Az elmúlt pénteken bebuszoztam az óvárosba cigarettát venni. Szeretek itt Montevideoban buszon utazni, mert mindig történik valami. Olyan az utazás, mintha egy könyvben olvasnám, vagy filmen nézném: én jelen vagyok, de nem veszek részt az események alakításában, csöndes szemlélő vagyok.
Magammal vittem egy könyvet, hogy majd olvasok. Herczeg Ferenc - gyermekkorom egyik kedvence - valamelyik könyvét vettem magamhoz, azért nem emlékszem, melyiket, mert végül nem volt alkalmam kinyitni sem.
Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon miért felejtették el honfitársaim Herczeg Ferencet, akinek jó stílusa, humorérzéke volt, műveinek nagy része színdarab vagy novella, de én soha nem láttam sem a TV-ben, sem színházban egyetlen művét sem, tanulmányaim során a neve sem merült fel íróink között. Nekem nagyapám adta a kezembe gyerekkoromban a Gyöngyöm című mesegyűjteményét, amit imádtam. Majd olvastam egy regényét is, a Lánszky-motor című alkotást, amely nyugodtan lehetett volna bármely 30-as évekbeli Jávor Pál -film forgatókönyve is. Egy nem túl komoly mondanivalójú szerelmi regény volt, de a korrajza tökéletes. Nagyapámnak nem volt meg több könyve, és az iskolai könyvtárakban sem találtam mást. Itt Montevideoban az Uruguayi Magyar Otthon raktárában rengeteg régi könyv van ládákba csomagolva, mert már nem tudnak magyarul olvasni az ittélők. Így magamhoz vettem Herczeg Ferenc valamennyi meglévő alkotását, és boldogan fogyasztom. 20 könyvet találtam. És megdöbbenéssel olvastam, hogy az egyik alkotása - egy történelmi regénye - annak idején irodalmi Nobel-díjra jelöltetett. Akkor elismerten jó írónak kellett lennie, miért felejtettük el? Ezen gondolkodtam, és elhatároztam, hogy utánajárok, mi vele a baj. Nyilván nem az írói vénája, hanem valami politikai vagy ideológiai humbug lehet, ha rájövök, megírom.
Révületemből hirtelen ismerős zene élesztett fel. Mellettem két utcazenész játszott spanyol flamenco-t, Paco de Luciát. És nem is rosszul, meglepő módon. Itt ez szokás, hogy különféle tehetségű és tehetségtelen "zenészek" gitárral felszállnak a buszra, és 1-2 dalt előadnak, majd körbejárnak kalappal. A színvonalra tekintet nélkül mindig adnak nekik az emberek pénzt, és mindig megtapsolják őket. A buszokon általában a sofőr teljes hangerőre kapcsolja a rádiót, hogy az utasok is jól hallhassák az adást. Csak akkor nem zene szól, ha a rádió meccset közvetít. Az önjelölt Paco műsoráig kellemes smooth jazz szólt, de időnként - idősebb sofőr esetében - tangó van, a fiatalok pedig sajnos főleg a mai szörnyű gépzenés slágereket játsszák. De ez kellemes út volt.
Visszafelé sem volt lehetőségem olvasni, mert nagy tömeg volt a buszon, és teljesen olyan érzésem volt, mintha hirtelen New Yorkba csöppentem volna. Fiatal sofőr, fiatal kalauz. Gépesített slágerzene, teljes hangerővel. Egy srác békésen ebédelt műanyagtányérkából a rokkantaknak fenntartott ülésen, miközben az idősebb utasok felette álltak mint heringek a pléhdobozban. Egy másik utas szorongatta a mate-teás termoszkáját, és időnként gusztustalanul szürcsölt belőle. Bár ki van írva a buszon, hogy nem lehet sem enni, sem inni, főleg nem matét szürcsölni. De sebaj, a szabályok, mint tudjuk, azért vannak, hogy meg lehessen szegni őket, és ez egy szabad, demokratikus ország.
A fő attrakció a kalauz volt. Hát, Gabika, ifjúkorunkban feltűnősködve vihogtunk volna, és lencsibaba-szemünket forgatva (idézet szépemlékezetű Cimbicombi barátunktól!) próbáltuk volna felhívni magunkra a figyelmét. A fiú úgy 20 éves lehetett, kigyúrt testtel, gyönyörű indiánmintás tetoválással izmos felkarján, bronzbarna bőrrel, kékesfekete, "brillantinos" fürtökkel, pici fülbevaló az egyik fülcimpájában, bőrszíjra fűzött csontgolyókból készült lánc a nyakában, szépvonalú szájjal, egyenes orral, derékszögű állkapoccsal, 64 hófehéren villogó foggal. Sötét napszemüveget viselt, minden nővel flörtölt. Igazi latin szépség. És meglehetősen tisztában a saját értékeivel. Nem volt olyan nő a buszon, kortól függetlenül, aki rajta ne felejtette volna a szemét. Mulatságos volt nézni, mit ki nem találtak, hogy észrevetessék magukat. Az egyik idősebb hölgy a kóláját nyittatta ki vele! Hirtelen mindenkinek akadt valami kérdése, amit csak ő tudhatott megválaszolni, legalábbis a kérdező szerint. A fiú rendkívül élvezte a központosított figyelmet. Én közvetlenül mellette ültem, és bevallom, nem tudtam Herczeg Ferencre koncentrálni, mert az a bronzszínű tetovált felkar megakadályozott benne. Kifejezetten sajnáltam, amikor le kellett szállnom a buszról.
