Nincs veszélyesebb, mint egy jó könyv...

Nincs veszélyesebb egy igazán jó könyvnél, mert fantasztikus kanyargó ösvényekre tudd elvinni. Régebben azt hittem, ha igazán lenne időm, a világ összes könyvét képes lehetnék elolvasni. Ma már tudom, hogy ahhoz örökké kellene élnem, pedig számomra már az elkövetkezendő(?) néhány is beláthatatlannak tűnik. De a könyv veszélyes, mert az ember addig nem akar meghalni, amíg legalább még ezt, na meg azt, és azután még amazt is el nem olvassa.

Régi adósságomat kezdtem törleszteni péntek este, amikor végül nekikezdtem Neil Gaiman Amerikai istenek című művének. Már évek óta készülődtem, és tudtam, hogy csak nagyon jó lehet, de abban is biztos voltam, hogy valamiért nem lesz egyszerű a végére jutnom. Nevezzük ezt megérzésnek, igazam lett. Na nem a könyv vagy a szerző hibája! Mert az olvasmány fantasztikus, elgondolkodtató, megrázó, és csiklandozza az ember humorérzékét is. És én imádom a mitológiát, ez is lett a vesztem. Mert nagy öntudattal azt gondoltam, úgysem tud már nekem e tárgykörben senki semmi újat mondani. Nem-e???

A könyv által megidézett istenek 2/3 részét nem ismertem, 1/3-ukról még csak nem is hallottam soha, vagy elfelejtettem, ha igen. Így szükségem volt egy kis útmutatóra, amit meg is találtam egy blog képében, melynek címe egy Gaiman-idézet: Csak az istenek valóságosak. (only the gods are real). Belemerültem hát, és ahol nem volt kielégítő a magyarázat, ott segítségül hívtam hivatkozásokat, más weboldalakat és könyveket is. Elment az egész napom. 

A könyvben szerepel a magyarok Istene is, a blog magyarázata vele kapcsolatban 1 mondatra szorítkozik. És ez felbosszantott. Mert a hivatkozás ráadásul téves is. A fiatal hölgy szerint az Isten a magyarok egyetlen istene (mitológiai, nem keresztény), aki a világosság istene egyébként. Vagyis napisten. 

Így kalandozásom először az isten szó etimológiájához vezetett. Már több mint egy évszázada vitatkoznak rajta, minden véleményt elolvastam, és ráment egy újabb napom. Ma sem tudom, mit higgyek, - azért megsúgom, van saját meggyőződésem, -  de eljutottam egy lapra, ahol volt egy cikk arról, hogy egy magyar Ausztráliából megfejtette a titokzatos krétai lineáris A-írást, melyet évszázadok óta próbálnak nyelvészek és egyéb vállalkozó szellemű önjelölt tudósok, sikertelenül. De Mellár Mihálynak sikerült, szerinte. Hiszen egyszerű, mindenki láthatja, magyarul van! Mint ahogy szerinte az ősi ciprusi írások is. És azért nem sikerül más nép fiainak megfejteni, mert nem magyar fejjel gondolkodnak. Ez olyan egyszerű. Nem?

A szöveget a Czuczor-Fogarassy-féle gyökszótár segítségével "fejtette meg". Nem baj, hogy a magyar nyelv párezer év alatt kissé megváltozott mind szerkezetében, mind kiejtésében, mind szókészletében, azért az ókori szöveg a mai magyar nyelven jól érthető. Megdöbbentő. Én a nem egészen 1000 éve lejegyzett Halotti beszéd és Ómagyar Mária-siralom szövegében is lelek olyan szavakat, amelyeknek utána kell néznem. Biztos én primitív vagyok. De az iskoláskorú unokaöcsém sem értette, amikor azt mondtam neki, hogy "búalbeleül kinyuhhad". Értem én, ő is primitív. Csak rontott a hangulatomon, és azon az érzésemen csak erősített, hogy már megint hülyének akar valaki nézni, amikor az egyik úgynevezett adminisztratív tartalmú agyagtáblácska-töredékről teljes bizonyossággal leolvasta, hogy az egy felsorolás, hogy a faluból melyik ember milyen használati cikkre tart számot: az egyik "Katié", a másik "Pálé". Mindez a 3-4000 évvel ezelőtti Krétán. Úgy tudom, a Katalin és Pál nevek nem kifejezetten ősi magyar nevek, vagy tévednék? Na de nem bosszantom tovább magam. 

