Nézőpont kérdése... Csempészet vagy hőstett?

Ritkán olvasok útleírást, még ritkábban önéletrajzokat mostanában. Az önéletírásokkal az a problémám, hogy újabban boldog-boldogtalan megírja szerinte rendkívül érdekes és tanulságos saját meséjét, és szerintem igazán csak keveseké valóban érdekes és tanulságos. Sokan ezt a műfajt önreklámozásra, térítésre vagy nyavalygásra használják, és sajnos ezek engem véletlenül egyáltalán nem érdekelnek. 

Most azonban kivételt tettem, és nem bántam meg. Sir Ernest Wallis Budge önéletírását vettem elő, akinek a nevével mítosz- és őstörténeti kutatásom során találkoztam. Halványan ismerős volt a neve, tudtam, hogy valahol már találkoztam vele vagy valamelyik művével, de nem tudtam beazonosítani, így a szokásos megoldást választva a wikipédiához folyamodtam segítségért. Az ott olvasottak arra sarkalltak, hogy utánajárjak ennek viktoriánus Indiana Jonesnak, aki korának egyik legelismertebb tudósa volt, aki a legértékesebb egyiptomi és mezopotámiai műkincseket beszerezte a British Múzeum számára, és aki élete végéig a múzeum elkötelezett híve, az egyiptomi és asszíriai gyűjtemény kurátora volt. És rájöttem, hogy a nevét onnan ismerem, hogy az ő fordításából készült a magyar nyelven is kiadott Ani papírusza: az egyiptomi Halottak Könyve című mű, amelynek magam is boldog tulajdonosa vagyok. Jeleskedett a nyelvészet és a régészet területén, több holt nyelvet ismert, ékírásosos és hieroglifikus, hieratikus szövegeket fejtett meg és fordított angol nyelvre. Tehát beszereztem az úgynevezett "önéletrajzát". (Tudomásom szerint eddig két életrajzot írtak róla, eddig egyikhez sem tudtam hozzájutni.)

Az elő kötetet éppen most fejeztem be, és arra a következtetésre jutottam, hogy a wikipedia szócikke igen kevés valós információt ad róla, valamint az információk jelentős része légből kapott, téves, vagy egyenesen meghamisítja a valóságot. 

Nem vállalkozom itt most sem kritikára, sem hibák javítására, de egy jelentős dolgot, egy valótlan információt szeretnék kiemelni, és azzal kapcsolatos gondolataimat közölni most. A lexikon szócikke arra enged következtetni, hogy Budge-ot, a British Múzeum alkalmazottját a főnökei megbízták azzal, hogy utazzon Bagdadba, amely akkor a Török Birodalom része volt, és derítse ki, hogy a múzeum által finanszírozott ásatásokból származó, a londoni feketepiacon, valamint más államok múzeumaiban feltűnedező lopott műtárgyak csempészéséért ki a felelős, és szerezze vissza a múzeum számára a még elérhető tárgyakat, kéziratokat, ékírásos vagy feliratos táblákat. Faladata volt még a nyomozáson és leletmentésen kívül az is, hogy a helyi körülményeket tanulmányozva tegyen javaslatot arra, hogyan lehetne az ásatási területet biztosítani, és a csempészést megakadályozni. Ez a szócikk azt sugallja, hogy meg kellett akadályoznia a műtárgy-csempészetet. A szócikk azt is sejtetni engedi, hogy sikerrel járt. Majd méltatja azért, mert sikerült a műtárgyak jelentős részét a múzeum számára visszaszereznie. Micsoda heroikus tett egy fiatal, tapasztalatlan szobatudóstól, akinek ez volt a szócikk értelmezése szerint az első komoly megbízatása! Az igazság és a jog bajnoka ő!

A könyvéből minden ténykedése kiderül, nem titkol semmit. De érdekes módon mindabból, amit leír, nem arra következtethetünk, hogy a tevékenysége a helyi hatóságok helyeslését váltotta volna ki. Éppen ellenkezőleg, őt tartották - még saját hivatalban lévő honfitársai közül is néhányan - csempésznek, aki kilopta Egyiptomból és a Török Birodalom területéről az országok törvényes tulajdonát képező értékeket.

Akkor mi is az igazság? Hát ez az, nézőpont kérdése. 

Egyiptom Budge megérkezése idején brit fennhatóság alatt állt, de az egyiptomi műkincsekkel foglalkozó hatóságokat, múzeumokat egyiptomi tisztségviselők, vagy franciák irányították, és szabad kezük volt. Az állam britek által is elfogadott törvényi szabályozása szerint az Egyiptom területén fellelt bármilyen műkincs az állam tulajdonát képezi, annak kivitele hatósági engedély nélkül bűncselekmény.  Erre a jogi szabályozásra Budge-ot már megérkezése napján figyelmeztette a saját konzulja, és karakán megmondta, hogy amennyiben Budge megszegi a törvényt, ő, a konzul nem fog kiállni mellette, mert egyetért a törvénnyel, és azt be is fogja tartani/tartatni. 

Mindezek után kedves tudósunk meglátogatta az egyiptomi Múzeumot, amelyet Gaston Maspero, híres francia egyiptológus alapított, és vezetett is abban az időben. Maspero nem volt éppen ott, de egyiptomi személyzete körülvezette a múzeumban hősünket, aki döbbenettel tapasztalta az épület romos állapotát, a műkincsek helytelen kezelését, a konzerválás teljes hiányát, összességében a múzeumban elhelyezett tárgyak kétségbeejtő körülmények közötti tárolását. Az egyiptomi tisztségviselő ezek után tájékoztatta, hogy tudomása van megbízatásáról, és figyelni fogják. Amennyiben megpróbálja a feketepiacon felvásárolt műtárgyakat kicsempészni az országból,  úgy letartóztatják, és a tárgyakat a múzeum lefoglalja, elkobozza, és saját gyűjteménye részének tekinti.

Mit tett hát hősünk? Természetesen első útja a feketepiaci műkincs-kereskedőkhöz vezetett, és pár napon belül felvásárolta tőlük az értékesebbnek tűnő lopott műtárgyakat. Hát persze, ki ne tette volna ezt, amikor látja, milyen sorsra jutnának a tárgyak az Egyiptomi Múzeum kebelében? Egy vérbeli tudós az emberiség érdekét fentebb valónak tartja, mint az önző állami érdekeket. Érthető.

