Eljutottam tervszerű olvasási projektem során Beagle következő könyvéhez, jelenleg a mű felét már az éj folyamán elolvastam. És el vagyok bűvölve, elvarázsolt a mese, különös tekintettel a műbe kicsit ironikus felhanggal, de nagy szeretettel beleszőtt kelta és angolszász, skandináv és görög mítikus lények és legendamorzsák rendszeres felbukkanására.
A meseszövés pontosan olyan allegóriákra épül, mint bármely ősi monda vagy legenda. És az őshagyományra, mely - nem is lassan - a mániámmá kezd válni. Ámde ebben a könyvben az őshagyomány olyan elementáris erővel, olyan egyértelműen nyilvánul meg, hogy kétség sincs afelől, valójában mivel is van dolgom.
Ha nem volna a mesének olyan finom fátyolszerűen szőtt tündérmesei hangulata és eszközei, azt gondolnám, az emberi természetről szóló tanmesét olvasok.Pedig ki nem állhatom a tanmeséket, mert erőszakkal akarnak olyan megoldásokat sugallni az embernek, - persze szigorúan jobbító szándékkal, - melyek tőle esetleg teljesen idegenek.Itt azonban sem erőszaktétel, sem megoldási javaslat sugallása nem történik. Inkább mélypszichológiai esettanulmány, filozófikus töprengés.
Ám ami a szívemet végképpen felderített, hogy a mű felénél rájöttem, hazai vizeken evezek. Csakúgy, mint Neil Gaiman, nyilvánvalóan Beagle is tanulmányozta és merített Robert Graves mitológiai kutatásaiból, ismeri az alapműveket, bőven merít is belőlük. A fehér istennő sok gyönyörű és kevésbé gyönyörű alakjában lépten-nyomon visszaköszön a műből.
Graves a fehér istennőről szóló - méltatlanul elhallgatott - könyvét a költészetnek szentelte. Az igaz költészet véleménye szerint az, ami a holdhoz, a holdról, az ő isteni megszemélyesüléseiről szól. Példának a kora középkori, de ősibb időkben gyökerező kelta bárdi költészetet hozza, melynek mítikus tartalmát fejtegeti, próbálja megfejteni. Beagle-nek sikerül e hagyományt pontról pontra követnie, még a mesébe beleszőtt versek is gravesi ihletettségűek.
Hogy van az, hogy én mindig rátalálok mostanában azokra a könyvekre, bármely műfajban is kutakodom, amely mind ugyanarról szól? Vagy Gravesnek igaza van, és az igazi költészet mindig ugyanarról szól? Vagy egyszerűen csak nem köt le, amely könyvnek nem a "gravesi igazi költészet" az ihletője? Az ember automatikusan - rányúlással - kiválasztja a számára mondanivalóval bíró műveket, és negligálja, amelyek nem férnek bele a feltételezett kategóriába?
Az utolsó egyszarvú történetében azonban az a jó, hogy nem szükséges hozzá ismerni sem mitológiát, sem Gravest, magában véve is egy igazi, vérbeli tündérmese. Minden belemagyarázás nélkül is tökéletesen megállja a helyét, mint szórakoztató irodalmi mű. De annál azért jóval több, mert képes arra, amire Harry Potter, Gandalf vagy Michael Ende Momoja és Végtelen története, vagy Neil Gaiman Csillagpora: elveszünk Fantázia birodalmában, elfeledjük minden keserűségünket, és legszívesebben vissza sem térnénk a szürke földi valóságba. És ez a dolga egy igazán jó történetnek, valamint hogy esetleges visszabotorkálásunk után némiképp másképpen tekintsünk a környező világra, mint annak előtte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése