Egy titokzatos isten, aki mindenkivel lepaktál!

Azok a sorstársaim, akik évek óta figyelemmel kísérik Sherrilyn Kenyon darkhuntereinek (a magyar kiadásban Sötét Vadászokként fémjelzik őket, bár nekem nem jön be ez a fordítás, kicsit frappánsabbat vártam volna!) könnyfakasztó, szívfacsaró történeteit, a legutóbbi néhány kötetben találkozhattak a legnépszerűbb amerikai istennel is, Coyote a neve. Szinte minden észak-amerikai és mexikói indián kultúra közkedvelt mítikus alakja, bár egyénisége nem mindig egyező a különböző indián népeknél. Abban azonban megegyeznek, hogy trükkös "fiú", csalárd, megbízhatatlan, nem is mindig jóindulatú. Mindig kész a tréfára, veszélyes vele üzletet kötni, mert az a mottója, mint Rodolfó bűvészmesternek: "Vigyázat, csalok!" Csapodár és nagy nőcsábász, az alkoholos italokat sem veti meg. Még csak azt sem mondhatjuk, válogatós lenne, bárkit megigéz, elcsábít, megront vagy megment, legyen az nő vagy férfi. 

Coyote alakváltó isten, állati alakjában prérifarkas, emberi formájában rendkívül jóképű, vonzó és nevetőszemű ifjú. Egyes ábrázolásaiban úgy jelenik meg, hogy mindkét alakjának egyes meghatározó jeleit viseli, vagyis antropomorf, farkasfülekkel, lompos farokkal, karmokkal. 

Ó, igen, megjelenik Neil Gaiman Amerikai istenek című csodaeposzában is mint Odin - ó bocsánat, Szerda! - szövetségese. Bár segíti az istenek ügyét, mégis mintha némiképp távoltartaná magát az eseményektől. Titokzatos és kiszámíthatatlan. Akárcsak Loki, aki Gaiman művében végig az "ellenség" sorait erősíti, míg végül kiderül, hogy nincsenek oldalak, csak egyetlen elérni kívánt cél létezik. És a cél szentesíti az eszközt, még ha azt az eszközt árulásnak nevezik is. Tehát Loki, a skandináv-germán trükkös fiú szemben állna Coyote-tal, az amerikai indiánok trükkös fiújával? Ó, ez csak a látszat. A céljuk ugyanaz, és voltaképpen ők ugyanaz a személy, ha jól értelmezem, csak ez a megkettőződésük is része a trükknek. 

Hogy miért is jutottam erre a következtetésre? Hiszen annyira távol álló kultúrájú népek istenei ők, hogy lehetnének azonosak? 

1. Mindketten a világ teremtését, újjáteremtését vállalják magukra.

2. Mindketten csalók, tolvajok, szeretetreméltó gazemberek.

3. Mindketten vonzó, csapodár, nőcsábász linkócik.

4. Mindketten bohócok és tréfamesterek.

5. Mindketten alakváltók, démoni jegyekkel.

6. Mindketten vonzódnak a saját nemük képviselőihez is.

7. Mindketten képesek gyermeket nemzeni, de szülni is.

8. Mindketten utálják, ha szabályok közé próbálják kényszeríteni őket, lázadók.

Túl sok a hasonlóság, szembetűnően sok! Coyote-nak van még egy sajátossága, ami Lokinál nem egyértelmű, az, hogy ő termékenységisten is. Ahol ő jár, kivirágzik még a sivatag is, gyümölcsök, növények sarjadnak, beköszönt a bőség, folyik a sör. 

De nemcsak Loki felel meg Coyote alakjának a világ mítoszainak szereplői közül. A Lakota indiánok trükkös fiúja Iktomi, aki pók alakjában működik (brrrrr!), akárcsak Gaiman másik kedves könyvbéli alakja, Ananasi, az afrikai hitvilág trükköse. Az Ogellalla indiánok úgy tartják, Ksa (szenvedély), aki Iktomi második megtestesülése, találta fel a nyelvet, a beszédet, a neveket és a játékokat. Valamennyien a bölcsesség istenei, okosak és csalárdak, teremtőerővel felruházva. Más észak-amerikai indiántörzsek trükköse pedig - mit ad isten, ó, Odin - Holló alakban létezik. Túl sok az egybeesés a különböző néven létező ugyanazon funkciójú és jellemű istenek esetében! 

Nem segít az a tény sem oszlatni a balladai homályt, ami ezt a kétes alakot körülveszi, hogy az egyik indián teremtésmítosz szerint a bölcsesség és szenvedély valaha az első legfőbb isten volt, de trükkjei és csalárdsága miatt végül megfosztatott a bölcsesség istenének funkciójától. Vagyis a főisten két különböző jellemvonása két személlyé választotta szét őt. Hol is olvastam, már nem emlékszem, hogy a skandináv teremtésmítosz szerint Loki és Odin is hasonlóképpen egy személyből lett két különálló lény, az egyik a bölcsesség, a másik a ravaszság és csalárdság megtestesítője. Ahogy Gaimannél is az elérendő cél, az újrateremtés két szembenálló, de együttműködő aspektusai. Ez megmagyarázza, amit a skandináv-germán eposztöredékek máig nem tettek egyértelművé: miért állítja Loki és Odin is, hogy vértestvérek? Miért van az, hogy Anansinak Gaiman egy másik regényében egy fia születik, két különálló lénnyé válik, "akik ikrek"? Az egyik jóindulatú és  tehetetlen, a másik okos, gátlástalan, nagy nőcsábász és csaló, és képes világokat teremteni? 

Igen, Gaiman ezek szerint jól ráérzett a dologra: Loki és Odin, Anansi és Coyote egy és ugyanazon teremtőerő, a bölcsesség. De az ész veszélyes dolog, a Sátán sajátja! A görög Dionüszosz már csak tudja, (többek közt) belőle alkották meg a keresztény Sátán alakját. És miről is híres a mi görög csodánk? Ó igen, nagy nőcsábász, az eszközei sem mindig tiszták, amivel a céljait eléri. Termékenység-isten, a bor és a mámor, a szenvedély és a színház a felügyelete alá tartozik. 

Na hát ezért született meg az a mondás, milyen kicsi a világ!

Coyote-Loki alakja rengeteg művészt megihletett, olyan mai alakjaik is vannak, akiket nem is próbálnánk velük azonosítani. 

De én már bölcs vagyok - legalábbis ebben a kérdésben, - mióta elolvastam Catherynne M. Valente egy novelláját Coyote viselt dolgairól. Hát haláli!!!! 