Magammal vittem egy könyvet, hogy majd olvasok. Herczeg Ferenc - gyermekkorom egyik kedvence - valamelyik könyvét vettem magamhoz, azért nem emlékszem, melyiket, mert végül nem volt alkalmam kinyitni sem.
Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon miért felejtették el honfitársaim Herczeg Ferencet, akinek jó stílusa, humorérzéke volt, műveinek nagy része színdarab vagy novella, de én soha nem láttam sem a TV-ben, sem színházban egyetlen művét sem, tanulmányaim során a neve sem merült fel íróink között. Nekem nagyapám adta a kezembe gyerekkoromban a Gyöngyöm című mesegyűjteményét, amit imádtam. Majd olvastam egy regényét is, a Lánszky-motor című alkotást, amely nyugodtan lehetett volna bármely 30-as évekbeli Jávor Pál -film forgatókönyve is. Egy nem túl komoly mondanivalójú szerelmi regény volt, de a korrajza tökéletes. Nagyapámnak nem volt meg több könyve, és az iskolai könyvtárakban sem találtam mást. Itt Montevideoban az Uruguayi Magyar Otthon raktárában rengeteg régi könyv van ládákba csomagolva, mert már nem tudnak magyarul olvasni az ittélők. Így magamhoz vettem Herczeg Ferenc valamennyi meglévő alkotását, és boldogan fogyasztom. 20 könyvet találtam. És megdöbbenéssel olvastam, hogy az egyik alkotása - egy történelmi regénye - annak idején irodalmi Nobel-díjra jelöltetett. Akkor elismerten jó írónak kellett lennie, miért felejtettük el? Ezen gondolkodtam, és elhatároztam, hogy utánajárok, mi vele a baj. Nyilván nem az írói vénája, hanem valami politikai vagy ideológiai humbug lehet, ha rájövök, megírom.
Révületemből hirtelen ismerős zene élesztett fel. Mellettem két utcazenész játszott spanyol flamenco-t, Paco de Luciát. És nem is rosszul, meglepő módon. Itt ez szokás, hogy különféle tehetségű és tehetségtelen "zenészek" gitárral felszállnak a buszra, és 1-2 dalt előadnak, majd körbejárnak kalappal. A színvonalra tekintet nélkül mindig adnak nekik az emberek pénzt, és mindig megtapsolják őket. A buszokon általában a sofőr teljes hangerőre kapcsolja a rádiót, hogy az utasok is jól hallhassák az adást. Csak akkor nem zene szól, ha a rádió meccset közvetít. Az önjelölt Paco műsoráig kellemes smooth jazz szólt, de időnként - idősebb sofőr esetében - tangó van, a fiatalok pedig sajnos főleg a mai szörnyű gépzenés slágereket játsszák. De ez kellemes út volt.
Visszafelé sem volt lehetőségem olvasni, mert nagy tömeg volt a buszon, és teljesen olyan érzésem volt, mintha hirtelen New Yorkba csöppentem volna. Fiatal sofőr, fiatal kalauz. Gépesített slágerzene, teljes hangerővel. Egy srác békésen ebédelt műanyagtányérkából a rokkantaknak fenntartott ülésen, miközben az idősebb utasok felette álltak mint heringek a pléhdobozban. Egy másik utas szorongatta a mate-teás termoszkáját, és időnként gusztustalanul szürcsölt belőle. Bár ki van írva a buszon, hogy nem lehet sem enni, sem inni, főleg nem matét szürcsölni. De sebaj, a szabályok, mint tudjuk, azért vannak, hogy meg lehessen szegni őket, és ez egy szabad, demokratikus ország.
A fő attrakció a kalauz volt. Hát, Gabika, ifjúkorunkban feltűnősködve vihogtunk volna, és lencsibaba-szemünket forgatva (idézet szépemlékezetű Cimbicombi barátunktól!) próbáltuk volna felhívni magunkra a figyelmét. A fiú úgy 20 éves lehetett, kigyúrt testtel, gyönyörű indiánmintás tetoválással izmos felkarján, bronzbarna bőrrel, kékesfekete, "brillantinos" fürtökkel, pici fülbevaló az egyik fülcimpájában, bőrszíjra fűzött csontgolyókból készült lánc a nyakában, szépvonalú szájjal, egyenes orral, derékszögű állkapoccsal, 64 hófehéren villogó foggal. Sötét napszemüveget viselt, minden nővel flörtölt. Igazi latin szépség. És meglehetősen tisztában a saját értékeivel. Nem volt olyan nő a buszon, kortól függetlenül, aki rajta ne felejtette volna a szemét. Mulatságos volt nézni, mit ki nem találtak, hogy észrevetessék magukat. Az egyik idősebb hölgy a kóláját nyittatta ki vele! Hirtelen mindenkinek akadt valami kérdése, amit csak ő tudhatott megválaszolni, legalábbis a kérdező szerint. A fiú rendkívül élvezte a központosított figyelmet. Én közvetlenül mellette ültem, és bevallom, nem tudtam Herczeg Ferencre koncentrálni, mert az a bronzszínű tetovált felkar megakadályozott benne. Kifejezetten sajnáltam, amikor le kellett szállnom a buszról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése