Beagle: Az utolsó egyszarvú - mítikus allegóriákba öltöztetett tündértanmese

Eljutottam tervszerű olvasási projektem során Beagle következő könyvéhez, jelenleg a mű felét már az éj folyamán elolvastam. És el vagyok bűvölve, elvarázsolt a mese, különös tekintettel a műbe kicsit ironikus felhanggal, de nagy szeretettel beleszőtt kelta és angolszász, skandináv és görög mítikus lények és legendamorzsák rendszeres felbukkanására. 

A meseszövés pontosan olyan allegóriákra épül, mint bármely ősi monda vagy legenda. És az őshagyományra, mely - nem is lassan - a mániámmá kezd válni. Ámde ebben a könyvben az őshagyomány olyan elementáris erővel, olyan egyértelműen nyilvánul meg, hogy kétség sincs afelől, valójában mivel is van dolgom.

Ha nem volna a mesének olyan finom fátyolszerűen szőtt tündérmesei hangulata és eszközei, azt gondolnám, az emberi természetről szóló tanmesét olvasok.Pedig ki nem állhatom a tanmeséket, mert erőszakkal akarnak olyan megoldásokat sugallni az embernek, - persze szigorúan jobbító szándékkal, - melyek tőle esetleg teljesen idegenek.Itt azonban sem erőszaktétel, sem megoldási javaslat sugallása nem történik. Inkább mélypszichológiai esettanulmány, filozófikus töprengés.

Ám ami a szívemet végképpen felderített, hogy a mű felénél rájöttem, hazai vizeken evezek. Csakúgy, mint Neil Gaiman, nyilvánvalóan Beagle is tanulmányozta és merített Robert Graves mitológiai kutatásaiból, ismeri az alapműveket, bőven merít is belőlük. A fehér istennő sok gyönyörű és kevésbé gyönyörű alakjában lépten-nyomon visszaköszön a műből.

Graves a fehér istennőről szóló - méltatlanul elhallgatott - könyvét a költészetnek szentelte. Az igaz költészet véleménye szerint az, ami a holdhoz, a holdról, az ő isteni megszemélyesüléseiről szól. Példának a kora középkori, de ősibb időkben gyökerező kelta bárdi költészetet hozza, melynek mítikus tartalmát fejtegeti, próbálja megfejteni. Beagle-nek sikerül e hagyományt pontról pontra követnie, még a mesébe beleszőtt versek is gravesi ihletettségűek.

Hogy van az, hogy én mindig rátalálok mostanában azokra a könyvekre, bármely műfajban is kutakodom, amely mind ugyanarról szól? Vagy Gravesnek igaza van, és az igazi költészet mindig ugyanarról szól? Vagy egyszerűen csak nem köt le, amely könyvnek nem a "gravesi igazi költészet" az ihletője? Az ember automatikusan - rányúlással - kiválasztja a számára mondanivalóval bíró műveket, és negligálja, amelyek nem férnek bele a feltételezett kategóriába?

Az utolsó egyszarvú történetében azonban az a jó, hogy nem szükséges hozzá ismerni sem mitológiát, sem Gravest, magában véve is egy igazi, vérbeli tündérmese. Minden belemagyarázás nélkül is tökéletesen megállja a helyét, mint szórakoztató irodalmi mű. De annál azért jóval több, mert képes arra, amire Harry Potter, Gandalf vagy Michael Ende Momoja és Végtelen története, vagy Neil Gaiman Csillagpora: elveszünk Fantázia birodalmában, elfeledjük minden keserűségünket, és legszívesebben vissza sem térnénk a szürke földi valóságba. És ez a dolga egy igazán jó történetnek, valamint hogy esetleges visszabotorkálásunk után némiképp másképpen tekintsünk a környező világra, mint annak előtte. 