Az egész teremtésmítosz egy amerikai középiskola sportcsapatának versenyei és szórakozásai szintjén elmesélve, micsoda ötlet! Coyote a csapat lelke, ahol ő megjelenik, - azaz mindenhol, - ott a csapat győz, mindenki szereti, a lányok beleszeretnek, és ő mindegyiküket viszontszereti, - nemcsak lelkileg, - nincs féltékenység, minden fiú a barátja. Az egész társaság állandó mámorban él, a lányok teherbe esnek, mindenhol tombol a természet, sarjadnak a növények. Bejut a csapat a döntőbe, a legnagyobb ellenfél a Viharmadár csapata. A Viharmadár - ahogy már Gaiman könyvéből is tudjuk, - az indiánok mítoszaiban a pusztulás gonosz megtestesítője. A sportdöntő a végső harc allegóriája a jó és a gonosz között a világ megmentéséért, ahogy mi ismerjük, a Ragnarök. Hogyan győzhetne Coyote csapata a 6-szoros címőrző bajnok Viharmadár-csapattal szemben? A fiúk erőszakkal próbálnák megoldani a kérdést, ám Coyote nem engedi, ő ésszel és trükkel győz. Egyszerű, elcsábítja a Viharmadarat, aki elhagyja a csapatát, és ezáltal Coyote-ék legyőzik a vezető nélkül maradt bajnokot. 

Valente mindent belead a sztoriba, ahogy az már tőle megszokott. Beépíti a Coyote alakja által ihletett korunkbeli meséket is a történetbe, az ő oly jól ismert végtelen történet-szerű módján. Itt Coyote szerelme - az igazi - Bunny, akit a Walt Disney-rajzfilmek Bug Bunnyjaként, vagy Rémusz bácsi meséiből ismerünk, a ravasz és trükkös nyúl. Mert minden csábító szélhámos csak magát szereti! Alkot magának egy más nemű megfelelőt, hogy szerethesse. És megjelenik a színen a lány is, aki viszont mindent feladva, főként magát, szereti Coyote-ot, a pom-pomlányok vezetője, a gyönyörű és megesett Sarah Jane. Őt pedig egy sci-fiből ismerjük, Sarah Jane Smith a Dr Who brit űrrémmese egyik önálló életre is kelt alakja, a doktor egyik korai  társa. És számtalan szereplő megjelenik még a színen, akiket fel sem ismertem. De soha nem adom fel a rejtvényfejtést!  

Nekem mindenesetre nagyon tetszik ez a világmítosz gondolat. tagadhatatlan, hogy létezik egy őskultúra, egy mindent átfogó mítikus hagyomány, amelynek darabjai minden népnél töredékeiben feltűnnek. És nem nyugszom, amíg meg nem ismerem mindet! Le vagyok maradva, Valente és Gaiman, na és Terry Pratchett is nyilvánvalóan jóval előttem járnak. Ezt pedig nem tűrhetem, ugye?

 Coyote azték, algonkin és navajo megjelenítései. A képek a Pinterest gyűjteményéből származnak.

Neil Gaiman előadása Londonban az olvasás és a könyvek jövőjéről

A The Guardianban olvastam  a következő cikket, amely nem is cikk, hanem imádott Neilünk beszéde egy jótékonysági felolvasóesten. Vettem a bátorságot, és lefordítottam, mert több fórumos vitában is volt szó arról, hogy a mai gyerekek, fiatalok, sőt felnőttek sem olvasnak, vagy legalábbis egyre kevesebbet. A beszéd Angliára vonatkozó részei azonban a magyar vagy jelenlegi lakóhelyem, Uruguay kultúrális viszonyaira is igazak, így véleményem szerint nyugodtan elvonatkoztathatunk Angliától.

Neil Gaiman: Miért függ a jövőnk a könyvtáraktól, az  olvasástól és az álmodozástól?

Neil Gaiman beszéde Londonban, 2013. október 14-én a The Reading Agency éves gyűlésén a könyvtárak és az olvasás jövőjéről.

Fontos, hogy az emberek elmondják egymásnak, melyik oldalon állnak és miért, és hogy elfogultak-e. Ez egyfajta kinyilvánítása az egyén érdekeinek. Tehát én most az olvasásról fogok Önöknek beszélni. El fogom mondani Önöknek, hogy a könyvtárak fontosak. Azt szeretném megértetni Önökkel, hogy a kitalált történetek olvasása, az élvezetből olvasás az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk. Szenvedélytől fűtött védőbeszédemmel meg szeretném értetni az emberekkel, mit jelent a könyvtár, a könyvtáros, és hogy meg kell őriznünk őket.

És természetesen elfogult vagyok, nagyon is! Én is író vagyok, gyakran írok kitalált történeteket is. Írok felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Majd 30 éve a szavaimmal keresem a kenyeremet, főképpen azzal, hogy kitalálok dolgokat, és azután leírom. Kézenfekvően az az érdekem, hogy rávegyem az embereket az olvasásra, kitalált történetek olvasására, érdekem, hogy legyenek könyvtárak és könyvtárosok, hogy segítsenek támogatni az olvasás szeretetét, otthont adni, ahol olvashatunk.

Szóval mint író elfogult vagyok. Ám mint olvasó, még inkább elfogult vagyok. És még annál is elfogultabb vagyok brit állampolgárként.

És most itt vagyok, hogy elmondjam ezeket ma este a Reading Agency égisze alatt: e jótékonysági szervezet küldetése mindenkinek egyenlő esélyt adni annak érdekében, hogy magabiztos és lelkes olvasóvá válhasson. Támogat irodalmi rendezvényeket, könyvtárakat és egyéneket, miközben felelőtlenül és leplezetlenül bátorít az olvasás aktusára. Mert, mint ahogy állítják, minden megváltozik, amikor olvasunk.

És ez a változás, ez az olvasási aktus az, amiről ma este beszélni akarok. Azt szeretném elmesélni, mit tesz velünk az olvasás, mire jó az olvasás.

Egyszer New Yorkban hallgatója voltam egy beszélgetésnek magánbörtönök építéséről – hatalmas virágzó üzlet Amerikában. A börtöniparnak terveznie kell a jövendő terjeszkedésre – mennyi cellára lesz a jövőben még szükség?  Hány elítélt lesz majd 15 év múlva? Rájöttek, hogy elég könnyedén meg tudják jósolni előre azzal, hogy egy viszonylag egyszerű, csinos kis algoritmust alkalmaznak, mely azon statisztikai adaton alapul, mennyi 10-11 éves gyerek nem tud olvasni. Vagy biztosan nem élvezetből olvas.

Nem mintha egy írástudó társadalomban nem lenne bűnözés. Ennek ellenére valóban van összefüggés.

És azt hiszem, azon összefüggések legalapvetőbbikéből következik valami még egyszerűbb. Az írástudók kitalált történeteket olvasnak.

A kitalált történetnek két haszna van. Először is kapu, amelyen át az út az olvasáshoz vezet. Mozgató erő, hogy megtudd, mi történt azután, hogy akarj lapozni, hogy folytatnod kelljen, még ha nehéz is, mert valaki bajban van, és neked meg kell tudnod, mi lesz a vége... ez nagyon erős hajtóerő. És ez arra kényszerít, hogy megtanulj új szavakat, új gondolatokat gondolj, hogy folytasd! Hogy felfedezd, az olvasás maga gyönyörűség. Amikor erre rájössz, jó úton haladsz, hogy mindent elolvass! És az olvasás a kulcs. Néhány évvel ezelőtt voltak hangok, melyek azt jósolták, olyan világban élünk, melyből kiveszett az irodalom, amely világban elcsökevényesedett a képesség, hogy megértsük az írott szót, de ezek az idők elmúltak. Ma a szavak még fontosabbak, mint valaha is voltak, hiszen szavakkal vezéreljük a világot, és amikor a világ rácsusszant a világhálóra, kénytelenek voltunk követni, kommunikálni és megérteni, amit olvasunk. Azok az emberek, akik nem értik egymást, nem képesek kicserélni a gondolataikat, nem tudnak kommunikálni, és a fordító programok csak keveset érnek.

A legegyszerűbb módja, hogy intelligens gyerekeket neveljünk, hogy megtanítjuk őket olvasni, és megmutatjuk nekik, hogy az olvasás élvezetes elfoglaltság. És ez azt jelenti, egyszerű szavakkal, hogy meg kell találnunk azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket, elérhetővé tenni számukra azokat a könyveket, és hagyni őket, hogy elolvassák.

Én nem hiszem, hogy van olyan, hogy rossz gyerekirodalom. Időnként divatba jön, hogy felnőttek rámutatnak néhány gyerekkönyvre, egy műfajra, vagy egy szerzőre esetleg, és állítják, hogy azok rosszak, meg kellene tiltani a gyerekeknek, hogy azokat olvassák. Időnként tanúja voltam ilyeneknek: Enyd Blytont rossz írónak minősítették, ahogy RL Stine-t is, és még többeket. A képregényekről kijelentették, hogy az írástudatlanság melegágya.

Ez butaság! Sznob hülyeség! Nincs rossz gyerekíró, ha a gyereknek tetszik, olvasni akarja és keresi is, mert minden gyerek más. Megtalálják azokat a történeteket, amelyekre szükségük van, és beleélik magukat. Számukra a kopott, elcsépelt történet nem kopott és elcsépelt, hiszen először találkoznak vele. Ne tántorítsuk el a gyereket az olvasástól, csak mert úgy gondoljuk, rossz, amit olvas. Az a történet, amelyik nem tetszik nekünk, olyan könyvekhez vezethet, melyek fognak. És nem mindenkinek olyan az ízlése, mint a mienk.

Jószándékú felnőttek könnyen ki tudják ölni a gyerekből az olvasási kedvet: nem engedik, hogy azt olvassák, amit élveznek, vagy értékes-de-unalmas könyveket adnak nekik, amelyeket ők, a felnőttek szeretnek, a 21. századi megfelelőjét a viktoriánus kori "nevelő" irodalomnak. Ezzel ki lehet nevelni egy teljes generációt, aki meg lesz arról győződve, hogy az olvasás unalmas, vagy még rosszabb, kellemetlen.

A gyermekeinknek szükségük van arra, hogy fokozatosan másszanak fel az olvasás létráján: bármi, ami felkelti a figyelmüket, egyre feljebb fogja őket vezérelni, fokról fokra a létrán, egészen az irodalomig. (És azt se tegyük, amit ez az író tett, amikor a 11 éves lánya RL Stine-t olvasott, vagyis elment és megvette Stephen King Carrie című könyvét, mondván: ha szereted azt, ez is tetszeni fog! Holly utána csak biztonságos vadnyugati telepes-történeteket olvasott hátralévő kamaszkora idején, és még mindig rámvicsorít, ha Stephen King neve felmerül.)

És a másik dolog, amire a kitalált történet alkalmas, hogy empátiát épít. Ha nézzük a tévét, vagy látunk egy filmet, azt nézzük, mi történik egy másik emberrel. Az írott történet valami olyasmi, amit 26 betűből és egy maréknyi jelből építesz fel, és TE, egyedül te, a képzelőerődet használva, világot teremtesz, és emberekkel népesíted be, mások szemén keresztül látsz. Érezni fogsz, meglátogatsz helyeket és világokat, melyeket soha nem ismerhetnél meg enélkül. Megtanulod majd, hogy mindenki más is ott pontosan ugyanúgy egy ÉN. Valaki mássá válsz, és amikor visszatérsz a saját világodba, te is egy kicsit megváltozol. Az empátia az eszköz, mely csoporttá formálja az egyes embereket, megengedi, hogy többek legyünk magába forduló egyénnél.

Olvasás közben még egy dologra rájövünk, mely életbevágóan fontos ahhoz, hogy elboldoguljunk a világban. Arra, hogy a világnak nem feltétlenül kell ilyennek lennie. A dolgok lehetnek különbözők.

2007-ben Kínában jártam, az első párt-támogatott tudományos-fantasztikus és fantázia- találkozón a kínai történelem során. Egy alkalommal félrevontam az egyik főszervezőt, és megkérdeztem: miért? A tudományos-fantasztikus műfajt hosszú ideig nem nézték jó szemmel. Mi változott?

Egyszerű – válaszolta. - A kínaiak fantasztikusak, amikor meg kell valósítani valamit, ha mások elkészítik a terveket. De nem újítanak, nem találnak fel semmit. Nem tudják elképzelni a dolgokat. Így delegációt küldtek az USA-ba, az Apple-höz, a Microsofthoz, a Google-hoz, és kikérdezték ott azokat, akik feltalálják a jövőt. És úgy találták, hogy valamennyiük tudományos-fantasztikus irodalmat olvasott, amikor gyerek volt.

A kitalált történet egy másféle világot mutat meg neked. El tud juttatni valahová, ahol soha nem jártál még. Ha egyszer meglátogatsz más világokat, olyan lesz, mintha tündérgyümölcsöt kóstoltál volna, soha többé nem leszel elégedett azzal a világgal, amelyben felnőttél. Az elégedetlenség jó: az elégedetlenek meg tudják változtatni, fejleszteni tudják a világukat, jobbá, mássá tudják tenni.

