Mivel (könyv)remete életet élek már egy ideje, csak most jutott
tudomásomra, hogy Michel Gondry francia filmrendező Vian Tajtékos napok
című regényéből forgatott filmjét idén nyáron mutatták be a mozikban.
Meg is néztem a YouTube-on a trailert, és bár szkeptikus voltam/vagyok
bizonyos okokból, - majd rá is térek, miért, - a beharangozóból úgy
tűnt, sikerült megragadni a rendezőnek a lényeget. Ha ezt 2 percből meg
lehet egyáltalán állapítani.
(Amit viszont meg lehet, az, hogy előállították az általam régen vágyott koktél-zongorát, melyet a bemutatóban láthattam is működni! Vian úgy képzelte el, hogy minden fehér billentyű lenyomásakor valamilyen fajta alkohol ömlik a zongora hátuljában elhelyezett poharakba, ha jól emlékszem, a fekete billentyűk adják hozzá a szódát, a pedálok a jeget és tojássárgáját. A végeredmény az előadott jazz-darab hangulatától és ritmusától függ. Nahát ezt akartam én mindig megkóstolni, mióta 16 évesen először nevettem-sírtam magam végig a történeten. Egy jó Brian Culbertson-koktél most jól esne...)
Azért voltak fenntartásaim egy ebből a mű(remek)ből forgatott filmmel kapcsolatban, mert ez egy erősen szürreális világot tükröz, melyet igazán nehéz ábrázolni képekkel. Azzal kezdődik, hogy Colin, a huszas évei elején járó gazdag és elkényeztetett fiú éppen szépítkezik, amikoris manikűrollóval vágja a szeme sarkát ferdére. Hogy lehet ezt képpé formálni? Vagy például a bulikban és korcsolyapályán megjelenő hölgyek ruhakölteményeit? Ezeket igazán idézni sem tudom, bár a leírások alapján ha az ember elképzeli, azonnal vihogásviharban tör ki. De hogyan nézhet ki egy vasbetonrácsos-hátú női ruha a "valóságban"?
Igen, tudom, hogy a forgatókönyvírói szabadság lehetővé teszi a történet átírását, szereplők kihagyását vagy betoldását, helyszínek, a kor, vagy akár a ruhák megváltoztatását is. Csak hát akkor a Tajtékos napokat fogom majd látni, vagy valami egészen mást? Pedig a mű úgy jó, ahogy van. El nem tudom képzelni, hogy jobbá váljon bármilyen változtatással. Elrontani pedig kár. Jó, majd akkor kritizálom, ha már megnéztem.
Szegény Viannak egyetlen művét próbálták meg - még életében - megfilmesíteni, és én egy előző írásomban tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy az a Tajtékos... volt. Abban viszont nem, hogy mérhetetlenül felbosszantotta magát, amikor meglátta, mit tettek a művével, és szívinfarktust kapott. Ott azonnal bele is halt. És a mű a Köpök a sírotokra című darab volt. (Hát úgy tűnik, ez be is következett, csak nem általa, hanem az ő rovására.)
Egyébiránt a Gondry-féle filmről úgy szereztem tudomást, hogy éppen gyűjtöttem híreket és anyagot a Montevideo Hírmondója című internetes újságom legújabb számának cikkeihez, és az egyik uruguayi lap kultúrális hírei között találtam egy rövid írást, mely említette a filmet azon apropóból, hogy Uruguayban most adták ki egy francia szerzőpár Piscina Molitor című képregényét, mely Boris Vian életét dolgozza fel.
A cikk elmagyarázza, miért e cím. A Piscine Molitor 1929-ben nyílt meg a párizsi közönség előtt, 2 medencés uszoda art deco stílusban, melynek első évében Johnny Weismüller (úgyismint Tarzan) volt például az egyik "úszómester". Ide járt Vian rendszeresen úszni, orvosi tanácsra, szívbetegsége miatt. Az uszoda a múlt század végére eléggé leromlott állapotba került, akkoriban már csak divatbemutatókat, koncerteket és magánbulikat tartottak benne, majd 1989-ben végleg bezárták. Mivel azonban műemlék, évek óta folyik az újjáépítése, restaurálása, állítólag 2014-ben nyitják meg újra.