Viszont a weboldal cikkeibe beleolvasva találtam egy érdekes adatot: Bolyai Jánosunk anno elhatározta, hogy matematikai alapokon megalkotja a tökéletes mesterséges nyelvet. Állítólag több mint ezer oldal jegyzetet írt a tárgyban haláláig, a hagyaték rendszerezése még folyik. De az alapnyelvnek a magyart fogadta el, mint a használatos legtökéletesebb nyelvet modellként, annak gyökeire alapítva. Egy részét a művének meg is találtam, kb. 40 oldalt, de addigra eltelt egy újabb napom, így eltettem a gaimani remekmű utánra. 

Ámde ugyanazon oldalon megtaláltam Ipolyi Arnold Magyar mitológiáját, és beleolvastam. Majd utánajártam a keletkezés körülményeinek, és máris egy újabb vita kellős közepére csöppentem, ezúttal nem(csak) a nyelv, vagy a nép eredetéről folyt a vita, hanem az őstörténet mítoszai körül is éles hangú véleménykülönbségeket volt szerencsém olvashatni. Ami nem lepett meg, ám annál jobban elszomorított, hogy az ellenkező nézeteket vallók már több mint száz éve nem igazán csak vitatkoznak, hanem szinte nyíltan lehülyézik a másikat, amiért az nem ugyanazt gondolja, mint ők. Ez meg olyan ismerős.

És akkor váratlanul találtam egy könyvet, amely más. És a szörnyű az, hogy csak bele akartam egyelőre nézni, de annyira megfogott a mű hangvétele, a stílusa, ahogy minden vitapartnerének teret ad véleménye és bizonyítékai kifejtésére, hogy mindenkit idéz, aki a tárggyal valaha behatóan foglalkozott, még ha nem is ért vele egyet. Magyar ez az ember? Igen, magyar, és méltatlanul elfeledett. 120 évvel ezelőtt adta ki a Magyar mitológia című könyvét Kandra Kabos. Keresztény pap volt, mégis elfogulatlan az írás, a nagy tudású férfiú mindennek utánajárt a tárgyban, aminek az ő korában csak lehetett. És szerény. És tiszteletteljesen beszél még az ellenvéleményeket vallókról is, kiemeli munkáikból mindazt, amely számára értékelhető. Ezt hívják forráskritikának, ahogy nekem ifjan tanították, melyet mára ismét elfeledtünk: minden nézetet, morzsát összegyűjtök, értelmezem, rendszerezem, és az összességből alakítom ki a saját véleményemet. Hát nem tudtam "letenni" a könyvet, fél nap alatt végeztem az első kötettel, most a másodikat kezdem, és három van. 

Szegény Neil várhat. De mire ezt a művet befejezem, jóval többet fogok tudni mind Gaiman amerikai isteneinek világáról, mind a magyar - elveszett - őstörténetről. Csak napok - vagy hetek - kérdése, attól függően, mit találok legközelebb, ami nem tűr majd halasztást. És megírhatom majd Neil Gaimannek, hogy az isten csak ugyanazt jelenti, mint a god, egy gyűjtőfogalom, és hogy a magyarok ugyanúgy több istenben is hittek a régmúltban, ahogy a germánok és kelták, rómaiak és görögök, kínaiak és sumerek, indiaiak és finnugorok, törökök és hunok, csak már nem emlékszünk a nevükre. Mert nekünk nincs írott mitológiánk, verses eposzunk, ami megőrizte volna, vagy ha volt, az elpusztult, és csak a magyar szórványos néphit és meséink őrizték meg a nyomaikat. És a csillagok és csillagképek magyar nevei, melyeknek jó részét sajnos már szintén homály fedi. De amelyeket még nem, azt ki fogom deríteni!!!

