Luca napja

Nemrég már írtam a Luca-napi magyar népszokásokról, babonákról, a hagyomány eredetéről. Ma találtam a CanadaHun fórumán egy írást, amely egy csodálatos történetet mond el a jeles alkalom kapcsán. 

Szeretném ezt mindenkivel megosztani, aki érdeklődik a téma, a magyar néphagyomány, és az igazán színvonalas irodalom iránt. Itt olvasható:

http://canadahun.com/blogbejegyzes/nagyi-mes%C3%A9l.14414/

A Mikulás története

A bennünk élő örök gyerek mindig izgatottan várja a december 6-át, Mikulást, amikor a Mikulás vagy Télapó ajándékot csempész reggelre a kitett csizmába, vagy harisnyába, ahol éppen az a szokás. Jobb helyeken még ellenszolgáltatást is hagynak a csizma vagy zokni mellett, édességet a hófehérszakállúnak, és zöldséget a rénszarvasnak, ahogy hallottam. A Télapót lapp származásúnak hiszik, a Mikulás pedig a keresztények Szent Miklósa. A rénszarvas a skandináv eredet miatt vált az ajánékokat osztogató jóindulatú cukrosbácsi közlekedési eszközévé. Sok teória született az évek során, hogy megmagyarázza az ajándékozás és az öregember meglepetéseinek a világon mindenhol elterjedt történetét. Nekem az a magyarázat tetszett a legjobban, melyet Anja Heij adott, a cikket angolból fordítottam. Íme: 

"A történet Európa északi területein kezdődött, ahol Odin, a germán törzseknél Wotan vagy Wodan volt a neve, főisten uralkodott. (Még ma is közöttünk él a szerda (Wednesday, Dienstag) nevében, mely Odin, Wodan Napja.) Odin a bölcsesség, a mágia, az okkult tudományok, a rúnák, a költészet és a háború istene. Nevének jelentése: Az Ihletett. Akár egy sámán, táltos, képes volt más világokba utazni, hogy új ismereteket szerezzen, míg két fekete hollója, Huginn (Gondolat) és Muninn (Emlékezet) folyamatosan informálta a világ történéseiről. Odin fehérszakállú, idős ember formájában jelent meg, aki öltözékként köpenyt, köntöst hordott. Az égen és a tengereken lovagolt végig gyors, nyolclábú hófehér lova, Sleipnir hátán (a nyolc az átváltozás száma), kezében mindig soha célt nem tévesztő lándzsáját, Gungnírt hordozta (tiszta és összpontosított figyelem).

Félszemű, mivel egyik szemét áldozatul ajánlotta a tudásért cserében Mimir törpe fejének forrásánál (az északi népeknél az Ősforrás metafórája). Ezzel az ajándékkal alakváltóvá lett, jó szemével képes volt átlátni a valóságot, a való világot, míg elmozdított fekete szeme a belső világra nézett. Nagyon szeretett és népszerű volt barátai és követői között, akik boldognak és energikusnak érezték magukat a közelében (a felvilágosult lét), míg ellenségeit pillantásával - a belső látásával - képes volt megölni vagy kővé változtatni.

Odin férfiakat és nőket képzett át harcossá, hogy megvívhassák az utolsó mindent eldöntő csatát az alvilág pusztító erői ellen az északi Ítélet Napján (Ragnarök). Harcosai gyakran testüket feketére festve éjszaka is küzdöttek.

Odin/Wodan története a jó és a rossz küzdelme, mely addig tart, amíg rá nem ébredünk, hogy fekete és fehér csak ugyanannak az éremnek a két oldala. Odin a mítikus megszemélyesítése a jóságnak bölcsességével, fehér szakállával és fehér lovával (New Age kifejezéssel élve az isteni fehér fény), és elég bölcs ahhoz, hogy ne tévessze össze a feketét a sötétséggel, a gonosz és kimondhatatlan (tabu) értelmében, hiszen segítői fekete hollók, fekete harcosok. A gonosz, aki ellen harcol, a hamis hiedelmek, a hazugság és az önzés alvilági sárkánya (New Age kifejezéssel ez az "ego").

Szóval adott egy bölcs és jó férfi, aki fehér lovon vágtat az égen, csodákat tesz, fehér szakálla van, köpenye és lándzsája, fekete tanácsadói/segítői, és ráadásul még a költészet istene is. 

Most látogassunk el a rómaiakhoz, ahol december 17. és 24. között a pogány Szaturnáliát ünnepelték nagy vigasságokkal, lakomákkal, játékkal és tánccal, érzelgősséggel, és főleg ajándékok cseréjével. Ezt az ünnepséget a visszatérő téli nap tiszteletére rendezték a téli legrövidebb nappal jegyében, hogy ellentételezzék a sötét évszak depresszióját.

És itt találtuk meg a decemberi ajándékozás szokását. 

