Talán mégsem én vagyok az egyetlen elhivatott!

A HVG-ben találtam ma egy cikket, mely arról szól, hogy tudósok próbálják kideríteni a népmesék eredetét. Hát ha ez már tudományos kutatási terület, mégsem lehetek annyira "holdkóros"!

http://hvg.hu/panorama/20131114_Elkeszult_a_Piroska_es_a_...

Csak egy kis ízelítő:

"Piroska és a farkas eredetének titkát fejtette meg egy brit antropológus matematikai modell segítségével. A kutatókat régóta lenyűgözi, milyen erősen kapcsolódnak egymáshoz a különböző kultúrák szájról szájra szálló meséi. A történelmi-földrajzi irányzat úgy véli, a hasonló történetek nemzetközi típusokba sorolhatók, és az egyes csoportok visszavezethetők egy közös, ősi, eredeti meséig.

Olyan matematikai modellt - filogenetikai analízist - használt a kutató, amellyel a biológusok tanulmányozzák a fajok eredetét és kialakulását. A modell segítségével most elkészült a Piroska és a farkas "evolúciós fája". A tanulmány a PLOS ONE tudományos lap friss számában jelent meg.

Jamie Tehrani, a Durhami Egyetem antropológusa, a tanulmány szerzője kimutatta, hogy a Piroska és a farkas és egy másik népszerű, sok nép ajkán élő mese, a Farkas és a hét kecskegida című mese közös ősre vezethető vissza. Azt derítette ki, hogy A farkas és a hét kisgida keletkezett először, az Kr.e. 1. században. Arról szól, hogy a ragadozó a kicsik anyjának adja ki magát, majd
felfalja őket. Európában és a Közel-Keleten lett népszerű.

A Piroska és a farkas, amelyben a nagy, gonosz vadállat nagymamának álruhájába öltözve becsapja és megeszi a kislányt, mintegy ezer évvel később keletkezhetett. A mese a 19. században a Grimm-fivérek gyűjteményébe is bekerült, ám gyökerei szájról szájra terjedő, francia, osztrák és észak-olasz népmesékig nyúlnak vissza Tehrani kutatásai szerint. A történet számos változatát - köztük a
Tigrisnagymama címűt - mesélik Afrikában és Ázsia sok országában, köztük Japánban, Kínában és Koreában is."

Beagle: Az utolsó egyszarvú - mítikus allegóriákba öltöztetett tündértanmese

Eljutottam tervszerű olvasási projektem során Beagle következő könyvéhez, jelenleg a mű felét már az éj folyamán elolvastam. És el vagyok bűvölve, elvarázsolt a mese, különös tekintettel a műbe kicsit ironikus felhanggal, de nagy szeretettel beleszőtt kelta és angolszász, skandináv és görög mítikus lények és legendamorzsák rendszeres felbukkanására. 

A meseszövés pontosan olyan allegóriákra épül, mint bármely ősi monda vagy legenda. És az őshagyományra, mely - nem is lassan - a mániámmá kezd válni. Ámde ebben a könyvben az őshagyomány olyan elementáris erővel, olyan egyértelműen nyilvánul meg, hogy kétség sincs afelől, valójában mivel is van dolgom.

Ha nem volna a mesének olyan finom fátyolszerűen szőtt tündérmesei hangulata és eszközei, azt gondolnám, az emberi természetről szóló tanmesét olvasok.Pedig ki nem állhatom a tanmeséket, mert erőszakkal akarnak olyan megoldásokat sugallni az embernek, - persze szigorúan jobbító szándékkal, - melyek tőle esetleg teljesen idegenek.Itt azonban sem erőszaktétel, sem megoldási javaslat sugallása nem történik. Inkább mélypszichológiai esettanulmány, filozófikus töprengés.

Ám ami a szívemet végképpen felderített, hogy a mű felénél rájöttem, hazai vizeken evezek. Csakúgy, mint Neil Gaiman, nyilvánvalóan Beagle is tanulmányozta és merített Robert Graves mitológiai kutatásaiból, ismeri az alapműveket, bőven merít is belőlük. A fehér istennő sok gyönyörű és kevésbé gyönyörű alakjában lépten-nyomon visszaköszön a műből.

