Ha már ennyi szó esett Boris Vianról...

Mivel (könyv)remete életet élek már egy ideje, csak most jutott tudomásomra, hogy Michel Gondry francia filmrendező Vian Tajtékos napok című regényéből forgatott filmjét idén nyáron mutatták be a mozikban. Meg is néztem a YouTube-on a trailert, és bár szkeptikus voltam/vagyok bizonyos okokból, - majd rá is térek, miért, - a beharangozóból úgy tűnt, sikerült megragadni a rendezőnek a lényeget. Ha ezt 2 percből meg lehet egyáltalán állapítani.

(Amit viszont meg lehet, az, hogy előállították az általam régen vágyott koktél-zongorát, melyet a bemutatóban láthattam is működni! Vian úgy képzelte el, hogy minden fehér billentyű lenyomásakor valamilyen fajta alkohol ömlik a zongora hátuljában elhelyezett poharakba, ha jól emlékszem, a fekete billentyűk adják hozzá a szódát, a pedálok a jeget és tojássárgáját. A végeredmény az előadott jazz-darab hangulatától és ritmusától függ. Nahát ezt akartam én mindig megkóstolni, mióta 16 évesen először nevettem-sírtam magam végig a történeten. Egy jó Brian Culbertson-koktél most jól esne...)

Azért voltak fenntartásaim egy ebből a mű(remek)ből forgatott filmmel kapcsolatban, mert ez egy erősen szürreális világot tükröz, melyet igazán nehéz ábrázolni képekkel. Azzal kezdődik, hogy Colin, a huszas évei elején járó gazdag és elkényeztetett fiú éppen szépítkezik, amikoris manikűrollóval vágja a szeme sarkát ferdére. Hogy lehet ezt képpé formálni? Vagy például a bulikban és korcsolyapályán megjelenő hölgyek ruhakölteményeit? Ezeket igazán idézni sem tudom, bár a leírások alapján ha az ember elképzeli, azonnal vihogásviharban tör ki. De hogyan nézhet ki egy vasbetonrácsos-hátú női ruha a "valóságban"?

Igen, tudom, hogy a forgatókönyvírói szabadság lehetővé teszi a történet átírását, szereplők kihagyását vagy betoldását, helyszínek, a kor, vagy akár a ruhák megváltoztatását is. Csak hát akkor a Tajtékos napokat fogom majd látni, vagy valami egészen mást? Pedig a mű úgy jó, ahogy van. El nem tudom képzelni, hogy jobbá váljon bármilyen változtatással. Elrontani pedig kár. Jó, majd akkor kritizálom, ha már megnéztem.

Szegény Viannak egyetlen művét próbálták meg - még életében - megfilmesíteni, és én egy előző írásomban tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy az a Tajtékos... volt. Abban viszont nem, hogy mérhetetlenül felbosszantotta magát, amikor meglátta, mit tettek a művével, és szívinfarktust kapott. Ott azonnal bele is halt. És a mű a Köpök a sírotokra című darab volt. (Hát úgy tűnik, ez be is következett, csak nem általa, hanem az ő rovására.)

Egyébiránt a Gondry-féle filmről úgy szereztem tudomást, hogy éppen gyűjtöttem híreket és anyagot a Montevideo Hírmondója című internetes újságom legújabb számának cikkeihez, és az egyik uruguayi lap kultúrális hírei között találtam egy rövid írást, mely említette a filmet azon apropóból, hogy Uruguayban most adták ki egy francia szerzőpár Piscina Molitor című képregényét, mely Boris Vian életét dolgozza fel.

A cikk elmagyarázza, miért e cím. A Piscine Molitor 1929-ben nyílt meg a párizsi közönség előtt, 2 medencés uszoda art deco stílusban, melynek első évében Johnny Weismüller (úgyismint Tarzan) volt például az egyik "úszómester". Ide járt Vian rendszeresen úszni, orvosi tanácsra, szívbetegsége miatt. Az uszoda a múlt század végére eléggé leromlott állapotba került, akkoriban már csak divatbemutatókat, koncerteket és magánbulikat tartottak benne, majd 1989-ben végleg bezárták. Mivel azonban műemlék, évek óta folyik az újjáépítése, restaurálása, állítólag 2014-ben nyitják meg újra.

A medencés életrajzi képregénnyel igen kíváncsivá tettek, de még nem sikerült belekukkantanom. Azt viszont már most bizton állíthatom, látatlanban is, hogy Boris Viannak üzembiztosan nagyon tetszene a dolog. Amilyen morbid ötletei voltak...

Azt már régen tudom róla, hogy mérnök volt, aki különböző szerkezeteket tervezett és állított elő, emellett minden műfajban írt és műfordított a science fictiontól kezdve krimin keresztül versekig. Egy jazz-zenekarban trombitált, de játszott bluest is, több mint 500 dalszöveget írt, énekelt sanzont és swinget. Ő írta az első francia rockszámok szövegét. Emellett szerkesztette Jean-Paul Sartre lapjának jazz-rovatát is. Szóval polihisztor volt, mindezt élete rövid 39 éve alatt sikerült produkálnia.

Magyarul majd minden nagyobb művét, és több novelláját is kiadták, fantasztikus némelyik fordítás, így a Tajtékos napok és a Venyigeszú és a plankton is a kiválóan eltalált beszélő nevekkel és szójátékokkal. Utóbbi alkotás megadja egy sikeres házibuli rendezésének legjobban megírt, pontokba szedett receptjét is, kitérve arra, mit kell tenni, ha valaki a bulin berúg, vagy hogyan itassuk le azt a fickót, akinek a nőjét el akarjuk csábítani. Bár több mint 50 év telt el a recept születése óta, a teendők leírása ma is tökéletesen használható.

Sajnos mi Gabi barátnőmmel a receptet soha nem próbáltuk ki, ma is bánjuk. De a koktélzongora évekig díszítette közös irodánk egyik falát, Gabika alkotása. Csakhogy legalább az illúziónk meglegyen. A koktélt pedig megoldottuk saját keverésben, kézzel. Régi szép idők!

Úgyhogy ha könnyed és szórakoztató, mégis tartalmas olvasmányra vágynátok, vegyetek elő egy Boris Vian-könyvet, nem fogtok csalódni! Búcsúzóul egy kép Vianról, a képregény borítója:

Elüzletiesedett irodalom

Ahogy a minap rendszereztem az elektronikus könyvtáramat, bele-beleolvastam néhány régi kedvenc romantikus íróm néhány ismeretlennek tűnő, valamint újabb művébe. Iszonyú csalódás ért. Például olvastam Nora Roberts 2 kisregényét. Elég felejthetők. Az írónő úgy 10 évvel ezelőtt azért lopta be magát a szívembe, mert kedves "hétköznapi" szerelmes regényeit kelta képzelete tündérekkel, boszorkányokkal dobta fel, mégis teljesen hihető történeteket tudott varázsolni a két világ, két stílus keverésével. Úgy tűnt, velem is bármikor előfordulhatna, hogy szóba elegyedek egy kísértettel, vagy akár egy tündérkirállyal. De írt valóban hétköznapi történeteket is, és véres krimiket. Ezeket már nem élveztem annyira, de utazáshoz, elalvás előttre könnyű olvasmányok voltak, némelyik valóban teljesen szórakoztató. 

Azután befutott, már nem kell a színvonallal vagy mondanivalóval törődnie. A neve minden színvonaltalan förmedvényt elad ma már. A történetekből eltűntek a tündérek, a fantázia, a stílusa meg - hát valljuk be - azért soha nem volt igazán irodalminak nevezhető. Régebben nem is az irodalmi Nobel megszerzése vezérelte, hanem a szórakoztatás. Ma, a PÉNZ.

Régebben a történetek szegény, vagy tragikusra fordult életű hősök talpra állásáról, elérhetetlennek tűnő célok kemény küzdelem árán való beteljesítéséről, vagy a vágyott szerelem megtalálásáról szóltak. Ma a történetek sekélyesek, folyik a vér, szörnyű módon elkövetett gyilkosságoknak lehetünk tanúi, és a szereplők pedig pénzért hajtanak, milliomos módon élnek, olyan karriereket futnak be, melyeknek az elindításához is pénz és kapcsolatok kellenek, nem saját erejükből indulnak a hősök, nem a tudásuk alapján érik el, amit elérnek. Ahogy az írónő sem azért ír már, hogy meséljen. 

A könyvek hősei olyan helyeken szállnak meg, olyan italokat isznak, amelyek - saját tapasztalatom szerint - egy minimálbérnél alig többet kereső ember számára megfizethetetlenek. Olyan dolgokat vásárolnak, amelyek egy átlag magyar ember fél évi fizetéséből telnek ki. És ez azért van, mert a valaha volt főállású háziasszony és anya, aki annak idején a háztartási és gyereknevelési fáradalmait kipihenendő írdogált romantikus meséket, ma már hírességként mindezt megengedheti magának. Elfelejtette már, milyen kevés pénzből élni. Így a hősök is olyanokká váltak, mint az írójuk, sekélyessé, érzelgőssé, ráadásul érthetetlenül, logikátlanul reagálnak normális élethelyzetekben. Szánalmas. 

Mi, akik megveszünk egy-egy ilyen könyvet a magyar könyvesboltokban 2-3-4000 forintokért, amit a háztartási pénzünkből kuporgatunk össze, ábrándozunk a pénzünkért arról a francia borról, vagy márkás cipőről, amelyet a szereplők természetes eleganciával megvásárolnak a könyvekben. Ahogy az író is. És mindez a mi pénzünkön! Mert a színvonaltalan történetek bevétele a kiadónak és az írónőnek is megteremti ezt a lehetőséget, amelyet mi nem érhetünk el. Vagy mégis? Persze ha nem vesszük meg ezt a sok fércművet, és csak összegyűjtjük az erre szánt összegeket, év végén talán elmehetünk egy jó étterembe, és megihatjuk az árából azt a bizonyos bort!  

Végszóul, emlékszem Boris Vian egyik szívem csücskét képező regényére, a Tajtékos napokra. A főhős barátja Jean-Sol Partre-rajongó, az író minden művét rohan megvenni, minden pénzét a gyűjtemény gyarapítására költi. Így a legújabb mű, a WC-papírtekercsre írott darab a vágyálma.

Na igen, nem finom kritika, de bárki számára azonnal érthető, nem? Pedig több mint 50 éve írta!

A kérdéses Partre-mű irodalmi értékéről nem szerzünk tudomást ugyan, de az, hogy már a leggyatrább módon kinyomtatva is vagyonokba kerül, fémjelzi Vian nézőpontját. Ma meg a fércműirók - például Roberts - WC-papír minőségű irományait fényes, színes, aranybetűs, nagyon dizájnos kötésben kapjuk meg vagyonokért, és ez a másik véglet.

Vian mindig szarkasztikus humoráról, végletesen acerbikus stílusáról volt ismert. Egy társaságba járt egy időben Jean-Paul Satre-ral és az egzisztencialista írókkal, bizonyos szempontból becsülte műveiket, de nem tartozott közéjük. Ő nem komolykodva és tudálékosan filozofált, durván, élesen, jól érthető allegóriákba burkoltan  fejezte ki cseppet sem hízelgő véleményét a környező világról. 

Ma is odaadnám az évi üveg boromat Vian bármelyik művéért, akármilyen kötésben, (Akár WC-papírtekercsre nyomtatottan is!) Ami nem mondható el sok mai íróról, ezért töltöm le inkább az "alkotásokat" elektronikus formátumú könyvekben, vagy olvasom az internetes könyvtárakban, ingyen. Így van sanszom arra az üveg francia borra, vagy akár egy igazán jó könyvre.