Telt-múlt az idő. Kialakult a kereszténység. Törökországban, Myrában a IV. században egy keresztény püspök, Miklós nagy tiszteletnek örvendett jósága, adakozása és amiatt, hogy csodákkal halmozta el a szegényeket és boldogtalanokat. Titokban aranyat csempészett 3 lánynak, hogy hozományuk legyen, férjhez tudjanak menni, és ne kelljen prostituálttá válniuk. Feltámasztott 3 kisgyereket, akiket a hentes feldarabolt. (A 3 a kinyilatkoztatások száma.) Ezek után nem csoda, hogy a nyomorgó, sötét középkor emberei között hallatlan népszerűségre tett szert Szent Miklós Európa minden országában. Az ünnep Miklós születésének napja, bár nem ismert a pontos dátum, sőt még arra sincs történelmi bizonyíték, hogy egyáltalán létezett.

Így van egy jóindulatú, csodákat produkáló püspökünk fehér ruhában, vörös köpennyel.

A reformáció után Európa elfelejtette Szent Miklóst, csak a hollandok nem. Ott viszont Sinterklaas lett a neve, egy kedves és bölcs, fehérszakállú idős ember, aki fehér ruhában, vörös köpenyben és pásztorbottal, aki fekete krampuszai kíséretében fehér lovon vágtat az égen, és a háztetőkön lépdel. Sinterklaas meglátogat téged a születésnapján, december 5-én vagy 6-án, és megajándékoz. Krampuszai csodálatos módon az év során informálódtak az elmúlt évi viselkedésedről, ha jó voltál, ajándékkal jutalmaz, ha rossz, a krampuszok megbüntetnek, megvernek a virgácsukkal, vagy még rosszabb, beletesznek egy nagy zsákba, és elvisznek magukkal Spanyolországba. Merthogy ott lakik Sinterklaas. Keresztény hatásnak látszik ez az utóbbi, ha erkölcstelenül viselkedsz, a szigorú atya megbüntet. Ha viszont jól viselkedtél, édességet és ajándékot kapsz egy humoros versike kíséretében, amely megvilágítja belső gyengeségeidet.

Itt válik világossá Odin, a jóságos varázsló isten és Sinterklaas jóindulatú ajándékai szimbólumainak összeolvadása. Mindketten fehér lovon vágtatnak az égen, fehér a szakálluk, köpenyt viselnek, lándzsát/pásztorbotot hordoznak. Mindkettőjüknek fekete segítőik vannak. A tudáson keresztül próbálják megkülönböztetni a jót a rossztól. És emlékszel a költészet utalására? És a római szokással ötvöződve tartjuk decemberben, vigassággal és ajándékosztással ünnepelve.

A XVII. században a hollandok betelepültek az észak-amerikai kontinensre, és magukkal vitték Sinterklaas hagyományát. Az angolul beszélő új világ átnevezte őt Santa Clausra.

Az 1930-as években a Coca-Cola Társaság egyik tervezőjét azzal bízták meg, rajzoljon az italhoz egy megragadó, figyelemfelkeltő reklámot, mert az ital nem fogyott jól a téli időszakban. A társaság piros és fehér színeit kellett használnia, és abból készíteni egy kellemes alakot. Emlékezett a holland Santa Clausra fehér ruhájában, vörös köpenyében, hosszú fehér szakállával, a kedvességére és jóindulatára. A nyolclábú lovat 8 repülő rénszarvassal helyettesítette. Mivel a büntetést kiszabó krampuszok nem illettek bele a koncepcióba, így eltüntette őket.

Ez az új Santa Claus nagy siker lett. Olyan népszerűvé vált, hogy még ma is komoly versenytársa Európában  Sinterklaasnak. Ez érthető is: Nem kell többé tartani a büntetgető krampuszoktól, és nem kell többé véres verejtékkel kiizzadni valami megfelelő versikét az ajándékaid mellé. 

De hová lett Odin erőfeszítése, hogy elérje az emberi tökéletességet? Hát legfeljebb karácsonyi ajándékként ezt kérjük majd Santa Claustól!"

De akkor, ha ez mind igaz, hogy jöttek be a lappok a képbe?

Lássuk, mit tud a Wikipédia Télapó eredetéről: 

"A téli ünnepek ajándékozó lényeinek nagyon régi hagyománya van egész Európában: 'Frau Holle', 'Père Noël', ’Fagy apó’, ’Tél apó’ olyan mesealakok, akik részben szerencsét hozó és ajándékozó, részben ijesztő és démonikus lények. A rémisztően fagyos alakot a germán főisten Odin továbbélésének tekintik, akinek kettősége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos arccal ajándékot oszt, míg büntető segédei ijesztgettek. Odinnak több elnevezése volt, „Hosszú Szakállúként” is emlegették, akinek volt egy lova, a nyolc lábú Sleipnir és hatalmas távolságokat tudott megtenni vele. 

A német néphagyomány szerint a gyerekek Odin lovának, Sleipnirnek tettek ki csizmácskáikban a kémény mellé szalmát és répát, Odin pedig hálából ajándékokat hagyott benne nekik. Az északi fagyos tél démona a skandináv kultúrkörben a téli napforduló központi alakja a Yule-bak (Yule Goat), Julbukk, Julbock-nak nevezett mesefigura hoz ajándékot. Ennek leghíresebb változata, a lappföldi Joulupukki, akinek figurája egyértelműen azonosult a Télapó alakjával.

A magyar falvakban egészen a XX. század utolsó harmadáig élt a "miklósolás", a lánccsörgető alakoskodás szokása, amit végül kiszorított a jóságos keresztény Mikulás."

Olvastam egy svéd Télapóról is, - sajnos nem ismerem a forrást, - ami még inkább megmagyarázza a mai Télapó-imázst: 

  "Jultomten". A "tomte" szó etimológiája a "tomt" ('telek') szóval függ össze, eredetileg valamilyen házi szellemhez hasonló lény lehetett. A finn "joulupukki" pedig azért "kecskebak", mert eredetileg ő is olyan Krampusz-típusú, gyerekeket rémisztgető (de később ajándékokat is osztogató) szarvas rém volt. Ő is, úgymint a svéd Tomten is, csak a 20. században mosódott össze az amerikai-nyugat-európai Télapó-Mikulással.

Az amerikai Mikulásnak pedig skandináv gyökerei vannak: a népszerű Coca-Cola-Télapót egy ålandi származású művész, Haddon Sundblom, alkotta."

 Szegény Odin, így ábrázolták a középkorban!

És mi is az a miklósolás? Én innen tudtam meg:    

http://jaszfenyszaru-plebania.hu/content/szent%E2%80%89%E2%80%8Amikl%C3%B3s-legend%C3%A1t%C3%B3l-mikul%C3%A1s-h%C3%A1zig

"Ünnepéhez kapcsolódik a miklósolás elnevezésű népszokás, amely hazánkban is népszerű volt. Az ünnep előestéjén Miklós betér azokba a házakba, ahol gyermekek vannak: vizsgáztatja, megimádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük alapján megjutalmazza vagy megdorgálja őket. A játék eredetileg a közelgő karácsonyra készített elő, de aztán fokról fokra egyre tréfásabbá vált. Miklós a kíséretében lévő ördögre, krampuszra bízta a fenyítést. A játékban az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő krampusz ijesztgeti, el akarja ragadni a gyermekeket, de Miklós megszégyeníti, sokszor láncra is veri (innen ered a miklósolás másik, főként a Dunántúlon használt Láncos Miklós elnevezése). A XIX. század végére túlsúlyba kerültek a játék zajos, játékos elemei, helyüket mindinkább a gonoszűző jelleg vette át.

Ma több településen szokás, hogy a Mikulás és kísérői meglátogatják a kisgyermekes családokat, ajándékokat visznek nekik, s cserébe csak egy-egy szép verset vagy dalt várnak." 

Egyes források szerint a miklósolás szokása a XIII. századtól élt a magyar hagyományban.  

Én úgy döntöttem, Odinnál maradok, és az idei ünnepen magamba nézek, és megpróbálok tervet kieszelni, hogyan válhatnék tökéletessé. Még néhány mesét is elolvastam Odinról a jeles nap alkalmából.

Mulatságos disztópia? Karen Marie Moning, a világégés és a tündérek

Morbid dolog ez a fantasy-irodalom! Grettytől tudom, mi a disztópia, és utánajártam, mi a steampunk. Úgy tűnik, a fantasztikus irodalom ma már nemcsak tudományos-fantasztikus és fantázia-regényekre osztható, megjelentek a műfajon belül a két fő ágat felosztó címkék is. 

A disztópia a meghatározás szerint inkább a sci-fi ágazaton belüli kategória, mely szerint a világ vége elkövetkezik, és a történet eközben, illetve ezután játszódik. 

Mégis, a Tündérkrónikákat - Karen Marie Moning népszerű, eddig 6 kötetes sorozatát - a fantázia-disztópiák között tarthatjuk számon. Most rágtam át magam ezen a sorozaton új barátnőm, Pruntyi ösztökélésére, és első benyomásaim ellenére végül megbarátkoztam a műfajjal és a történettel is. Bár maradtak fenntartásaim. 

Az egyik - és legfontosabb - számomra a helyszín. Írország, és főleg Dublin, persze eltekintve kisebb rossz emlékezetű kalandoktól Tündérhonban. Valakinek, aki oly mélységes szerelemben leledzik Írországgal, mint én, aki képes volt elzarándokolni Tara hegyéhez, hogy megsimogathassa az Erint jelképező állókövet - (úgyismint Írország szíve és pénisze!), ahol az ősi mítikus királyválasztásokat tartották, - nem kedves egy olyan történet, amely arról szól, hogyan döntjük romba, pusztítjuk el Dublint, csodás épületeivel, smaragd, virágos parkjaival, élni és dalolni tudó lakóival. Kedves Karen, nem lehetett volna inkább Londont? Vagy valamelyik rondább ír várost? (Bár nem sok van, ami ronda.)