Álom és Halál

Emlékszem, 4 éves voltam, amikor először álmodtam azt, hogy meghalok. Ordítva, zokogva ébredtem, a szüleim alig tudtak megnyugtatni. Attól kezdve meséltem magamnak minden éjjel, elalvást segítendő. És a mai napig tartó álom-fantáziában én halhatatlanná váltam. És az évek során egyre boldogtalanabbá, amiért nem tudok meghalni.(Álmomban, legalábbis.)

Rettegtem a haláltól, és gyerekként, majd ifjúként nem tudtam felfogni, miért kell az embernek megöregedni, majd elmúlni. Akkoriban - és nagyon sokáig - egyiptológus szerettem volna lenni, és pontosan a halálhoz fűződő képzeteik voltak azok, ami az ókori néphez való kötődésemet elősegítette, majd erősítette. Teljesen meg tudtam érteni, hogy nem akarták elhagyni az életüket, és hogy még a testüket is meg akarták őrizni a későbbi visszatérés érdekében. 

Végül elolvastam a régi indiai mesét Szávitriről, a bátor királylányról, aki összebarátkozott Jámával, a halál istenével, és filozófiai eszmecseréjük során bölcs válaszaival - mely a halál megértéséről és elfogadásáról, annak szükséges voltáról szólt - kiérdemelte, hogy kívánságai teljesüljenek. És végül visszakapta Jámától szerelme megkötözött lelkét, amit visszaültethetett a halott testbe, ezáltal férje újra életre kelt, de a kiesett időre úgy gondolt vissza, mintha aludt volna. (Illés Endre: Szávitri)

Hetekig gondolkodtam a mesén, újra és újra elolvastam. Végül megértettem, és azóta nem félek a haláltól. Amitől ma félek, az a halhatatlanság,  Az, hogy ha túl sokáig élek, megfakul a világ, nem tud már semmi újat nyújtani, és hogy el kell veszítenem mindenkit, akit szeretek.

Az irodalomban és képzőművészetekben a Halál mindig férfi, és általában kaszával vagy csuklyás köpenyben, csontvázként ábrázoltatik. Ingmar Bergman filmjében, A hetedik pecsétben, fekete csuhában, mint egy szerzetes. Én Szávitri története óta egy szomorú, sötét, nagyon szép férfinak képzelem el. Ezzel szemben az Álomra soha nem gondoltam személyként. Ahogy Michael Ende Végtelen történetében Fantázia egy birodalom, terület, úgy nekem az Álom is mindig ekként jelent meg a képzeletemben. Mint ahogy a Momo című meséjében az Idő meg egy állandóan változó korú emberként.

Azután tegnap végül hozzájutottam Neil Gaiman - igen, még mindig itt tartok, - Sandman-képregény sorozatának 77 füzetéhez digitális kiadásban, ahol az Álom egy szomorú, sötét, nagyon szép férfi képében szerepel, míg a Halál egy gyönyörű, bohém, vidám fiatal nő. 

És akkor eszembe ötlött, hogy a régi mítoszokban nagyon sok helyen a Halál valóban nő, a holdistennő egyik megszemélyesítője. A görög mitológiában pedig Morpheus az Álom istene, aki férfi.

Ennek ellenére nekem a Halál már mindig Jáma képében fog megjelenni a képzeletemben, és mint szerelmes típusú nő, jobban szeretném, ha a halálom pillanatában őt láthatnám, nem egy vihorászó csitrit. (Az én lelkemet meg sem kell majd kötöznie, szívesen követem akárhová. Egy jó pasit? Hát persze.)

Ha író lehetnék, szívesen írnék egy könyvet a Halálnak, a Halálról, ahogy én ma látom "őt". Szomorú és magányos férfi lenne, aki elmesélné a történeteket, melyeket hivatása teljesítése közben megtudott. Aki szenved attól, hogy mindenki féli, hogy nincs barátja, nem tartozik senkihez és sehová. Hogy soha nem tud megszabadulni a kötelezettségeitől, mert számára nincs elmúlás. És már mindent látott. Mi jöhet neki még ezután? Neki még álmai sincsenek. Számára a halál örök, álom és élet nélkül.