Neil Gaiman előadása Londonban az olvasás és a könyvek jövőjéről

A The Guardianban olvastam  a következő cikket, amely nem is cikk, hanem imádott Neilünk beszéde egy jótékonysági felolvasóesten. Vettem a bátorságot, és lefordítottam, mert több fórumos vitában is volt szó arról, hogy a mai gyerekek, fiatalok, sőt felnőttek sem olvasnak, vagy legalábbis egyre kevesebbet. A beszéd Angliára vonatkozó részei azonban a magyar vagy jelenlegi lakóhelyem, Uruguay kultúrális viszonyaira is igazak, így véleményem szerint nyugodtan elvonatkoztathatunk Angliától.

Neil Gaiman: Miért függ a jövőnk a könyvtáraktól, az  olvasástól és az álmodozástól?

Neil Gaiman beszéde Londonban, 2013. október 14-én a The Reading Agency éves gyűlésén a könyvtárak és az olvasás jövőjéről.

Fontos, hogy az emberek elmondják egymásnak, melyik oldalon állnak és miért, és hogy elfogultak-e. Ez egyfajta kinyilvánítása az egyén érdekeinek. Tehát én most az olvasásról fogok Önöknek beszélni. El fogom mondani Önöknek, hogy a könyvtárak fontosak. Azt szeretném megértetni Önökkel, hogy a kitalált történetek olvasása, az élvezetből olvasás az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk. Szenvedélytől fűtött védőbeszédemmel meg szeretném értetni az emberekkel, mit jelent a könyvtár, a könyvtáros, és hogy meg kell őriznünk őket.

És természetesen elfogult vagyok, nagyon is! Én is író vagyok, gyakran írok kitalált történeteket is. Írok felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Majd 30 éve a szavaimmal keresem a kenyeremet, főképpen azzal, hogy kitalálok dolgokat, és azután leírom. Kézenfekvően az az érdekem, hogy rávegyem az embereket az olvasásra, kitalált történetek olvasására, érdekem, hogy legyenek könyvtárak és könyvtárosok, hogy segítsenek támogatni az olvasás szeretetét, otthont adni, ahol olvashatunk.

Szóval mint író elfogult vagyok. Ám mint olvasó, még inkább elfogult vagyok. És még annál is elfogultabb vagyok brit állampolgárként.

És most itt vagyok, hogy elmondjam ezeket ma este a Reading Agency égisze alatt: e jótékonysági szervezet küldetése mindenkinek egyenlő esélyt adni annak érdekében, hogy magabiztos és lelkes olvasóvá válhasson. Támogat irodalmi rendezvényeket, könyvtárakat és egyéneket, miközben felelőtlenül és leplezetlenül bátorít az olvasás aktusára. Mert, mint ahogy állítják, minden megváltozik, amikor olvasunk.

És ez a változás, ez az olvasási aktus az, amiről ma este beszélni akarok. Azt szeretném elmesélni, mit tesz velünk az olvasás, mire jó az olvasás.

Egyszer New Yorkban hallgatója voltam egy beszélgetésnek magánbörtönök építéséről – hatalmas virágzó üzlet Amerikában. A börtöniparnak terveznie kell a jövendő terjeszkedésre – mennyi cellára lesz a jövőben még szükség?  Hány elítélt lesz majd 15 év múlva? Rájöttek, hogy elég könnyedén meg tudják jósolni előre azzal, hogy egy viszonylag egyszerű, csinos kis algoritmust alkalmaznak, mely azon statisztikai adaton alapul, mennyi 10-11 éves gyerek nem tud olvasni. Vagy biztosan nem élvezetből olvas.

Nem mintha egy írástudó társadalomban nem lenne bűnözés. Ennek ellenére valóban van összefüggés.

És azt hiszem, azon összefüggések legalapvetőbbikéből következik valami még egyszerűbb. Az írástudók kitalált történeteket olvasnak.

A kitalált történetnek két haszna van. Először is kapu, amelyen át az út az olvasáshoz vezet. Mozgató erő, hogy megtudd, mi történt azután, hogy akarj lapozni, hogy folytatnod kelljen, még ha nehéz is, mert valaki bajban van, és neked meg kell tudnod, mi lesz a vége... ez nagyon erős hajtóerő. És ez arra kényszerít, hogy megtanulj új szavakat, új gondolatokat gondolj, hogy folytasd! Hogy felfedezd, az olvasás maga gyönyörűség. Amikor erre rájössz, jó úton haladsz, hogy mindent elolvass! És az olvasás a kulcs. Néhány évvel ezelőtt voltak hangok, melyek azt jósolták, olyan világban élünk, melyből kiveszett az irodalom, amely világban elcsökevényesedett a képesség, hogy megértsük az írott szót, de ezek az idők elmúltak. Ma a szavak még fontosabbak, mint valaha is voltak, hiszen szavakkal vezéreljük a világot, és amikor a világ rácsusszant a világhálóra, kénytelenek voltunk követni, kommunikálni és megérteni, amit olvasunk. Azok az emberek, akik nem értik egymást, nem képesek kicserélni a gondolataikat, nem tudnak kommunikálni, és a fordító programok csak keveset érnek.

A legegyszerűbb módja, hogy intelligens gyerekeket neveljünk, hogy megtanítjuk őket olvasni, és megmutatjuk nekik, hogy az olvasás élvezetes elfoglaltság. És ez azt jelenti, egyszerű szavakkal, hogy meg kell találnunk azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket, elérhetővé tenni számukra azokat a könyveket, és hagyni őket, hogy elolvassák.

Én nem hiszem, hogy van olyan, hogy rossz gyerekirodalom. Időnként divatba jön, hogy felnőttek rámutatnak néhány gyerekkönyvre, egy műfajra, vagy egy szerzőre esetleg, és állítják, hogy azok rosszak, meg kellene tiltani a gyerekeknek, hogy azokat olvassák. Időnként tanúja voltam ilyeneknek: Enyd Blytont rossz írónak minősítették, ahogy RL Stine-t is, és még többeket. A képregényekről kijelentették, hogy az írástudatlanság melegágya.

Ez butaság! Sznob hülyeség! Nincs rossz gyerekíró, ha a gyereknek tetszik, olvasni akarja és keresi is, mert minden gyerek más. Megtalálják azokat a történeteket, amelyekre szükségük van, és beleélik magukat. Számukra a kopott, elcsépelt történet nem kopott és elcsépelt, hiszen először találkoznak vele. Ne tántorítsuk el a gyereket az olvasástól, csak mert úgy gondoljuk, rossz, amit olvas. Az a történet, amelyik nem tetszik nekünk, olyan könyvekhez vezethet, melyek fognak. És nem mindenkinek olyan az ízlése, mint a mienk.

Jószándékú felnőttek könnyen ki tudják ölni a gyerekből az olvasási kedvet: nem engedik, hogy azt olvassák, amit élveznek, vagy értékes-de-unalmas könyveket adnak nekik, amelyeket ők, a felnőttek szeretnek, a 21. századi megfelelőjét a viktoriánus kori "nevelő" irodalomnak. Ezzel ki lehet nevelni egy teljes generációt, aki meg lesz arról győződve, hogy az olvasás unalmas, vagy még rosszabb, kellemetlen.

A gyermekeinknek szükségük van arra, hogy fokozatosan másszanak fel az olvasás létráján: bármi, ami felkelti a figyelmüket, egyre feljebb fogja őket vezérelni, fokról fokra a létrán, egészen az irodalomig. (És azt se tegyük, amit ez az író tett, amikor a 11 éves lánya RL Stine-t olvasott, vagyis elment és megvette Stephen King Carrie című könyvét, mondván: ha szereted azt, ez is tetszeni fog! Holly utána csak biztonságos vadnyugati telepes-történeteket olvasott hátralévő kamaszkora idején, és még mindig rámvicsorít, ha Stephen King neve felmerül.)

És a másik dolog, amire a kitalált történet alkalmas, hogy empátiát épít. Ha nézzük a tévét, vagy látunk egy filmet, azt nézzük, mi történik egy másik emberrel. Az írott történet valami olyasmi, amit 26 betűből és egy maréknyi jelből építesz fel, és TE, egyedül te, a képzelőerődet használva, világot teremtesz, és emberekkel népesíted be, mások szemén keresztül látsz. Érezni fogsz, meglátogatsz helyeket és világokat, melyeket soha nem ismerhetnél meg enélkül. Megtanulod majd, hogy mindenki más is ott pontosan ugyanúgy egy ÉN. Valaki mássá válsz, és amikor visszatérsz a saját világodba, te is egy kicsit megváltozol. Az empátia az eszköz, mely csoporttá formálja az egyes embereket, megengedi, hogy többek legyünk magába forduló egyénnél.

Olvasás közben még egy dologra rájövünk, mely életbevágóan fontos ahhoz, hogy elboldoguljunk a világban. Arra, hogy a világnak nem feltétlenül kell ilyennek lennie. A dolgok lehetnek különbözők.

2007-ben Kínában jártam, az első párt-támogatott tudományos-fantasztikus és fantázia- találkozón a kínai történelem során. Egy alkalommal félrevontam az egyik főszervezőt, és megkérdeztem: miért? A tudományos-fantasztikus műfajt hosszú ideig nem nézték jó szemmel. Mi változott?

Egyszerű – válaszolta. - A kínaiak fantasztikusak, amikor meg kell valósítani valamit, ha mások elkészítik a terveket. De nem újítanak, nem találnak fel semmit. Nem tudják elképzelni a dolgokat. Így delegációt küldtek az USA-ba, az Apple-höz, a Microsofthoz, a Google-hoz, és kikérdezték ott azokat, akik feltalálják a jövőt. És úgy találták, hogy valamennyiük tudományos-fantasztikus irodalmat olvasott, amikor gyerek volt.

A kitalált történet egy másféle világot mutat meg neked. El tud juttatni valahová, ahol soha nem jártál még. Ha egyszer meglátogatsz más világokat, olyan lesz, mintha tündérgyümölcsöt kóstoltál volna, soha többé nem leszel elégedett azzal a világgal, amelyben felnőttél. Az elégedetlenség jó: az elégedetlenek meg tudják változtatni, fejleszteni tudják a világukat, jobbá, mássá tudják tenni.

Ha már itt tartunk, szeretnék néhány szót szólni  az eszképizmusról  (légvárépítés, kikapcsolódás, elmenekülés a valóságtól). Hallottam úgy kiejteni a szót, mintha ez valami  káros  dolog lenne. Mintha egy eszképista történet a zavarosfejűek, megtévesztettek és bolondok olcsó ópiuma volna, és az egyetlen értékes  műfaj a felnőttek és gyerekek számára is a mimetikus (utánzó) történet lenne, mely a világ  legkellemetlenebb képét tükrözi, amiben csak az olvasó találhatja magát.

Ha hirtelen lehetetlen helyzetbe kerülnénk, valami kellemetlen helyen, rossz akaratú népséggel körülvéve, és valaki időleges szabadulást ajánlana, miért ne fogadhatnánk el?  Az eszképista történet pedig mindössze ennyi: történet, amelyik kinyit egy ajtót, megmutatja a napsütést odakinn, egy helyet, ahova elszökhetünk, és ahol biztonságban lehetünk olyan emberek között, akikkel lenni akarunk (– és ne essünk tévedésbe, a könyvek valóságos helyek! -), mindennek tetejében szökésünk folyamán a könyvek ismeretet nyújthatnak nekünk a világról és a helyzetünkről, fegyvert adnak a kezünkbe és felvérteznek: olyan eszközöket, melyeket visszahozhatunk a börtönünkbe. Képességeket, tudást és eszközöket, melyeket arra használhatunk, hogy valóban meg tudjuk szabadítani magunkat.

J.R.R. Tolkien emlékeztetett arra, hogy csak a börtönőrök ellenzik a szökést.

Egy másik út, hogy elpusztítsuk egy gyerek szeretetét az olvasás iránt értelemszerűen az, hogy nincs semmilyen könyv, ami elérhető lenne számára.  És ha nincs egy hely, ahol olvashatna. Én szerencsés voltam. Kiváló helyi könyvtárunk volt, ahol felnőttem. És olyan szüleim, akiket meg lehetett győzni, hogy nyári szünetben munkába menet dobjanak ki a könyvtárnál. És olyan könyvtárosok, akik nem bánták, ha egy kisfiú szülői kíséret nélkül minden reggel bevette magát a gyerekkönyvtári részlegbe, végignézte a katalógust kísértetes vagy varázslatos vagy rakétás könyveket keresve, vámpírokat, detektíveket, boszorkányokat vagy csodákat kutatva. És amikor kiolvastam a teljes gyerekkönyvárat, elkezdtem a felnőttekét.  

Jó könyvtárosok voltak. Szerették a könyveket, és szerették, ha olvassák a könyveket. Megtanítottak, hogyan rendeljek könyveket más könyvtáraktól könyvtárközi kölcsönzéssel. Semmit nem elleneztek, bármit olvastam. Úgy tűnt, tetszett nekik a tágranyílt szemű kisfiú, aki imádott olvasni, így beszélgettek velem az olvasmányaimról, megkeresték nekem a folytatásokat a sorozatból, mindig segítettek. Ugyanúgy bántak velem, mint bármely más olvasóval, – se jobban, se rosszabbul, -  ami azt jelentette, hogy tisztelettel kezeltek.  Nyolc évesen nem voltam hozzászokva, hogy tisztelettel bánjanak velem.

Dehát a könyvtárak a szabadságról szólnak. Az olvasás, az ötletek és a kommunikáció szabadságáról. Az oktatásról szólnak (mely nem ér véget azon a napon, amikor befejezzük az iskolát vagy egyetemet), a szórakozásról, biztonságos helyeket jelentenek, és az információk elérésének lehetőségét.

Aggaszt, hogy itt a XXI. században az emberek félreértik, mi is a könyvtár, és mi a célja. Ha úgy tekintünk a könyvtárra, mint egy könyvespolcra, talán ósdinak és idejétmúltnak tűnhet egy olyan világban, ahol a legtöbb nyomtatott könyvet - bár nem mindegyiket, -  digitálisan is előállítják. De ez alapvető tévedés.

Úgy hiszem, ennek az információ természetéhez van köze. Az információ értékes, a helyes információ még értékesebb. Az emberi történelem során jobbára információ-hiánytól szenvedtek az emberek, és a szükséges tudást megszerezni mindig fontos volt, és annak mindig volt ára: mikor kell a gabonát elvetni, hol találhatók bizonyos dolgok, térképek, történelmi események, történetek – ezek mindig megértek egy jó vacsorát és társaságot. Az információ értékes dolog volt, így aki rendelkezett vele, vagy képes volt átadni, megkérte az árát.

Az elmúlt néhány évben egyfajta információ-szegény gazdaságból átbillentünk egy információtömeg által vezéreltbe. Eric Schmidt (Google) szerint az emberi faj kétnaponta állít elő manapság annyi információt, amennyit a civilizáció hajnalától 2003-ig összesen. Ez naponta 5 exobyte adat, azok kedvéért, akik ki akarják számolni. A kihívás ma már nem az, hogy megtaláljunk egy ritka növényt a sivatagban, hanem egy bizonyos növényt kell megtalálnunk a dzsungelben. Segítséget kell igénybe vennünk, hogy meg tudjuk keresni azt az adatot, amelyre éppen szükségünk van.

A könyvtárak olyan helyek, ahová az emberek információért járnak. A könyv csak a csúcsa az információs jéghegynek: a könyvek ott vannak a könyvtárakban, és a könyvtárosok törvényesen és ingyen képesek ellátni bennünket könyvekkel. Több gyerek kölcsönöz könyveket a könyvtárakból, mint eddig bármikor – mindenfélét: nyomtatottat, digitálist vagy hangoskönyvet. De a könyvtárak egyben például olyan helyek is, ahol azok, akiknek otthon nincs számítógépük, nincs internet-kapcsolatuk, ingyen vehetik igénybe az internet-szolgáltatásokat: igen fontos dolog, amikor munkát találni, munkára jelentkezni, vagy valamilyen segélyt kérni egyre inkább kizárólag online lehet. A könyvtárosok ebben is segítséget nyújthatnak.

Én nem hiszem, hogy minden könyvet meg lehet majd találni a képernyőn: ahogy Douglas Adams egyszer rámutatott nekem, több mint 20 évvel azelőtt, hogy a Kindle föltűnt, a nyomtatott könyv egy cápa. A cápák öregek, már a dinoszauruszok előtt is éltek az óceánokban. És a cápák azért léteznek még mindig, mert jobbak abban, hogy cápák, mint mások lennének. A könyvek fizikai valójukban szilárdak, nehéz elpusztítani azokat, fürdés-ellenállók, napenergiával működnek, jó érzés a kezünkbe venni őket: jók abban, hogy könyvek, és mindig lesz számukra hely. A könyvtárakba tartoznak, ahogy a könyvtárak máris olyan helyekké is váltak, ahol hozzáférhetünk a digitális és hangoskönyvekhez, DVD-khez és webtartalmakhoz.

A könyvtár olyan hely, amely az információk tárháza, és minden polgárnak egyenlően biztosít hozzáférést ezekhez. Beleértve az egészségügyi információkat. És a mentális egészségügyi információkat is. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos hely, a világtól elkülönülő szentély. Egy hely, ahol könyvtárosok vannak. Azt, hogy milyenek legyenek a jövő könyvtárai, most kell megálmodnunk.

Írástudónak lenni ma fontosabb, mint valaha bármikor volt, itt, a szöveg és email, az írott információ világában. Kell hogy tudjunk olvasni és írni, olyan polgárokká kell válnunk, akik gond nélkül tudnak olvasni, megértik, amit olvasnak, megértik az árnyalatokat, és meg tudják magukat értetni.

A könyvtárak valójában a jövő kapui. Ezért nagyon sajnálatos, hogy a világon mindenhol az tapasztalható, hogy a helyi hatóságok pénzmegtakarítás címén bezárnak könyvtárakat anélkül, hogy észrevennék, a jövőtől lopnak azért, hogy fizessenek a mának. Becsukják azokat a kapukat, amelyeket éppenhogy szélesre kellene tárni.

Az Organisation for Economic Cooperation and Development nemrégiben megjelent tanulmánya szerint Anglia "az egyetlen olyan ország, ahol az idősebb korosztály műveltebb mind irodalmi, mind matematikai tudásban, mint a fiatalabb korosztály, miután megvizsgáltak egyéb faktorokat is, mint például, nemi hovatartozás, társadalmi-gazdasági háttér és foglalkozás.”

Vagy másképpen fogalmazva a gyermekeink és unokáink kevésbé olvasottak, és kevésbé jól tudnak számolni, mint mi. Kevésbé tudnak a világban tájékozódni, megérteni azt, és megoldani a problémákat. Könnyebb őket megtéveszteni, kevésbé lesznek képesek a körülöttük lévő világot formálni, nehezebb lesz állást találniuk. Vagy mindezek összesen. És Anglia mint ország lemarad más fejlettebb országok mögött, mert nem less képzett munkaerő.

A könyv eszköz, hogy kommunikáljunk a holtakkal. Mód, hogy tanuljunk azoktól, akik már nincsenek velünk, az emberiségtől, amely felépítette, fejlesztette azt a tudást, kiegészítette, inkább, minthogy meg kelljen tanulni mindent újra és újra. Vannak mesék, melyek ősibbek, mint a legtöbb ország, mesék, amelyek régen túlélték saját kultúrájukat és az épületeket, ahol legelőször elmondták azokat.

Úgy érzem, felelősek vagyunk a jövőért. Felelősségünk és kötelességünk van a gyermekeink iránt, a felnőttek iránt, akikké majd válnak, a világ iránt, amiben majd élniük kell. Valamennyiünknek – olvasóként, íróként és polgárként – kötelezettségeink vannak. Megpróbálok most néhányat kifejteni.

Hiszem, hogy kötelességünk az élvezet kedvéért olvasni, akár otthon, akár közösségi helyeken. Ha élvezetből olvasunk, és mások látják ezt, akkor tanulunk is, bevetjük a képzeletünket. Megmutatjuk másoknak, hogy az olvasás jó dolog.

Kötelességünk támogatni a könyvtárakat. Használni a könyvtárakat, és másokat arra buzdítani, hogy ők is használják, tiltakozni a könyvtárak bezárása ellen. Ha nem becsüljük meg a könyvtárakat, akkor nem értékeljük az információt, a kultúrát, a bölcsességet. Ha elhallgattatjuk a múltat, azzal károsítjuk a jövőt.

Kötelességünk, hogy felolvassunk a gyerekeinknek. Olyanokat, amiket élveznek. Olyanokat is, amelyeket mi magunk már meguntunk. Játsszuk el nekik a történetet, hogy még érdekesebbé tegyük, és azért ne hagyjuk abba a felolvasást, mert már ők is tudnak olvasni. A meseolvasás ideje köteléket képez közöttünk, ilyenkor iktassuk ki a zavaró külvilágot, még a rádiótelefont is.

Kötelességünk, hogy használjuk a beszédet. Fejlesszük: találjuk meg a szavak jelentését, hogy hogyan alkalmazzuk azokat, beszéljünk világosan, azt mondjuk, amit gondolunk. Meg se próbáljuk befagyasztani a nyelvet, vagy úgy tenni, mintha azt halott dologként gyászolni kellene, élőként kell használni, amely árad, szavakat kölcsönöz, és időnként kiejtést vagy jelentést vált.

Nekünk íróknak – és különösen a gyermekíróknak, - kötelességünk van az olvasóink felé: igaz dolgokról kell írnunk, és ez különösen fontos olyankor, amikor olyan emberekről és helyekről mesélünk, akik-amik nem léteznek, és megértessük, az igazság nem abban rejlik, ami történik a mesében, hanem amit a mese arról mond, hogy kik vagyunk mi. Végülis a kitalált történet egy olyan hazugság, amely az igazságról szól. 

Kötelességünk nem untatni az olvasót, inkább rávenni, hogy lapozzon tovább. Valójában a legjobb gyógymód rávenni egy vonakodó olvasót az olvasásra az a mese, melyet képtelen abbahagyni. És bár igazi dolgokat kell elmondanunk az olvasónak, fegyvert és vértet kell adnunk neki, át kell adnunk számára mindazt a bölcsességet, melyet rövid földi pályafutásunk során összeszedtünk, kötelességünk nem prédikálni, őrizkedni a leckéztetéstől, nem nyomni le a torkán előemésztett erkölcsöt és üzeneteket, mint az anyamadár a fiókáién az előre megrágott kukacokat. És főleg soha, semmilyen körülmények között ne írjunk olyasmit gyerekeknek, amit magunk sem akarnánk elolvasni!

Kötelesek vagyunk megérteni és felismerni, hogy mint gyermekkönyvírók rendkívül lényeges dolgot művelünk, mert ha elrontjuk, ha unalmas könyveket írunk, melyek elfordítják a gyerekeket az olvasástól és a könyvektől, károsítjuk a saját jövőnket, és ellehetetlenítjük az övékét.

Valamennyien - felnőttek és gyerekek, írók és olvasók - kötelesek vagyunk álmodozni. Kötelesek vagyunk elképzelni a dolgokat. Könnyű azt sugallani, hogy senki semmit nem képes megváltoztatni, hogy egy olyan világban élünk, ahol a társadalom túlságosan hatalmas, az egyén pedig kevesebb a semminél: csak egy atom a falban, csak egy rizsszem a rizsföldön. De az az igazság, hogy az egyén képes megváltoztatni a saját világát, az egyének teremtik a jövőt, és mindezt úgy teszik, hogy elképzelik, a dolgok mások is lehetnek.

Nézzenek körül: komolyan mondom! Álljanak meg egy pillanatra, és nézzenek körül a teremben, ahol most vagyunk! Rámutatok most valamire, ami annyira magától értetődő, hogy szinte állandóan elfeledkezünk róla. És ez az, hogy minden, amit most látnak maguk körül, beleértve a falakat is, valaha csak képzelet volt. Valaki egyszer eldöntötte, könnyebb lenne széken ülni, mint a földön, és elképzelte a széket. Valakinek ki kellett ötlenie valami módot arra, hogy én most úgy tudjak itt Londonban Önökhöz beszélni, hogy közben ne ázzunk bőrig az esőtől. Ez a terem és a berendezése, valamint minden más dolog ebben az épületben, ebben a városban, csak azért létezik, mert az emberek újra és újra és újra elképzeltek dolgokat.

Kötelességünk a dolgokat széppé varázsolni. Nem hagyhatjuk itt a Földet rondábban, mint ahogy találtuk, nem üríthetjük ki az óceánokat, nem hagyhatjuk itt a problémáinkat az utókorra. Kötelességünk magunk után kitakarítani, nem hagyhatunk a gyermekeinkre olyan világot, amelyet mi vakon összezavartunk, megrövidítettünk és elnyomorítottunk.

Kötelességünk felhívni a politikusaink figyelmét arra, hogy mit akarunk, leszavazni azokat a politikusokat, bármely párthoz tartozzanak is, akik nem értik meg, hogy az olvasás által teremtetnek az érdemes polgárok, akik nem akarnak annak érdekében ténykedni, hogy megvédjék a tudást, és bátorítsák a művelődést.  Ez nem pártpolitika kérdése. Ez az egyetemes emberiség érdeke.

Egyszer megkérdezték Albert Einsteint, hogyan tehetnénk a gyerekeinket értelmesebbekké. A válasza bölcs és egyszerű. Azt mondta: “Ha azt akarod, hogy a gyereked intelligens legyen, olvass neki tündérmeséket. Ha azt akarod, hogy még okosabb legyen, olvass neki még több tündérmesét.” Ő megértette az olvasás és képzelet jelentőségét. Remélem, adhatunk a gyermekeinknek olyan világot, melyben olvasnak majd, felolvasnak nekik, álmodoznak majd, és megértik a világot.