A másik a főszereplő, akinek végül megbocsátottam, mert beleszeretett Dublinba, még úgy is, hogy látta elpusztulni. De bár érezhetően az írónő úgy döntött, a regény során a főhős "felnő", levetkőzi - ruháin kívül, persze, - hülye pi..-s allűrjeit, és világmegváltóvá avanzsál, de még az utolsó pillanatban is zavaróan butuskának tűnik, nem látja meg a fától az erdőt. Most mondjam azt, hogy már a könyv felénél tudtam, ki a rejtőzködő "gonosz", annyi jel volt rá, és senki nem jött erre rá a szuperhősök közül? Ilyenkor mindig úgy érzem, hülyének néznek, nem először. 

A harmadik fenntartásom az a gondolat, hogy gonosz az, aki jónak hiszi magát, pedig rossz, és meg van arról győződve, hogy ő jót akar. Szerintem ez hülyeség, égbekiáltó marhaság. Miért kell mindenre találni egy skatulyát, és belehelyezni embereket, szándékokat, gondolatokat? Miért kell nekem eldönteni azt, ki jó, ki rossz? Lehet, hogy szerintem az úgymond gonosz Unseelie király a jó, mert jót akar. És aki a jó oldalon harcol önző célért, az mitől jó? Ő még jót sem akar, meg akar szabadulni egy nyűgtől - az őrült fiától, aki nem képes meghalni, - és ezért keres egy varázslatos tárgyat, hogy el tudja pusztítani a saját gyerekét, úgymond, hogy megkímélje az örök szenvedéstől. Esze ágában sincs megmenteni a világot! Ki mondja meg, mi a jó, mi a rossz? Az írónő? Szerintem ez egy történet olvasásakor  egyedül az olvasó dolga. Szerintem ebben a történetben nincs jó, és nincs rossz szereplő. Mindenki önző célokért harcol, etikátlan eszközökkel küzd. És meg kell mondjam, nekem az Unseely király a legszimpatikusabb mind közül. És a befejező kötet kamasz főhősnőjétől pedig kiver a víz, és feláll a szőr a hátamon!

Mindent összevetve a sorozat könyvei pörgő cselekményt, titokzatos szereplőket, varázslatos tárgyakat adnak az olvasónak. És van néhány igazán figyelemre méltó férfias férfi is, akikbe beleszerethet a nedves bugyogójú olvasónő, eltekintve attól, az a férfi ember vagy sem, jó vagy rossz. Sajnos női főszereplő nem nagyon van ilyen vérforraló. Nem is beszélve az értelmi képességeikről. Talán Ryodant kivéve. 

Bár nem találunk a történetben mitológiai szereplőket, sőt, ismereteket sem, és nincs szó semmiféle történelmi háttérről, ez tisztán és egyszerűen az írónő által - néhány általa is olvasott egyéb irodalmi művel is megihletett - megalkotott fantázia-világ. És a képzeletével nincs is semmi baj. Az írás stílusával én nem tudtam igazán azonosulni, lehet, a romantikus, időnként pátoszba hajló, a régi mítosz elbeszélésmódját követő Tolkien írói eszközei sokkal közelebb állnak hozzám. De alapvetően élveztem a könyveket, nem volt bennem olyan meghasonlás, mint Cassandra Clare remekei esetében. (És már megint nem tudtam megállni!!!)

Karen Chance Cassandra Palmer-regényei

Már megint elolvastam egy fantasy-sorozatot, illetve annak eddig megjelent 6 darabját. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. 

A könyvekről a "Gretty szerint a világ" könyvesblogról szereztem tudomást, és mivel Grettyt mindig szívesen olvasom, - árad belőle a vitalitás, az értelem, és nem utolsó sorban a humor, - ezért vettem rá magam, illetve vetettem rá magam a könyvekre. Gretty rajong ezért a sorozatért, és imádja az egyik főszereplőt, Merlint, a démoni hadmágust,  sajnos a másik hős, Mircea, a vámpírherceg rovására. Megpróbáltam a műveket az ő rózsaszínű szemüvegén keresztül nézni, de nem sikerült, szánom-bánom. Az én "lelkem" Mirceáé lett, annak ellenére, hogy a mítikus Merlint értelemszerűen - mitológiai és keltamán természetemből adódóan is, - mindig a szívem csücskében tartottam. De ez a Merlin nem az én hősi Arthuriánus bölcs és titokzatos druidám. Ez a Merlin heves, előítéletes, cseppet sem bölcs terjedelmes életkora és tapasztalatai ellenére, ezen felül még legtöbbször igazságtalan is. És már megint ott a baj, hogy a teméntelenül - és szerintem szükségtelenül - sok bonyodalom ellenére még ő is állandóan továbbiakat fabrikál a lehetetlensége miatt. Szegény Mircea pedig alig győzi kihúzni a pácból a forrófejű hadmágus miatt bajt bajra halmozó idegesítő és csetlő-botló hősnőt. Hát azt nem mondom, hogy nem szórakoztatott, de azért ennél többet vártam. 

Ami nagyon tetszett, az a - micsoda meglepetés!!! - Holdistennő jegyében kiteljesedő 5. kötet. Akit persze Artemisként ismerhetünk meg. És innentől legalább egy újabb eredeti tálalását érzékelhetjük a klasszikus görög meséknek. Na meg a skandinávoknak. Oly kevés az eredetiség mostanában a fantasy-műfaj remekei közt (is), hogy ha másért nem is, ezért mindenképpen érdemes ezt elolvasni. Bár a főgonosz Apollót azért nem bocsátom meg!