Ha már itt tartunk, szeretnék néhány szót szólni  az eszképizmusról  (légvárépítés, kikapcsolódás, elmenekülés a valóságtól). Hallottam úgy kiejteni a szót, mintha ez valami  káros  dolog lenne. Mintha egy eszképista történet a zavarosfejűek, megtévesztettek és bolondok olcsó ópiuma volna, és az egyetlen értékes  műfaj a felnőttek és gyerekek számára is a mimetikus (utánzó) történet lenne, mely a világ  legkellemetlenebb képét tükrözi, amiben csak az olvasó találhatja magát.

Ha hirtelen lehetetlen helyzetbe kerülnénk, valami kellemetlen helyen, rossz akaratú népséggel körülvéve, és valaki időleges szabadulást ajánlana, miért ne fogadhatnánk el?  Az eszképista történet pedig mindössze ennyi: történet, amelyik kinyit egy ajtót, megmutatja a napsütést odakinn, egy helyet, ahova elszökhetünk, és ahol biztonságban lehetünk olyan emberek között, akikkel lenni akarunk (– és ne essünk tévedésbe, a könyvek valóságos helyek! -), mindennek tetejében szökésünk folyamán a könyvek ismeretet nyújthatnak nekünk a világról és a helyzetünkről, fegyvert adnak a kezünkbe és felvérteznek: olyan eszközöket, melyeket visszahozhatunk a börtönünkbe. Képességeket, tudást és eszközöket, melyeket arra használhatunk, hogy valóban meg tudjuk szabadítani magunkat.

J.R.R. Tolkien emlékeztetett arra, hogy csak a börtönőrök ellenzik a szökést.

Egy másik út, hogy elpusztítsuk egy gyerek szeretetét az olvasás iránt értelemszerűen az, hogy nincs semmilyen könyv, ami elérhető lenne számára.  És ha nincs egy hely, ahol olvashatna. Én szerencsés voltam. Kiváló helyi könyvtárunk volt, ahol felnőttem. És olyan szüleim, akiket meg lehetett győzni, hogy nyári szünetben munkába menet dobjanak ki a könyvtárnál. És olyan könyvtárosok, akik nem bánták, ha egy kisfiú szülői kíséret nélkül minden reggel bevette magát a gyerekkönyvtári részlegbe, végignézte a katalógust kísértetes vagy varázslatos vagy rakétás könyveket keresve, vámpírokat, detektíveket, boszorkányokat vagy csodákat kutatva. És amikor kiolvastam a teljes gyerekkönyvárat, elkezdtem a felnőttekét.  

Jó könyvtárosok voltak. Szerették a könyveket, és szerették, ha olvassák a könyveket. Megtanítottak, hogyan rendeljek könyveket más könyvtáraktól könyvtárközi kölcsönzéssel. Semmit nem elleneztek, bármit olvastam. Úgy tűnt, tetszett nekik a tágranyílt szemű kisfiú, aki imádott olvasni, így beszélgettek velem az olvasmányaimról, megkeresték nekem a folytatásokat a sorozatból, mindig segítettek. Ugyanúgy bántak velem, mint bármely más olvasóval, – se jobban, se rosszabbul, -  ami azt jelentette, hogy tisztelettel kezeltek.  Nyolc évesen nem voltam hozzászokva, hogy tisztelettel bánjanak velem.

Dehát a könyvtárak a szabadságról szólnak. Az olvasás, az ötletek és a kommunikáció szabadságáról. Az oktatásról szólnak (mely nem ér véget azon a napon, amikor befejezzük az iskolát vagy egyetemet), a szórakozásról, biztonságos helyeket jelentenek, és az információk elérésének lehetőségét.

Aggaszt, hogy itt a XXI. században az emberek félreértik, mi is a könyvtár, és mi a célja. Ha úgy tekintünk a könyvtárra, mint egy könyvespolcra, talán ósdinak és idejétmúltnak tűnhet egy olyan világban, ahol a legtöbb nyomtatott könyvet - bár nem mindegyiket, -  digitálisan is előállítják. De ez alapvető tévedés.

Úgy hiszem, ennek az információ természetéhez van köze. Az információ értékes, a helyes információ még értékesebb. Az emberi történelem során jobbára információ-hiánytól szenvedtek az emberek, és a szükséges tudást megszerezni mindig fontos volt, és annak mindig volt ára: mikor kell a gabonát elvetni, hol találhatók bizonyos dolgok, térképek, történelmi események, történetek – ezek mindig megértek egy jó vacsorát és társaságot. Az információ értékes dolog volt, így aki rendelkezett vele, vagy képes volt átadni, megkérte az árát.

Az elmúlt néhány évben egyfajta információ-szegény gazdaságból átbillentünk egy információtömeg által vezéreltbe. Eric Schmidt (Google) szerint az emberi faj kétnaponta állít elő manapság annyi információt, amennyit a civilizáció hajnalától 2003-ig összesen. Ez naponta 5 exobyte adat, azok kedvéért, akik ki akarják számolni. A kihívás ma már nem az, hogy megtaláljunk egy ritka növényt a sivatagban, hanem egy bizonyos növényt kell megtalálnunk a dzsungelben. Segítséget kell igénybe vennünk, hogy meg tudjuk keresni azt az adatot, amelyre éppen szükségünk van.

A könyvtárak olyan helyek, ahová az emberek információért járnak. A könyv csak a csúcsa az információs jéghegynek: a könyvek ott vannak a könyvtárakban, és a könyvtárosok törvényesen és ingyen képesek ellátni bennünket könyvekkel. Több gyerek kölcsönöz könyveket a könyvtárakból, mint eddig bármikor – mindenfélét: nyomtatottat, digitálist vagy hangoskönyvet. De a könyvtárak egyben például olyan helyek is, ahol azok, akiknek otthon nincs számítógépük, nincs internet-kapcsolatuk, ingyen vehetik igénybe az internet-szolgáltatásokat: igen fontos dolog, amikor munkát találni, munkára jelentkezni, vagy valamilyen segélyt kérni egyre inkább kizárólag online lehet. A könyvtárosok ebben is segítséget nyújthatnak.

Én nem hiszem, hogy minden könyvet meg lehet majd találni a képernyőn: ahogy Douglas Adams egyszer rámutatott nekem, több mint 20 évvel azelőtt, hogy a Kindle föltűnt, a nyomtatott könyv egy cápa. A cápák öregek, már a dinoszauruszok előtt is éltek az óceánokban. És a cápák azért léteznek még mindig, mert jobbak abban, hogy cápák, mint mások lennének. A könyvek fizikai valójukban szilárdak, nehéz elpusztítani azokat, fürdés-ellenállók, napenergiával működnek, jó érzés a kezünkbe venni őket: jók abban, hogy könyvek, és mindig lesz számukra hely. A könyvtárakba tartoznak, ahogy a könyvtárak máris olyan helyekké is váltak, ahol hozzáférhetünk a digitális és hangoskönyvekhez, DVD-khez és webtartalmakhoz.

A könyvtár olyan hely, amely az információk tárháza, és minden polgárnak egyenlően biztosít hozzáférést ezekhez. Beleértve az egészségügyi információkat. És a mentális egészségügyi információkat is. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos hely, a világtól elkülönülő szentély. Egy hely, ahol könyvtárosok vannak. Azt, hogy milyenek legyenek a jövő könyvtárai, most kell megálmodnunk.

Írástudónak lenni ma fontosabb, mint valaha bármikor volt, itt, a szöveg és email, az írott információ világában. Kell hogy tudjunk olvasni és írni, olyan polgárokká kell válnunk, akik gond nélkül tudnak olvasni, megértik, amit olvasnak, megértik az árnyalatokat, és meg tudják magukat értetni.

A könyvtárak valójában a jövő kapui. Ezért nagyon sajnálatos, hogy a világon mindenhol az tapasztalható, hogy a helyi hatóságok pénzmegtakarítás címén bezárnak könyvtárakat anélkül, hogy észrevennék, a jövőtől lopnak azért, hogy fizessenek a mának. Becsukják azokat a kapukat, amelyeket éppenhogy szélesre kellene tárni.

Az Organisation for Economic Cooperation and Development nemrégiben megjelent tanulmánya szerint Anglia "az egyetlen olyan ország, ahol az idősebb korosztály műveltebb mind irodalmi, mind matematikai tudásban, mint a fiatalabb korosztály, miután megvizsgáltak egyéb faktorokat is, mint például, nemi hovatartozás, társadalmi-gazdasági háttér és foglalkozás.”

Vagy másképpen fogalmazva a gyermekeink és unokáink kevésbé olvasottak, és kevésbé jól tudnak számolni, mint mi. Kevésbé tudnak a világban tájékozódni, megérteni azt, és megoldani a problémákat. Könnyebb őket megtéveszteni, kevésbé lesznek képesek a körülöttük lévő világot formálni, nehezebb lesz állást találniuk. Vagy mindezek összesen. És Anglia mint ország lemarad más fejlettebb országok mögött, mert nem less képzett munkaerő.

A könyv eszköz, hogy kommunikáljunk a holtakkal. Mód, hogy tanuljunk azoktól, akik már nincsenek velünk, az emberiségtől, amely felépítette, fejlesztette azt a tudást, kiegészítette, inkább, minthogy meg kelljen tanulni mindent újra és újra. Vannak mesék, melyek ősibbek, mint a legtöbb ország, mesék, amelyek régen túlélték saját kultúrájukat és az épületeket, ahol legelőször elmondták azokat.

Úgy érzem, felelősek vagyunk a jövőért. Felelősségünk és kötelességünk van a gyermekeink iránt, a felnőttek iránt, akikké majd válnak, a világ iránt, amiben majd élniük kell. Valamennyiünknek – olvasóként, íróként és polgárként – kötelezettségeink vannak. Megpróbálok most néhányat kifejteni.

Hiszem, hogy kötelességünk az élvezet kedvéért olvasni, akár otthon, akár közösségi helyeken. Ha élvezetből olvasunk, és mások látják ezt, akkor tanulunk is, bevetjük a képzeletünket. Megmutatjuk másoknak, hogy az olvasás jó dolog.

Kötelességünk támogatni a könyvtárakat. Használni a könyvtárakat, és másokat arra buzdítani, hogy ők is használják, tiltakozni a könyvtárak bezárása ellen. Ha nem becsüljük meg a könyvtárakat, akkor nem értékeljük az információt, a kultúrát, a bölcsességet. Ha elhallgattatjuk a múltat, azzal károsítjuk a jövőt.

Kötelességünk, hogy felolvassunk a gyerekeinknek. Olyanokat, amiket élveznek. Olyanokat is, amelyeket mi magunk már meguntunk. Játsszuk el nekik a történetet, hogy még érdekesebbé tegyük, és azért ne hagyjuk abba a felolvasást, mert már ők is tudnak olvasni. A meseolvasás ideje köteléket képez közöttünk, ilyenkor iktassuk ki a zavaró külvilágot, még a rádiótelefont is.

Kötelességünk, hogy használjuk a beszédet. Fejlesszük: találjuk meg a szavak jelentését, hogy hogyan alkalmazzuk azokat, beszéljünk világosan, azt mondjuk, amit gondolunk. Meg se próbáljuk befagyasztani a nyelvet, vagy úgy tenni, mintha azt halott dologként gyászolni kellene, élőként kell használni, amely árad, szavakat kölcsönöz, és időnként kiejtést vagy jelentést vált.

Nekünk íróknak – és különösen a gyermekíróknak, - kötelességünk van az olvasóink felé: igaz dolgokról kell írnunk, és ez különösen fontos olyankor, amikor olyan emberekről és helyekről mesélünk, akik-amik nem léteznek, és megértessük, az igazság nem abban rejlik, ami történik a mesében, hanem amit a mese arról mond, hogy kik vagyunk mi. Végülis a kitalált történet egy olyan hazugság, amely az igazságról szól. 

Kötelességünk nem untatni az olvasót, inkább rávenni, hogy lapozzon tovább. Valójában a legjobb gyógymód rávenni egy vonakodó olvasót az olvasásra az a mese, melyet képtelen abbahagyni. És bár igazi dolgokat kell elmondanunk az olvasónak, fegyvert és vértet kell adnunk neki, át kell adnunk számára mindazt a bölcsességet, melyet rövid földi pályafutásunk során összeszedtünk, kötelességünk nem prédikálni, őrizkedni a leckéztetéstől, nem nyomni le a torkán előemésztett erkölcsöt és üzeneteket, mint az anyamadár a fiókáién az előre megrágott kukacokat. És főleg soha, semmilyen körülmények között ne írjunk olyasmit gyerekeknek, amit magunk sem akarnánk elolvasni!

Kötelesek vagyunk megérteni és felismerni, hogy mint gyermekkönyvírók rendkívül lényeges dolgot művelünk, mert ha elrontjuk, ha unalmas könyveket írunk, melyek elfordítják a gyerekeket az olvasástól és a könyvektől, károsítjuk a saját jövőnket, és ellehetetlenítjük az övékét.

