Könyvkatedrális: Montevideo Hírmondója: Vámpírok alkonya

Ma megjelent a Montevideo Hírmondója lap 2. száma újabb 20 cikkel, de ez a kedvencem. Aki ismer, jól érti, miért.

http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

 

"Az El Diário uruguayi napilap 2013. szeptember 4-i számában Laura Fort megdöbbentő régészeti szenzációról számolt be.  Perperikovban, Bulgária déli részén Nyikolaj Ovcsarov bolgár régész jelentette be a megdöbbentő leletet:  a  középkorban, a XIII. vagy XIV. században élt férfi maradványait, akit vasszöggel szíven szúrtak, hogy halála után ne tudjon vámpírrá változni.

„A férfi 35-40 éves lehetett, amikor meghalt. A fogai között talált bronz pénzérmék korából megállapítható, mikor élhetett. A törzse bal oldalán, a nyaka és mellkasa között egy vasból készült  éket találtunk.” – mondta el a régész a sajtónak.

A vámpírhagyományt, mely a pogány hitvilágban gyökerezik, a középkorban a Balkán-félszigeten az ortodox kereszténység őrizte meg, mely szerint vas helyett használhattak fakarót is, mellyel átszúrták az elhúnyt szívét, vagy befedték parázzsal, és összekötötték a végtagjait, megakadályozandó, hogy vámpírként támadjon fel.

Tavaly júniusban hasonló leletről számoltak be, Szozopolban, a Fekete-tenger partján fekvő üdülővárosban, rábukkantak egy VIII-IX. században élt férfi maradványaira, a szívét egy vasszöggel szúrták át, mely nagy megrendülést váltott ki a balkáni országban.

Bozsidar Dimitrov, a Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója magyarázata szerint ezt a fajta  rítust csak azokon gyakorolták, akiket gonosznak tartottak, vagy akik a közösség számára megmagyarázhatatlan vagy érthetetlen dolgokkal foglalkoztak életükben, mint például orvoslás vagy tudományos kísérletek. Ezekről azt hitték, hogy haláluk után vámpírrá válnak, majd visszatérnek, hogy kínozzák és gyötörjék az élőket, és éjszakánként a vérüket igyák. 

A vámpírhitnek ősi hagyományai vannak. A sumer mitológia ismeri a vérivó Akhkharut, a babiloni démonok között találhatunk vámpírszerű lényeket, Lilukat, akik éjjel vadásznak, főleg állapotos nőkre és csecsemőkre. A zsidó hitvilág egyiküket Lilith-tel azonosítja. Az indiai mitológia vérszipoly démonai a rákshaszák, és a vetala egy élőhalott, mely fejjel lefelé lóg a fákról a hamvasztásra kijelölt területeken és a temetőkben. Hasonlóan a jól bevált azonosításhoz, e lényeket is kapcsolatba hozták a denevérekkel. A kínaiak ugráló holttestekben hittek, akik az életerőt szívják el a donortól. De találunk megfelelést az egyiptomi és görög mitológiában is.

 

"A rómaiak szerint a kuvik olyan éjszakai madár, mely emberi húsból és vérből táplálkozik. Ebből a szóból ered a strigoi kifejezés, melyet a románok használnak a vámpírokra, és innen jön az albán Shtriga név is, azonban a róluk szóló mítoszokon érződik a szláv befolyás.

A 'strigoi' kifejezés az ősi görök 'strix' szóból ered, mely kuvikot jelent, továbbá boszorkányt és démont is. A vámpírok népszerűvé válása előtt leginkább azokra az élőhalott vámpírokra használták, melyek időnként visszatértek sírjukból. Emellett olyan élő személyeket is jelöltek vele, akik bizonyos természetfeletti erőkkel bírtak, beleértve a szellemi vámpirizmust is, melynek folytán élőhalott strigoiként tértek vissza az életbe. Ezek az emberek gyakran burokban születtek, vagy kis farokkal gerincoszlopuk végén. A keleti és közép-európai néphitben általában egy élőhalott strigoinak első áldozata a családja.

Az óorosz pogányellenes alkotás, a Szent Grigorij szava (11-12. században íródott) megemlíti, hogy a többistenhívő oroszok áldozatokat mutattak be a vámpíroknak." (Háger Andrea)

Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című művéből megtudhatjuk, hogy a sumer vérivó Akhkharu a görög mitológiában Achérónként él tovább, és az írek hiedelemvilágában már mint a Pokol megszemélyesítője szerepel, aki egy olyan szörnyeteg, akinek a testében további szörnyek élnek."

 

Csak 3 dolog, amiért ez a hír oly kedves a szívemnek:

Valaha régész szerettem volna lenni, így minden archeológiával kapcsolatba hozható téma lázba tud hozni.

Jorge Luis Borges az egyik kedvenc íróm.

Acheron, hát igen. Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter fantasy-sorozatának főfőfő mellékszereplője! A barátnőim tudják, hogy életem igazi nagy szerelme - vagyis lenne, ha igazándiból létezne. Egy isten, akinek van humora, pl. a könyvben a kedvenc együttese az Isten Csapása (Godsmack-gothic rockot játszó amerikai banda)!

Csak néhány mondat erről kitérőként, mert nemrég történt, hogy az egyik Acheronnal kapcsolatos kérdésemre kielégítő választ kaptam.

Kenyon regénysorozata érdekes világba kalauzol, a mai Egyesült Államokban játszódik minden egyes darab, főként New Orleansban, de vannak más helyszínek is. Még Alaszka is áldozatul esik görög istenségek, démonok és vámpírok inváziójának. De megjelennek egyéb isteni panteonok egyes tagjai is, sumerek, germánok, kelták, még indián halhatatlan szellemek is. És hát Acheron, aki atlantiszi. A sorozat fő vonzereje számomra, hogy a görög mitológián alapul majd minden szereplő ténykedése. Egyes tényeknek vagy személyeknek könnyű utánajárni, de van néhány olyan, amelyre nem találtam eddig kielégítő választ. Például Acheron alakja. Persze, mint alvilági folyót ismerjük. De a neve másik része - Partenopeusz - egy kevéssé ismert, töredékesen fennmaradt, véres mondatöredék  2 mondatán kívül nem magyarázható meg.

A fantasy-sorozatban Acheronról megtudhatjuk, hogy az utolsó atlantiszi isten, aki az atlantiszi Pokol ura, és az utolsó ítélet elhozója, azaz jövőbelátó sorsistenség. Kiderül továbbá, hogy embernek született, és fiatalon meggyilkolták, de az édesanyja, az atlantiszi pusztító istennő, és a szeretője, Artemisz feltámasztották, azaz megitatták a vérükből. Ezáltal úgymond vámpírrá vált. Tehát a pokol szörnyetege, aki vért iszik. És sok évi hiábavaló kutatás után véletlenül találtam rá Borges könyvére, aki abban teljesen kielégítő alapokra helyezte Acheron alakjának addig érthetetlen eredetét. De bevallom, a sumer mítoszok közt nem kerestem, így a Háger Andrea által közreadott szövegben föllelt Akhkháru alakja nem merült föl, mint lehetőség. És ez volt az utolsó láncszem.

Tehát a Robert Graves által követett módszer szerint levezetve: A sumer és egyéb kis-ázsiai istenségek alakjai bekerültek a görög mitológiába, egyesek, mint Artemisz és Apollón, teljesen  "eredeti görög" istenekké avanzsáltak, mások viszont elvesztették jelentőségüket, és egyszerű démonokká, szörnyetegekké, esetleg baljóslatú folyók szellemeivé váltak. És egy idő után nem világos már, miért is kapnak hősök vagy szellemek, szörnyek vagy óriások bizonyos szerepeket egyes mondákban, mert alakjuk, így teljes történetük is homályba veszett. A meséket a görög világ alkonya után átvették a rómaiak, etruszkok, majd a germánok és kelták, és tovább fakultak az emlékek, de időnként még ma is talál valaki 1-2 elfeledett írást, amelyből újabb töredékek kerülnek elő. Így őrizte meg Acherón valós alakjának egy újabb kis mozaikját a kelták emlékezete, akik közvetítésével Borges megírta nyúlfarknyi kis szócikkét a Képzelt lények könyvében. És nyilván Sherry Kenyon is szereti Borgest, mert elolvasta, és továbbképzelte. 


 

Tolkien és a Kalevala

J. R. R. Tolkien és a Kalevala

Miután megírtam a mai napra rendeltetett bejegyzésemet, nem hagyott nyugodni a dolog, tovább böngészgettem, és ezt találtam. Érdemes elolvasni, teljesen egybevág azzal, amit én írtam, csak egy más aspektusból szemléli az író. 

"Tolkien azért tanult meg finnül, hogy eredetiben olvashassa a Kalevala egyes részeit. Egy diákklubban előadást is tartott a Kalevaláról, és kifejezte sajnálkozását, hogy az angoloknak nem maradt fenn olyan eredeti mitológiájuk, mint a finneknek.
           Miután megismerkedett a finn nyelvvel, Tolkien felhagyott az újgóttal kapcsolatos munkájával, és új nyelvet kezdett alkotni a finn alapján. Ebből fejlődött ki később a Tolkien-rajongók számára jól ismert quenya, a tündenyelv. A szilmarilokban és A gyűrűk urában a quenya a tündék ősnyelve: sajátos „tündelatin”, a tündedalok nyelve."

