Könyvkatedrális: Megjelent Sherrilyn Kenyon új könyve, a Styxx

Biztosan ráéreztem valamire, amikor pár nappal ezelőtt tettem egy megjegyzést Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter sorozatának egyik szereplőjéről a mitológia és a vámpírok eredete kapcsán.

Az én történetem a regény-folyammal legalább 10 éve kezdődött, amikor a magyar kiadók még mit sem tudtak a dologról. Szokásom volt utazáskor a repülőtereken beszerezni a könyvet, amit aztán az úton el is olvastam. Így jutottam hozzá az első könyvhöz, a Fantasy Lover, amely nálunk azóta Álomszerető címen jelent meg a szerintem szörnyen hangzó Éjvadász sorozatban. Gondoltam, valami könnyed szórakozás lesz, másnapra majd el is felejtem a történetet, ahogy az ilyen könyvek esetében szoktam. Na nem így lett, és nem a történet miatt, amely egyébként elég banális is lehetett volna. De az írónőnek van humorérzéke, nagyon jó stílusa, és a "lerágott csont" történetből sikerült letehetetlen és felejthetetlen olvasmányt alkotnia. Tele görög mitológiai utalásokkal, és a XXI. századi New Orleans utcáin és kocsmáiban fel-felbukkanó görög istenekkel (Ámor és Pszyché például bőr motoros-szerkóban, Harley Davidsonon közlekedik, és előszeretettel kártyáznak és billiárdoznak a Sanctuary nevezetű motoroskocsmában.)

Miután nem bírtam ki, hogy ne tudjam meg a történet folytatását, ha külföldön voltam, megvettem a közben megjelent sorozat-darabokat, amikor erre nem volt alkalmam, megrendeltem az Amazon.com-on, és pár nap múlva már olvashattam is. Sajnos hónapokig kellett várnom, hogy azután 1 éjszaka alatt elolvassam az adott művet. Sokat fejlesztett az angol olvasási képességeimen. Már a 20. részt is elolvastam, mire Magyarországon végül megjelent az 1. rész.

Már nem tudom követni, hanyadik könyvnél járunk, de 30 fölött, az biztos. És most megjelent fő kedvencem "gonosz" ikertestvérének, Styxx-nek a könyve. 2 hete! És én csak most jöttem rá, pedig egy fél éve várom. Úgyhogy hozzájutottam, és rávetettem magam. 

Hát mitológiából sokat megtudhatunk újra belőle, most belejátszanak az egyiptomi panteon istenei is. Eddig a felét olvastam el, és elég nagy a megrázkódtatás. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valakinek miért van ennyire rossz véleménye az egész emberiségről, bár meglehet, igaza van, de nem irígylem a gyermekkori élményeiért az írónőt. 

Az előszóban Kenyon annyit árul el magáról, hogy történészként tanított régebben ókortörténetet, és hogy élete egy részét történészek közt töltötte el. Mint említi, a történelmi eseményeket sokféleképpen lehet előadni, ugyanazon történést egyszerre jelen volt 100 ember 250-féleképpen fogja elmesélni. Mert a szemtanú neveltetése, intelligenciája és jelleme szűrő, amin keresztül megrostálja a látott-hallott dolgokat, és a számára lényegteleneket kihagyja. Olvasva a könyvet, rájöttem, miért kellett hosszas magyarázatokat fűznie ehhez. 

Az eddig elmesélt harmincvalahány történet nagy egyénisége Acheron, aki a legfőbb "jó", a sokat szenvedett, megváltó-imázsú sorsisten. És időnként föltűnik a "rossz" iker, Styxx, akiről eddig azt tudtuk, hogy elárulta a testvérét, nem is egyszer. 

És lámcsak, ebben a könyvben az eseményeket Styxx szemszögéből láthatjuk. Nem fest túl rózsás képet a mi drága Acheronunkról. Viszont a görög mítikus történetek véres meséi teljes naturális valóságukban jelennek meg. Erőszak (igen, nemi is, és fajtalan), vér, árulás, gyűlölködés, gyilkosságok, háború, zsarolás - minden, amit a jó öreg mítoszok tartalmaznak, csak a ködös, pátosszal teli, heroikus felhangok mellőzésével. Ami marad, a történelem horrora. 

