... és a veszélyek most tetőznek!

Tegnap 2 Gaiman-művet is magamévá tettem. És közben olvastam egy kis magyar mitológiát is, majd Marija Gimbutasról néhány cikket. Az ember azt gondolná, ezek teljesen különböző témák, és pedig nem! A közmondás szerint minden út Rómába vezet, nem?

Az egyik Gaiman-könyv - A temető könyve - olvasása közben sírtam és nevettem egyszerre. Ki másnak jutna eszébe egy temetőről egy igazi gyönyörűséges, könnyes-bús tündérmese? Neil szerintem abban nagy, hogy egy csodálatos allegóriát mesél el, ami mindenkinek mást jelent - gondolom - és minden vélt jelentés voltaképpen igaz és helyénvaló. A mítoszok általában tragikusak. A tündérmesék általában boldog véget érnek. És ez a temetői történet egy kisember felnőtté válásáról mítosz és tündérmese egyben, minden szükséges és elengedhetetlen kellékkel. Lélekemelő. 

A másik könyv az új történet, melyet  - mint közben kiderítettem - már szintén kiadtak magyarul is, bár én eredetiben olvastam el, Óceán az út végén címmel. (Ez gyors volt!) Nahát ez...! Egy férfi visszaemlékezése a gyermekkorára, akkori félelmeire, a felnőttekről alkotott - nem túl hízelgő, de nagyonis igaz - véleményére valamelyik közeli hozzátartozója (nem derül ki, kicsoda) temetése alkalmából visszatérvén szülőhelyére, gyerekkora színhelyére. És mindeközben, bár szerintem legtöbben nem is tudunk róla, belecsöppenünk egy mítoszba, mily meglepő! Mert a kisfiú története 3 nő története, és a világ története is. A kisfiú összebarátkozik a kislánnyal, aki különleges, természetfeletti képességekkel rendelkezik, és együtt belegabalyodnak a gonosszal folytatott örökkévaló küzdelembe. De a gonosz itt voltaképpen nem is gonosz, csak más, nem e földre való. A feladat, visszakergetni a mást arra a valóságsíkra, ahová tartozik. És ekkor közbelép az anya és a nagymama, akikről szintén kiderül, hogy nem emberi szereplők, de soha nem derül ki pontosan, hogy valójában kik. Ám a Hold - mindhárom alakban - állandóan jelen van, amikor ők szerepelnek a színen. Az anya a telehold, a kislány a növekvő, a nagyi a fogyó hold.

A három nő a szomszéd farmról - a kislány, az anyja és nagyanyja - voltaképpen egy és ugyanaz a személy 3 aspektusa, az ősi anyaistennő, a mi magyar Nagyboldogasszonyunk, a szláv és török Baba Yaga, a kelta Holdistennő, vagy bármely más klasszikus vallás istennői triászai, és persze a keresztények "elférfiasodott" istenháromsága is innen ered. 

És itt jött be a közben - valójában egyidőben és felváltva, - olvasott Magyar mitológia Kendra Kabostól, Robert Graves Fehér istennője, vagy Marija Gimbutas litván származású amerikai régész és egyetemi professzor, akinek azóta kezdettől fogva vitatott anyaistennő-elmélete kapcsán indult el a neopaganizmus és a Wicca mint újabb (és ősibb) vallási irányzatok is. Mert honnan máshonnan lennének azonosíthatók a farmbéli nők megfelelői?

Az ősi világképben a Holdistennő 3 alakban szerepel, a fiatal nő a tavasz és a vadászat szűz istennője, az ártatlan (mint a görög Artemisz, a római Diána), a középső hölgy a nyár, a természet és termékenység istennője (a görög Démétér, a római Maia és Ceres, a magyar Nagyboldogasszony), és az idős asszony, a halál és a boszorkányság, az alvilág istennője (a görögöknél Hekaté, a rómaiak Kübeléje, a velszi-kelta Rhiannon). A kelták a Hold, az alvilág és még sok más istennőjét Arianrhodnak - Ezüst Kerék - nevezték, aki szintén 3 alakban jelent meg. Az ő palotájába térnek meg a holtak lelkei északra, a Corona Boreálison túl. Minden vallás szerint a Hold-istennők ismerik a jövőt, tehát sorsistenek is. És a Hold változásai alapján az örök megújulás, születés és halál képviselői is. Igazból ő  a világmindenség.

A könyvben a kislány az, aki a feladatot végrehajtja, aki "vadászik", aki ártatlan. Az anya általában a gazdasággal foglalkozik, járja a szántóföldet, végzi a házimunkákat, feji a teheneket és csodás étkeket készít, gondoskodik mindenkiről, aki az útjába kerül, legyen az a családja, más ember vagy állat. Állandó kísérője a macska. A tehenek jelentőségteli szereplők, a mindig az étkezőasztalon lévő gyümölcsből és mézből készült ételek alapján jelen vannak a méhek is. Ezek a mi Nagyboldogasszonyunk szent állatai is. A nagymama az, aki viszont legyőzi, és a "halálba" küldi a gonoszokat, s az út végén lévő "óceánba" - tavacskába - kerülő kislány, aki feláldozza az életét, hogy megmentse kis főszereplőnk életét, nem hal meg, csak egy másik valóságba távozik meggyógyulni, ahonnan egyszer visszatér. Ennél szebben és közérthetőbben nem is fogalmazhatta volna meg Neil, mi történik valójában a mítosz és a valóság síkjain.  

A könyv megjelenése után a New York Times kritikusa így ír: 

"Valahányszor Gaiman-könyvet olvasok, megismétlődik ugyanaz. Az elméje sötét feneketlen óceán, melybe valahányszor belecsusszanok, a való világ elenyészik, és helyette egy sokkal szörnyűbb és gyönyörűségesebb világban találom magam, melyben boldogan süllyednék el."

Eszerint nem egyedül én érzem így, szerencsére. Na ezért mondtam, hogy a veszélyek tetőznek. Mi lesz, ha minden Gaiman-könyvet elolvasok? (Ami kb. 1 hét múlvára tehető, ha ebben a tempóban haladok!!!) Remegve várhatom majd, mikor fejezi be a következőt, hogy újra el tudjak merülni egy újabb mitológikus tündérmese minden rettenetessége ellenére az eviláginál jóval megnyugtatóbb hullámaiban. Ha valakit érdekel Gaiman alkotói tevékenysége, figyelemmel kísérheti és kapcsolatba léphet vele a blogján itt: 

http://journal.neilgaiman.com/

És ez meg úgy tetszik! Dögös a fickó, nem? Chris Riddell rajza Neilről, melyet a blogjáról vettem kölcsön, bocs. Remélem, utólagos engedelmükkel.