Na ezért mondom, nincs veszélyesebb, mint egy jó könyv. Olyan, mint Tolkien útja, ami indul a küszöbről, s ha nem vigyázol, elszelel.

Könyvkatedrális: Tudománytörténet a romantikus irodalomban

Tegnapi "fejtegetéseim" közepette felidéződött bennem Mary Jo Putney művei kapcsán, mennyire sok dolgot tanultam tőle, ahogy olvastam tulajdonképpen minden eddig megjelent könyvét, amelyek magyarul nem láttak még napvilágot, azokat angolul. 

Ha valaki szereti a női írók romantikus - főleg történelmi, viktoriánus - könyveit, tudja, hogy a történetek jobbára sémák szerint épülnek fel.  Soha nem kétséges a végkifejlet, biztos a happy end, a jó győz, a rosszak megbűnhődnek. A központi probléma mindig a megfelelő jövedelemmel vagy ranggal ellátott jövendőbeli kiválasztása, sétálni vagy lovagolni kell a parkban, bálba kell menni - lehetőleg új és divatos ruházatban, megfelelő ékszerkollekcióval felékítve. Nem szabad feltűnően vagy kirívóan viselkedni, és főleg egyedül maradni egy helyen másnemű egyedekkel. És botránynak pedig mindig lennie kell! A különbség a regények között abban van, hogyan interpretálja a blődlit az adott szerző. Viszonylag kevés történelmi eseményről szerezhetünk adekvát módon tudomást, csak érintőleges jelentőségű a korrajz a történetekben - jobbára. Van, ahol Jane Austen vagy a Bronte-nővérek erőteljes nyomaira bukkanunk. Van, aki sok erotikus jelenetet dolgoz bele a művébe. Időnként még humorral is találkozhatunk. Ritka, hogy a párbeszédek természetes módon hatnak. Ebben a műfajban - Georgette Heyer és Jane Austen után - nehéz "nagyot" alkotni. 

Ezért meglepő a számomra, hogy a könyves blogokat író, sokat olvasó és kritizáló bloggerek szinte soha nem említik Putney-t. Pedig Putney más! Megvan a regényeiben minden fentebb felsorolt kellék, de a párbeszédei nem semmitmondók, és még értelmük is van. A stílusa végtelenül elegáns, kirívóan az. És minden művéből megtudhatunk valamit, ami történelmi tényeken alapul, és főleg sok tudomány-történeti érdekességet. 

Az egyik ilyen műve a Vihar és rózsák, nekem a kedvencem, lévén hogy bányász-családból származom. Egy walesi bányászfaluban játszódik, a földesúr és a vallásos papkisasszony együttes küzdelme, hogy a falu bányájában a veszélyes munkakörülményeken javítsanak. Ellátogatunk a bányába is több alkalommal, végigéljük a bányarobbanást a hősökkel. Látjuk a bányászok és családjaik nyomorát, a küzdelmes, fennmaradásért folytatott, reménytelennek tűnő harcukat. Látjuk a korabeli eszközöket, gépeket, amelyekkel dolgozni kénytelenek. És amikor hőseink végül sikerrel járnak, elkezdődik a bánya korszerűsítése, a munkakörülmények javítása. Megtudhatjuk, mik voltak a kor műszaki vívmányai. 

Egy másik művében az orvostudomány, a sebészet korabeli állapotáról alkothatunk képet, majd az új eljárások és gyógymódok bevezetésének kínkeserves küzdelmét élhetjük meg a waterlooi csatában halálosan megsebesülő, de végül felgyógyuló katonatiszt történetének mellékszálában.

Vannak művei, amelyekben a rabszolgaság elleni politikai-társadalmi küzdelem a központi téma, teljes történelmi hűséggel láthatunk bele a Viktória-korabeli brit parlamenti csatározásokba, megérthetjük a szemben álló felek indítékait, érdekeiket. 

De számtalan egyéb apró információval gazdagodunk olvasás közben. Ami nem nagyon mondható el más hasonló műfajban dadogó szerzőkről, még a legjobbakról sem.

Különösen szeretem egyéni látásmódját, mindig sikerül megdöbbentenie valamivel. Olvastam - magyarul nem jelent meg - egy meséjét például, amelyben a gonosz várúr elküldi a hős lovagot, hogy ölje meg a birtokát fosztogató sárkányt. A lovag azonban beleszeret a sárkány unokájába, és összebarátkozik a vén és bölcs sárkánnyal. Megtudja, hogy a sárkány nem fosztogat, a várúr maga égeti fel saját népe falvait, rákeni a sárkányra, hogy valakivel megölesse, és szert tegyen a sárkány kincsére. (Amit a várúr nem tud, a sárkány kincse azonban nem az arany, hanem a tudás: a könyvgyűjteménye!) Tehát a lovag - mint minden rendes, megbízható egyed e foglalkozásúak közül - átáll a jó oldalra, és a sárkányok segítségével legyőzi a kapzsi és gonosz várurat. És persze feleségül veszi a gyönyörű alakváltó sárkányhölgyet, akiről kiderül, hogy a gonosz várúr valódi örököse. Édes!

De van másik! Tündéres! Az erdő hidegszívű, gyönyörű tündérhercege meghallja, hogy a csúnya, magányos nemes ifjú hölgy milyen gyönyörűen énekel, és elhatározza, megszerzi magának a hölgyet, legalábbis a zenéje miatt. De a hölgy nem áll kötélnek, szerelmet akar. Ezért a tündér alkut ajánl. Egy évre széppé teszi, mindenki szeretni fogja a lányt. De ha nem találja meg az igaz szerelmet az 1 év alatt, akkor az övé lesz végleg. A lány beleegyezik. Másnap gyönyörűvé válik, Londonba megy - hova máshová?  - szerelmet és férjet találni. Ott találkozik egy rendkívül jóképű, híres nemesifjúval, aki háborús hős. De szerelmük ellenére nem jön létre a házasság. A lány feladja, visszatér az erdő melletti házba, és újra csúnyává válik. A tündér dörzsöli a markát. Ám megjelenik egy csúnya, sebesülései miatt deformált fiatalember megkérni a lány kezét. Kiderül, hogy egy másik tündér a fiút változtatta széppé. A két fiatal végül egymásé lesz, mert egymást a szeretetükön keresztül gyönyörűnek látják. A tündér kénytelen a lány zenéje nélkül tovább funkcionálni. Hát, ez sem szokványos. És mindkettő - minthogy vérbeli tündérmese - valami többet sugall, mint egy egyszerű romantikus történet. 

Hát ezért szeretem ezt a nőt. Ajánlom mindenkinek, aki szórakozva akar tanulni (is!).

Félig megvalósult álmok

Amikor ifjú voltam és bohóc, és hittem, hogy ha "megnövök", én leszek az új - női - Indiana Jones, arról álmodoztam, hogy egyszer bejárom mindazokat a helyeket, ahol az imádott mítoszaim játszódtak, és kiásom a még fel nem lelt ókori városokat, mint Schliemann Tróját. 

Később, amikor már biztos volt, hogy ez az álmom soha nem fog teljesülni, akkor sem múlt el a vágy, hogy valaha eljussak azokra a helyekre, amelyekről olvastam. Végül néhány kivétellel megvalósítottam ezeket az álmokat, és egy kicsit többet, egy kicsit kevesebbet is. (De Egyiptomban, a szakkarai lépcsős piramis melletti épp feltárás alatt lévő kriptában az egyik egyiptomi ember a kezembe nyomta a spakniját, és megengedte, hogy 1 percig egyiptológus lehessek, és kapargathassam a legalább 8000 éves falakat!!!)

Soha nem jutottam el - és már nem is fogok, sajnos, az ismert politikai okokból főként  - a mai Irakba, ahol a mezopotámiai, asszír és babiloni (és még oly sok más) birodalmak maradványai fellelhetők. Pedig egy zikkurrat látványáért a fél életemet odaadnám. És nem láthattam Jement sem, pedig már az útiköltséget is befizettem az utazási irodának, amikor lefújták az utat valami terrorcselekmény miatt. Pedig a felhőkarcolós ősi homokváros nagyon izgatja a fantáziámat ma is. Viszont bejártam az ókori Perzsiát (ma Irán), életem egyik legnagyobb élménye volt. Sokáig készültem utána egy belső-ázsiai túrára Vámbéry Ármin nyomában, főleg Üzbegisztán érdekelt, Bokhara vagy Buchara. 

Most Vámbéry könyvét olvasom - angolul van meg, egy régi kanadai kiadásban elektronikus formában - The History of Bokhara. Igaz nem pótolja a látványt, de iráni élményeim után legalább van alapos képem, hogyan nézhet ki a város, a vidék, bizonyos épületek. Ahogy olvasom, pontosan látom magam előtt a leírtakat, érzem az "illatokat", kavarog a sok vibráló szín. 

Elgondolkodtam azon, hogy az iskolában történelem-tanulmányaim keretében soha nem találkoztam Bokhara nevével, csak az Ezergyéjszakából ismertem a várost, de pontosan még azt sem tudtam, hol van. Annyira emlékeztem, hogy emírség volt, tehát mohamedán városállam. 

Érdekes, hogy az ember hogyan találkozik végül bizonyos dolgokkal, amik sokáig elkerülték a figyelmét. Ha nagyon fáradt vagyok, vagy elegem van a mechanikus létből, romantikus irodalmat olvasok. Így találkoztam Mary Jo Putney amerikai írónő regényeivel. Az egyik könyve, számomra a 2. legkedvesebb, részben Bokharában játszódik a XIX. században. És sokat nem lehet "látni" a városból, mert leginkább egy szörnyű börtönben zajlik a cselekmény. Viszont a történelmi és politikai bonyodalmak tökéletes tisztaságukban bontakoznak ki, logikusan felépítve, és beépítve a cselekménybe. Igazi történelemlecke, olvasmányos, észrevétlenül rögzíti az iskolában tanultakból kimaradt anyagot.  A hangsúly a főhős Indiában szolgáló brit (egyébként skót főnemes) katonatiszt hősies harca, szörnyű fogsága, barátsága az ellenséges orosz kémmel, akivel egy "cellában" tartják az emírségben, majd csodálatos megmenekülése meséjén van, majd kínlódó-keserves erőfeszítésén, hogy fel tudja dolgozni a vele történteket, vissza tudjon illeszkedni a "normális" létbe. De az egész történetet átszövi a történelem, az események igazak, és nem másodlagosak a történetben. Emiatt különbözik oly sok úgynevezett romantikus történelmi regénytől. A lényeg nem a szentimentális mese, hanem a korrajz. 

Miután elolvastam, sokáig foglalkoztatott a könyv, a történet és Bokhara. Majd kiderült, hogy a történet tulajdonképpen egy sorozat része. Így beszereztem a többit is, és nem csalódtam. Az előzmény Belső-Ázsia pusztáin játszódik, a sokak által nem ismert helyek és történelem megismertetése a cél, némiképpen néprajzi-történeti elemekkel fűszerezve. 

Ezek után nem csoda, ha kiköt az ember Iránban! És előveszi a tudós utazó, Vámbéry Ármin csodás műveit. 

Ha valakit érdekel, a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálhat 4 Vámbéry-könyvet is. Mary Jo Putney Selyem-sorozata pedig kapható a magyar könyvesboltokban is. 

Miért Steinbeck? Vagy miért nem Graves?

Ma megnéztem, hogy áll a 2013. évi irodalmi Nobel-díj esélyeseinek helyzete. A múltkor, amikor Herczeg Ferencről írtam, már sok furcsaságot megtudtam erről a díjról, és az odaítélés procedúrájáról. Anélkül, hogy azt akarnám sugallani, érdemtelenek nyerik el a díjat, meggyőződésem, hogy nemcsak a tehetség, az írói munkásság, hanem egyéb körülmények is közrejátszanak abban, ki kapja meg végül. Sokszor statisztika, vagy az aktuális politikai helyzet döntő befolyással bírhat.

Ma elolvastam egy régebbi cikket arról, hogy hogyan ítélték oda 1962-ben John Steinbecknek a trófeát, hát igen kiakadtam. Nem azért, mert Steinbecket nem tartom nagy írónak, vagy érdemesnek a kitüntetésre. Inkább azért, hogy a többieket miért ítélték "alkalmatlannak". És hogy kik a többiek? 

Megtudhatjuk innen:  http://olvasoterem.com/index.php/2013/01/igy-kapott-nobel-dijat-steinbeck/

Karen Blixen abban az évben meghalt. Én úgy gondolom, ez nem lehet ok, posztumusz díjat is lehet adni. Bár leginkább a Távol Afrikától című művéről ismerjük, ami valljuk be, azért megállja a helyét akár Steinbeck regényeivel szemben is, de rengeteg mesét, novellát is írt, jobbnál jobbakat. Alkalmatlannak a díjra semmiképpen nem nevezném.

Jean Anouilh francia drámaíró többek között azért volt "alkalmatlan", feltételezi a fentebb belinkelt cikk írója, mert előtte való évben is francia díjazottja volt az Alapítványnak, és azévben pedig feltűnt Jean-Paul Sartre, aki később meg is kapta az elismerést 1964-ben. Én nem gondolom, hogy ez például elégséges indok valakivel szemben. Csak a nemzetisége miatt? Ez nem diszkrimináció? Nem nagyon ismerem Anouilh munkásságát, de ifjabb koromban láttam egy drámáját a színházban, és annyira megindított, hogy utána még ötször megnéztem, majd kivettem a könyvtárból, és el is olvastam. A Phaedra volt az. Persze, mítosz, de nem ókori mondanivalóval. Csodálatos élmény volt. Ha mást nem is írt volna, is alkalmasnak vélném arra a fránya Nobel-díjra. 

Lawrence Durrell azért nem felelt meg, mert csak 1 műve, az Alexandriai négyes - ami egyébként 4 kötet - alapozta meg a nevezését. Mivel én egyetlen művét sem olvastam, nem tudom megítélni a tehetségét, vagy a munkája minőségét. Én csak az öccse humoros regényeiből (Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, stb.) ismerem az ifjúkori csínyeit és ténykedését, de e cikk után el fogom olvasni, csak hogy ne maradjak elfogult és tudatlan. Mellesleg szerintem 1 mű is lehet annyira értékes, hogy megérdemelje a figyelmet. Én például nem tudom, hogy Proust milyen más műveket írt Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamon kívül, de nem hiszem, hogy más kapásból tudna mondani még egyet. És azért az elég jó, nem?

És végül, de nem utolsó sorban, ami mélységesen felháborít, felbosszant és habzik a szám tőle, mert az egyik nagyon nagy kedvencem, az a szintén alkalmatlannak ítélt Robert Graves. Robert Graves!!!! Mert "bár írt néhány történelmi regényt, de azért inkább költőnek tartották, és előző évben is költő nyert!" Hát ez azért vérforraló. Mi az, hogy habár írt néhány történelmi regényt? A legjobb ókori és mitológikus témájú történelmi regényeket írta ő. Ki ne olvasta volna az Én, Claudius és a Claudius, az isten címűeket? Vagy Az Aranygyapjút? Szegényebbek lennénk, ha nem írta volna meg. És gyermekkorom nagy favoritja volt a Jézus király. Graves polihisztor volt, aki tökéletesen eligazodott a történelem és a művészetek útvesztőiben is, és nyilvánvaló klasszikus műveltségén, valamint filológiai felkészültségén túl kellett lennie zenei érzékének is, verseiből ítélve. 

A cikk szerint amiért kizárták az esélyesek közül, hogy bár jó költő volt, de Ezra Pound jobb volt, és mivel meghalt, neki már nem lehetett díjat adni. Hát ha valami diszkrimináció...

És Ezra Poundot viszont ismerem, olvastam költeményeit. Emlékezetes élményem, hogy egyetemista társam adott a kezembe egy folyóiratot, amelyben megjelent egyik canto-ja. A vers nemcsak a társam, hanem számomra is teljességgel érthetetlen volt. A költemény másfél oldalnyit tett ki a lapban, minden második szó mellett pici számok, alul az apróbetűs magyarázat. A magyarázat 3 oldalnyi helyet foglalt el a vers alatt és után is. Milyen költő az, akinek a versét nem lehet felfogni? Akinek a művét magyarázni kell a célközönség számára? Nekem az a vers, amire emlékezni lehet, amit idézni lehet alkalmakkor, mikor valamilyen látvány, élmény vagy esemény felidézi. Mert képes felidézni. Ezra Poundot nem lehet felidézni. És nem szeretem Kosztolányi Dezső verseit általában, de ha látok egy gyönyörű színt, eszembe jut a Mostan színes tintákról álmodom. Hát nekem ez a költészet, ez a vers. Nem az, amira azt mondjuk, "amikor ezt írta a költő, erre gondolt". Arany János után szabadon: Gondutta a fene!

Szóval, én 1962-ben - nem könnyű döntéshozatal után - mégis Robert Gravesnek adtam volna azt a Nobelt. Bár én elfogult vagyok, és be kell valljam, Steinbecknek egyetlen nagy regényét sem sikerült elejétől végig elolvasnom. Az Édentől keletre címűt a feléig bírtam, a filmet látva - James Deannel - szereztem tudomást a folytatásról. És azóta is úgy gondolom, ez az egyik olyan ritka filmalkotás, amelyik jobban élvezhető, mint az eredeti mű, a regény. Mert az első részét, ami borzasztóan nyomasztó, és leginkább Truman Capote Hidegvérrel-ére emlékeztet, a rendező bölcsen kihagyta.

Steinbecknek inkább a könnyedebb hangvételű regényeit szeretem, tele sötét humorral, a nyomorultak iránti mélységes megértéssel, alig leplezett társadalom-kritikával. A Kék öbölt, a Szerelemcsütörtököt.  

Mentségemre, sok írót túl korán, túl fiatalon olvastam, így Steinbecket is. Lehet, ha most ugranék neki, máshogy érezném, hiszen Tolsztoj Háború és békéjét is csak később, harmadszori nekifutásra voltam képes végigolvasni, Márquez Száz év magányát pedig ötödszörre, és ez ma az egyik nagy kedvencem. Mégsem gondolom, hogy az Édentől keletre, vagy az Érik a gyümölcs, jobb lenne, mint Graves bármely igényesen megírt történelmi regénye. Legfeljebb más. És egy zsűri nem lehet elfogult, se pro, se kontra. És főleg nem nem, vallás és felekezet, bőrszín vagy politikai hozzáállás, mitöbb nemzetiség alapján kellene ilyesmit eldönteni. Jól látom?

Könyvkatedrális: Montevideo Hírmondója: Maugliszkij és az újságírók

Kirohanást intéztem a Montevideo Hírmondója 2. számában megjelent cikkemben a zsurnalisztika hiénái ellen Maugliszkij, a "szibériai vadember" és az újságírók címmel. 

Itt olvasható: http://www.montevideomessenger.com/#!vilagkorkep/c1cop

A történet magáért beszél, de az olvasói hozzászólások miatt érdemes elgondolkodni az eseten. Annyi hasonló tévtájékoztatásba botolhatunk, ha rendszeresen olvassuk a sajtót, vagy nézzük a tévében a híradókat, hogy fel kell készülnünk arra, szinte semmi nem úgy történik, ahogyan arról tájékoztatnak. Vagy legalábbis a jelentősége az ügynek más megítélés alá esne, ha a tájékoztatás valósághű és minden részletre kiterjedő volna.  

Még mindig Styxx...

Hát ma reggelre befejeztem a könyvet. Vegyes érzelmekkel. A sorozat előzményei sem rémálommentes pihenést eredményeztek, de ez valahogy nagyon vérszomjasra és kegyetlenre sikerült. A terjedelmes kötet majd 2/3-a az elképzelt ősókorban - Atlantiszon, a görög városállamokban, és az egyiptomi Thébában - játszódik, nagyrészt megismétli a már ismert történetet, csak egészen más nézőpontból, és az emberiség úgymond jóságába vetett hitünk, mire elérkezünk a jelenig, teljességgel romba dől, és eltölt bennünket a teljes reménytelenség, a kába lemondás. A jóságos és önfeláldozó Acheron egészen faszfej módon viselkedik, és teljes idiotizmusról tesz tanúbizonyságot. 

A történet jelenkorban játszódó pár fejezete sem juttat el a katarzisig. Csak az utolsó 50 oldal válik eseménydússá, és egészül ki új történésekkel. Végül - majd 12.000 év után - 1 nap alatt megoldódik minden probléma, a testvérek kibékülnek, és beköszönt az Aranykor. Azaz győz a jó, és megbűnhődik a főgonosz Apolló isten és atlantiszi szövetségesei. De még nem végleg, az utolsó fejezetből megtudhatjuk, hogy már újabb árnyék vetül szerelmetes hőseink nehezen megtalált boldogságára. 

Jó ez nekünk? Hát persze, folytatódik majd a történet.     

Ami végképp megdöbbentő, hogy a fő gonoszok általában a fény, a Nap istenségei. Ez nem szokványos, persze ha nem számítjuk Lucifert. A sötétség, káosz, pusztítás és utolsó ítélet istenei pedig a "jó" oldalon harcolnak, az emberiség jövőjéért. Na persze nem önzetlenül. Itt még a vámpírszerű démonok is végül a "jó" oldalra állnak. 

Ami ismét szokatlan, és igazán nem ismeretlen azok előtt, akik behatóan tanulmányozták az ókori történelmet és legendákat, mitológiát: kidomborítja azt a nem szívesen, és ritkán is kimondott, bár egyértelmű szokást, hogy a régmúltban természetes dolog volt az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat, sem betegségnek, sem pedig bűnnek nem számított, teljesen természetes és elfogadható állapot volt. A legyőzött ellenséget szexuális rabszolgaságra kényszerítették. Nem kímélték a gyerekeket sem. Iszonyú kegyetlen és véres kínzásokat találtak ki, és a legyőzötteken és a gyengébbeken gyakoroltak. Ráadásul az apák bűneiért az ártatlan leszármazottak bűnhődtek, csak azért, mert odaszületettek, ahova nem kellett volna. Mintha bárki tehetne erről, mint ahogy arról is, hogy milyen a bőre színe, vagy a felmenői milyen vallást gyakorolnak. Csak azt nem értem, hogyan maradt fenn mégis az emberiség. 

Elfelejtettem: Styxx

Akit érdekel - angolul - írjon, mert pdf,  epub vagy mobi verzióban el tudom küldeni.