Nem találom a könyvben a megszokott humort sem. Néha felcsillan, de nem az igazi. Azért nem adom fel, hátha a második felében újra megtalálom, amiért ezt a sorozatot megszerettem. Ajánlom mindenkinek, aki így olvasva szeret tanulni angolul, aki szereti a fantasy-irodalmat, a történelmet és mitológiát, a görögöket és isteneik rémes vetélkedését. Vagy az olyan történeteket, ahol ősi entitások beleavatkoznak a mi jelenkori életünkbe. Nem biztos, hogy jó lenne, bár néha úgy gondolom, nem ártana egy sárkányhad a nyakunkba! 

   

Könyvkatedrális: Montevideo Hírmondója: Vámpírok alkonya

Ma megjelent a Montevideo Hírmondója lap 2. száma újabb 20 cikkel, de ez a kedvencem. Aki ismer, jól érti, miért.

http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

 

"Az El Diário uruguayi napilap 2013. szeptember 4-i számában Laura Fort megdöbbentő régészeti szenzációról számolt be.  Perperikovban, Bulgária déli részén Nyikolaj Ovcsarov bolgár régész jelentette be a megdöbbentő leletet:  a  középkorban, a XIII. vagy XIV. században élt férfi maradványait, akit vasszöggel szíven szúrtak, hogy halála után ne tudjon vámpírrá változni.

„A férfi 35-40 éves lehetett, amikor meghalt. A fogai között talált bronz pénzérmék korából megállapítható, mikor élhetett. A törzse bal oldalán, a nyaka és mellkasa között egy vasból készült  éket találtunk.” – mondta el a régész a sajtónak.

A vámpírhagyományt, mely a pogány hitvilágban gyökerezik, a középkorban a Balkán-félszigeten az ortodox kereszténység őrizte meg, mely szerint vas helyett használhattak fakarót is, mellyel átszúrták az elhúnyt szívét, vagy befedték parázzsal, és összekötötték a végtagjait, megakadályozandó, hogy vámpírként támadjon fel.

Tavaly júniusban hasonló leletről számoltak be, Szozopolban, a Fekete-tenger partján fekvő üdülővárosban, rábukkantak egy VIII-IX. században élt férfi maradványaira, a szívét egy vasszöggel szúrták át, mely nagy megrendülést váltott ki a balkáni országban.

Bozsidar Dimitrov, a Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója magyarázata szerint ezt a fajta  rítust csak azokon gyakorolták, akiket gonosznak tartottak, vagy akik a közösség számára megmagyarázhatatlan vagy érthetetlen dolgokkal foglalkoztak életükben, mint például orvoslás vagy tudományos kísérletek. Ezekről azt hitték, hogy haláluk után vámpírrá válnak, majd visszatérnek, hogy kínozzák és gyötörjék az élőket, és éjszakánként a vérüket igyák. 

A vámpírhitnek ősi hagyományai vannak. A sumer mitológia ismeri a vérivó Akhkharut, a babiloni démonok között találhatunk vámpírszerű lényeket, Lilukat, akik éjjel vadásznak, főleg állapotos nőkre és csecsemőkre. A zsidó hitvilág egyiküket Lilith-tel azonosítja. Az indiai mitológia vérszipoly démonai a rákshaszák, és a vetala egy élőhalott, mely fejjel lefelé lóg a fákról a hamvasztásra kijelölt területeken és a temetőkben. Hasonlóan a jól bevált azonosításhoz, e lényeket is kapcsolatba hozták a denevérekkel. A kínaiak ugráló holttestekben hittek, akik az életerőt szívják el a donortól. De találunk megfelelést az egyiptomi és görög mitológiában is.

 

"A rómaiak szerint a kuvik olyan éjszakai madár, mely emberi húsból és vérből táplálkozik. Ebből a szóból ered a strigoi kifejezés, melyet a románok használnak a vámpírokra, és innen jön az albán Shtriga név is, azonban a róluk szóló mítoszokon érződik a szláv befolyás.

A 'strigoi' kifejezés az ősi görök 'strix' szóból ered, mely kuvikot jelent, továbbá boszorkányt és démont is. A vámpírok népszerűvé válása előtt leginkább azokra az élőhalott vámpírokra használták, melyek időnként visszatértek sírjukból. Emellett olyan élő személyeket is jelöltek vele, akik bizonyos természetfeletti erőkkel bírtak, beleértve a szellemi vámpirizmust is, melynek folytán élőhalott strigoiként tértek vissza az életbe. Ezek az emberek gyakran burokban születtek, vagy kis farokkal gerincoszlopuk végén. A keleti és közép-európai néphitben általában egy élőhalott strigoinak első áldozata a családja.