Valamennyien - felnőttek és gyerekek, írók és olvasók - kötelesek vagyunk álmodozni. Kötelesek vagyunk elképzelni a dolgokat. Könnyű azt sugallani, hogy senki semmit nem képes megváltoztatni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a társadalom túlságosan hatalmas, az egyén pedig kevesebb a semminél: csak egy atom a falban, csak egy rizsszem a rizsföldön. De az az igazság, hogy az egyén képes megváltoztatni a saját világát, az egyének teremtik a jövőt, és mindezt úgy teszik, hogy elképzelik, a dolgok mások is lehetnek.

Nézzenek körül: komolyan mondom! Álljanak meg egy pillanatra, és nézzenek körül a teremben, ahol most vagyunk! Rámutatok most valamire, ami annyira magától értetődő, hogy szinte állandóan elfeledkezünk róla. És ez az, hogy minden, amit most látnak maguk körül, beleértve a falakat is, valaha csak képzelet volt. Valaki egyszer eldöntötte, könnyebb lenne széken ülni, mint a földön, és elképzelte a széket. Valakinek ki kellett ötlenie valami módot arra, hogy én most úgy tudjak itt Londonban Önökhöz beszélni, hogy közben ne ázzunk bőrig az esőtől. Ez a terem és a berendezése, valamint minden más dolog ebben az épületben, ebben a városban, csak azért létezik, mert az emberek újra és újra és újra elképzeltek dolgokat.

Kötelességünk a dolgokat széppé varázsolni. Nem hagyhatjuk itt a Földet rondábban, mint ahogy találtuk, nem üríthetjük ki az óceánokat, nem hagyhatjuk itt a problémáinkat az utókorra. Kötelességünk magunk után kitakarítani, nem hagyhatunk a gyermekeinkre olyan világot, amelyet mi vakon összezavartunk, megrövidítettünk és elnyomorítottunk.

Kötelességünk felhívni a politikusaink figyelmét arra, hogy mit akarunk, leszavazni azokat a politikusokat, bármely párthoz tartozzanak is, akik nem értik meg, hogy az olvasás által teremtetnek az érdemes polgárok, akik nem akarnak annak érdekében ténykedni, hogy megvédjék a tudást, és bátorítsák a művelődést.  Ez nem pártpolitika kérdése. Ez az egyetemes emberiség érdeke.

Egyszer megkérdezték Albert Einsteint, hogyan tehetnénk a gyerekeinket értelmesebbekké. A válasza bölcs és egyszerű. Azt mondta: “Ha azt akarod, hogy a gyereked intelligens legyen, olvass neki tündérmeséket. Ha azt akarod, hogy még okosabb legyen, olvass neki még több tündérmesét.” Ő megértette az olvasás és képzelet jelentőségét. Remélem, adhatunk a gyermekeinknek olyan világot, melyben olvasnak majd, felolvasnak nekik, álmodoznak majd, és megértik a világot.

... és a veszélyek most tetőznek!

Tegnap 2 Gaiman-művet is magamévá tettem. És közben olvastam egy kis magyar mitológiát is, majd Marija Gimbutasról néhány cikket. Az ember azt gondolná, ezek teljesen különböző témák, és pedig nem! A közmondás szerint minden út Rómába vezet, nem?

Az egyik Gaiman-könyv - A temető könyve - olvasása közben sírtam és nevettem egyszerre. Ki másnak jutna eszébe egy temetőről egy igazi gyönyörűséges, könnyes-bús tündérmese? Neil szerintem abban nagy, hogy egy csodálatos allegóriát mesél el, ami mindenkinek mást jelent - gondolom - és minden vélt jelentés voltaképpen igaz és helyénvaló. A mítoszok általában tragikusak. A tündérmesék általában boldog véget érnek. És ez a temetői történet egy kisember felnőtté válásáról mítosz és tündérmese egyben, minden szükséges és elengedhetetlen kellékkel. Lélekemelő. 

A másik könyv az új történet, melyet  - mint közben kiderítettem - már szintén kiadtak magyarul is, bár én eredetiben olvastam el, Óceán az út végén címmel. (Ez gyors volt!) Nahát ez...! Egy férfi visszaemlékezése a gyermekkorára, akkori félelmeire, a felnőttekről alkotott - nem túl hízelgő, de nagyonis igaz - véleményére valamelyik közeli hozzátartozója (nem derül ki, kicsoda) temetése alkalmából visszatérvén szülőhelyére, gyerekkora színhelyére. És mindeközben, bár szerintem legtöbben nem is tudunk róla, belecsöppenünk egy mítoszba, mily meglepő! Mert a kisfiú története 3 nő története, és a világ története is. A kisfiú összebarátkozik a kislánnyal, aki különleges, természetfeletti képességekkel rendelkezik, és együtt belegabalyodnak a gonosszal folytatott örökkévaló küzdelembe. De a gonosz itt voltaképpen nem is gonosz, csak más, nem e földre való. A feladat, visszakergetni a mást arra a valóságsíkra, ahová tartozik. És ekkor közbelép az anya és a nagymama, akikről szintén kiderül, hogy nem emberi szereplők, de soha nem derül ki pontosan, hogy valójában kik. Ám a Hold - mindhárom alakban - állandóan jelen van, amikor ők szerepelnek a színen. Az anya a telehold, a kislány a növekvő, a nagyi a fogyó hold.

A három nő a szomszéd farmról - a kislány, az anyja és nagyanyja - voltaképpen egy és ugyanaz a személy 3 aspektusa, az ősi anyaistennő, a mi magyar Nagyboldogasszonyunk, a szláv és török Baba Yaga, a kelta Holdistennő, vagy bármely más klasszikus vallás istennői triászai, és persze a keresztények "elférfiasodott" istenháromsága is innen ered. 

És itt jött be a közben - valójában egyidőben és felváltva, - olvasott Magyar mitológia Kendra Kabostól, Robert Graves Fehér istennője, vagy Marija Gimbutas litván származású amerikai régész és egyetemi professzor, akinek azóta kezdettől fogva vitatott anyaistennő-elmélete kapcsán indult el a neopaganizmus és a Wicca mint újabb (és ősibb) vallási irányzatok is. Mert honnan máshonnan lennének azonosíthatók a farmbéli nők megfelelői?

Az ősi világképben a Holdistennő 3 alakban szerepel, a fiatal nő a tavasz és a vadászat szűz istennője, az ártatlan (mint a görög Artemisz, a római Diána), a középső hölgy a nyár, a természet és termékenység istennője (a görög Démétér, a római Maia és Ceres, a magyar Nagyboldogasszony), és az idős asszony, a halál és a boszorkányság, az alvilág istennője (a görögöknél Hekaté, a rómaiak Kübeléje, a velszi-kelta Rhiannon). A kelták a Hold, az alvilág és még sok más istennőjét Arianrhodnak - Ezüst Kerék - nevezték, aki szintén 3 alakban jelent meg. Az ő palotájába térnek meg a holtak lelkei északra, a Corona Boreálison túl. Minden vallás szerint a Hold-istennők ismerik a jövőt, tehát sorsistenek is. És a Hold változásai alapján az örök megújulás, születés és halál képviselői is. Igazból ő  a világmindenség.

A könyvben a kislány az, aki a feladatot végrehajtja, aki "vadászik", aki ártatlan. Az anya általában a gazdasággal foglalkozik, járja a szántóföldet, végzi a házimunkákat, feji a teheneket és csodás étkeket készít, gondoskodik mindenkiről, aki az útjába kerül, legyen az a családja, más ember vagy állat. Állandó kísérője a macska. A tehenek jelentőségteli szereplők, a mindig az étkezőasztalon lévő gyümölcsből és mézből készült ételek alapján jelen vannak a méhek is. Ezek a mi Nagyboldogasszonyunk szent állatai is. A nagymama az, aki viszont legyőzi, és a "halálba" küldi a gonoszokat, s az út végén lévő "óceánba" - tavacskába - kerülő kislány, aki feláldozza az életét, hogy megmentse kis főszereplőnk életét, nem hal meg, csak egy másik valóságba távozik meggyógyulni, ahonnan egyszer visszatér. Ennél szebben és közérthetőbben nem is fogalmazhatta volna meg Neil, mi történik valójában a mítosz és a valóság síkjain.  

A könyv megjelenése után a New York Times kritikusa így ír: 

"Valahányszor Gaiman-könyvet olvasok, megismétlődik ugyanaz. Az elméje sötét feneketlen óceán, melybe valahányszor belecsusszanok, a való világ elenyészik, és helyette egy sokkal szörnyűbb és gyönyörűségesebb világban találom magam, melyben boldogan süllyednék el."

Eszerint nem egyedül én érzem így, szerencsére. Na ezért mondtam, hogy a veszélyek tetőznek. Mi lesz, ha minden Gaiman-könyvet elolvasok? (Ami kb. 1 hét múlvára tehető, ha ebben a tempóban haladok!!!) Remegve várhatom majd, mikor fejezi be a következőt, hogy újra el tudjak merülni egy újabb mitológikus tündérmese minden rettenetessége ellenére az eviláginál jóval megnyugtatóbb hullámaiban. Ha valakit érdekel Gaiman alkotói tevékenysége, figyelemmel kísérheti és kapcsolatba léphet vele a blogján itt: 

http://journal.neilgaiman.com/

És ez meg úgy tetszik! Dögös a fickó, nem? Chris Riddell rajza Neilről, melyet a blogjáról vettem kölcsön, bocs. Remélem, utólagos engedelmükkel.

A veszélyek csak sűrűsödnek...

Ahogy sejtettem, magába szippantott a történet. Miután sikeresen átküzdöttem a nehézségeken magam Árnyékkal (Neil Gaiman: Amerikai istenek), nem voltam képes visszazuhanni a reménytelen valóságba. Így folytattam az Anansi-fiúkkal, amit éppen most fejeztem be. De nem tudok élni - egyenlőre - Gaiman nélkül, így sikerült szert tennem a legújabb opuszra, ami ezévben jelent meg Amerikában. (The Ocean at the End of the Lane) Úgy tűnik, nem szabadulok az istenektől még egy darabig. De ők legalább igaziak!

Volt egy film, amit mindig meg akartam nézni, már csak a témája miatt is, egy amerikai film az ősi óangol mítoszból, Beowulf története. Nem volt rá időm, majd alkalmam, később pedig lehetőségem, de most, hogy tudom, Neil Gaiman írta a forgatókönyvet, biztos megmozgatok minden követ, hogy hozzájussak a filmhez, főleg miután most már arról is értesültem, hogy kedvenc színészeim közül is többen szerepelnek benne, Anthony Hopkins, Angelina Jolie például. 

És kiderítettem, hogy az HBO forgatott egy sorozatot az Amerikai istenekből is. Na erre nagyon kíváncsi leszek! Meg is nézem a hétvégén, látható a Youtube-on is. Gaiman szerint a rendező zseniális volt, tehát a szerző nem kapott szívinfarkust, miután megtekintette, mint ahogy szépemlékezetű Boris Vian, amikor megnézte a filmet, amelyet a Tajtékos napokból forgattak. Állítólag a bemutatón lelte halálát, a film következtében. Nem csodálnám, ha tényleg így lenne. De erről már értekeztem, nem kezdem újra. Csak végszóul idéznék egy pár sort Gaimantől, aki szerkesztett egy - magyarul is kiadott - antológiát, melyhez bevezetőjében írta ezt:

"A tévé és a mozi remek dolog, de ott mások a főszereplők. Olvasás közben viszont minden az én képzeletemben történt. Bizonyos értelemben ott voltam én is.

Ez az írott szó varázsa: a szavakból világokat lehet építeni." (17 képtelen történet)

Nincs veszélyesebb, mint egy jó könyv...

Nincs veszélyesebb egy igazán jó könyvnél, mert fantasztikus kanyargó ösvényekre tudd elvinni. Régebben azt hittem, ha igazán lenne időm, a világ összes könyvét képes lehetnék elolvasni. Ma már tudom, hogy ahhoz örökké kellene élnem, pedig számomra már az elkövetkezendő(?) néhány is beláthatatlannak tűnik. De a könyv veszélyes, mert az ember addig nem akar meghalni, amíg legalább még ezt, na meg azt, és azután még amazt is el nem olvassa.

Régi adósságomat kezdtem törleszteni péntek este, amikor végül nekikezdtem Neil Gaiman Amerikai istenek című művének. Már évek óta készülődtem, és tudtam, hogy csak nagyon jó lehet, de abban is biztos voltam, hogy valamiért nem lesz egyszerű a végére jutnom. Nevezzük ezt megérzésnek, igazam lett. Na nem a könyv vagy a szerző hibája! Mert az olvasmány fantasztikus, elgondolkodtató, megrázó, és csiklandozza az ember humorérzékét is. És én imádom a mitológiát, ez is lett a vesztem. Mert nagy öntudattal azt gondoltam, úgysem tud már nekem e tárgykörben senki semmi újat mondani. Nem-e???

A könyv által megidézett istenek 2/3 részét nem ismertem, 1/3-ukról még csak nem is hallottam soha, vagy elfelejtettem, ha igen. Így szükségem volt egy kis útmutatóra, amit meg is találtam egy blog képében, melynek címe egy Gaiman-idézet: Csak az istenek valóságosak. (only the gods are real). Belemerültem hát, és ahol nem volt kielégítő a magyarázat, ott segítségül hívtam hivatkozásokat, más weboldalakat és könyveket is. Elment az egész napom. 

A könyvben szerepel a magyarok Istene is, a blog magyarázata vele kapcsolatban 1 mondatra szorítkozik. És ez felbosszantott. Mert a hivatkozás ráadásul téves is. A fiatal hölgy szerint az Isten a magyarok egyetlen istene (mitológiai, nem keresztény), aki a világosság istene egyébként. Vagyis napisten. 

Így kalandozásom először az isten szó etimológiájához vezetett. Már több mint egy évszázada vitatkoznak rajta, minden véleményt elolvastam, és ráment egy újabb napom. Ma sem tudom, mit higgyek, - azért megsúgom, van saját meggyőződésem, -  de eljutottam egy lapra, ahol volt egy cikk arról, hogy egy magyar Ausztráliából megfejtette a titokzatos krétai lineáris A-írást, melyet évszázadok óta próbálnak nyelvészek és egyéb vállalkozó szellemű önjelölt tudósok, sikertelenül. De Mellár Mihálynak sikerült, szerinte. Hiszen egyszerű, mindenki láthatja, magyarul van! Mint ahogy szerinte az ősi ciprusi írások is. És azért nem sikerül más nép fiainak megfejteni, mert nem magyar fejjel gondolkodnak. Ez olyan egyszerű. Nem?

A szöveget a Czuczor-Fogarassy-féle gyökszótár segítségével "fejtette meg". Nem baj, hogy a magyar nyelv párezer év alatt kissé megváltozott mind szerkezetében, mind kiejtésében, mind szókészletében, azért az ókori szöveg a mai magyar nyelven jól érthető. Megdöbbentő. Én a nem egészen 1000 éve lejegyzett Halotti beszéd és Ómagyar Mária-siralom szövegében is lelek olyan szavakat, amelyeknek utána kell néznem. Biztos én primitív vagyok. De az iskoláskorú unokaöcsém sem értette, amikor azt mondtam neki, hogy "búalbeleül kinyuhhad". Értem én, ő is primitív. Csak rontott a hangulatomon, és azon az érzésemen csak erősített, hogy már megint hülyének akar valaki nézni, amikor az egyik úgynevezett adminisztratív tartalmú agyagtáblácska-töredékről teljes bizonyossággal leolvasta, hogy az egy felsorolás, hogy a faluból melyik ember milyen használati cikkre tart számot: az egyik "Katié", a másik "Pálé". Mindez a 3-4000 évvel ezelőtti Krétán. Úgy tudom, a Katalin és Pál nevek nem kifejezetten ősi magyar nevek, vagy tévednék? Na de nem bosszantom tovább magam. 

Viszont a weboldal cikkeibe beleolvasva találtam egy érdekes adatot: Bolyai Jánosunk anno elhatározta, hogy matematikai alapokon megalkotja a tökéletes mesterséges nyelvet. Állítólag több mint ezer oldal jegyzetet írt a tárgyban haláláig, a hagyaték rendszerezése még folyik. De az alapnyelvnek a magyart fogadta el, mint a használatos legtökéletesebb nyelvet modellként, annak gyökeire alapítva. Egy részét a művének meg is találtam, kb. 40 oldalt, de addigra eltelt egy újabb napom, így eltettem a gaimani remekmű utánra. 

Ámde ugyanazon oldalon megtaláltam Ipolyi Arnold Magyar mitológiáját, és beleolvastam. Majd utánajártam a keletkezés körülményeinek, és máris egy újabb vita kellős közepére csöppentem, ezúttal nem(csak) a nyelv, vagy a nép eredetéről folyt a vita, hanem az őstörténet mítoszai körül is éles hangú véleménykülönbségeket volt szerencsém olvashatni. Ami nem lepett meg, ám annál jobban elszomorított, hogy az ellenkező nézeteket vallók már több mint száz éve nem igazán csak vitatkoznak, hanem szinte nyíltan lehülyézik a másikat, amiért az nem ugyanazt gondolja, mint ők. Ez meg olyan ismerős.

És akkor váratlanul találtam egy könyvet, amely más. És a szörnyű az, hogy csak bele akartam egyelőre nézni, de annyira megfogott a mű hangvétele, a stílusa, ahogy minden vitapartnerének teret ad véleménye és bizonyítékai kifejtésére, hogy mindenkit idéz, aki a tárggyal valaha behatóan foglalkozott, még ha nem is ért vele egyet. Magyar ez az ember? Igen, magyar, és méltatlanul elfeledett. 120 évvel ezelőtt adta ki a Magyar mitológia című könyvét Kandra Kabos. Keresztény pap volt, mégis elfogulatlan az írás, a nagy tudású férfiú mindennek utánajárt a tárgyban, aminek az ő korában csak lehetett. És szerény. És tiszteletteljesen beszél még az ellenvéleményeket vallókról is, kiemeli munkáikból mindazt, amely számára értékelhető. Ezt hívják forráskritikának, ahogy nekem ifjan tanították, melyet mára ismét elfeledtünk: minden nézetet, morzsát összegyűjtök, értelmezem, rendszerezem, és az összességből alakítom ki a saját véleményemet. Hát nem tudtam "letenni" a könyvet, fél nap alatt végeztem az első kötettel, most a másodikat kezdem, és három van. 

Szegény Neil várhat. De mire ezt a művet befejezem, jóval többet fogok tudni mind Gaiman amerikai isteneinek világáról, mind a magyar - elveszett - őstörténetről. Csak napok - vagy hetek - kérdése, attól függően, mit találok legközelebb, ami nem tűr majd halasztást. És megírhatom majd Neil Gaimannek, hogy az isten csak ugyanazt jelenti, mint a god, egy gyűjtőfogalom, és hogy a magyarok ugyanúgy több istenben is hittek a régmúltban, ahogy a germánok és kelták, rómaiak és görögök, kínaiak és sumerek, indiaiak és finnugorok, törökök és hunok, csak már nem emlékszünk a nevükre. Mert nekünk nincs írott mitológiánk, verses eposzunk, ami megőrizte volna, vagy ha volt, az elpusztult, és csak a magyar szórványos néphit és meséink őrizték meg a nyomaikat. És a csillagok és csillagképek magyar nevei, melyeknek jó részét sajnos már szintén homály fedi. De amelyeket még nem, azt ki fogom deríteni!!!

Na ezért mondom, nincs veszélyesebb, mint egy jó könyv. Olyan, mint Tolkien útja, ami indul a küszöbről, s ha nem vigyázol, elszelel.