Álom és Halál

Emlékszem, 4 éves voltam, amikor először álmodtam azt, hogy meghalok. Ordítva, zokogva ébredtem, a szüleim alig tudtak megnyugtatni. Attól kezdve meséltem magamnak minden éjjel, elalvást segítendő. És a mai napig tartó álom-fantáziában én halhatatlanná váltam. És az évek során egyre boldogtalanabbá, amiért nem tudok meghalni.(Álmomban, legalábbis.)

Rettegtem a haláltól, és gyerekként, majd ifjúként nem tudtam felfogni, miért kell az embernek megöregedni, majd elmúlni. Akkoriban - és nagyon sokáig - egyiptológus szerettem volna lenni, és pontosan a halálhoz fűződő képzeteik voltak azok, ami az ókori néphez való kötődésemet elősegítette, majd erősítette. Teljesen meg tudtam érteni, hogy nem akarták elhagyni az életüket, és hogy még a testüket is meg akarták őrizni a későbbi visszatérés érdekében. 

Végül elolvastam a régi indiai mesét Szávitriről, a bátor királylányról, aki összebarátkozott Jámával, a halál istenével, és filozófiai eszmecseréjük során bölcs válaszaival - mely a halál megértéséről és elfogadásáról, annak szükséges voltáról szólt - kiérdemelte, hogy kívánságai teljesüljenek. És végül visszakapta Jámától szerelme megkötözött lelkét, amit visszaültethetett a halott testbe, ezáltal férje újra életre kelt, de a kiesett időre úgy gondolt vissza, mintha aludt volna. (Illés Endre: Szávitri)

Hetekig gondolkodtam a mesén, újra és újra elolvastam. Végül megértettem, és azóta nem félek a haláltól. Amitől ma félek, az a halhatatlanság,  Az, hogy ha túl sokáig élek, megfakul a világ, nem tud már semmi újat nyújtani, és hogy el kell veszítenem mindenkit, akit szeretek.

Az irodalomban és képzőművészetekben a Halál mindig férfi, és általában kaszával vagy csuklyás köpenyben, csontvázként ábrázoltatik. Ingmar Bergman filmjében, A hetedik pecsétben, fekete csuhában, mint egy szerzetes. Én Szávitri története óta egy szomorú, sötét, nagyon szép férfinak képzelem el. Ezzel szemben az Álomra soha nem gondoltam személyként. Ahogy Michael Ende Végtelen történetében Fantázia egy birodalom, terület, úgy nekem az Álom is mindig ekként jelent meg a képzeletemben. Mint ahogy a Momo című meséjében az Idő meg egy állandóan változó korú emberként.

Azután tegnap végül hozzájutottam Neil Gaiman - igen, még mindig itt tartok, - Sandman-képregény sorozatának 77 füzetéhez digitális kiadásban, ahol az Álom egy szomorú, sötét, nagyon szép férfi képében szerepel, míg a Halál egy gyönyörű, bohém, vidám fiatal nő. 

És akkor eszembe ötlött, hogy a régi mítoszokban nagyon sok helyen a Halál valóban nő, a holdistennő egyik megszemélyesítője. A görög mitológiában pedig Morpheus az Álom istene, aki férfi.

Ennek ellenére nekem a Halál már mindig Jáma képében fog megjelenni a képzeletemben, és mint szerelmes típusú nő, jobban szeretném, ha a halálom pillanatában őt láthatnám, nem egy vihorászó csitrit. (Az én lelkemet meg sem kell majd kötöznie, szívesen követem akárhová. Egy jó pasit? Hát persze.)

Ha író lehetnék, szívesen írnék egy könyvet a Halálnak, a Halálról, ahogy én ma látom "őt". Szomorú és magányos férfi lenne, aki elmesélné a történeteket, melyeket hivatása teljesítése közben megtudott. Aki szenved attól, hogy mindenki féli, hogy nincs barátja, nem tartozik senkihez és sehová. Hogy soha nem tud megszabadulni a kötelezettségeitől, mert számára nincs elmúlás. És már mindent látott. Mi jöhet neki még ezután? Neki még álmai sincsenek. Számára a halál örök, álom és élet nélkül.

Szülinapi ajándékba Tündérország

Igen, megajándékoztam magam, az ajándék egyenesen Neil Gaiman képzeletének sötét feneketlen óceánjából eredt. Azt hittem, még egy hétig legalább Tündérhonban tartózkodhatok, de annyira belemerültem az utazásba, hogy alig maradt már időm. Vagyis a hétvégén 5 Gaiman-regényt, és 20 novellát olvastam el. Jobbára nem ettem, nem aludtam, és semmi mást nem csináltam, csak Fantáziában kóboroltam különféle változatos lények és földi ifjak társaságában. Részt vettem az Armageddonban, ismét találkoztam - többször is, ha jól sejtem - Odinnal, Lokival és a holdistennőkkel. Elrepültem Sandmannal, az Álmok Királyával az ő édeni felfoghatatlan birodalmába, egyszer a Rémálommal való küzdelmei kapcsán, egyszer pedig a Rókalánnyal és szerelmével, a buddhista szerzetessel. Találkoztam kísértetekkel, angyalokkal és démonokkal, boszorkányokkal és vámpírokkal, gyermekkori emlékekkel, még zombikkal is. Jártam Japánban, Asgardban és New Orleansban, New Yorkban és Londonban. Nyomoztam egy démonikusat Sherlock Holmesszal is. És küzdöttem az InterWorldben számtalan lehetséges Harkinnal a gonosz mágusok, és még gonoszabb bináris űrkalózok ellen.

És most megint itt vagyok, és minden olyan megszokott, unalmas és színtelen. Még egy nyomorult holló sem ül a fán, és károg rám emberi szavakkal. Csak a XXI-i századi jól megszokott szagok és hangok érnek el hozzám, benzin és szemét, frissen sült péksütemény és a folyó szaga, állandó motorzaj. 

Csak meg kellene idéznem az Álmok Királyát, hátha tesz nekem is egy szívességet, és örökre a birodalmában rekedhetek. 

Lehet, hogy az a szülinapi ajándék, hogy visszatérhetek a valóságba? Ha Neil írná, lehet, hogy így lenne. Korunk bárdja ebből a szempontból kiszámíthatatlan.  

Van még 2 mesekönyv, 1 regény, és 2 novelláskötet olvasatlanul. Mára elég lesz. De mi lesz holnap?