Kairót elhagyva végiglátogatta a jelentősebb egyiptomi lelőhelyeket, megismerkedett a helyiekkel, akik lopták a biztosítatlan, pusztuló műemlékekből a leleteket, barátságot kötött a műkereskedőkkel, akik felvásárolták a helyiektől a lopott tárgyakat. Fantasztikus anyagot sikerült összegyűjtenie, és kalandos körülmények között ki is csempészte a teljes anyagot az országból brit katonai segítséggel, és a mit sem sejtő egyiptomi rendőrség és vámhatóság hathatós közreműködésével.

Ugyanez történt Mezopotámiában, Bagdadban is. Ott még rosszabb volt a helyzet, mert a hatóság engedélyt adott a helyieknek, hogy teljesen lebontsák az ősi, felbecsülhetetlen értékű romokat építőanyagért. A folyók gátjait például francia mérnökök fennhatósága alatt a környező többezer éves templomok és paloták köveiből építették, ahol nem tudták kibányászni már a téglákat, ott egyszerűen aláaknázták az épületmaradványokat, és felrobbantották. Mindeközben a Budge által képviselt múzeumnak még a szultán ásatási engedélye birtokában is tilos volt a kiásott anyag kivitele. 

Budge, aki természetesen ott is barátságot kötött a helyi emberekkel és műkereskedőkkel, - akik minden megmozdulásában segítették, időnként teljesen "arabos" agyafúrt módokon, - megtudta az emberektől, hogy a Porta szolgálatában állók nagy többsége nem kapja meg a fizetését, a kereskedelmet és a nép megélhetését minden lehető módon akadályozzák, a tisztviselők a legszegényebbeken hajtják be a meg nem kapott fizetésüket, hogy éhen ne haljanak, így nem marad számukra más mód, hogy megéljenek, mint a műtárgyak értékesítése, mely természetesen tiltott, és halálbüntetést von maga után, ha kiderül. Budge szánta új barátait nyomorukért, és szívesen segített nekik, mindent megvásárolt tőlük, amit csak elloptak az ősi romokból éjjelente. De a tevékenységének hamar híre ment, így távozásakor a teljes helyi hatóság fegyveres ereje várta a hajónál, le is tartóztatták, mindenét lefoglalták, és bőröndjeit a teljes jelen lévő lakosság előtt a kikötőben felnyitották, és felforgatták. Semmit sem találtak. A szállítmány már biztonságban landolt az éj leple alatt a brit gőzös gyomrában, mely brit felségterületnek számít. A nagy tettet a helyi műkereskedők, a helyi egyik alulfizetett, de Budge által hálásan dotált tisztségviselő, és a helyben állomásozó brit katonatisztek, valamint a hajó parancsnoka hajtotta végre közös erővel. 

Egyfelől - Budge és barátai, a British Múzeum vezetői, és a tudósvilág jelentős része - a műtárgyak megszerzését hőstettnek, a tudomány érdekében tett önzetlen jótéteménynek bélyegezte. Való igaz, ma bárki ingyen megnézheti a múzeumban kiállított ősi tárgyakat, tanulmányozhatja a szövegeket. Ha Budge nem jár sikerrel, ma már a legtöbb darab építőanyagként lenne csak jelen felismerhetetlen formában Irak házaiban, gátjaiban. Vagy jobb esetben magángyűjteményeket gazdagítanának, elzárva minden tudós kutató és érdeklődő magánember elől. És a magángyűjtők és más európai illetve amerikai múzeumok műtárgybeszerzése sem különbözött Budge módszerétől. 

Másfelől - akárhogy is nézzük, - a műtárgyak azt az államot illetik, ahol feltalálhatók. Azok kicsempészése az országból, bármilyen okokra is hivatkozunk, a törvény megítélése szerint bűntett. 

Én személy szerint örülök, hogy Budge sikerrel járt, nagyra becsülöm mindazért, amit a múzeum érdekében, és az egyetemes kultúra szolgálatában tett. Boldog vagyok, hogy láthattam a gyűjteményét, soha nem mulasztottam el felkeresni a British Múzeumot, ha Londonban jártam.

By Nile and Tigris:  a narrative of journeys in Egypt and Mesopotamia on behalf of the British Museum between the years 1886 and 1913

 Ani papírusza

Kalamajka, a Viharsárkány

Van, hogy az Ember Lányának annyi gondolata van, hogy össze-vissza kavarognak a témák és ötletek, megírásra váró szösszenetek a fejében. Velem is ez történt, és ilyenkor a legjobb megvárni, amíg az örvények elülnek. Én is így tettem az elmúlt hetekben, de ma éjjel Kalamajkáról álmodtam.

A kalamajka - mint megtudhattam - egy ukrán népi tánc, mely nevét a városról kapta, ahol a tánc született. Ez a szláv tánc egy pörgős-forgós kavalkád, azaz "viharos" tempójú.  Így lett átvitt értelemben a magyar nyelvben a zűrzavar, baj szinonímája. Hogy miért is érdekelt ez engem?

Az elmúlt néhány hónapban vegyes olvasmányaim voltak, de főleg - természetesen - mitológiai tárgykörben. Volt aztán az olvasólistámon minden: görög mitológiai tárgyú tanulmányok, skandináv eposzok, mítikus alapú fantáziaregények, örmény és grúz, román és perzsa mondák és mesék. És persze Tolkien Sigurd és Gudrúnja. Megdöbbentett, hogy milyen kapcsolatokat fedeztem fel a teljesen eltérő nyelvű, egymástól távol lévő területen élő népek hagyományai között. Óhatatlanul eljutottam oda, hogy megkíséreltem összehasonlítva egymással megfeleltetni a főbb isteneket és hősöket a különböző hagyományokban. Bár végülis elvárható lenne, hogy legyen hasonlóság közöttük, ezek a népek valamennyien árja, azaz indo-európai, vagy indoiráni nyelvi eredetű népek, persze azóta nőtt közöttük a távolság mindenféle tekintetben. De az ősi mesék megőrződtek. Így ráleltem az örmény, grúz, iráni és román Sigfriedre vagy Sigurdra is. Hiszen óvilági mesemotívum, és ma már tudom, hogy mítikus gyökerű a sárkányölő hős, aki a kereszténységbe Szent Györgyként mentette át magát.

Az ősi alapmotívum az, hogy a sárkány, amely a népek mítoszaiban a káosz és a vihar megszemélyesítése, elrabolja a napot és holdat. A hős - a mítikus hagyományokban félisten vagy napisten - legyőzi a vihart, megöli a sárkányt, így a káoszból (Ragnarök) új világ sarjad, új rend formálódik, és újra eljön az  Aranykor.

Azután hirtelen megvilágosodtam. Hiszen nekünk is van egy hasonló mesénk, Szépmező Szárnya vagy Mezőszárnyasi ősi magyar regéje. Komjáthy István: Mondák könyve című alapműve ezzel a mesével kezdődik, és kétséget sem hagy afelől, hogy a szereplők nem emberi lények, hanem a természet megszemélyesített szellemei, istenségei. Mindig azon töprenkedtem, amikor olvastam, hogy hogyan kerül ide a mi mesénkbe ez a Szélkötő Kalamona, aki elrabolja Napkirályt és Szélkirályt. A neve nem magyar, de akkor milyen eredetű? És ha nem magyar a neve, akkor a mese sem igazán magyar?

Ki ez a Kalamona? Milyen név ez? Ezért kerestem a létező összes forrás közt ezt a nevet, de nincs ilyen. Egy görög városkát találtam ezen a néven, de semmi nem utal arra, hogy volna a mi szélkötőnkhöz bármi köze. Azután megtaláltam a román sárkányölős mesét. És az örmény mítoszokat.

Az örményeknél a sárkány a vihar, aki "elrabolja a napot és holdat". Az örmény napisten, Vahagn pedig megöli a sárkányt, és kiszabadítja az elemeket. Honnan ismerős ez a név is, hogy Vahagn? Hát persze, Agni, a Védák tűzistene. Agni, a szent tűz. Indra tűzisten egyik megtestesülése. És a másik megtestesülése Surya, a nap tüze.

És itt egy verstöredék az örmény Vahagn születéséről:

"The heavens and the earth travailed,
There travailed also the purple sea,
The travail held
The red reed  (stalk) in the sea.
Through the hollow of the reed (stalk) a smoke rose,
Through the hollow of the reed (stalk) a flame rose
And out of the flame ran forth a youth.
He had hair of fire,
He had a beard of flame, 
And his eyes were suns."

Indra és Agni is sárkányölő hős. Ahogy Vahagn is, és görög megfelelője, Heraklész is az. És Heraklész  is napisten.

Vahagn a háború és a bátorság istene is. Az örmény hagyomány szerint Vahagn lopta a tüzet az emberek számára, és amint lehozta az égő zsarátnokot (illetve szalmaszálakat belőle), elszórta az égen, ebből formálódott a Tejút. A bolgár néphagyomány a Tejutat ma is a Tűztolvaj Ösvényének nevezi. A magyar népi folklór Szalmaútnak is hívja, többek között. Minő véletlen! Bár mi inkább a mítikus Hadak Útjára emlékszünk szívesen. De láthatólag itt is erős a hasonlóság, hiszen ugyanarra az isteni személyre utal mindkét név. A tűz és a háború Vahagn, vagy magyarul a Hadak Ura. 

(Heraklész  a késői görög panteon kisebb jelentőségű, félistenből istenné emelkedő hőse. Prométheusz, aki szintén "Vahagn" egyik megfelelője, aki ellopja az emberek számára a tüzet, ősibb hagyomány terméke, ő még Zeusz előtt munkálkodott, hiszen titán volt, egy előző, később az új "betolakodók által legyőzött görög törzs eredetmítoszához tartozik.)

És hogy is szól az északi germánok eredetmítosza? Volt az Aranykor, ahol a termékenységistenek, Vánok, és a későbbi harcosabb istenek, Ázok, békében éldegéltek. De két szörnyeteg üldözni kezdte az égen a napot és holdat. A Világvégén elkapják, bekapják, és eluralkodik a Káosz, elpusztul a világ. Majd új rend alakul ki, a nap és a hold visszatér, az istenek újra munkálkodni kezdenek.Mindehhez az kell, hogy a szörnyetegeket a hős legyőzze. Ahogy illik egy sárkányölőhöz, akinek ősi a reputációja, mint láthattuk, az ősárja egyetemes hagyomány része ő.

Így hát tudjuk, hogy a magyar népmese nem igazán "magyar", vagy legalább is eredetét tekintve egy olyan hagyományt őriz, ami sokkal ősibb, mint a magyar vagy bármelyik más nép, vagy akár az ősárja törzs. Hiszen ezek a motívumok - de ebbe már megfelelő mélyebb ismeretek hiányában nem mennék bele, - más eredetű népek mítoszaiban is megtalálhatók nyomokban, a sémi és hámi eredetmítoszokban, az amerikai indiánoknál, a kínai hagyományok között. 

Tehát megvan a mi Kalamonánk származása, sárkány és vihar ő, aki a Káosz beteljesülésén dolgozik. Ezért jelent a neve zűrzavart, és a neve szláv eredetű, azaz indo-európai gyökerű. És a mi Szépmező Szárnya nevezetű sárkányölő naphősünk ezáltal az őt megillető isteni helyre emelkedik. 

A Komjáthy-féle gyönyörűséges mondagyűjteményben megtalálunk a Kalamona-mesébe ágyazva egy feltételezett, erősen finnugor eredetre mutató teremtés-mítoszt is. Ki a megmondhatója, melyik mese ősibb?   

Egy azonban biztos, ahogy a finnugor népek, úgy az indo-európaiak, az altáji-török népek, és valamennyiük között a magyarok is - bárhová is tartozzanak - évezredekig vándoroltak, időnként keresztezték egymásét az útjaik, volt, hogy ellenségként tekintettek egymásra, volt, hogy szövetségesekként egy szállásterületen éltek. A kultúrák, a népek keveredtek. A hagyományokat átvették egymástól, saját képükre formálták. Ahogy az északi népek ismerik Yggdrasilt, a Világfát, a finnugoroknak Tetejetlen Fájuk, Égigérő Fájuk, esetleg Égigérő Paszulyuk van. Mindez nem véletlen. 

Mindenesetre ezentúl ha vihar tör ki, tudni fogom, hogy Kalamajka, a viharsárkány ismét kellemetlenkedni akar. Majd a naphoz fogok fohászkodni, hogy kösse fel a ... kardját, és szálljon harcba rögtön! Meg kell elégednie ennyivel, hisz ma már nem illik lovat áldozni neki, ahogy az ősi szokás megkívánta. 

Vahagn

Minden út .... Odinhoz vezet!

Lehet, hogy a Nornák műve, de mostanában bármit olvasok, a legváratlanabb témájú regényekben felsejlik Odin alakja. Üldöz engem, kísért! Arra gyanakszom, megneszelte, hogy görög mitológiai tanulmányokat fordítok angolról magyarra, vagy lehet, hogy valaki elpletykálta neki, hogy Apollóról szándékozom regényt írni! Akárhogy is van, nemes a bosszú, hogy állandóan róla kell olvasnom. És ha olyanokat, mint amit Joanne Harris írt, nem neheztelhetek.

24 órán belül olvastam el a Rúnajelek című fantázia-mesét, eleinte - bár tetszett a téma, - nem állt hozzám közel, mert Odin csak ritkán jelent meg, ha szó is volt róla távollétében. Azután egyre több utalás történt a Ragnarökre és az Edda izlandi sagából ismert történetekre és mítikus szereplőkre. Majdnem érintőlegesen, de legalább mindent érintve ismerhettük meg az északi "istenek" - ázok, vánok, törpék, óriások és manók - ősi meséit, miközben izgalmas új kalandokra indultak a bajkeverő, mindig mindent túlélő Ármányossal, azaz Lokival az élen. 

Nincs jobb módszer arra, hogy az ősi hagyományt népszerűsítse az író, vagy tanár, mint új meséket szőni a régiek köré. Legjobb íróink csinálták, és teszik ma is ezt, Neil Gaiman, Tolkien, Beagle, csak hogy a kedvenceimet említsem. 

Ami a regényben nagyon tetszett, az a tökéletesen logikusan megindokolt, többször is megemlített mozgalom, amikor az új, - néven nem nevezett, de abszolút biztonsággal a római katolikus egyházra mutató, - régi hitet elsöprő egyház ráépül a régi  hit szent helyeire, erőszakkal betiltja az ősi pogány hagyományok ápolását, boszorkányt és eretneket kiált, aki nem áll be az új hit zászlaja alá. És hogy eltiltja a meséléstől, majd az álomtól is az új követőket. 

Ami szintén megfogott, hogy ebben a műben is ráismerhettem a jungi archetípusokra, itt még kézenfekvőbb volt az utalás, mint Lisa Goldstein előző napon olvasott meséjében. 

És amitől igazán a szívemhez nőtt a könyv, az Odin jellemábrázolása volt. A bölcs isteni lény közmondásosan nagy diplomata, nem átall elhallgatásokkal, sőt hazugságokkal élni, ha a célját el akarja érni, és önző módon használja ki még saját családtagjait is ennek érdekében. Ezért a róla alkotott mítoszi és irodalmi kép szerint önző és csalárd. Nincs szíve. Én ezt soha nem éreztem igaznak. Ebben a könyvben is bebizonyosodik, hogy képes önfeláldozó cselekedetekre, és igenis tud szeretni.

Téves eszme, hogy a szeretet önzetlen. Mindenki, aki szeret, valamilyen okból vagy célért szeret. Leginkább azért, hogy ezt viszonozzák. Még a szentek is érdekből szeretik az istenüket, hiszen üdvözülni akarnak. Ezért a célért képesek mindent és mindenkit feláldozni, még saját magukat is. Ebben a mesében Odin saját magát is feláldozza, persze mindenki mást is, így tulajdonképpen szentté lesz. Mely tényt jelzi, hogy azok az istentársai, akik ellenségei voltak, és a történet során üldözték, és az életére törtek, végül leróják tiszteletüket a halott isten előtt, amikor viking módra égő hajón bocsátják utolsó útjára. De nem akárhová, az Álom folyóján hajózik tova. És álmainkban akár újra találkozhatunk is majd vele, legalábbis ő ezt állítja.

Én úgy döntöttem, ma éjjel Odinról fogok álmodni.       

Lisa Goldstein: The Uncertain Places: Megigéztek a bizonytalan helyek!

Ma éjjel fejeztem be Lisa Goldstein könyvét, mely még nem jelent meg magyarul. Nem tudtam hová tenni a művet, nem tudtam pontosan, hogy is érzek iránta. Így aludtam rá egyet. Nyugtalan álmom volt, szerintem ez nemcsak a 100%-os páratartalommal szerelmesen egybefonódó 30 fokos hőségnek köszönhető, álmomban foglalkoztatott a történet, tovább játszódott bennem. Ez megerősített abban az érzésemben, hogy voltaképpen a fantázia-regény valóban bizonytalan helyeken játszódik, és teszi ezt egyszerre több valóságsíkban. Vagy nemcsak valóságsíkban? 

Ahogy felébredtem, álom és ébrenlét határán is az allegórikus, szimbólumokkal és apróbb-nagyobb utalásokkal fűszerezett történeten járt az eszem, és azóta sem tudok szabadulni tőle. Így több sejtésemet igazolandó, ismét kutatásra adtam a fejem. 

Gabriel García Márquez valamely önéletrajzi írásában olvastam, hogy hajnaltól késő délelőttig tud alkotni. Sokáig nem értettem, hogy kelhet fel valaki kora hajnalban, akinek az egész nap rendelkezésére áll az alkotásra, én mindig mindent inkább éjjel szerettem csinálni. Már tudom, miért volt igaza. Éjszaka támad az ihlet, hajnalban követi a megvilágosodás. A friss tudat formába önti az álmot. 

Lisa Goldstein világa mágikus realitásában bizonyos szempontból találkozik Márquezével, így az sem lehetett véletlen, hogy reggel Márquez jutott eszembe. És ezek a könyvbéli bizonytalan helyek valójában nemcsak keresztutak, hidak, helyeket elválasztó kerítések és határsávok, hanem világokat és valóságsíkokat is elkülönítenek. De ezek a helyek nem feltétlenül helyek. Hiszen az egész történet szimbolikus, különféle döntések meghozatala elé állítja a szereplőket, a döntések előtt vita alakul ki közöttük, melyik a helyes "út". 

A különböző életkorú, nemű és természetű, eltérő jellemű szereplők elhatározásai, illetve álláspontjaik inkább belső vívódásra emlékeztettek, olyasfélére, amely ugyanazon személyben lakozó különböző tudatszintek ütközése, amíg az egyén magában egyezségre jut. Vagyis a történet egyik síkja az elbeszélő férfi főhős belső vívódása, saját vitája tudatalattijával. Bár nem ilyen egyszerű a dolog, arra a következtetésre jutottam, hogy a regény jungi alapokon közelíti meg ezt a belső küzdelmet. Voltaképpen a szereplők karaktere sem mívesen kidolgozott, és bár egy mindenre képes szerelmes férfi életének 20 évét meséli el, nem érezzük, hogy romantikus, lobogó szerelme rányomná bélyegét a döntésekre. Néhol majdhogynem személytelenül foglalja össze a szerelmével, később hitvesével kapcsolatos tragikus eseményeket, mintha kívülről látná. Ez persze nem meglepő, az elbeszélő olyan pszichiáter - mily meglepő fordulat, - aki közel 40 éves korára mindent elér, boldog házasságban él előre elrendelt sorsától sikeresen megváltott feleségével, van egy szintén általa megmentett fiuk, tehetősek, mindenük megvan. Jung szerint ez az az életkor, amikor az ember meghasonlik, már nincs miért küzdenie, és számvetést kell tartania: hol is a helye a világban, és most hogyan tovább. A főszereplő-elbeszélő ezt is teszi, visszaemlékezik arra, honnan indult, milyen döntéseket hozott azért, hogy a jelenlegi helyzetébe jusson, mit nyert és mit veszített az útja során.

A történet 1971-ben kezdődik, amikor Will Taylor egyetemi hallgatót barátja, Ben Avery bemutatja barátnője, Maddie családjának, a Feierabendeknek, akik a Napa-völgyben laknak egy különös mesebeli, végletesen eklektikus hatalmas kúriában a saját szőlőültetvényük közepén, erdőborította dombok tetején. A két hippiérzelmű diákot elbűvöli a környezet, megigézi a régi, labirintus-szerű ház, majd maga a család is. Egész életükben nem tudnak szabadulni többé a varázslat alól. De ez hétköznapi bűbáj, mindketten a "mássággal", számukra nem megszokottal szembesülnek. Egyik fiú családjáról sem esik sok szó, annyit tudunk meg, hogy gyerekkoruk nem volt felhőtlen. Mindkettő vágyik egy befogadó, törődő, anyagi biztonságban élő családra. De a Feierabendek titkokat őriznek, nem könnyen fogadnak be idegeneket. meg kell értük küzdeni.

Will megismerkedik a másik két lánnyal, és az anyjukkal. Rose még kamasz, és láthatólag senkit nem nagyon foglalkoztat, hogy törődjön vele. Silvie, a mama kicsit olyan, mintha nem is ebben a világban élne, határozatlan, tehetetlen, döntésképtelen. ma erre azt mondjuk: elvarázsolt. Livvy, a legidősebb nővér viszont gyakorlatias, ő főz, ő dönt a családot érintő kérdésekben. Az apjuk elhagyta a családot, ennek okáról egyikük sem akar beszélni. A családnak szembeszökően jól megy a sora, pedig egyikük sem dolgozik. Titokzatos segítőik vannak, akik kilétéről senki nem beszél. Will Livvynek kezd udvarolni, és rendszeres látogatásai során különös teremtményekkel találkozik. Éjjel valaki takarít, akinek ételt hagynak kint este. A "szomszéd" szőrös, kis termetű, zöld ruhás, zöld hajú férfi, aki a ház körüli férfimunkát szívességből elvégzi. Az erdőben a fák között hollók emberi nyelven beszélgetnek egy titokzatos egyezségről. És hirtelen Tündérországban találjuk magunkat, egyenesen a Grimm-testvérek meséiben. A szó szoros értelmében! 

Will változatlan stílusban folytatja az események krónikáját, beszámol  minden csodás eseményről, minden szereplőről. Olvastunkban rájövünk, hogy a germán mítikus lények egybemosódnak a tündérmesei szereplőkkel. Persze ez sem véletlen. A mítosz szájról szájra terjed térben és időben évezredek óta, a néphagyomány balladai és dalformában, meseként őrzi egy-egy darabját. A kémhollók, akik emberi nyelven beszélnek, Odin kísérői, de az egyetemes mitológiában a Holdistennő kísérői is. A Holdistennő a halál és alvilág ura, a mítoszban Hél, a mesében Holle anyó, egyéb néphagyományban Tündérkirálynő, például a magyarban is. Találkozunk is mindkét alakjával, ha képesek vagyunk felismerni. De az ő egyik megjelenési formája a pók is, sok teremtésmítoszban a teremtő isten állatalakja, másokban pedig a természet rendjének fenntartója, aki a világegyetemet egyensúlyban - Rendben - tartja. 

A pók a történetet az elejétől a végéig behálózza fonadékával, bár személyesen nem, csak utalások, jelképek formájában jelenik meg. Szerepel egy vésett feliraton a kúria kandallója fölött egy mondóka: Spinne am abend... Van egy német népi rigmus, mely szerint aki reggel pókot lát, az bajt jelent, ha délben látja, szerencsés lesz, ha este találkozik vele, szerencsés lesz, és ajándékokat kap. Willnek meg kell fejtenie a versike értelmét, de ezt csak a Grimmek meséi és a néphagyomány alapján tudja megtenni. 

Hogy miért is fontos ez? Will rájön, hogy van egy eltűnt mese, amely arról szól, hogy évszázadok óta lehetséges a tündérnéppel egyes családoknak alkut kötni. Ennek fejében a család anélkül, hogy ezért tennie kellene bármit is, gazdag lesz, még a legszörnyűbb történelmi időkben is. De az alku rájuk eső terhe, hogy minden nemzedékből egy leánygyermek 7 évre elalszik, és ezen idő alatt Tündérországban rabszolga, a Tündérkirálynő oldalán kell harcolnia minden éjjel. Ha a csatában elesik, a való világban is meghal. Mondhatnánk, valkűrként működik. És a harc a Rend és a Káosz örök harca, a Ragnarök, melyben soha egyik fél sem győzhet, egymás nélkül éppúgy nem léteznek, mint a jó és rossz, szép és csúf. És Livvy a nemzedékéből a kiválasztott. Will elhatározza, feloldja az átok alól, akkor is, ha azzal a család nem ért egyet. Hiszen ha megszegik az alkut, minden szerencséjük odavész. Bár a küldetése sikerrel jár, beláthatatlan következményei vannak forrófejű döntésének.   

