Ki is aki elszabadul?

Ki is aki elszabadul?

Hetedhét ország fekete királyfia megmenti asszonyát a jótündér – mondhatni Fogtündér – közbenjárásával és segítségével, és bár patakokban folyik a vér, a brutálisnak ható képsorok nyomán mi mégis úgy hagyjuk el a vetítőtermet, hogy győz a jó, szép a világ, és talán a holnap még szebb lesz. Quentin Tarantino most sem fordított hátat sem önmagának, sem a közönségének.

A Django elszabadul című mozijának már a hazai címe sem szorul mankóra, bár ez olykor szükséges volna a magyar címfordítások esetében. Itt nem, ez jó, kimondottan találó, mondhatni „tarantínós” is.

A történet elegáns fricskák sorozatára épül, és ezek a fricskák a szereplőválasztásban, a jelmezben, a kellékekben és a zenei stílusok közötti szemezgetések  eredményeként felhengzó aládöngetésekben megerősítést nyernek. (Don Jonson, a Miami Vice tökös zsaruja, mint botvacsinált Ku_Klux Klánosa bukkan föl a vásznon, a felszabadított rabszolga viszont zsarus-szemüvegben, királykék apródruhában Djangoként, stb.)

A német származású fejvadász (Christoph Waltz) egy néger rabszolgát Djangot (Jamie Fox) szabadít fel azért, hogy - immáron a bűnüldözés nevében, ám a saját anyagi javainak felvirágoztatása érdekében – Djangot fejvadászként maga mellé állítva, fehér bűnözőket öljenek pénzért. A kivételes képességekkel megáldott mesebeli fejvadász-inasból a düh, a szerelem, az undor, és mindaz a tanítás, amit tanítójától magába szívott, igazi, önálló fejvadászt csinál és akkor Django elszabadul… Élő, szellemes és korántsem üres párbeszédekben brillíroznak a színészek valamennyien! Humor, irónia, szarkazmus örvénylik a vértócsák tetején, miközben egyetlen pillanatra sem a brutalitás vágja mellbe a nézőt.

Tarantino úgy használja az emberi testből kirobbanó – mert nála a vér nem folydogál, hanem előtör, kirobban - vér látványát, mint egy hegedűvirtuóz a hangszerét. Szinte minden egyes karakter telitalálat. Én nem is tennék különbséget abban, hogy „hánymondatos”,  avagy "többoldalas" szereplőről van-e szó. Dr. King Schultz, a szerintem reneszánsz embertípust képviselő gyilkológépi szerepet felvállaló fejvadász, a Csankó Zoltán által kölcsönzött magyarhanggal parádés párosítást alkot. Az Oszkár-díjra Waltzot, mint legjobb mellékszereplőt jelölték…úgy gondolom, hogy ő például (mint ahogy ahogyan sokan mások sem voltak azok) nem mellékszereplő, legfeljebb nem címszereplő.

A mozi második – igen súlyos - harmadában megjelenő, elképesztő emberi- faji- nemzedéki és tudomisén még milyen tragédiát magába sűrítő, mélyen megvetendő, de szánandó talpnyaló néger inas megformálásában Samuel L. Jacson – Reviczky Gábor magyarhangján - feledhetetlen és hátborzongató volt.

Ez éppúgy elmondható Calvin Candi figurájáról, akit Leonardo DiCaprio egyszerre szikrázóan és árnyaltan alakít rohadtlelkű, skizofrén bohócként - a magyar változatban Hevér Gábor „őrülten” tökéletesre formált hangján.

Tocsogtunk a vérben a hosszú film alatt, de egyetlen pillanatában sem vártuk azt, hogy a következő képsor végén a befejező snitt jöjjön elő. Tarantino – ahogyan erre már minden mozirajongó ráébredhetett – mestere a feszültség fenntartásának, és ha volt is olyan mozija, az utóbbi időben, amire nem olyan erőteljesen tapsoltunk (nem a Kill Billre gondolok), ez alkalommal összeverem a tenyeremet.

                     

                                                                             Munkácsi Gabriella