A medencés életrajzi képregénnyel igen kíváncsivá tettek, de még nem sikerült belekukkantanom. Azt viszont már most bizton állíthatom, látatlanban is, hogy Boris Viannak üzembiztosan nagyon tetszene a dolog. Amilyen morbid ötletei voltak...
Azt már régen tudom róla, hogy mérnök volt, aki különböző szerkezeteket tervezett és állított elő, emellett minden műfajban írt és műfordított a science fictiontól kezdve krimin keresztül versekig. Egy jazz-zenekarban trombitált, de játszott bluest is, több mint 500 dalszöveget írt, énekelt sanzont és swinget. Ő írta az első francia rockszámok szövegét. Emellett szerkesztette Jean-Paul Sartre lapjának jazz-rovatát is. Szóval polihisztor volt, mindezt élete rövid 39 éve alatt sikerült produkálnia.
Magyarul majd minden nagyobb művét, és több novelláját is kiadták, fantasztikus némelyik fordítás, így a Tajtékos napok és a Venyigeszú és a plankton is a kiválóan eltalált beszélő nevekkel és szójátékokkal. Utóbbi alkotás megadja egy sikeres házibuli rendezésének legjobban megírt, pontokba szedett receptjét is, kitérve arra, mit kell tenni, ha valaki a bulin berúg, vagy hogyan itassuk le azt a fickót, akinek a nőjét el akarjuk csábítani. Bár több mint 50 év telt el a recept születése óta, a teendők leírása ma is tökéletesen használható.
Sajnos mi Gabi barátnőmmel a receptet soha nem próbáltuk ki, ma is bánjuk. De a koktélzongora évekig díszítette közös irodánk egyik falát, Gabika alkotása. Csakhogy legalább az illúziónk meglegyen. A koktélt pedig megoldottuk saját keverésben, kézzel. Régi szép idők!
Úgyhogy ha könnyed és szórakoztató, mégis tartalmas olvasmányra vágynátok, vegyetek elő egy Boris Vian-könyvet, nem fogtok csalódni! Búcsúzóul egy kép Vianról, a képregény borítója:
(Amit viszont meg lehet, az, hogy előállították az általam régen vágyott koktél-zongorát, melyet a bemutatóban láthattam is működni! Vian úgy képzelte el, hogy minden fehér billentyű lenyomásakor valamilyen fajta alkohol ömlik a zongora hátuljában elhelyezett poharakba, ha jól emlékszem, a fekete billentyűk adják hozzá a szódát, a pedálok a jeget és tojássárgáját. A végeredmény az előadott jazz-darab hangulatától és ritmusától függ. Nahát ezt akartam én mindig megkóstolni, mióta 16 évesen először nevettem-sírtam magam végig a történeten. Egy jó Brian Culbertson-koktél most jól esne...)
Azért voltak fenntartásaim egy ebből a mű(remek)ből forgatott filmmel kapcsolatban, mert ez egy erősen szürreális világot tükröz, melyet igazán nehéz ábrázolni képekkel. Azzal kezdődik, hogy Colin, a huszas évei elején járó gazdag és elkényeztetett fiú éppen szépítkezik, amikoris manikűrollóval vágja a szeme sarkát ferdére. Hogy lehet ezt képpé formálni? Vagy például a bulikban és korcsolyapályán megjelenő hölgyek ruhakölteményeit? Ezeket igazán idézni sem tudom, bár a leírások alapján ha az ember elképzeli, azonnal vihogásviharban tör ki. De hogyan nézhet ki egy vasbetonrácsos-hátú női ruha a "valóságban"?
