumer mítoszok közt nem kerestem, így a Háger Andrea által közreadott szövegben föllelt Akhkháru alakja nem merült föl, mint lehetőség. És ez volt az utolsó láncszem.

Tehát a Robert Graves által követett módszer szerint levezetve: A sumer és egyéb kis-ázsiai istenségek alakjai bekerültek a görög mitológiába, egyesek, mint Artemisz és Apollón, teljesen  "eredeti görög" istenekké avanzsáltak, mások viszont elvesztették jelentőségüket, és egyszerű démonokká, szörnyetegekké, esetleg baljóslatú folyók szellemeivé váltak. És egy idő után nem világos már, miért is kapnak hősök vagy szellemek, szörnyek vagy óriások bizonyos szerepeket egyes mondákban, mert alakjuk, így teljes történetük is homályba veszett. A meséket a görög világ alkonya után átvették a rómaiak, etruszkok, majd a germánok és kelták, és tovább fakultak az emlékek, de időnként még ma is talál valaki 1-2 elfeledett írást, amelyből újabb töredékek kerülnek elő. Így őrizte meg Acherón valós alakjának egy újabb kis mozaikját a kelták emlékezete, akik közvetítésével Borges megírta nyúlfarknyi kis szócikkét a Képzelt lények könyvében. És nyilván Sherry Kenyon is szereti Borgest, mert elolvasta, és továbbképzelte.