Will az újra és újra felmerülő nehézségekkel csak úgy tud megküzdeni, hogy nyomoz a család története iránt, valamint mitológiai kutatást végez, és elolvassa az összes Grimm-mesét. Keresztesháborúját a Tündérnép és királynője ellen valóságos emberi, és csodás segítőkkel vívja. (Azaz megjelennek a jungi archetípusok is.) Minduntalan keresztutakhoz, határokhoz, összeérő világok pereméhez érkezik, ilyenkor mindig határoznia kell, melyik út a célhoz elvezető, vagyis melyik megoldás a legkevésbé káros. 

Will végül megtöri a varázst, ezáltal bezárja a valóság számos kapuját a tündérvilág előtt. A család elveszti szerencséjét, de visszakapja a jövőjét és szabadságát. És a lehetőséget a való életre, azaz a szabad akarat érvényesítésére.

Ám ennek ára az, hogy a világból szépen lassan kihal mindaz, amit a tündérnép a zenéjével, a költészettel, a váratlannal, a mesével megihlet. A világ elszíntelenedik. (Ahogy Zsákos Frodó számára, amikor elpusztítja  a Gyűrűt.) Ahogy végül hőseink élete is. 

Mert minden döntésünknek idővel megértjük a kevésbbé kellemes következményét is, ha később újra visszatekintünk. 

Persze akkor már késő azt mondani: Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt!

       

Mire képes egy jól megírt újságcikk?

A minap írtam egy rövid megjegyzést arról, hogy milyen kellemes csalódás ért, amikor blogtársam és barátnőm, Munkácsi Gabriella az általa szerkesztett Martonvásári Hírhatár online újságba írt cikkét több százan olvasták el, és rengetegen válaszoltak, megkeresték barátnőmet,  hogy segítségüket ajánlják fel rosszabb sorsú társaik számára. És nemcsak eszmei segítségüket, azaz együttérzésük kifejezését, vagy támogatásukat, hanem sokan ételt és egyéb megfogható dolgokat is.

Az ügynek folytatása is van, a barátnőm és egy fogyatékkal élők számára gyűjtő alapítvány elhatározta, hogy a körzetben élő településeket, azok hivatali és társadalmi szerveit, szociális és oktatási intézményeit, egyházi szerveződéseit összefogja a szűkölködők, hátrányos helyzetűek közös megsegítésének érdekében. Ezért egy internetes karitatív oldalt hoznak létre, amely már jövő januárban felkerülhet a világhálóra, és valóra válthatja a hozzá fűzött reményeket.

Az oldalon lehetőség lesz feliratkozni két adatbázisra is, az egyik azok felajánlásait rendeltetett gyűjteni, akik étellel, könyvekkel (beleértve használt tankönyveket, iskolaszereket is), gyógyászati segédeszközökkel, esetleg gyógyszerhatású kiegészítőkkel, gyógyhatású készítményekkel, bútordarabokkal, ruhával-cipővel kívánnak segíteni. A másik azoké lesz, akik mindezekre igényt nyújtanak be.

Ez a megoldás népszerű a brit szigetek államaiban, és az Egyesült Államokban és Kanadában is készülnek bevezetni. A lényege, ne dobjunk ki olyan dolgokat, amelyeket más még tudna használni. Ha csak foglalja a helyet, és úgyis meg akarunk szabadulni tőle, ajánljuk fel másoknak, akik esetleg tudják majd használni, de nem képesek megvenni sem újonnan, sem használtan a kereskedelmi forgalomban. És náluk kiválóan működik, több ilyen jellegű internetes oldalt is találtam. Jellemző, hogy én erről egy romantikus lányregényből szereztem tudomást, és először azt hittem, ez csak vicc. Pedig műkszik, nagyon is jól. Remélem, Magyarországon is lesz létalapja.

A másik aspektusa a dolognak, felkészülni azok megsegítésére valamilyen módon, akik családon belüli erőszak áldozatai. A világ minden államában, még a jóléti államokban is egyre nagyobb gond ez. És nincs megoldás, egyelőre megakadályozni nem nagyon lehet jogi vagy adminisztratív eszközökkel. A hatósági álláspont: majd megmozdulunk, amikor már folyt vér. És ez az áldozatok szempontjából nem igazán nagy segítség. Egyre-másra jönnek létre szerte a világon társadalmi mozgalmak, amelyek otthonokat alapítanak, ahová a veszélyeztetett helyzetben lévők megbújhatnak. De távlatokban ez sem megoldás, ráadásul a bántalmazottak nagy része annyira fél, hogy igénybe sem meri venni ezt a lehetőséget. Nagyobb társadalmi odafigyeléssel, és a kis közösségek tagjainak segítségével talán lesz mód megakadályozni néhány erőszakos cselekményt a mozgalom hatókörzetében.

Éppen dolgozom egy cikken, mely egy új ötletről, annak bevezetéséről szól. Itt Uruguayban, ahol élek, kitaláltak egy megoldást. A kísérlete már folyik pár hónapja. Ahogy elkészülök az írással, máris közzéteszem, hátha ötletet ad magyar szervezeteknek, illetve hivatalos szerveknek is. Addig is izgatottan várom, mi sül ki az újságcikk keltette reakciók végeredményeként!!!

Luca napja

Nemrég már írtam a Luca-napi magyar népszokásokról, babonákról, a hagyomány eredetéről. Ma találtam a CanadaHun fórumán egy írást, amely egy csodálatos történetet mond el a jeles alkalom kapcsán. 

Szeretném ezt mindenkivel megosztani, aki érdeklődik a téma, a magyar néphagyomány, és az igazán színvonalas irodalom iránt. Itt olvasható:

http://canadahun.com/blogbejegyzes/nagyi-mes%C3%A9l.14414/

A Mikulás története

A bennünk élő örök gyerek mindig izgatottan várja a december 6-át, Mikulást, amikor a Mikulás vagy Télapó ajándékot csempész reggelre a kitett csizmába, vagy harisnyába, ahol éppen az a szokás. Jobb helyeken még ellenszolgáltatást is hagynak a csizma vagy zokni mellett, édességet a hófehérszakállúnak, és zöldséget a rénszarvasnak, ahogy hallottam. A Télapót lapp származásúnak hiszik, a Mikulás pedig a keresztények Szent Miklósa. A rénszarvas a skandináv eredet miatt vált az ajánékokat osztogató jóindulatú cukrosbácsi közlekedési eszközévé. Sok teória született az évek során, hogy megmagyarázza az ajándékozás és az öregember meglepetéseinek a világon mindenhol elterjedt történetét. Nekem az a magyarázat tetszett a legjobban, melyet Anja Heij adott, a cikket angolból fordítottam. Íme: 

"A történet Európa északi területein kezdődött, ahol Odin, a germán törzseknél Wotan vagy Wodan volt a neve, főisten uralkodott. (Még ma is közöttünk él a szerda (Wednesday, Dienstag) nevében, mely Odin, Wodan Napja.) Odin a bölcsesség, a mágia, az okkult tudományok, a rúnák, a költészet és a háború istene. Nevének jelentése: Az Ihletett. Akár egy sámán, táltos, képes volt más világokba utazni, hogy új ismereteket szerezzen, míg két fekete hollója, Huginn (Gondolat) és Muninn (Emlékezet) folyamatosan informálta a világ történéseiről. Odin fehérszakállú, idős ember formájában jelent meg, aki öltözékként köpenyt, köntöst hordott. Az égen és a tengereken lovagolt végig gyors, nyolclábú hófehér lova, Sleipnir hátán (a nyolc az átváltozás száma), kezében mindig soha célt nem tévesztő lándzsáját, Gungnírt hordozta (tiszta és összpontosított figyelem).

Félszemű, mivel egyik szemét áldozatul ajánlotta a tudásért cserében Mimir törpe fejének forrásánál (az északi népeknél az Ősforrás metafórája). Ezzel az ajándékkal alakváltóvá lett, jó szemével képes volt átlátni a valóságot, a való világot, míg elmozdított fekete szeme a belső világra nézett. Nagyon szeretett és népszerű volt barátai és követői között, akik boldognak és energikusnak érezték magukat a közelében (a felvilágosult lét), míg ellenségeit pillantásával - a belső látásával - képes volt megölni vagy kővé változtatni.

Odin férfiakat és nőket képzett át harcossá, hogy megvívhassák az utolsó mindent eldöntő csatát az alvilág pusztító erői ellen az északi Ítélet Napján (Ragnarök). Harcosai gyakran testüket feketére festve éjszaka is küzdöttek.

Odin/Wodan története a jó és a rossz küzdelme, mely addig tart, amíg rá nem ébredünk, hogy fekete és fehér csak ugyanannak az éremnek a két oldala. Odin a mítikus megszemélyesítése a jóságnak bölcsességével, fehér szakállával és fehér lovával (New Age kifejezéssel élve az isteni fehér fény), és elég bölcs ahhoz, hogy ne tévessze össze a feketét a sötétséggel, a gonosz és kimondhatatlan (tabu) értelmében, hiszen segítői fekete hollók, fekete harcosok. A gonosz, aki ellen harcol, a hamis hiedelmek, a hazugság és az önzés alvilági sárkánya (New Age kifejezéssel ez az "ego").

Szóval adott egy bölcs és jó férfi, aki fehér lovon vágtat az égen, csodákat tesz, fehér szakálla van, köpenye és lándzsája, fekete tanácsadói/segítői, és ráadásul még a költészet istene is. 

Most látogassunk el a rómaiakhoz, ahol december 17. és 24. között a pogány Szaturnáliát ünnepelték nagy vigasságokkal, lakomákkal, játékkal és tánccal, érzelgősséggel, és főleg ajándékok cseréjével. Ezt az ünnepséget a visszatérő téli nap tiszteletére rendezték a téli legrövidebb nappal jegyében, hogy ellentételezzék a sötét évszak depresszióját.

És itt találtuk meg a decemberi ajándékozás szokását. 

Telt-múlt az idő. Kialakult a kereszténység. Törökországban, Myrában a IV. században egy keresztény püspök, Miklós nagy tiszteletnek örvendett jósága, adakozása és amiatt, hogy csodákkal halmozta el a szegényeket és boldogtalanokat. Titokban aranyat csempészett 3 lánynak, hogy hozományuk legyen, férjhez tudjanak menni, és ne kelljen prostituálttá válniuk. Feltámasztott 3 kisgyereket, akiket a hentes feldarabolt. (A 3 a kinyilatkoztatások száma.) Ezek után nem csoda, hogy a nyomorgó, sötét középkor emberei között hallatlan népszerűségre tett szert Szent Miklós Európa minden országában. Az ünnep Miklós születésének napja, bár nem ismert a pontos dátum, sőt még arra sincs történelmi bizonyíték, hogy egyáltalán létezett.

Így van egy jóindulatú, csodákat produkáló püspökünk fehér ruhában, vörös köpennyel.

A reformáció után Európa elfelejtette Szent Miklóst, csak a hollandok nem. Ott viszont Sinterklaas lett a neve, egy kedves és bölcs, fehérszakállú idős ember, aki fehér ruhában, vörös köpenyben és pásztorbottal, aki fekete krampuszai kíséretében fehér lovon vágtat az égen, és a háztetőkön lépdel. Sinterklaas meglátogat téged a születésnapján, december 5-én vagy 6-án, és megajándékoz. Krampuszai csodálatos módon az év során informálódtak az elmúlt évi viselkedésedről, ha jó voltál, ajándékkal jutalmaz, ha rossz, a krampuszok megbüntetnek, megvernek a virgácsukkal, vagy még rosszabb, beletesznek egy nagy zsákba, és elvisznek magukkal Spanyolországba. Merthogy ott lakik Sinterklaas. Keresztény hatásnak látszik ez az utóbbi, ha erkölcstelenül viselkedsz, a szigorú atya megbüntet. Ha viszont jól viselkedtél, édességet és ajándékot kapsz egy humoros versike kíséretében, amely megvilágítja belső gyengeségeidet.

Itt válik világossá Odin, a jóságos varázsló isten és Sinterklaas jóindulatú ajándékai szimbólumainak összeolvadása. Mindketten fehér lovon vágtatnak az égen, fehér a szakálluk, köpenyt viselnek, lándzsát/pásztorbotot hordoznak. Mindkettőjüknek fekete segítőik vannak. A tudáson keresztül próbálják megkülönböztetni a jót a rossztól. És emlékszel a költészet utalására? És a római szokással ötvöződve tartjuk decemberben, vigassággal és ajándékosztással ünnepelve.

A XVII. században a hollandok betelepültek az észak-amerikai kontinensre, és magukkal vitték Sinterklaas hagyományát. Az angolul beszélő új világ átnevezte őt Santa Clausra.

Az 1930-as években a Coca-Cola Társaság egyik tervezőjét azzal bízták meg, rajzoljon az italhoz egy megragadó, figyelemfelkeltő reklámot, mert az ital nem fogyott jól a téli időszakban. A társaság piros és fehér színeit kellett használnia, és abból készíteni egy kellemes alakot. Emlékezett a holland Santa Clausra fehér ruhájában, vörös köpenyében, hosszú fehér szakállával, a kedvességére és jóindulatára. A nyolclábú lovat 8 repülő rénszarvassal helyettesítette. Mivel a büntetést kiszabó krampuszok nem illettek bele a koncepcióba, így eltüntette őket.

Ez az új Santa Claus nagy siker lett. Olyan népszerűvé vált, hogy még ma is komoly versenytársa Európában  Sinterklaasnak. Ez érthető is: Nem kell többé tartani a büntetgető krampuszoktól, és nem kell többé véres verejtékkel kiizzadni valami megfelelő versikét az ajándékaid mellé. 

De hová lett Odin erőfeszítése, hogy elérje az emberi tökéletességet? Hát legfeljebb karácsonyi ajándékként ezt kérjük majd Santa Claustól!"

De akkor, ha ez mind igaz, hogy jöttek be a lappok a képbe?

Lássuk, mit tud a Wikipédia Télapó eredetéről: 

"A téli ünnepek ajándékozó lényeinek nagyon régi hagyománya van egész Európában: 'Frau Holle', 'Père Noël', ’Fagy apó’, ’Tél apó’ olyan mesealakok, akik részben szerencsét hozó és ajándékozó, részben ijesztő és démonikus lények. A rémisztően fagyos alakot a germán főisten Odin továbbélésének tekintik, akinek kettősége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos arccal ajándékot oszt, míg büntető segédei ijesztgettek. Odinnak több elnevezése volt, „Hosszú Szakállúként” is emlegették, akinek volt egy lova, a nyolc lábú Sleipnir és hatalmas távolságokat tudott megtenni vele. 

A német néphagyomány szerint a gyerekek Odin lovának, Sleipnirnek tettek ki csizmácskáikban a kémény mellé szalmát és répát, Odin pedig hálából ajándékokat hagyott benne nekik. Az északi fagyos tél démona a skandináv kultúrkörben a téli napforduló központi alakja a Yule-bak (Yule Goat), Julbukk, Julbock-nak nevezett mesefigura hoz ajándékot. Ennek leghíresebb változata, a lappföldi Joulupukki, akinek figurája egyértelműen azonosult a Télapó alakjával.

A magyar falvakban egészen a XX. század utolsó harmadáig élt a "miklósolás", a lánccsörgető alakoskodás szokása, amit végül kiszorított a jóságos keresztény Mikulás."

Olvastam egy svéd Télapóról is, - sajnos nem ismerem a forrást, - ami még inkább megmagyarázza a mai Télapó-imázst: 

  "Jultomten". A "tomte" szó etimológiája a "tomt" ('telek') szóval függ össze, eredetileg valamilyen házi szellemhez hasonló lény lehetett. A finn "joulupukki" pedig azért "kecskebak", mert eredetileg ő is olyan Krampusz-típusú, gyerekeket rémisztgető (de később ajándékokat is osztogató) szarvas rém volt. Ő is, úgymint a svéd Tomten is, csak a 20. században mosódott össze az amerikai-nyugat-európai Télapó-Mikulással.

Az amerikai Mikulásnak pedig skandináv gyökerei vannak: a népszerű Coca-Cola-Télapót egy ålandi származású művész, Haddon Sundblom, alkotta."

 Szegény Odin, így ábrázolták a középkorban!

És mi is az a miklósolás? Én innen tudtam meg:    

http://jaszfenyszaru-plebania.hu/content/szent%E2%80%89%E2%80%8Amikl%C3%B3s-legend%C3%A1t%C3%B3l-mikul%C3%A1s-h%C3%A1zig

"Ünnepéhez kapcsolódik a miklósolás elnevezésű népszokás, amely hazánkban is népszerű volt. Az ünnep előestéjén Miklós betér azokba a házakba, ahol gyermekek vannak: vizsgáztatja, megimádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük alapján megjutalmazza vagy megdorgálja őket. A játék eredetileg a közelgő karácsonyra készített elő, de aztán fokról fokra egyre tréfásabbá vált. Miklós a kíséretében lévő ördögre, krampuszra bízta a fenyítést. A játékban az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő krampusz ijesztgeti, el akarja ragadni a gyermekeket, de Miklós megszégyeníti, sokszor láncra is veri (innen ered a miklósolás másik, főként a Dunántúlon használt Láncos Miklós elnevezése). A XIX. század végére túlsúlyba kerültek a játék zajos, játékos elemei, helyüket mindinkább a gonoszűző jelleg vette át.

Ma több településen szokás, hogy a Mikulás és kísérői meglátogatják a kisgyermekes családokat, ajándékokat visznek nekik, s cserébe csak egy-egy szép verset vagy dalt várnak." 

Egyes források szerint a miklósolás szokása a XIII. századtól élt a magyar hagyományban.  

Én úgy döntöttem, Odinnál maradok, és az idei ünnepen magamba nézek, és megpróbálok tervet kieszelni, hogyan válhatnék tökéletessé. Még néhány mesét is elolvastam Odinról a jeles nap alkalmából.