Az írásban a szerző - többek között - a szilmarilokat és a Kalevala szampoját hasonlítja össze, és megjegyzi, hogy a szampo mibenlétére nem találtak pontos magyarázatot. Az általam előzőleg említett Hamlet malma műben a tudós szerzőpáros talál magyarázatot, és részletesen ki is fejti álláspontját bizonyítékaival együtt. Ha valakit érdekel, és nem tud hozzájutni a könyvhöz, írjon, szívesen elküldöm elektronikus formában.

Miért nem akarnak rólunk, magyarokról tudomást venni?

Több mindent olvastam tegnap, amiről eszembe jutott egy régi sérelmem. Angliában voltam nyelviskolában több magyar fiatallal. Én nem beszélem jól a nyelvet ma sem, de a nyelvtani tesztem alapján sikerült a második legerősebb csoportba jutnom, ahol több német, angol, francia és spanyol diák is volt. Ha valamilyen kultúrális értékről szólt a vita, bennünket magyarokat nem kérdeztek meg. Amikor protestáltunk, az egyik német fiú azt mondta, mi nem tudhatunk erről semmit, mert a magyarok nem adtak a világnak semmi értékeset. Hát majd megütött a guta, és az angol tanár még meg is erősítette ezt. Úgy, hogy éppen aznap mondták be az angol hírekben, hogy Bartók Béla koporsója megáll útközben hazafelé Londonban, hogy az angolok is tiszteletüket róhassák le előtte. Akkor Bartók Béla sem volt magyar? És Kodály sem, akinek a módszere alapján tanítanak zenét már a világ nagyobb részén? És ha C-vitamint vesz be naponta a német, amerikai és angol, akkor nem tudja, hogy Szentgyörgyi magyar volt? És hogy nem lenne telefon, számítógép, és persze atombomba sem nélkülünk? Nem, nem tudják.

Most is szembesülök ilyen dolgokkal, de elhatároztam, nem hallgatok "tétlenül" tovább.

Írtam egy cikket pár hete, amiben szó volt a croissant eredetéről, én is megdöbbenve tudtam meg, hogy magyar eredetű a sütemény. A Wikipédia persze ezt nem tudja, szerinte osztrák. Mert amikor a törökök Bécs várát ostromolták, a pékek észrevették őket, így nem tudták bevenni a várat, és ezért erre az alkalomra gúnyos önelégültséggel a bécsi pékek félhold alakú tésztát sütöttek. Hát ez megdöbbentő. Mikor ostromolták a törökök Bécset, könyörgöm? Majd összetalálkoztam egy szimpatikus sráccal az interneten, aki a szavak etimológiáját kutatja, és a croissantról írva idézte a Wikipédia sületlenségeit. Úgyhogy nem hagyhattam  szó nélkül, adtam neki egy kis magyar- és világtörténelem leckét. Még várom a hatást.

És itt jön a legnagyobb fájdalmam, de a következő projektem is. Találtam egy csodás online könyvgyűjteményt, természetesen angol nyelven, az interneten. Az amerikai weboldal szerkesztője a szent szövegeket gyűjti. Ebbe beletartoznak az egyes népek mitológiái, legenda- és monda-, valamint tündérmese-gyűjteményei, vallásos szövegek, ezotérikus és boszorkánykódexek egyaránt.

Mint őrült szerelmese mindennek, ami mese és mítosz, rákerestem az európai népek mondáira és mítoszaira. Van baszk. Meg katalán is. Van finn. Magyar nincs!!!

Mintha nem is léteznénk. A nyelvünk egy ősi és kivételes gyöngyszem az indoeurópai kavalkádban, a meséink különlegesek. Egyes meséink megtalálhatók a román mesék között a szent szövegek oldalán. Említés sem esik arról, hogy mi is Európa népe vagyunk több mint ezer - vagy lehet, hogy sokkal több - éve. És hogy van egy semmihez sem hasonlítható ősi megőrzött kultúránk. Nem kellene ezen változtatni?

Tudom, sokat egy ember nem tehet embermilliárdok negligenciája ellen. De kicsit igen. Például beküldeni a "Sacred Texts" weboldalra néhány ősi magyar népmesét, vagy Arany János mítikus költeményeit, Komjáthi István Mondák könyvét. Mint a lepkeszárny-effektus, lehet hogy kicsi dolgok is előidéznek lényeges nézőpont-változást a magyar kultúrkincs iránt.