Tolkien és a Kalevala

J. R. R. Tolkien és a Kalevala

Miután megírtam a mai napra rendeltetett bejegyzésemet, nem hagyott nyugodni a dolog, tovább böngészgettem, és ezt találtam. Érdemes elolvasni, teljesen egybevág azzal, amit én írtam, csak egy más aspektusból szemléli az író. 

"Tolkien azért tanult meg finnül, hogy eredetiben olvashassa a Kalevala egyes részeit. Egy diákklubban előadást is tartott a Kalevaláról, és kifejezte sajnálkozását, hogy az angoloknak nem maradt fenn olyan eredeti mitológiájuk, mint a finneknek.
           Miután megismerkedett a finn nyelvvel, Tolkien felhagyott az újgóttal kapcsolatos munkájával, és új nyelvet kezdett alkotni a finn alapján. Ebből fejlődött ki később a Tolkien-rajongók számára jól ismert quenya, a tündenyelv. A szilmarilokban és A gyűrűk urában a quenya a tündék ősnyelve: sajátos „tündelatin”, a tündedalok nyelve."

Az írásban a szerző - többek között - a szilmarilokat és a Kalevala szampoját hasonlítja össze, és megjegyzi, hogy a szampo mibenlétére nem találtak pontos magyarázatot. Az általam előzőleg említett Hamlet malma műben a tudós szerzőpáros talál magyarázatot, és részletesen ki is fejti álláspontját bizonyítékaival együtt. Ha valakit érdekel, és nem tud hozzájutni a könyvhöz, írjon, szívesen elküldöm elektronikus formában.

Könyvkatedrális - Tolkien és a mitológia

Információt keresve az interneten egy cikkemhez a Montevideo Hírmondójának következő számában, ráakadtam erre az oldalra, és mindenről megfeledkeztem. Csodás írásokat találtam az oldalon könyvekről, szerzőkről, az információk kincsestára a számomra.

Magyar Nemzeti Digit�lis Arch�vum • ​A p�pa is p�ld�l�zott hőseivel – 40 �ve halt meg Tolkien

Majd megleltem a Tolkienről írt cikket, nem is tudtam, hogy most volt a halálának 40. évfordulója. Tolkien számomra az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró író, jóval azelőtt fedeztem fel, hogy a filmeket leforgatták volna a műveiből, - bár inkább azt mondanám, a művei egy részének felhasználásával, -  abban az időben olvastam el először a Gyűrűk urát, amikor alig tudták a környezetemben, hogy ki az a Tolkien, vagy mi is ez a könyv. Két egyetemista társam ajánlotta, tudván, hogy szeretem a meséket, mítoszokat, Arthur király legendáit, és hogy archeológus, majd nyelvész akartam valaha lenni, valamint mély és lelkes elkötelezettségemet minden iránt, ami germán és kelta hagyomány (persze a magyar őstörténet, az egyiptomi ókor és római-görög, valamint indiai mítoszok mellett). És ahogy a kezembe vettem az első kötetet, és elolvastam az első néhány mondatot, beszippantott a történet, megszűnt a "valóság", beléptem a mítikus világba, ami többé soha nem engedett el. 45-ször olvastam el a könyveket, majd végül az eredeti nyelven is. Magyarul jobban tetszett, köszönhetően Réz Ádám és Göncz Árpád kivételesen színes fordításának. 

Ezt követően beszereztem az akkor magyarul még meg nem jelent többi művet is, a teljes Középfölde-sorozatot angolul, melyet az író egyik fia, Christopher szerkesztett sorozattá Tolkien halála után. Darabonként vásároltam össze a sorozatot külföldi útjaimon. Hosszú ideig végrendeletem egyik pontját képezte, hogy a könyveket velem együtt temessék el, ha meghalok. Úgy hurcoltam magammal mindenhova valamely könyvét, mint mások a Bibliát, vagy a bölcsészhallgatók a 80-90-es években József Attila verseit.

Azóta sok úgymond "fantasy" irodalmat olvastam, máig szeretem a meséket, és belemélyedtem a mitológia rejtelmeibe is. Soha többé nem találtam meg azonban azt a mély kötődést egy történethez, amit a Gyűrűk ura indikált. 

A mitológia egyik nép hagyományaiban sem teljes, összefüggő egész, még a görög vagy indiai mítoszok is - bár azok, amelyek a leginkább összefüggő történet-halmazt alkotják a többi között - töredékesen maradtak fenn, rejtett tartalmuk csak teljes figyelem-összpontosítás és állandó kutatás és olvasás után sejlik elő.  Segít a mítoszok, a mitológia megértésében Sir James George Frazer Aranyág, vagy Robert Graves Görög mítoszok és A Fehér Istennő című műve (utóbbi magyarul nem jelent meg, ami nagy kár!), valamint Santillana és Dechend Hamlet malma című opusza is, de nehéz olvasmányok, és azt feltételezik, hogy az olvasó teljes birtokában van a világon fellelhető összes nép mitológiája és mondái ismeretének.

Ezzel szemben Tolkien világában mindennek jól érthető múltja és oka, jövője és következménye van, nem azáltal sejtelmes és titokzatos, hogy nem értjük a szimbólumokat, a titkos jelentést, hanem azért az, mert minden szereplő, minden történés valahogy ismerős, mélyen legbelül tudjuk, hogy nem először járunk Középföldén. És természetesen igazunk van, mert a történet részleteit már ismerjük más mesékből, mondákból, mítoszokból. Beornt a Beowulfból, Aragornt mint Arthur királyt, Gandalfot mint Merlint, az enteket Shakespeare Macbethjéből (amikor megindul az erdő), Elrond házát mint Avalon megfelelőjét. És az ismerős dolgok száma végtelen.

Tolkien mint nyelvészprofesszor ismert rengeteg "holt" nyelvet, főleg az óangol, ógermán nyelvekkel foglalkozott. Ő fordította óangolból az egyik legrégibb fennmaradt Arthur-mondakörbe tartozó legendát, a Sir Gawain és a Zöld Lovag címűt, melynek eredete a walesi mitológiában keresendő (Mabinogion). Munkássága során - rengeteg mesterséges nyelv megalkotása mellett - végigolvasta a létező összes germán és kelta mítoszt, és legnagyobb bánata volt, saját bevallása szerint, hogy az angoloknak nincs összefüggő mitológiai hagyományuk. Ezt az űrt akarta pótolni, így született meg a Silmarillion és a Gyűrűk ura, az Elfelejtett és az Elveszett Mesék Könyve, és benne foglaltatnak azok a nyelvek, melyeket ő maga alkotott. És minthogy ez egy mesterségesen előállított, bár mélyen a hagyományokban gyökerező mitológia, ezért nem is homályos, nem is töredékes. Valaha ilyenek voltak más népekéi is, amíg az idő el nem mosta a jelentőségüket, és ezzel némelyiknek a jelentését is. 

Egyik értekezésében Tolkien tiltakozott a mesék, történetek illusztrált kiadása ellen, mondván, a történeteknek éppen az a lényegük, hogy minden olvasó képzeletét elszabadítsák, mindenki olyannak képzel el egy leírt tájat, vagy egy szereplőt, amilyennek a saját fantáziája vetíti azt. Az illusztráció, így a film is, elveszi a történettől azt a szerepet, hogy megindítsa az olvasó fantáziáját, hogy máshogy képzelje el, máshogy lássa és mesélje tovább. Az illusztrált történet bezár, nem engedi, hogy máshogy lássuk az adott dolgot vagy személyt, mint ahogy az illusztrátor sugallja. És nem engedi, hogy megváltoztassuk, vagy tovább folytassuk magunknak a mesét. Talán ezért nem volt az ír és walesi bárdoknak sem írott hagyományuk, minden történetet és költeményt fejből kellett megtanulniuk, így azokat bármikor bárhogyan elmesélhették, nem voltak kötve a leírt változathoz.

Ezért van az, hogy sokunk, aki előbb olvasta a könyvet, nem tud megbékélni a filmmel. A film nem azt mondja el, amit a könyv, a szereplők nem olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem. A rendező és dramaturg más részleteket lát jelentősnek, mint én, kihagy olyan színeket, melyek a teljes egészként megálmodott mítosz szempontjából elengedhetetlenül fontosak, és belesző oda nem illő, vagy kiemel jelentéktelen eseményeket.     

Sokan próbálták és próbálják meg ma is folytatni a Tolkien által megkezdett utat, rengeteg könyv szól tündékről, törpökről, trollokról és orkokról, csakúgy hemzsegnek a varázslók. De a koncepció nincs meg bennük, sem a képesség, hogy ismert mesékből újat álmodjanak. Egyszer-egyszer felvillan valakiben a szikra, és újraír vagy mesél egy-egy elfeledett történetet. Most Stephen R. Lawhead trilógiáját olvasom, az Albion dala címűt, mely a Mabinogion és más kelta - ír és skót - mítoszok történeteit ötvözi, és csodás is, szórakoztató is, de inkább a fantázia-kalandregény kategóriájába tartozik, nem akar mitológiát teremteni. Mindenesetre élvezhetőbb,  mint a vérfürdős Csontváros és társai. Dehát Tolkien csak egy volt, igaz? Nehéz a nyomába érni.

Akit érdekelnek a mítoszok, szinte mindet megtalálja - angol nyelven főleg - a Sacred Texts weboldalán. Jó olvasást, illusztráció-menteset, előre a Képzelet mindenki számára nyitva álló ösvényén! 

Montevideo Hírmondója: Kultúra, tudomány: A magyar néptánc szerelmesei a tangó hazájából, Táncosaink hazatértek

Ma kiegészítettem az uruguayi magyar néptáncos Tündérkert Néptánccsoportról írt cikkemet, miután szerencsésen hazatértek 1 hónapos kárpát-medencei zarándoklatukról. Kigyűjtöttem a magyar cikkeket, amelyek velük kapcsolatban magyar médiákban megjelentek. Akit érdekel, jó szórakozást hozzá. A YouTube-on látható néhány felvétel a táncaikról is.

Montevideo Hírmondója: Kultúra, tudomány: A magyar néptánc szerelmesei a tangó hazájából, Táncosaink hazatértek
http://www.montevideomessenger.com/#!kultura-tudomany/c21y4

Amiért nem kapta meg Herczeg Ferenc az Irodalmi Nobel-díjat 1925-ben...

Jól utánanéztem, miért hallgatták el Herczeg Ferencet olyan sokáig, és szerintem még ma is.  Megdöbbentett, amit találtam róla, több okból. Az egyik az, hogy gyerekkorom óta szerettem, de nem tudtam róla szinte semmit, ami rám nem jellemző. Mindig mindennek utánanéztem, aki-ami érdekelt, vajon miért hagytam ki éppen őt? A másik, hogy nem volt magyar, mégis ő vált a 30-as évek magyar írófejedelmévé olyan kortársak mellett, mint Mikszáth, Móricz, Gárdonyi, Babits, Kosztolányi és még sorolhatnám elismert nagyjainkat. 

Hegedűs Géza írta róla azt a rövid életrajzot, amiből jelen ismereteimet szereztem. Az írás megtalálható az interneten. Erre az életrajzra pedig a Wikipédiában találtam rá, természetesen.

Tehát röviden, Franz Herzog Versecen született német kereskedőcsaládban, az édesapja volt a város polgármestere. A család anyanyelve a német volt, fiuk is csak az iskolában kezdte el tanulni a magyar nyelvet. Jobban elsajátította, mint sok magyar. Fiatalon megnyert egy irodalmi pályázatot, melyben Mikszáth is a zsűri tagja volt. A karrierjét egy szerencsétlen eseménynek köszönhette, fiatalon párbajra hívott egy katonatisztet, akit a párbajban megölt. Ezért 4 havi börtönbüntetést kapott, s fogsága idején írta meg azt a művet, amivel berobbant a magyar irodalmi életbe. Romantikus dolognak tartotta akkoriban a nagyközönség, hogy a "gyilkos író" a börtönben írta a nagy művét, ezért figyeltek fel rá. 

Nem térek ki arra, hogy milyen lapoknak dolgozott, milyen társaságoknak, bizottságoknak volt tagja, mindezt tudós forrásokból meg lehet ma már tudni (lásd fentebb!). Politikai karrierje irodalmi elismertségével együtt fejlődött, országgyűlési képviselő is volt hosszabb ideig, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Liberális beállítottságú ember volt, aki kemény munkával szerzett magának megbecsülést. Végül olyannyira magyarrá lett, hogy hazája melletti elkötelezettsége nacionalizmusba torkollott. De soha nem vált a fasizmus támogatójává, voltaképpen a Horthy-korszakban inkább belekényszerült politikai karrierje miatt abba a szerepbe, ami végül a bukásához vezetett. De ez nem rontja le műveinek, munkásságának értékét.

Legjobb műveinek novelláit és színműveit tartja az irodalomtörténet, de történelmi regényei és korrajzai is elismertek voltak. Minden történelmi regénye magyar történelem által ihletett darab, gyönyörű nyelvezetű, alapos kutatómunka után megírt opusz. Az élet kapuja című műve volt az, amely miatt a Magyar Tudományos Akadémia 1925-26-27-ben felterjesztette irodalmi Nobel-díjra. 

Hogy miért is nem kapta meg? Talán mert annyira magyar szemszögből szemlélte a megírt eseményeket, hogy valójában "vádirat" lett a regényből, vádirat Európával szemben. Mert a regény a Mohácsi Vész története, annak történelmi és politikai hátterét és kihatásait is elemzi. Herczeg Ferenc arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország állította meg a törököket, így Európa megmenekült, viszont Magyarország meggyengült, majd széthullott. Mindezt a hálátlan, önfeláldozásunk árán megmentett Európa tétlenül nézte, és nem sietett a magyarság segítségére sem a törökökkel, sem az osztrákokkal szemben, mint ahogy később sem, soha. Én nem gondolom, hogy nem volt igaza Herczeg Ferencnek, bár alapvetően megértem, ha egy európai bírálóbizottság esetleg nem volt a benyújtott pályamű által sugalltaktól nagyon elragadtatva.

Nem segített a Nobel-díj elnyerésében az a tény sem, hogy 1925-ben a "nyertes befutó" éppen George Bernard Shaw lett. Én talán elfogult vagyok Herczeg Ferenccel szemben, de azért tény, hogy Shaw-t "megverni" egy irodalmi versenyben kemény dió lett volna, és ma is az lenne. A következő 2 évben olyan két nyertes volt, akikről szinte semmit nem tudok, az 1926-os győztesnek még a nevét sem hallottam soha. 1927-ben Henri Bergson vitte el a pálmát és díjat, aki nem irodalmár, hanem filozófus. Mindhárom Nobel-díjas nyugat-európai, hát csoda, ha a mi Herczegünk alulmaradt?

Üdítő befejezésként idézném George Bernard Shaw-t:

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit." 

Herczeg Ferenc is nyilván erre a következtetésre jutott, hiszen német létére ezen a nyelven írta életművét, és mindig tökéletesen és pontosan fejezte ki magát. Nem az ő hibája, hogy a hálátlan utókor elfelejti, magyarabb magyar volt, mint aki annak születik.

"Önmagától íródik az Ördög terjedelmes szótára..."

Csak egy rövid toldalék a tegnapi bejegyzésemhez. Találtam egy rövid írást - a Tiszatáj 2003. januári számában jelent meg - a témához kapcsolódóan. Filip David szerb író és forgatókönyvíró, dramaturg gondolatai, melyek megdöbbentően hasonlítanak az enyémekhez, bár a szerző neve eddig nem volt ismert számomra. Talán mert évek óta nem nézek filmeket, hiszen alig találok olyat, amelyben ne az erőszak dominálna, és nem folyna hordószám a vér. A cikk fordítója Radics Viktória. Nem tudom belinkelni, úgyhogy teljes egészében ideírom az idézett gondolatláncot:

"Töredékek a sötét időkből
AZ ÖRDÖG SZÓTÁRA
 

Nincs nap, hogy ne értesülnénk egy újabb gonosztettről, amit ember ember ellen  követett el, hogy ne derüljön fény az intolerancia egy új formájára, egy újabb aljasságra, a gyűlölet és a bűnözés egy eleddig ismeretlen vetületére. Csúfot űznek az igazságból. Önmagától íródik az ördög terjedelmes szótára, melyben seregszemlére gyűlnek mindazok a fogalmak és szavak, amelyek összefoglalják az emberi természet sötét oldalát képező fenoméneket. Lejegyeztetett a legaljasabb és legesztelenebb torzulások gyűjteménye: a civileken és a tehetetleneken elkövetet erőszaktól, az üldözésektől, a tömeges kivégzésektől, a saját és az idegen javak megsemmisítésétől, a vakító gyűlölettől a szégyen és a megbánás teljes hiányáig, a valóság valódi képének kiforgatásáig. Részvét nélkül, lelkiismeret-furdalás nélkül. A jövendő nemzedékek ennek alapján fognak ítéletet mondani a maiakról.
 

Ami bennünket specifikussá és oly különlegessé tesz, az az, hogy mindegyik gonosztettet egy-egy állítólagos erény leple borítja: az etnikai tisztogatásokat az élettérért folytatott nemzeti harc örvén viszik végbe, a civileken elkövetett erőszak a történelmi adósság visszafizetése, a városok ostroma győztes katonai taktika, a falvak felégetése arról az eltökéltségről tanúskodik, hogy inkább vesszen az is, ami a miénk, csak idegen kézre ne kerüljön; a gyűlölet tartósítása hozzájárulás a mindenkire nézve kötelező határok megvonásához. A hitet blaszfémiával teszik csúffá a valódi hívők előtt, az állam saját törvényeit semmibe véve alázza meg a polgárokat, a politikusok ostobaságok záporával alázzák meg a józan észt. A háborús bűnösöket tekintélyes üzletemberekké, parancsolóikat pedig tekintélyes politikusokká léptették elő. 

Az ördög szótárát alighanem a cinikusok szótárának is nevezhetnénk. A múlt század közepén, elborzadva az uralkodó képmutatástól, a gyilkolások és a bűntettek rémségeitől meg az emberi jellem romlottságától és megbízhatatlanságától, Ambrose Bierce állított össze egy ilyen szótárt.
 

Az a veszély, hogy az ördög új szótára szűkölködne a fogalmakban és kevésbé cinikus magyarázatokkal szolgálna, nem áll fenn. Aki egy kicsit is ért a matematikához, könnyen kiszámolja, hogy a kis számok fokozásával felfoghatatlanul nagy számokig jutunk el. Fél tucat, az emberi jellem deformációit jelentő szó – gyilkolás, megerőszakolás, rombolás, kegyetlenség, gyűlölet, becsapás –, ugyanennyi hősiesen patetikus formulával kombinálva – áldozathozatal a nemzet oltárán, az ősi föld védelme, hazafiasság, a vezér imádata, történelmi célok megvalósítása –, velük kapcsolatra lépve, tehát hat kegyetlen szó az említett öt elvvel kombinálva több mint kétszázezer különböző helyzetet ad ki, és mindegyikük egy-egy olyan fogalmat képez, melynek a helye a képmutatás, a hazugságok, az emberi aljasság és tompaság jelenkori szótárában van.
 

Az embertelenség, akárcsak az emberi butaság, kimeríthetetlen. Számtalan variánsban ismétlődnek. Mindegyik helyzet alapjában ott egy gonosztett, melyet valami esküre akasztottak rá. A gonosz a magasabb cél szolgálatában. Mintha a gonosz célt nyerve lényegileg átváltozhatna. Mintha a gonosztett kevésbé volna gonosz, vagy megszűnne annak lenni, ha a nép nevében, a párt nevében vagy a hit nevében követik el. Pedig ettől nemhogy csökken, hanem nő a gonoszsága, hisz átfogóbbá, megalapozottabbá, teljesebbé válik. A fanatikusok gonoszságává, akikben senki iránt sincs irgalom,
legkevésbé a bölcsőben fekvő újszülött iránt.
 

Az ördög szótárának szavai rettenetes energiájukkal elnyomnak minden más szót, vagy, különféle démonok szolgálatába állítva, új, más jelentéssel ruházzák fel őket. Az egyszerű nép száján állandóan ott forognak ezek a szavak, de az ideológusok, a politikusok, a műveltek is használják őket. Az írók ezen a nyelven írnak. A kétszázezer szituáció és a leírásukra szolgáló ugyanennyi szó gyorsan ötszázezer szóvá szaporodik, egymillióvá, kettővé... minden ördögi szó egy emberéletet ér. S hamarosan több az átkozott és megrontott szó, a gyűlölet, az „átvilágítás” és a pogrom szava, mint a lakosság létszáma. Minden lakosra két-három ilyen szó jut, két-három fojtogató helyzet, mely hurokként szorul a nyakra. Behálózzák az emberi tudatot, mindenki gondolkodását. Az a világ, melyben eluralkodnak az ilyen szavak, a démonok, a boszorkányok, a fekete mágia világává változik, melyet teljes mértékben lenyűgöz a gonosz, s ez a megszállottság maga az élet. A gúnyos nevetés, a pozitív értékek csúffá tevése és megvetése annak jele, hogy küszöbön a sötétség kora, ami mindig együtt jár a terror és a félelem ólomidejével.
 

„A világ tele van démonokkal. Milliós csapatokban garázdálkodnak, és nem sikerül őket kiűznünk. Voltaképpen nem is űzhetjük ki máshonnan a Démont, csakis önmagunkból”– írta Denis de Rougemont. Majd hozzáfűzte: „Ajaj, mit tettünk a szóval! Vannak szájak, melyekben már hazudni sem hazudhat, mert alacsonyabbra süllyedt a hazugságnál, akarom mondani: jelentését vesztette... Amikor zavart kelt a nyelvünkben, az ördög a közösséget is megsemmisíti... Tudja, hogy az emberek egyedül a nyíltan és világosan kimondott szóval adhatnak hangot elkötelezettségüknek, s a szavak értelmének kiforgatásával és megsemmisítésével elpusztítja a hűség alapját is...”
 

Hadd mondjuk el azoknak, akik precíz magyarázatokat és pontos leírásokat követelnek: az ördög a dolgok, fogalmak, hiedelmek, életszemléletek olyan formája, mely a teljes erkölcsi széthullásban, az utca és a névtelen tömeg uralmában testesül meg, miközben a zsarnok jogarában rejtőzködik. Az ördög tudvalevőleg Mindenki és Senki jelentéktelennek álcázva, egyetlen célja azonban az, hogy eluralkodjon a lelkeken és a birodalmakon.
 

Az ördög szótárának fedelei közé egy diabolikus világ van bekötve, melyben gyilkos és elnyomó szavak lakoznak. S a szavak egész menazsériája, melyek vadállatnál veszélyesebbek: szavak, amelyek tépnek, szétszakítanak, átkozott és megrontott, csábító és kárörvendő szavak, melyek élesek, mint a tőr, és tompák, mint a gyilkos bunkó. Szavak, amelyek a nagy, valódi vereségeket hazug és nemlétező diadalokká változtatják.
 

Az ördög szótára tehát élő könyv, melynek lapjain világunk eszetlen és torz tömegei nyüzsögnek. Egy olyan világé, melynek nem az urai vagyunk többé, hanem a foglyai, a szolgái és a rabjai. Melyben egyre kevesebb a megértés, s egyre több a viszály. Az ördög szótára a visszájára fordult és kiforgatott fogalmak világának szülötte, diabolikus lényegének tolmácsolója. A jövendő koroknak küldjük innen, a mi időnkből, hogy ne ismétlődjenek meg bizonyos veszélyes őrületek és romboló megszállottságok,
habár, mindent tekintetbe véve, így a ránk hagyományozott tapasztalatokat és emlékeket is, nem javallott túlságosan bízni abban, hogy a kollektív ész képes az elmúlt idők rossz emlékeiből és gyötrelmes tapasztalataiból leszűrni a hasznos tanulságot és kihallani a szörnyű intelmet."

Filip David forgatókönyvéből készült a tavaly bemutatott, és Oscar-díjra benevezett szerb film, melynek angol címe When Day Breaks.

Az Ördög lexikona

Éjjel folytattam Julia London romantikus trilógiáját, a harmadik nővér története olvasása közben szembesültem egy idézettel, ami nagyon tetszik, meg is osztom itt mindjárt. Az idézet az Ördög lexikonjából való, a szerzőt nem tüntette fel, így  utánajártam, mi is ez.

IDIOT, n. A member of a large and powerful tribe whose influence in human affairs has always been dominant and controlling. The Idiot's activity is not confined to any special field of thought or action, but "pervades and regulates the whole." He has the last word in everything; his decision is unappealable. He sets the fashions and opinion of taste, dictates the limitations of speech and circumscribes conduct with a dead-line.

(Idióta (főnév): egy hatalmas és erőteljes törzs tagja, akinek az emberi ügyekre gyakorolt hatása mindig domináns és ellenőrző. Az Idióta cselekedetei nem korlátozódnak a gondolkodás vagy tett semmilyen speciális, egyedi területére, hanem mindazt teljes egészében szabályozzák. Mindenben övé az utolsó szó, a döntése megkérdőjelezhetetlen. Ő határozza meg a divatot és az ízlést, a beszéd korlátait, és megszabja a viselkedési normákat.)  

Valahogy rögtön a  (magyar) politikusok jutottak eszembe.

Szóval utánanéztem, mi ez a lexikon. Ambrose Bierce - a XIX-XX. században élt amerikai író és újságíró - írta a művet évtizedeken át, a címszavak folyamatosan jelentek meg az aktuális újság rovataiban. A Wikipédia szerint Bierce éles nyelvéről és szatírikus, cinikus írásairól volt ismert, és rendkívül közkedvelt a saját korában. Mint minden cinikusnak, neki sem volt túl jó véleménye az emberiségről, a kortársairól, a társadalmi intézményekről és működésükről. Írt fantázia-irodalmat, meséket, elbeszéléseket és esszéket, de legismertebb műve Az Ördög lexikona és az Ahogy egy cinikus látja a világot című művek. Én letöltöttem a Project Gutenberg honlapjáról az eredeti műveket - teljesen ingyenes - és beleolvastam, bár nehéz a nyelvezete, de megéri megkínlódni vele, fergeteges! 

A mű megjelent magyar fordításban 2003-ban az ERI Kiadónál, kapható a magyar könyvesboltokban Bierce több más könyvével együtt. Átlagosan 4.000-Ft/db.   

Azóta, hogy mindezt elolvastam Bierce-ről, motoszkált az agyamban az érzés, hogy én már találkoztam a nevével valahol. És rájöttem. Még a hideg is kirázott a felismeréstől. 

Tavaly szórakoztató könyvet kerestem, valaki olyan írót, akitől még nem olvastam semmit. Találtam egy Melanie Jackson nevű - természetesen amerikai - fantáziarománc írót, és az egyik könyvébe beleolvastam. A címe Isteni képzelet volt, így kíváncsi lettem, miről szólhat. Először teljesen felvillanyozódtam. Tetszett a stílusa, tetszett a humora, a főhősnő pedig egy megrendelésre életrajzokat gyártó írónő. Már jó, nem csöpögős a történet, semmi könnyzacskó-telitalálat. 

A hölgy magányos karácsonyát ünnepli egy kis szigeten, ahol az üdülő tulajdonosa udvarolni kezd neki. A nő egyik kedvenc írója Ambrose Bierce. A férfi ezen a néven mutatkozik be neki. És a nő meg sem lepődik, hogy egy halhatatlannal találkozik. A beszélgetésük főként irodalomról és Ambrose Bierce kortársai és a későbbi nemzedék által ismert életéről szól, majd Bierce elmeséli, hogyan lett halhatatlan. Na innentől kezdődött a mélységes csalódásom. Pedig addig olyan jól szórakoztam. Mert jött a vudu, a vérfarkasok, gonosz varázslók, majd megjelentek a szigeten a zombik. És itt hagytam abba. De nem foglalkoztatott, hogy Bierce valós személy volt-e, vagy csak az írónő találta ki. Addig soha nem hallottam róla. Pedig Melanie Jackson szerint Mark Twainnel egyenrangú elismertségnek és népszerűségnek örvendett.  

Többek közt ezt sem fogom soha megérteni: miért kell egy történetet teljesen elrontani zombikkal? Miért kell zombis filmeket forgatni? (És főleg Brad Pittnek?) Miért tetszik az embereknek a lélektelenül elkövetett tömeggyilkosságokról szóló fantáziafilm vagy könyv? Valaki, aki tud írni, miért süllyed le arra a szintre, hogy zombikat varázsoljon a művébe, hogy érdeklődést keltsen az írása iránt?  

Erre csak Ambrose Bierce fenti megállapítását tudom újra idézni: Az Idióta határozza meg a divatot és az ízlést.

A pénteki napom

Az elmúlt pénteken bebuszoztam az óvárosba cigarettát venni. Szeretek itt Montevideoban buszon utazni, mert mindig történik valami. Olyan az utazás, mintha egy könyvben olvasnám, vagy filmen nézném: én jelen vagyok, de nem veszek részt az események alakításában, csöndes szemlélő vagyok.

Magammal vittem egy könyvet, hogy majd olvasok. Herczeg Ferenc - gyermekkorom egyik kedvence - valamelyik könyvét vettem magamhoz, azért nem emlékszem, melyiket, mert végül nem volt alkalmam  kinyitni sem.

Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon miért felejtették el honfitársaim Herczeg Ferencet, akinek jó stílusa, humorérzéke volt, műveinek nagy része színdarab vagy novella, de én soha nem láttam sem a TV-ben, sem színházban egyetlen művét sem, tanulmányaim során a neve sem merült fel íróink között. Nekem nagyapám adta a kezembe gyerekkoromban a Gyöngyöm című mesegyűjteményét, amit imádtam. Majd olvastam egy regényét is, a Lánszky-motor című alkotást, amely nyugodtan lehetett volna bármely 30-as évekbeli Jávor Pál -film forgatókönyve is. Egy nem túl komoly mondanivalójú szerelmi regény volt, de a korrajza tökéletes. Nagyapámnak nem volt meg több könyve, és az iskolai könyvtárakban sem találtam mást. Itt Montevideoban az Uruguayi Magyar Otthon raktárában rengeteg régi könyv van ládákba csomagolva, mert már nem tudnak magyarul olvasni az ittélők. Így magamhoz vettem Herczeg Ferenc valamennyi meglévő alkotását, és boldogan fogyasztom. 20 könyvet találtam. És megdöbbenéssel olvastam, hogy az egyik alkotása - egy történelmi regénye - annak idején irodalmi Nobel-díjra jelöltetett. Akkor elismerten jó írónak kellett lennie, miért felejtettük el? Ezen gondolkodtam, és elhatároztam, hogy utánajárok, mi vele a baj. Nyilván nem az írói vénája, hanem valami politikai vagy ideológiai humbug lehet, ha rájövök, megírom.

Révületemből hirtelen ismerős zene élesztett fel. Mellettem két utcazenész játszott spanyol flamenco-t, Paco de Luciát. És nem is rosszul, meglepő módon.  Itt ez szokás, hogy különféle tehetségű és tehetségtelen "zenészek" gitárral felszállnak a buszra, és 1-2 dalt előadnak, majd körbejárnak kalappal. A színvonalra tekintet nélkül mindig adnak nekik az emberek pénzt, és mindig megtapsolják őket. A buszokon általában a sofőr teljes hangerőre kapcsolja a rádiót, hogy az utasok is jól hallhassák az adást. Csak akkor nem zene szól, ha a rádió meccset közvetít. Az önjelölt Paco műsoráig kellemes smooth jazz szólt, de időnként - idősebb sofőr esetében - tangó van, a fiatalok pedig sajnos főleg a mai szörnyű gépzenés slágereket játsszák. De ez kellemes út volt.

Visszafelé sem volt lehetőségem olvasni, mert nagy tömeg volt a buszon, és teljesen olyan érzésem volt, mintha hirtelen New Yorkba csöppentem volna. Fiatal sofőr, fiatal kalauz. Gépesített slágerzene, teljes hangerővel. Egy srác békésen ebédelt műanyagtányérkából a rokkantaknak fenntartott ülésen, miközben az idősebb utasok felette álltak mint heringek a pléhdobozban. Egy másik utas szorongatta a mate-teás termoszkáját, és időnként gusztustalanul szürcsölt belőle. Bár ki van írva a buszon, hogy nem lehet sem enni, sem inni, főleg nem matét szürcsölni. De sebaj, a szabályok, mint tudjuk, azért vannak, hogy meg lehessen szegni őket, és ez egy szabad, demokratikus ország.

A fő attrakció a kalauz volt. Hát, Gabika, ifjúkorunkban feltűnősködve vihogtunk volna, és lencsibaba-szemünket forgatva (idézet szépemlékezetű Cimbicombi barátunktól!) próbáltuk volna felhívni magunkra a figyelmét. A fiú úgy 20 éves lehetett, kigyúrt testtel, gyönyörű indiánmintás tetoválással izmos felkarján, bronzbarna bőrrel, kékesfekete, "brillantinos" fürtökkel, pici fülbevaló az egyik fülcimpájában, bőrszíjra fűzött csontgolyókból készült lánc a nyakában, szépvonalú szájjal, egyenes orral, derékszögű állkapoccsal, 64 hófehéren villogó foggal. Sötét napszemüveget viselt, minden nővel flörtölt. Igazi latin szépség. És meglehetősen tisztában a saját értékeivel. Nem volt olyan nő a buszon, kortól függetlenül, aki rajta ne felejtette volna a szemét. Mulatságos volt nézni, mit ki nem találtak, hogy észrevetessék magukat. Az egyik idősebb hölgy a kóláját nyittatta ki vele! Hirtelen mindenkinek akadt valami kérdése, amit csak ő tudhatott megválaszolni, legalábbis a kérdező szerint. A fiú rendkívül élvezte a központosított figyelmet. Én közvetlenül mellette ültem, és bevallom, nem tudtam Herczeg Ferencre koncentrálni, mert az a bronzszínű tetovált felkar megakadályozott benne. Kifejezetten sajnáltam, amikor le kellett szállnom a buszról.