Emlékszem, 4 éves voltam, amikor először álmodtam azt, hogy meghalok. Ordítva, zokogva ébredtem, a szüleim alig tudtak megnyugtatni. Attól kezdve meséltem magamnak minden éjjel, elalvást segítendő. És a mai napig tartó álom-fantáziában én halhatatlanná váltam. És az évek során egyre boldogtalanabbá, amiért nem tudok meghalni.(Álmomban, legalábbis.)
Rettegtem a haláltól, és gyerekként, majd ifjúként nem tudtam felfogni, miért kell az embernek megöregedni, majd elmúlni. Akkoriban - és nagyon sokáig - egyiptológus szerettem volna lenni, és pontosan a halálhoz fűződő képzeteik voltak azok, ami az ókori néphez való kötődésemet elősegítette, majd erősítette. Teljesen meg tudtam érteni, hogy nem akarták elhagyni az életüket, és hogy még a testüket is meg akarták őrizni a későbbi visszatérés érdekében.
Végül elolvastam a régi indiai mesét Szávitriről, a bátor királylányról, aki összebarátkozott Jámával, a halál istenével, és filozófiai eszmecseréjük során bölcs válaszaival - mely a halál megértéséről és elfogadásáról, annak szükséges voltáról szólt - kiérdemelte, hogy kívánságai teljesüljenek. És végül visszakapta Jámától szerelme megkötözött lelkét, amit visszaültethetett a halott testbe, ezáltal férje újra életre kelt, de a kiesett időre úgy gondolt vissza, mintha aludt volna. (Illés Endre: Szávitri)
Hetekig gondolkodtam a mesén, újra és újra elolvastam. Végül megértettem, és azóta nem félek a haláltól. Amitől ma félek, az a halhatatlanság, Az, hogy ha túl sokáig élek, megfakul a világ, nem tud már semmi újat nyújtani, és hogy el kell veszítenem mindenkit, akit szeretek.
Az irodalomban és képzőművészetekben a Halál mindig férfi, és általában kaszával vagy csuklyás köpenyben, csontvázként ábrázoltatik. Ingmar Bergman filmjében, A hetedik pecsétben, fekete csuhában, mint egy szerzetes. Én Szávitri története óta egy szomorú, sötét, nagyon szép férfinak képzelem el. Ezzel szemben az Álomra soha nem gondoltam személyként. Ahogy Michael Ende Végtelen történetében Fantázia egy birodalom, terület, úgy nekem az Álom is mindig ekként jelent meg a képzeletemben. Mint ahogy a Momo című meséjében az Idő meg egy állandóan változó korú emberként.
Azután tegnap végül hozzájutottam Neil Gaiman - igen, még mindig itt tartok, - Sandman-képregény sorozatának 77 füzetéhez digitális kiadásban, ahol az Álom egy szomorú, sötét, nagyon szép férfi képében szerepel, míg a Halál egy gyönyörű, bohém, vidám fiatal nő.
És akkor eszembe ötlött, hogy a régi mítoszokban nagyon sok helyen a Halál valóban nő, a holdistennő egyik megszemélyesítője. A görög mitológiában pedig Morpheus az Álom istene, aki férfi.
Ennek ellenére nekem a Halál már mindig Jáma képében fog megjelenni a képzeletemben, és mint szerelmes típusú nő, jobban szeretném, ha a halálom pillanatában őt láthatnám, nem egy vihorászó csitrit. (Az én lelkemet meg sem kell majd kötöznie, szívesen követem akárhová. Egy jó pasit? Hát persze.)
Ha író lehetnék, szívesen írnék egy könyvet a Halálnak, a Halálról, ahogy én ma látom "őt". Szomorú és magányos férfi lenne, aki elmesélné a történeteket, melyeket hivatása teljesítése közben megtudott. Aki szenved attól, hogy mindenki féli, hogy nincs barátja, nem tartozik senkihez és sehová. Hogy soha nem tud megszabadulni a kötelezettségeitől, mert számára nincs elmúlás. És már mindent látott. Mi jöhet neki még ezután? Neki még álmai sincsenek. Számára a halál örök, álom és élet nélkül.