Az óorosz pogányellenes alkotás, a Szent Grigorij szava (11-12. században íródott) megemlíti, hogy a többistenhívő oroszok áldozatokat mutattak be a vámpíroknak." (Háger Andrea)

Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve című művéből megtudhatjuk, hogy a sumer vérivó Akhkharu a görög mitológiában Achérónként él tovább, és az írek hiedelemvilágában már mint a Pokol megszemélyesítője szerepel, aki egy olyan szörnyeteg, akinek a testében további szörnyek élnek."

 

Csak 3 dolog, amiért ez a hír oly kedves a szívemnek:

Valaha régész szerettem volna lenni, így minden archeológiával kapcsolatba hozható téma lázba tud hozni.

Jorge Luis Borges az egyik kedvenc íróm.

Acheron, hát igen. Sherrilyn Kenyon Dark-Hunter fantasy-sorozatának főfőfő mellékszereplője! A barátnőim tudják, hogy életem igazi nagy szerelme - vagyis lenne, ha igazándiból létezne. Egy isten, akinek van humora, pl. a könyvben a kedvenc együttese az Isten Csapása (Godsmack-gothic rockot játszó amerikai banda)!

Csak néhány mondat erről kitérőként, mert nemrég történt, hogy az egyik Acheronnal kapcsolatos kérdésemre kielégítő választ kaptam.

Kenyon regénysorozata érdekes világba kalauzol, a mai Egyesült Államokban játszódik minden egyes darab, főként New Orleansban, de vannak más helyszínek is. Még Alaszka is áldozatul esik görög istenségek, démonok és vámpírok inváziójának. De megjelennek egyéb isteni panteonok egyes tagjai is, sumerek, germánok, kelták, még indián halhatatlan szellemek is. És hát Acheron, aki atlantiszi. A sorozat fő vonzereje számomra, hogy a görög mitológián alapul majd minden szereplő ténykedése. Egyes tényeknek vagy személyeknek könnyű utánajárni, de van néhány olyan, amelyre nem találtam eddig kielégítő választ. Például Acheron alakja. Persze, mint alvilági folyót ismerjük. De a neve másik része - Partenopeusz - egy kevéssé ismert, töredékesen fennmaradt, véres mondatöredék  2 mondatán kívül nem magyarázható meg.

A fantasy-sorozatban Acheronról megtudhatjuk, hogy az utolsó atlantiszi isten, aki az atlantiszi Pokol ura, és az utolsó ítélet elhozója, azaz jövőbelátó sorsistenség. Kiderül továbbá, hogy embernek született, és fiatalon meggyilkolták, de az édesanyja, az atlantiszi pusztító istennő, és a szeretője, Artemisz feltámasztották, azaz megitatták a vérükből. Ezáltal úgymond vámpírrá vált. Tehát a pokol szörnyetege, aki vért iszik. És sok évi hiábavaló kutatás után véletlenül találtam rá Borges könyvére, aki abban teljesen kielégítő alapokra helyezte Acheron alakjának addig érthetetlen eredetét. De bevallom, a sumer mítoszok közt nem kerestem, így a Háger Andrea által közreadott szövegben föllelt Akhkháru alakja nem merült föl, mint lehetőség. És ez volt az utolsó láncszem.

Tehát a Robert Graves által követett módszer szerint levezetve: A sumer és egyéb kis-ázsiai istenségek alakjai bekerültek a görög mitológiába, egyesek, mint Artemisz és Apollón, teljesen  "eredeti görög" istenekké avanzsáltak, mások viszont elvesztették jelentőségüket, és egyszerű démonokká, szörnyetegekké, esetleg baljóslatú folyók szellemeivé váltak. És egy idő után nem világos már, miért is kapnak hősök vagy szellemek, szörnyek vagy óriások bizonyos szerepeket egyes mondákban, mert alakjuk, így teljes történetük is homályba veszett. A meséket a görög világ alkonya után átvették a rómaiak, etruszkok, majd a germánok és kelták, és tovább fakultak az emlékek, de időnként még ma is talál valaki 1-2 elfeledett írást, amelyből újabb töredékek kerülnek elő. Így őrizte meg Acherón valós alakjának egy újabb kis mozaikját a kelták emlékezete, akik közvetítésével Borges megírta nyúlfarknyi kis szócikkét a Képzelt lények könyvében. És nyilván Sherry Kenyon is szereti Borgest, mert elolvasta, és továbbképzelte.