Igen, tudom, hogy a forgatókönyvírói szabadság lehetővé teszi a történet átírását, szereplők kihagyását vagy betoldását, helyszínek, a kor, vagy akár a ruhák megváltoztatását is. Csak hát akkor a Tajtékos napokat fogom majd látni, vagy valami egészen mást? Pedig a mű úgy jó, ahogy van. El nem tudom képzelni, hogy jobbá váljon bármilyen változtatással. Elrontani pedig kár. Jó, majd akkor kritizálom, ha már megnéztem.
Szegény Viannak egyetlen művét próbálták meg - még életében - megfilmesíteni, és én egy előző írásomban tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy az a Tajtékos... volt. Abban viszont nem, hogy mérhetetlenül felbosszantotta magát, amikor meglátta, mit tettek a művével, és szívinfarktust kapott. Ott azonnal bele is halt. És a mű a Köpök a sírotokra című darab volt. (Hát úgy tűnik, ez be is következett, csak nem általa, hanem az ő rovására.)
Egyébiránt a Gondry-féle filmről úgy szereztem tudomást, hogy éppen gyűjtöttem híreket és anyagot a Montevideo Hírmondója című internetes újságom legújabb számának cikkeihez, és az egyik uruguayi lap kultúrális hírei között találtam egy rövid írást, mely említette a filmet azon apropóból, hogy Uruguayban most adták ki egy francia szerzőpár Piscina Molitor című képregényét, mely Boris Vian életét dolgozza fel.
A cikk elmagyarázza, miért e cím. A Piscine Molitor 1929-ben nyílt meg a párizsi közönség előtt, 2 medencés uszoda art deco stílusban, melynek első évében Johnny Weismüller (úgyismint Tarzan) volt például az egyik "úszómester". Ide járt Vian rendszeresen úszni, orvosi tanácsra, szívbetegsége miatt. Az uszoda a múlt század végére eléggé leromlott állapotba került, akkoriban már csak divatbemutatókat, koncerteket és magánbulikat tartottak benne, majd 1989-ben végleg bezárták. Mivel azonban műemlék, évek óta folyik az újjáépítése, restaurálása, állítólag 2014-ben nyitják meg újra.
A medencés életrajzi képregénnyel igen kíváncsivá tettek, de még nem sikerült belekukkantanom. Azt viszont már most bizton állíthatom, látatlanban is, hogy Boris Viannak üzembiztosan nagyon tetszene a dolog. Amilyen morbid ötletei voltak...
Azt már régen tudom róla, hogy mérnök volt, aki különböző szerkezeteket tervezett és állított elő, emellett minden műfajban írt és műfordított a science fictiontól kezdve krimin keresztül versekig. Egy jazz-zenekarban trombitált, de játszott bluest is, több mint 500 dalszöveget írt, énekelt sanzont és swinget. Ő írta az első francia rockszámok szövegét. Emellett szerkesztette Jean-Paul Sartre lapjának jazz-rovatát is. Szóval polihisztor volt, mindezt élete rövid 39 éve alatt sikerült produkálnia.
Magyarul majd minden nagyobb művét, és több novelláját is kiadták, fantasztikus némelyik fordítás, így a Tajtékos napok és a Venyigeszú és a plankton is a kiválóan eltalált beszélő nevekkel és szójátékokkal. Utóbbi alkotás megadja egy sikeres házibuli rendezésének legjobban megírt, pontokba szedett receptjét is, kitérve arra, mit kell tenni, ha valaki a bulin berúg, vagy hogyan itassuk le azt a fickót, akinek a nőjét el akarjuk csábítani. Bár több mint 50 év telt el a recept születése óta, a teendők leírása ma is tökéletesen használható.
Sajnos mi Gabi barátnőmmel a receptet soha nem próbáltuk ki, ma is bánjuk. De a koktélzongora évekig díszítette közös irodánk egyik falát, Gabika alkotása. Csakhogy legalább az illúziónk meglegyen. A koktélt pedig megoldottuk saját keverésben, kézzel. Régi szép idők!
Úgyhogy ha könnyed és szórakoztató, mégis tartalmas olvasmányra vágynátok, vegyetek elő egy Boris Vian-könyvet, nem fogtok csalódni! Búcsúzóul egy kép Vianról, a képregény borítója:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése