Beagle: Az utolsó egyszarvú - mítikus allegóriákba öltöztetett tündértanmese

Eljutottam tervszerű olvasási projektem során Beagle következő könyvéhez, jelenleg a mű felét már az éj folyamán elolvastam. És el vagyok bűvölve, elvarázsolt a mese, különös tekintettel a műbe kicsit ironikus felhanggal, de nagy szeretettel beleszőtt kelta és angolszász, skandináv és görög mítikus lények és legendamorzsák rendszeres felbukkanására. 

A meseszövés pontosan olyan allegóriákra épül, mint bármely ősi monda vagy legenda. És az őshagyományra, mely - nem is lassan - a mániámmá kezd válni. Ámde ebben a könyvben az őshagyomány olyan elementáris erővel, olyan egyértelműen nyilvánul meg, hogy kétség sincs afelől, valójában mivel is van dolgom.

Ha nem volna a mesének olyan finom fátyolszerűen szőtt tündérmesei hangulata és eszközei, azt gondolnám, az emberi természetről szóló tanmesét olvasok.Pedig ki nem állhatom a tanmeséket, mert erőszakkal akarnak olyan megoldásokat sugallni az embernek, - persze szigorúan jobbító szándékkal, - melyek tőle esetleg teljesen idegenek.Itt azonban sem erőszaktétel, sem megoldási javaslat sugallása nem történik. Inkább mélypszichológiai esettanulmány, filozófikus töprengés.

Ám ami a szívemet végképpen felderített, hogy a mű felénél rájöttem, hazai vizeken evezek. Csakúgy, mint Neil Gaiman, nyilvánvalóan Beagle is tanulmányozta és merített Robert Graves mitológiai kutatásaiból, ismeri az alapműveket, bőven merít is belőlük. A fehér istennő sok gyönyörű és kevésbé gyönyörű alakjában lépten-nyomon visszaköszön a műből.

Graves a fehér istennőről szóló - méltatlanul elhallgatott - könyvét a költészetnek szentelte. Az igaz költészet véleménye szerint az, ami a holdhoz, a holdról, az ő isteni megszemélyesüléseiről szól. Példának a kora középkori, de ősibb időkben gyökerező kelta bárdi költészetet hozza, melynek mítikus tartalmát fejtegeti, próbálja megfejteni. Beagle-nek sikerül e hagyományt pontról pontra követnie, még a mesébe beleszőtt versek is gravesi ihletettségűek.

Hogy van az, hogy én mindig rátalálok mostanában azokra a könyvekre, bármely műfajban is kutakodom, amely mind ugyanarról szól? Vagy Gravesnek igaza van, és az igazi költészet mindig ugyanarról szól? Vagy egyszerűen csak nem köt le, amely könyvnek nem a "gravesi igazi költészet" az ihletője? Az ember automatikusan - rányúlással - kiválasztja a számára mondanivalóval bíró műveket, és negligálja, amelyek nem férnek bele a feltételezett kategóriába?

Az utolsó egyszarvú történetében azonban az a jó, hogy nem szükséges hozzá ismerni sem mitológiát, sem Gravest, magában véve is egy igazi, vérbeli tündérmese. Minden belemagyarázás nélkül is tökéletesen megállja a helyét, mint szórakoztató irodalmi mű. De annál azért jóval több, mert képes arra, amire Harry Potter, Gandalf vagy Michael Ende Momoja és Végtelen története, vagy Neil Gaiman Csillagpora: elveszünk Fantázia birodalmában, elfeledjük minden keserűségünket, és legszívesebben vissza sem térnénk a szürke földi valóságba. És ez a dolga egy igazán jó történetnek, valamint hogy esetleges visszabotorkálásunk után némiképp másképpen tekintsünk a környező világra, mint annak előtte. 

Én nem egy virág, hanem repkény vagyok!

Úgy tűnik, mániákus Holdistennő-rajongásom kísért, bármit is olvasok. Vagy már annyira begolyóztam volna, hogy azt látom, amit szeretnék, még ha nincs is ott? 

Tegnap befejeztem Beagle meséjét, a Tamsin története című könyvet. Angol, dorseti néphagyományok sokaságával szembesültem. De a szerző által sem eltitkoltan ezen angol néphagyományok nagy része nem angol, hanem kelta eredetű. És máris helyben vagyunk. Visszaköszön a Mabinogion velszi mondagyűjteményből jól ismert alvilág, Annun lélekraboló rémkutyahada, a Nagy Hajsza. De találkozunk a kelta mesékből ismert pukkával, vagy a Harry Potterben is szerepet kapó házimanókkal. És Bodza anyóval is, akit Andersen meséjéből ismerhetünk. 

Bodza anyó a Tamsin történetében azonban sokkal inkább emlékeztet a már jól ismert Holdistennőm öregasszony alakjára. Utána is néztem, és az információk halmaza megerősített a gyanúmban.  A bodzát az egyetemes néphagyomány a téli évszak beköszöntéhez köti. A halál egyik növényi jelképe. A kelta Holdistennő egyik attribútuma is, hiszen boszorkány. Érdekes módon. Halloweenkor, vagyis Samhainkor is kap szerepet. Mit ad isten!
  
"A Bodza a megalit korban jelképezte a halált és az újjászületést. A kelták vallási horoszkópjában a bodza a kritikus pont élet és halál között a téli napforduló idején. A napfordulók lovai a keltáknál szent eredetűek, a Fekete Ló jelképezi a téli nap rövidülő, korlátozott fényét."

Mert minden mindennel összefügg, főleg ha néphagyományról és mitológiáról van szó. 

Úgyhogy egyre jobban izgatni kezdett, miért érdekel engem ennyire ez a Holdistennő. Megnéztem például, hogy a kelta fahoroszkóp szerint nekem mi a"fám". Ezt találtam: 

 
"Szeptember 30.-október 27.
Kelta jelképe: Pillangó
Uralkodó bolygója: a Hold által lefátyolozott Perszephoné

A Repkény örökzöld növény, a természet és az emberi lélek halhatatlanságát, örökkévalóságát jelképezi. A pillangó a tündérhit jelképe, amit ruhakapocsként viseltek, ezzel az ősi szellem tiszteletét kívánták kinyílvánítani.
A Repkény jegy jellemzői:
Sokban hasonlít a berkenye jegyű emberre, bár gondolkodásmódja gyakran szélsőséges. Élénk képzelőerővel rendelkező, színes egyéniség. Óriási kitartását a karrierjében jól kitudja használni. Tehetsége pedig egyéni dicsőséget és nyilvános elismerést hoz számára. Szinte mindig rivaldafényben él, sikeres.
Az első két hét szülöttei az újhold emberei radikális gondolkodók, mégis hajlanak a határozatlanságra, sikerek és kudarcok váltják egymást az életükben.
A telihold emberei mindig sikeresnek tűnnek, akkor is, ha éppen elfordult tőlük a szerencse. Igen adakozók, de okos befektetők, akik szem előtt tartják anyagi lehetőségeiket. Jól tudnak manipulálni másokat, és hajlamosak arra, hogy könyörtelenül kihasználják helyzetüket." 

Hát a radikális gondolkodásommal nincs is semmi baj. Mindig is sok problémát okozott nekem, és okoztam vele másoknak is. De hogy a Holdistennő uralja a személyiségemet, nem kellett volna, hogy meglepjen. És nem is akármelyik alakja, egyenesen az Alvilághoz kötődő megszemélyesítője. Valamint a tündérek.  Na ez mindent megmagyaráz.

Materialista világnézetű vagyok, de mindig vonzott a misztikum. Ahogy egyre jobban belemélyülök a mitológiai tárgyú olvasmányaimba, egyre inkább szeretnék hinni is ebben a másik világban. Még nem tartok ott, de mostantól tudatosan fogom gyűjteni az információkat az én személyes Holdistennőmről. Elhatároztam, hogy lefordítom Robert Graves magyarul ki nem adott e tárgyhoz kapcsolódó tanulmányát, a A fehér istennő című könyvét. Hiszen "rólam" is szól, nemdebár?

A Halloween ősi gyökerei

Pár napja – a Halloween amerikai, és a keresztény Mindenszentek és Halottak Napja ünnepei kapcsán – köszöntést olvashattunk a CanadaHun fórumá

n. A cikkben megtalálható a Wikipédia magyar nyelvű szócikkében röviden vázolt ünnep eredete és története néhány idézet kiragadásával. A leírtakkal kapcsolatban nincs is vita, valóban 3 régi ünnep keresztény korban végrehajtott tudatos összeolvasztásának eredménye mindhárom ünnep. Mégis látszólag a Halloween az, amely a leginkább tartalmazza az eredetinek tartott kelta ünnepet.

A Halloween elődje valóban a kelták által október 31-e éjjelén ünnepelt Samhain. A két római származású másik ünnepséget nem ezen a napon tartották az ókorban, de az egyik Pomona termékenységistennő ünnepe volt, így az alma-jelkép miatt összemosható volt a Samhain hagyományaival. A másik ünnep az ókori római halottak napja volt, ezt pedig a megemlékezés okának részleges azonossága miatt olvasztották be. 

„A kelta Samhain jelentése: "nyár vége". A kelta évkezdõ nap, a tél kezdete. A kelták két évszakra osztották föl az évet: a tél Samhain estéjétõl Beltane (május 1.) estéjéig tartott, a nyár kezdetéig.

Az óesztendõ végét, az új év kezdetét jelöli. A kelták hite szerint ezen az éjszakán egészen könnyen átjárhatóvá vékonyodik a túlvilág és evilág közti határ, a külsõ valóságunk és belsõ világuk közti függöny könnyedén fellibbenthetõ. A halottak szellemei eljönnek hozzánk. Ezért gondoskodnunk kell szeretteink szellemérõl: megvendégeljük őket, õrájuk is gondolunk, külön terítéket szolgálunk fel számukra a vacsoránknál. Különösen azoknak, akik az elmúlt év során távoztak közülünk. Az írek régi hite szerint ilyenkor a föld alól is előbújnak mindenféle jó, vidám, de ártó, gonosz lények is.“  

Téves azonban az a feltételezés, hogy „október 31-én, az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat“, mert a keltáknak ilyen nevű istenük nem volt, a Samhain maga az ünnepség neve. A kelta druidák pedig a megszentelt, erre rendeltetett helyeken mutatták be a termékenységi áldozatot, mely lehetett persze hegyen is, de Írországban nincs túl sok hegy, így inkább magaslatot, dombot szemelhettek ki erre a célra, de ez sem mindig így van.  Az tény, hogy máglyákat gyújtottak, hiszen Samhain tulajdonképpen tűzünnep is, és az ilyen nagy jelentőségű ünnepeken, termékenységi rítusokként tánc és történetek mesélése is a hagyomány részét képezte. A máglya elhamvadása után valóban mindenki kapott egy adag parazsat.

A cikk – és a Wikipédia szerint – a Samhain mint a tél beköszöntének fordulónapja arról emlékezik meg, hogy „a napisten Crom Cruach a halál és sötétség istenének fogságába kerül“.

Kutatásaim eredményeképpen arra a következtetésre jutottam, hogy azt ünnepelték valójában, hogy a nyári Nap „meghal“, és „megszületik a téli Nap“. A kelták napistene Lugh, bár több istennek vannak napisten-szerű vonásai is. Crom Cruach késői kelta – főképpen ír – isten, más kelta népek nem ismerik, nem is tisztelték.

Crom Cruachról egy másik szócikkben a Wikipédia megdöbbentő módon  pontosabb információval szolgál.

Crom Cruach vagy Cromm Crúaich, ismert még mint Cenn Cruach vagy Cenncroithi, a kereszténység előtti Írország istensége volt, akit – bár vitatott - emberáldozattal tiszteltek,  és tiszteletének állítólag Szent Patrick vetett véget.

Egy ír költemény, mely a  XII. századból való Book of Leinsterben olvasható, Crom Cruach kultikus szobra – nevezzük mi inkább bálványnak, - Magh Slécht síkságán áll County Cavanban, mely tizenkét állókövel körülvett arany kőalak, cserében a jó tejhozam és gabonatermésért elsőszülött gyermekáldozattal engesztelték. Érimón kora óta állt tiszteletben, mely az ír sziget negyedik generációjának bevándorlása után köszöntött be. 

Crom Cruach neve sokféleképpen magyarázható. Crom (cromm) jelenthet hajlotthátút, púpost. Cenn azt jelenti, fej. Cruach lehet jelzőként „véres“, vagy jelenthet főnévként „mészárlást“, de értelmezhető „egy rakás gabonaszemként“, vagy úgy, hogy „domb, halom“.

Az emberáldozat felajánlása gabonáért és tejért cserébe arra mutat, hogy Crom termékenység-isten volt. A megjelenésének leírása, miszerint aranyszínű, és 12 kő között áll, úgy is magyarázható, hogy ő a Nap, és a zodiákus 12 jegye veszi körül. Emiatt feltételezhető napisteni mivolta is.  

A legenda szerint egy ősi Nagykirály – az írek tartományi uralkodói maguk közül választották fejedelmükül Tara szent hegyén, mely a világ közepének számított, - Tigernmas, seregének nagy részével együtt Samhain éjjelén itt pusztult el, miközben Crom Cruachnak mutatott be áldozatot. Ennek ellenére Crom kultusza tovább élt, egészen addig, amíg Szent Patrick el nem pusztította a szent helyet egy pörölykalapáccsal.

E néhány kultuszra vonatkozó megjegyzésből feltárul a Samhain valódi ősi eredete.

Robert Graves A fehér istennő című mitológiai témájú könyvében azt a feltételezést bizonyítja, hogy az ősi kelta hitvilágban a legnagyobb szerepet az ősi – a világ minden táján az őskorban tisztelt - anyaistennő játszotta, aki 3 alakban jelent meg a régiek hitvilágában. Egyik alakjában ő volt a Holdistennő, így uralma kiterjedt az életet adó vízre, és ezáltal szerelem- és termékenység-istennő is, akinek párja a Nap, a tűz, a nappali fény. Idős asszony, vagy mondjuk inkább vén banya alakjában a halál, a túlvilág uralása és a vérengzés a jellemzője. Mint érett asszony „férjül veszi“ a Napot a nyár beköszöntekor, – a keltáknál ez május 1. – nászuk megtermékenyíti a világot, azaz vizeket, földeket, élőlényeket. A téli évszak ünnepének éjjelén (Samhain) a Nap meghal, de másnap újjászületik mint a téli Nap. A fehér istennő szüli meg ekkor, hogy majd a nyár kezdetén a téli Nap halála éjjelét követő napon megszülhesse a nyári Napot. Tehát ő anyja és hitvese, de gyilkosa is a Napnak, az örök halál-újjászületés  körforgásáról gondoskodik.

Graves – és más tudósok szerint is – az őskori és ókori civilizációk mítoszaiban rengeteg árulkodó nyomot találni arra, hogy ez a világon mindenhol elterjedt kultusz volt. A nők által irányított őskori civilizációkban a két évszak termékenységi ünnepein az istennő papnői 6 hónapra szent királyt választottak az arra érdemes kiváló ifjak közül, aki azután ünnepélyes keretek között feleségül vette a főpapnőt, aki révén a királyi címhez jutott. A tisztesség elnyeréséért az ókori pelaszgoknál (Görögország őslakóinak tartott nép) a jelöltnek meg kellett küzdenie az előző királlyal. A győzelme után az előző szent királyt feláldozták az istennőnek, nemiszervét levágták mint termékenység-szimbólumot, tstét feldarabolták, és egy részét áldozati ételként az istennőnek ajánlották, a másik részéből a nép evett – hogy termékenyek legyenek. Majd megköttetett az új frígy, a következő 6 hónapra.

Ezen elmlet valószínűségét a leginkább a mindenki által ismert egyiptomi Ozirisz isten története támasztja alá.

Később, a humánusabb nézőpont uralomra jutása révén a királyokat már akár több évre is engedték uralkodni, de helyette képletesen először gyerekeket, majd később állatokat, végül már csak növényi eredetű áldozatokat mutattak be.

Az istennő téli ünnepi gyümölcse az alma volt, ezért fogysztanak Samhainkor, illetve Halloweenkor almabort (cider), vagy ajándékoznak sok helyen almát, illetőleg almából készült ételt.  Az alma a görög mitológiában – ahogy más népek meséiben, és a Bibliában is – értékes gyümölcs, a tudás, a bölcsesség, és a halhatatlanság, vagyis az isteni lét biztosítója. A halottak tisztelete pedig mindezek után egyértelmű, az elfogyasztott lakoma, a Halloweenkor az édességért járőröző, maskarás  ünneplők, a tűzgyújtás szokása mind a régi őskori áldozati ünnep egy-egy felvillanó maradványa.

És igen, Magyaországon is ismert volt, legalábbis a kereszténység előtti időkben, amikoris Ősök Napját ünnepeltünk. Kiszely István neves antropológusunk így ír erről:

Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét. A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért nem szabad a tűznek kialudni. A tűzhely közül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért "szkíta bálványoknak" nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le az európai "kultúra" "tűzimádássá" és "bálványimádássá". A halottal vele temették használati tárgyait és lelkének kiengeszteléseként halotti tort ültek. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint őseik szelleme. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyeltek.

Az ősi ünnep a magyaroknál más módokon is megőrződött. Ahogy a kelták, a magyar népi háztartások is úgy emlékeztek meg a régi ünnepről, hogy az ünnepkor külön terítéket tettek az asztalra az halottak számára. Volt, ahol ételt vittek ki a temetőbe a sírokra, és étellel ajándékozták meg a koldusokat is. A regölés is ismert, bár évente több ünnepen jártak énekelni, a családokat köszönteni élelem-felajánlás fejében.

A keltákkal ellentétben a magyarok szeptember végétől november közepéig – Kisfarsang időszakában – takarították be a termést, és hajtották be az állatokat. Ennek az időszaknak a keresztény védőszentje Szent Mihály. Érdekesség viszont, hogy őt is a halállal, a lélek túlvilágra segítésével ruházták fel, ami nem véletlen.

„A hagyomány úgy tartja, Szent Mihály a túlvilágra költöző lélek bírója, kísérőtársa. Ezzel függ össze a hordozható ravatal Szent Mihály lova elnevezés is. Torockó népe szakrális szemlélete szerint a halál és temetés Szent Mihály gondviselésében inkább menyegző, mint fekete gyász. A halottnak ősi szegedi hiedelem szerint Szent Mihály a vőfélye, ő kéri ki és viszi a menyasszonyt, az emberi lelket az örök menyegzőre, Urának örömébe. Az ő oltalmára bízzák, amikor a Szent Mihály lova néven emlegetett ravatalra téve, utolsó útján a sírhoz kísérik. Tápai szólás szerint aki meghalt, azt mögrúgta a Szent Mihály lova. Az eszköz és kifejezés egyébként országszerte ismeretes.“

A magyar népi csillaghit a Tejutat „Tündérek útjának“, „Hadak útjának“, de „Szent Mihály útjának“ is nevezi. Az ősi hit szerint ezen az úton jutott fel a halott lelke a felső világba. A lelkeket a Göncöl szekere viszi, mely az ősmagyar istenségnek, Hadak urának a kocsija, de nevezik Szent Mihályénak is.

Tehát a Halloween pontosan annyira lehet magyar ünnep is, mint kelta vagy amerikai. Szerencsére az ünnep vérengző és mai szemmel kegyetlennek tűnő ősi szokásai a feledésbe süllyedtek, de az alapkoncepció minden maradványában felismerhető.

A Halloween ősi gyökerei

... és a veszélyek most tetőznek!

Tegnap 2 Gaiman-művet is magamévá tettem. És közben olvastam egy kis magyar mitológiát is, majd Marija Gimbutasról néhány cikket. Az ember azt gondolná, ezek teljesen különböző témák, és pedig nem! A közmondás szerint minden út Rómába vezet, nem?

Az egyik Gaiman-könyv - A temető könyve - olvasása közben sírtam és nevettem egyszerre. Ki másnak jutna eszébe egy temetőről egy igazi gyönyörűséges, könnyes-bús tündérmese? Neil szerintem abban nagy, hogy egy csodálatos allegóriát mesél el, ami mindenkinek mást jelent - gondolom - és minden vélt jelentés voltaképpen igaz és helyénvaló. A mítoszok általában tragikusak. A tündérmesék általában boldog véget érnek. És ez a temetői történet egy kisember felnőtté válásáról mítosz és tündérmese egyben, minden szükséges és elengedhetetlen kellékkel. Lélekemelő. 

A másik könyv az új történet, melyet  - mint közben kiderítettem - már szintén kiadtak magyarul is, bár én eredetiben olvastam el, Óceán az út végén címmel. (Ez gyors volt!) Nahát ez...! Egy férfi visszaemlékezése a gyermekkorára, akkori félelmeire, a felnőttekről alkotott - nem túl hízelgő, de nagyonis igaz - véleményére valamelyik közeli hozzátartozója (nem derül ki, kicsoda) temetése alkalmából visszatérvén szülőhelyére, gyerekkora színhelyére. És mindeközben, bár szerintem legtöbben nem is tudunk róla, belecsöppenünk egy mítoszba, mily meglepő! Mert a kisfiú története 3 nő története, és a világ története is. A kisfiú összebarátkozik a kislánnyal, aki különleges, természetfeletti képességekkel rendelkezik, és együtt belegabalyodnak a gonosszal folytatott örökkévaló küzdelembe. De a gonosz itt voltaképpen nem is gonosz, csak más, nem e földre való. A feladat, visszakergetni a mást arra a valóságsíkra, ahová tartozik. És ekkor közbelép az anya és a nagymama, akikről szintén kiderül, hogy nem emberi szereplők, de soha nem derül ki pontosan, hogy valójában kik. Ám a Hold - mindhárom alakban - állandóan jelen van, amikor ők szerepelnek a színen. Az anya a telehold, a kislány a növekvő, a nagyi a fogyó hold.

A három nő a szomszéd farmról - a kislány, az anyja és nagyanyja - voltaképpen egy és ugyanaz a személy 3 aspektusa, az ősi anyaistennő, a mi magyar Nagyboldogasszonyunk, a szláv és török Baba Yaga, a kelta Holdistennő, vagy bármely más klasszikus vallás istennői triászai, és persze a keresztények "elférfiasodott" istenháromsága is innen ered. 

És itt jött be a közben - valójában egyidőben és felváltva, - olvasott Magyar mitológia Kendra Kabostól, Robert Graves Fehér istennője, vagy Marija Gimbutas litván származású amerikai régész és egyetemi professzor, akinek azóta kezdettől fogva vitatott anyaistennő-elmélete kapcsán indult el a neopaganizmus és a Wicca mint újabb (és ősibb) vallási irányzatok is. Mert honnan máshonnan lennének azonosíthatók a farmbéli nők megfelelői?

Az ősi világképben a Holdistennő 3 alakban szerepel, a fiatal nő a tavasz és a vadászat szűz istennője, az ártatlan (mint a görög Artemisz, a római Diána), a középső hölgy a nyár, a természet és termékenység istennője (a görög Démétér, a római Maia és Ceres, a magyar Nagyboldogasszony), és az idős asszony, a halál és a boszorkányság, az alvilág istennője (a görögöknél Hekaté, a rómaiak Kübeléje, a velszi-kelta Rhiannon). A kelták a Hold, az alvilág és még sok más istennőjét Arianrhodnak - Ezüst Kerék - nevezték, aki szintén 3 alakban jelent meg. Az ő palotájába térnek meg a holtak lelkei északra, a Corona Boreálison túl. Minden vallás szerint a Hold-istennők ismerik a jövőt, tehát sorsistenek is. És a Hold változásai alapján az örök megújulás, születés és halál képviselői is. Igazból ő  a világmindenség.

A könyvben a kislány az, aki a feladatot végrehajtja, aki "vadászik", aki ártatlan. Az anya általában a gazdasággal foglalkozik, járja a szántóföldet, végzi a házimunkákat, feji a teheneket és csodás étkeket készít, gondoskodik mindenkiről, aki az útjába kerül, legyen az a családja, más ember vagy állat. Állandó kísérője a macska. A tehenek jelentőségteli szereplők, a mindig az étkezőasztalon lévő gyümölcsből és mézből készült ételek alapján jelen vannak a méhek is. Ezek a mi Nagyboldogasszonyunk szent állatai is. A nagymama az, aki viszont legyőzi, és a "halálba" küldi a gonoszokat, s az út végén lévő "óceánba" - tavacskába - kerülő kislány, aki feláldozza az életét, hogy megmentse kis főszereplőnk életét, nem hal meg, csak egy másik valóságba távozik meggyógyulni, ahonnan egyszer visszatér. Ennél szebben és közérthetőbben nem is fogalmazhatta volna meg Neil, mi történik valójában a mítosz és a valóság síkjain.  

A könyv megjelenése után a New York Times kritikusa így ír: 

"Valahányszor Gaiman-könyvet olvasok, megismétlődik ugyanaz. Az elméje sötét feneketlen óceán, melybe valahányszor belecsusszanok, a való világ elenyészik, és helyette egy sokkal szörnyűbb és gyönyörűségesebb világban találom magam, melyben boldogan süllyednék el."

Eszerint nem egyedül én érzem így, szerencsére. Na ezért mondtam, hogy a veszélyek tetőznek. Mi lesz, ha minden Gaiman-könyvet elolvasok? (Ami kb. 1 hét múlvára tehető, ha ebben a tempóban haladok!!!) Remegve várhatom majd, mikor fejezi be a következőt, hogy újra el tudjak merülni egy újabb mitológikus tündérmese minden rettenetessége ellenére az eviláginál jóval megnyugtatóbb hullámaiban. Ha valakit érdekel Gaiman alkotói tevékenysége, figyelemmel kísérheti és kapcsolatba léphet vele a blogján itt: 

http://journal.neilgaiman.com/

És ez meg úgy tetszik! Dögös a fickó, nem? Chris Riddell rajza Neilről, melyet a blogjáról vettem kölcsön, bocs. Remélem, utólagos engedelmükkel.