Azt érzékeltem, hogy az írónő behatóan foglalkozott az ókor-középkor történelmével, ki is derítettem róla, hogy történelem-szakot végzett az egyetemen. Nyilván ismeri Jane Ellen Harrison munkásságát, mert erős hatást érzékeltem, különösen a görög és skandináv-germán isteni pantheon tagjainak egyenes megfeleltetése miatt. 

Az utolsó könyv fogja majd elárulni, hősnőnk melyik szerelmét választja majd, azaz vagy Gretty örül, vagy én. Szerintem nem én fogok, úgyhogy szívem vérzik Mirceáért, bár nincs túl jó véleménye a magyarokról, különösen Hunyadi Jánosunkról, akit gyáva, önző és karrierista, mohó és becstelen rablólovagnak címkéz. Lám-lám, ez is egy másik nézőpont, mi a történelmi tanulmányaink alapján hősnek tartjuk őt, aki életét a török elleni küzdelemnek szentelte. A románok, és az ő szemükön keresztül a világtörténelem ezek szerint nem egyértelműen így látják. Karen Chance szerint a tisztességes és becsületes Vlad Tepes (úgyismint Dracula) és családja a magyar fondorkodásnak köszönhetően vált áldozattá, nem pedig kegyetlenkedései miatt.

Azért mondom mindig, nálam bölcsebbektől tanulván, forráskritikát kell alkalmazni!

Még egy kis Trisha Ashley - és egy kis Magyarország, más szemmel

Az, hogy az ember nem képes koncentrálni arra, amit tennie kellene, mert nem tud letenni egy könyvet, bár igazán nem kétséges, mi lesz majd a végkifejlet, az nagy valószínűséggel azt jelenti, jó a könyv. Én képtelen voltam megválni Trisha Ashley eddig magyarra még át nem ültetett, bár legalább 10 éve íródott Good Husband Material című művétől, amíg a végére nem értem. 

Nem mintha a történet ne lett volna teljesen hétköznapi, kalandok vagy gyilkosság sincsenek benne, és még recepteket sem tartalmaz. Szó esik azonban soha el nem felejthető első szerelemről, házasságtörésről, lakberendezési vitákról, és még gyermekvárásról és szülésről is, utóbbiak soha nem keltették fel különösebben az érdeklődésemet, mitöbb, legtöbbször idegesítenek az ilyen témák. Mégsem tudtam abbahagyni, fenomenálisan jó kifejezésmódja, jól elhelyezett helyzetkomikumok, valamint az írónő szarkasztikus, tipikusan angol humora miatt. 

Igazi "lányregény" a szó egyáltalában nem pejoratív értelmében. A történet helyszíne újra egy kis angol falu, amolyan Jane Austenos, csak modern, vagy Agatha Christie-s, csak gyilkosság nélkül. Jelen van minden kulcsfontosságú szereplő, a falusi lelkész, a pletykafészek boltosnő, a leskelődő szomszédok, a különc lakók, akiket a falu ennek ellenére befogad, és gyengéd elnézéssel kezel. És a valamennyiünkben állandóan élő aggodalom: ha így teszek, mit fognak mások gondolni rólam? 

És persze a botrány! Abból pedig van elegendő a műben, majd minden oldalra jut belőle. És ismét elgondolkodik az ember azon, amit Trisha egyéb művei is időnként felvetnek, nevezetesen hogy az emberek sokkal inkább hisznek az egyszerű hazugságban, mint a bonyolult igazságban. Így születnek a pletykák, és manapság sokszor - bár gondolom ez a múltban is így volt, -  a bírósági ítéletek is. Hiába illogikus, téves következtetéseken, hamis állításokon alapuló a hazugság, meggyőzőbb, mint az igazság, mert jóval egyszerűbb a jól tálalt hazugságot elhinni, mint azt a valós történetet, melyet információk alapján kell kikövetkeztetni, melyen el kell gondolkodni, melyhez ismerni kell az előzményeket, a szereplők egyéniségét, szavahihetőségét, indokaikat, érdekeiket. Ez nehéz, meghaladja a legtöbb ember türelmét, hogy utánajárjon a dolgoknak. A probléma az, hogy az egyszerű emberek közötti, vagy a média által gerjesztett pletykák bár pokollá tehetik az áldozat életét, egy bírói vagy nyomozói "tévedés" - akár hanyagság, akár szándék szüli, - tönkre is teheti azt.

De visszatérő elem Trisha írásaiban a közösségi lét fontossága, az összetartás, segítség másokon, másoknak, és nem feltétlenül pénzzel. Az ember azt gondolná, a mi világunkból - a mi magyar való világunkból is, - kiveszett ez a fajta törődés. De éppen ahogy befejeztem ezt a könyvet, olvashattam a barátnőm egyik cikkét a Martonvásári Hírhatár internetes újságban, mely egy fogyatékkal élő magyar ember kilátástalan helyzetéről szól, aki 3 hónapja - a bürokrácia követhetetlen ténykedései következtében - nem kapott semmilyen ellátást, bár arra jogosult, és nincs tüzelőre való pénze, 12 fokos hideg lakásban várja rettegve a karácsonyt. És felhívott a barátnőm mintegy 5 perccel azután, hogy elolvastam a cikkét, tájékoztatott arról, hogy rengeteg telefonhívást kapott ismeretlen olvasóitól, akik felajánlották tüzelőjük egy részét a szűkölködőknek. Ez mélyen elgondolkoztatott.

Mégis maradt bennünk emberség, szánalom, segíteni akarás! És megértés is. Talán elkeseredésemet az okozta, hogy a média tele van rémtörténetekkel, mindenhol nő a bűnözés, a csalárdság, a meglopott emberek száma, az erőszak. Az emberek, akik könyveket olvasnak, élnek-halnak az erőszakról és csalásról, kémkedésről és háborúról szóló művekért, vagy azokért, melyek nem ebben a világban történő képzelt eseményeket mesélnek el. Nem beszélve a saját tapasztalataimról, melyek éppen elég sötétre festették a világomat. Ezek szerint azonban ez a kép is olyan, mint a pletyka, hamis, torzít. Az újságok, a televízió vagy a mozi nem ad hírt azokról a nem túl izgalmas történetekről, amelyek arról számolnának be, hogyan segített Kovács Pista bácsi a szomszéd Nagy Mari néninek, amikor az szükségét látta. Pedig segít, önzetlenül, magától, és annak tudatában, ha őt éri baj, számíthat majd a másikra. 

Remélem, a barátnőm megírja majd a cikk folytatását, és a jövőben több hasonló cikke is megjelenik majd, beszámolva hasonló segítségről. Jót tenne nekünk, csakúgy, mint Trisha könyvei: megmutatják, hogy a világ, amelyben élünk, jobb, mint amilyennek hisszük. 

Az említett cikk itt olvasható: http://www.martonvasari-hirhatar.hu/hirek/aki-rokkant-fagyjon-meg

És amikor utoljára ránéztem, 440-en felüli lájkot kapott a cikk az olvasóktól!!!!

Egy kis kikapcsolódás...

Valamikor régebben már írtam a gasztománcokról, és persze e műfajban egyik kedvencemről, Trisha Ashleyről. Arról is beszámoltam, hogy idén végre megjelent magyarul is az egyik könyve, melyet eddig nem olvastam. Most sikerült szert tennem az eredetire, és további másik két alapműre. 

A magyarul is megjelent Csokoládécipők és esküvői harangok című könyv magyar olvasói kritikája nem volt túl jó, a csöpögős, milliomosokról és művileg modellszerűvé alakított Barbie-utánzatokról szóló románcokhoz, valamint boszorkányoktól, vámpíroktól és egyéb rémségektől hemzsegő fantáziairodalomhoz szokott ifjú közönségnek nem jött be a visszafogott humorral megírt, angol falusi környezetben játszódó, hétköznapi - és nem minden esetben fiatal - fő- és mellékszereplőkről szóló, nem túl eseménydús történet. Pedig a "chick-litnek" minősített könyvből sok mindent lehet tanulni, amit talán az ifjú magyar közönség elfelejtett: a hagyományok megőrzése és életben tartása, a közösség összetartása, egymás támogatása csodákat tehet az ember életével. Nem is beszélve az ínycsiklandó ételek és sütik állandó jelenlétéről, egy-két könnyen elkészíthető édesség receptjéről. 

Valójában nem is értettem, hogy a magyar kiadó választása miért éppen erre a könyvre esett. Nem ez az író legsikerültebb alkotása, viszont egy sorozat része, melynek előzménye - legalább 4-5 könyv - így ismeretlen marad. Ez persze a történet megértését nem akadályozza, ez is, ahogy elődei, különálló mese, viszont a mellékszereplők az előző könyvek főszereplői is, de az előző könyvek között sokkal jobbak is vannak ennél. Egy új író bevezetése a könyvpiacra szerencsésebb módon történhetne a legjobb mű kiadásával. Ez nem jelenti azt, hogy a hozzám hasonló ízlésű olvasóknak ne nyújtana sok örömet ez a könyv, persze.

Megfigyeltem, hogy az amerikai "lányregényszerzők" általában arra alapítják a történetek bonyodalmát, hogy a szereplők vélt vagy valós okokból mindig eltitkolnak egymás elől fontos dolgokat, úgymond titkokat, és emiatt a kapcsolataik az elhallgatások és hazugságok szülte félreértések miatt bizalmi válságba kerülnek. Ez egy ősi, jól bevált recept, úgy tűnik, és még mindig bekapjuk a legyet. A csokoládécipők... főszereplője nem ilyen, mégis hasonló helyzetbe keveredik, mert körülötte - neki és róla -  mindenki hazudik, és neki, aki az igazat mondja, senki nem hisz. Hát ezért szeretem Trisha Ashleyt, mert bár sok olvasója nem biztos, hogy ezt észreveszi, de jól odacsap a jelenlegi amcsi írótársaknak. 

A másik műve, amit a múlt héten olvastam el rögtön a Csokoládécipők... után, az idén megjelent könyve, a Wish upon a Star. Ez folytatja a sorozatot, szintén ugyanabban a Stricklepond nevű lancashire-i faluban játszódik, mint a Csokoládécipők... és annak előzményei. Bár feltűnnek benne a szomszéd falu lakói is, akiket szintén megismerhetünk a sorozat régebbi darabjaiban. Hát ez könnyzacskó-telitalálat volt, hogy szépemlékezetű Árkus József humoristánkat idézzem! Ebben a könyvben a történet alaphelyzete maga a bonyodalom, egy négyéves, halálosan beteg kislány életmentő operációjához gyűjt a kétségbeesett mama és barátai adományokat. És az egész közösség összefog, mindenki tesz vagy ad valamit, hogy sikerüljön. Na persze közben anyuci szerelembe esik. Ami üdítő, hogy a megszokott kavarás ellenére a két szerelmes teljesen őszinte egymáshoz, így az intrikusok hazugságai nem vezetnek eredményre. Ha más nem, maga ez az "új" megközelítés érdemessé teszi a könyvet az elolvasásra. És persze közben elsajátíthatjuk újabb fantasztikus sütemények készítését, nem is mindegyik egyszerű, de nagyon jól néznek ki a képeken, ahogy az interneten megnéztem a lehetséges végeredményt (nyálcsorgatva!).

A mű végén néhány fejezet szerepel ízelítőként a 2014-re tervezett új könyvből. Na hát azt biztos, hogy el fogom olvasni, már alig várom! Csoda már a kezdet is! A főszereplő egy 40 éves nő, akit 23 évi házasság után elhagy a férje. A nő a reggelinél a férj által tett megdöbbentő bejelentés után azon morfondírozik, mikor vált a férje földönkívülivé, mert ez az öreg, undorító vénember nem az, akihez ő hozzáment, tehát nyílván földönkívüli, aki elrabolta az ő férjét. Kinek kellhet egy ilyen férfi? Meg is nézi magát a tükörben, hogy ő is így eltorzult-e, és megállapítja, ő semmit nem változott az évek során. Harsogva röhögtem!!! Ezután a nő hazatér kisvárosi szülői házába, ahol a nővére és apja él. A nővérével azonnal elhatározzák, hogy írnak egy újságot. De az újság a középkorú és idős nőkről, nőknek fog szólni! Csodálatos ötlet.

Idézek is belőle ide: 

"I’ve been looking at the heap of magazines left by Angie, and I’m feeling extremely irritated: none of them seem to have any connection with reality as I know it. They might as well all be called ‘Rich Young Brain-Dead Anorexic London-Based Fashion Victim Magazine’, and have done with it. Where are the magazines aimed at women like me? ‘Skint Old Northern Woman’, perhaps? I’ll have to write my own:

SKINT OLD NORTHERN WOMAN: ISSUE 1

Our motto is: Every Woman For Herself!

Welcome to our new magazine for the older, more frazzled reader. While written primarily for the Northern woman, it may also prove invaluable for those Southerners harnessing their huskies ready to brave the Frozen North, containing as it does many cultural hints.

To any peripheral Skint Old Southern Women, why not write your own issue, addressing the topics you find important?

We welcome readers’ letters, except those sycophantic ones saying how wonderful our magazine is: we already know that, so for God’s sake write about something. If you have an embarrassing personal problem write in to Sister Charlie’s ‘In Confidence’ page: she will only share it with the entire readership …

I think I’ve discovered a fascinating new hobby."

 Különösen a jelenleg hozzáférhető töméntelen magazin összefoglaló elnevezése ragadott meg: "Gazdag, fiatal, agyhalott, anorexiás, Londonban élő divatáldozatok magazinja". És igen, ezzel mindent, amit lehet, el is mondott a színvonalról és a célközönségről, valamint azok érdeklődési köréről. És való igaz, nem nagyon van olyan nőmagazin, amely az idősebb korosztálynak, vagy a kisebb pénzűeknek szólna, nem nagyon találunk olyan hírdetéseket, amelyek a testesebb, vagy alacsonyabb, nem 20 éves nők divatigényeit hivatottak kielégíteni, nem is beszélve azokról, akiknek pár száz dollárból (számítsa át mindenki a saját pénznemére) kell megoldania az öltözködését, mert bár csinos és divatos akar lenni, de ennyit tud szánni rá. Mert apuka-anyuka nem fizeti ki neki a Guccit és Armanit.

Úgyhogy a labda feldobva! Írjunk mi is magunknak egy nőmagazint, tekintve hogy sem anorexiások, sem agyhalottak, de sajnos gazdagok és fiatalok sem vagyunk, tisztelet a kivételnek. De a kivételnek is lehetnek színvonalas igényei, ki tudja, lehet, hogy néhány dekortikált is visszanöveszti közben a szürkeállományát, és bennünket fog olvasni! Érdekel valakit a kihívás? Várom a jelentkezőket, alapítsuk meg a magyar megfelelőjét a Skint Old Northern Woman (Lerobbant vén északi nő) testvérmagazinnak!

Várom a javaslatokat a címre itt!

Apollón, mint vámpír, démon és rém?

Gyermek- és ifjúkoromban, amikor már ismertem néhány történetet a görög mitológiából, kiválasztottam a kedvenc istenemet, Apollónt. Persze közrejátszott a fiatal kor elfogultsága a szépség iránt, ha láttál már Apollónról szobrokat, megérted a választásomat. És az is sokat nyomott a latban, hogy rajongtam a művészetekért, zenét tanultam, Apollón pedig a művészetek istene (is). Gyönyörű, hűvös, kimért, ellenállhatatlan. És akkor még nem is tudtam a többi képességéről, a jóslásról, a gyógyításról, arról, hogy ő (az egyik) Napisten is. A nap az élet forrása. Hogy lehetne egy ilyen isten gonosz?

Azután elolvastam néhány könyvet, főleg a görög mondákat, aholis néhány esetben nem tette magát szimpatikussá, de azért a legtöbb mese szerint bátor, erős és szerelmes természetű.

Egy idő után - ahogy nővé értem, - elfeledkeztem róla a sok buli, kocsmázás, egyéb olvasmányok, na jó, néha a tanulás miatt is. Más ideáljaim lettek, vonzódni kezdtem a szenvedélyes, meg nem értett romantikus hősök, lovagok iránt. Inkább Dionysosnak szenteltem magam - jó is az a bor, zseni volt, aki kitalálta. 

A két görög isten a mondák szerint nem jött ki nagyon jól egymással, de nem tudtam dönteni közöttük mindaddig, amíg el nem olvastam Nietzsche: A tragédia születése című értekezését. E könyv döntötte el, a szívem Dionysosé lett. Sokáig így is maradt a dolog, azután egy olaszországi utazás során, mely utazást az etruszkok városainak és emlékeinek felkutatásával fémjeleztem, megláttam ŐT. Sok minden, csak nem kimért, nem hűvös, ott álltam előtte, felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és belemerültem a tekintetébe. Mert rád néz, csak rád, eltűnik a zavaró külvilág, és te hirtelen mély megnyugvást, kaján életörömöt fedezel fel magadban, ahogy szemezel vele. Lehet, hogy nem olyan gyönyörű, mint római vagy görög társai, vagy inkább másképpen gyönyörű. Sokkal közelebb érzed magadhoz, mint bármilyen másik hideg szobrot. Ő a veii Apolló, vagy inkább etruszk nevén Aplu.

Találtam egy verset Vas Istvántól tegnap, arról jutott eszembe, milyen érzés is volt szemben állni vele akkor, ott a római Villa Giuliában - ahova azóta minden alkalommal visszazarándokoltam őt meglátogatni, ha Rómában jártam, - újra átéltem emiatt a vers miatt azt az örökkévalóságot magában foglaló pillanatot. Íme a vers: 

 

Etruszk szarkofág "Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek. Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt. Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a házasok. És a nagy etruszk talány,  amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés. Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább! Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett,  mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra."

Mostanában, mint tudjátok, sok fantázia-regényt olvasok. Egyre több könyvben Apollón a főgonosz, néhol démon, máshol egyenesen vámpír. Önző, kicsinyes, irígy, hataloméhes. Vér, erőszak és csalárdság veszi körül. Én ezt nem értem!

Egy napisten általában - nem, mindig!  - a jó oldalt testesíti meg, ő a fény, a tudás, ő a természet férfiereje. Ritkábban pusztít, mint amennyire gyógyít. Emellett ne feledjük a lantot, a művészet pártolója volt mindig minden korban, még a keresztény Európa mélyen vallásos költői is a művészetek patrónusaként tisztelték. 

Ma azok az ifjak, akik a fantázia-regényeket olvassák, nem nagyon tudják már a görög és római pantheon isteneinek szerepét, nem ismerik a régi meséket, csak azok újraköltött - én meghamisítottnak mondanám inkább - verzióit. Az ő képzeletükben a dicső múlt művészeti alkotásai által megszemélyesített patrónusok, isteni szereplők már nem a veii vagy a belvedere-i Apolló képében, hanem vérszívó démonként jelennek meg. Hogyan várhatjuk akkor tőlük, hogy meg akarják ismerni mindazon művészeti alkotásokat, amelyek ezekhez az ősi istenekhez kötődnek, róluk vagy hozzájuk szólnak, tisztelegnek nekik, és kérik őket, hogy vegyék jóindulatukba az alkotót? 

Valaki megírhatná már a történeteket mondjuk Apolló szemszögéből is: volna téma, tevékeny fickó volt. Kíváncsi lennék az ő meséjére is, és főleg a véleményére a démonikus megjelenítés miatt. Mintha a művészetnek és a gyógyításnak, a jövő fürkészésének már nem maradt volna semmi respektje a mi rosszízű világunkban.