Graves a fehér istennőről szóló - méltatlanul elhallgatott - könyvét a költészetnek szentelte. Az igaz költészet véleménye szerint az, ami a holdhoz, a holdról, az ő isteni megszemélyesüléseiről szól. Példának a kora középkori, de ősibb időkben gyökerező kelta bárdi költészetet hozza, melynek mítikus tartalmát fejtegeti, próbálja megfejteni. Beagle-nek sikerül e hagyományt pontról pontra követnie, még a mesébe beleszőtt versek is gravesi ihletettségűek.

Hogy van az, hogy én mindig rátalálok mostanában azokra a könyvekre, bármely műfajban is kutakodom, amely mind ugyanarról szól? Vagy Gravesnek igaza van, és az igazi költészet mindig ugyanarról szól? Vagy egyszerűen csak nem köt le, amely könyvnek nem a "gravesi igazi költészet" az ihletője? Az ember automatikusan - rányúlással - kiválasztja a számára mondanivalóval bíró műveket, és negligálja, amelyek nem férnek bele a feltételezett kategóriába?

Az utolsó egyszarvú történetében azonban az a jó, hogy nem szükséges hozzá ismerni sem mitológiát, sem Gravest, magában véve is egy igazi, vérbeli tündérmese. Minden belemagyarázás nélkül is tökéletesen megállja a helyét, mint szórakoztató irodalmi mű. De annál azért jóval több, mert képes arra, amire Harry Potter, Gandalf vagy Michael Ende Momoja és Végtelen története, vagy Neil Gaiman Csillagpora: elveszünk Fantázia birodalmában, elfeledjük minden keserűségünket, és legszívesebben vissza sem térnénk a szürke földi valóságba. És ez a dolga egy igazán jó történetnek, valamint hogy esetleges visszabotorkálásunk után némiképp másképpen tekintsünk a környező világra, mint annak előtte. 

Hamarosan Luca napja, rendes boszorkányok, figyelem!

Nem fogok sok egyénit most belevinni, az idézet magáért fog beszélni. Csak annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy e cikk, mint ahogy a Luca nap mint ősi ünnep, szorosan kapcsolódik előző bejegyzésemhez, a Halloween ősi gyökereiről szólóhoz.  És aki ezek után sem hinné el, hogy a Halloween nem amerikai származású ünnep, azon már semmi sem segíthet!

Az idézet innen, a kiemelés tőlem származik: http://csillagaszattortenet.csillagaszat.hu/magyar_nepi_csillagnevek/20051201_luca.html

"A keresztény vallásban tisztelt szent, Lucia mellett élt magyar hazánkban egy ártó, rontó nőalak, még az ősi hiedelemvilágból származó boszorkány, az úgynevezett Luca-asszony is. Emiatt korábban ritkán adták e nevet a lánygyermekeknek, mióta azonban ez az archaikus hagyomány háttérbe szorult, gyakoribbak lettek nálunk is a Lucák. A Lucia – magyarul Luca – név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona.

(Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be. De régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)

Varázslások, babonák, Luca széke

Luca napján egykor számos szokás volt divatban. Mindenekelőtt az úgynevezett Luca-búza keltetése. A falusi asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ebből a jövő évi termésre következtettek. Később e szokás átlényegült, kapcsolódott a keresztény liturgiához: a karácsonyi oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy az ünnepi asztalra tették. Egyes vidékeken kék szalaggal kötötték át, sőt égő gyertyát is helyeztek közéje. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, egyben Jézust jelképezte.

Az ősi hiedelem szerint e napon tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk. Ha ezt a parancsot megszegték, súlyosan megbűnhődtek.

Dél-Dunántúlon Luca napjának hajnalán „kotyolni” vagy „palázolni” indultak a kisfiúk, többnyire egy idősebb legény vezetésével. Lopott szalmát vagy fadarabot vittek magukkal, s arra térdepelve mondták el köszöntőjüket, bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánva. A háziasszony vízzel fröcskölte, kukoricával öntötte le őket, s ezt utána libáival, tyúkjaival itatta, etette fel. „Kity-koty-kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, innen származik a kotyolás kifejezés.

A fiatalok ezen az ünnepen, sok helyen alakoskodni is jártak. A Luca-asszonynak öltözött maskara vezette a Lucázást, aminek során a termékenység-varázslathoz szükséges rigmusokat adtak elő. Mondóka kíséretében megpiszkálták a tyúkokat is, hogy jó sok tojást tojjanak. Szokás volt az is, hogy az emberek e naptól kezdve 12 napon át megfigyelték az időjárást. Úgy vélték ugyanis, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az eljövendő év első hónapja, amilyen a második nap, olyan a második hónap és így tovább. Ezt nevezik Luca kalendáriumának.

„Boszorkánykereső”

A legnevezetesebb népi szokás az úgynevezett Luca székének faragása. Ennek egy szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből készült forma volt az alakja, amit állítólag már a kelták varázsló papjai, és a druidák is ismertek. Készítője Luca napjától kezdve, mindennap faragott rajta egy kicsit, s csak Karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. Ezért terjedt el a mondás: „Lassan készül, mint Luca széke!” A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait…"-

Én nem egy virág, hanem repkény vagyok!

Úgy tűnik, mániákus Holdistennő-rajongásom kísért, bármit is olvasok. Vagy már annyira begolyóztam volna, hogy azt látom, amit szeretnék, még ha nincs is ott? 

Tegnap befejeztem Beagle meséjét, a Tamsin története című könyvet. Angol, dorseti néphagyományok sokaságával szembesültem. De a szerző által sem eltitkoltan ezen angol néphagyományok nagy része nem angol, hanem kelta eredetű. És máris helyben vagyunk. Visszaköszön a Mabinogion velszi mondagyűjteményből jól ismert alvilág, Annun lélekraboló rémkutyahada, a Nagy Hajsza. De találkozunk a kelta mesékből ismert pukkával, vagy a Harry Potterben is szerepet kapó házimanókkal. És Bodza anyóval is, akit Andersen meséjéből ismerhetünk. 

Bodza anyó a Tamsin történetében azonban sokkal inkább emlékeztet a már jól ismert Holdistennőm öregasszony alakjára. Utána is néztem, és az információk halmaza megerősített a gyanúmban.  A bodzát az egyetemes néphagyomány a téli évszak beköszöntéhez köti. A halál egyik növényi jelképe. A kelta Holdistennő egyik attribútuma is, hiszen boszorkány. Érdekes módon. Halloweenkor, vagyis Samhainkor is kap szerepet. Mit ad isten!
  
"A Bodza a megalit korban jelképezte a halált és az újjászületést. A kelták vallási horoszkópjában a bodza a kritikus pont élet és halál között a téli napforduló idején. A napfordulók lovai a keltáknál szent eredetűek, a Fekete Ló jelképezi a téli nap rövidülő, korlátozott fényét."

Mert minden mindennel összefügg, főleg ha néphagyományról és mitológiáról van szó. 

Úgyhogy egyre jobban izgatni kezdett, miért érdekel engem ennyire ez a Holdistennő. Megnéztem például, hogy a kelta fahoroszkóp szerint nekem mi a"fám". Ezt találtam: 

 
"Szeptember 30.-október 27.
Kelta jelképe: Pillangó
Uralkodó bolygója: a Hold által lefátyolozott Perszephoné

A Repkény örökzöld növény, a természet és az emberi lélek halhatatlanságát, örökkévalóságát jelképezi. A pillangó a tündérhit jelképe, amit ruhakapocsként viseltek, ezzel az ősi szellem tiszteletét kívánták kinyílvánítani.
A Repkény jegy jellemzői:
Sokban hasonlít a berkenye jegyű emberre, bár gondolkodásmódja gyakran szélsőséges. Élénk képzelőerővel rendelkező, színes egyéniség. Óriási kitartását a karrierjében jól kitudja használni. Tehetsége pedig egyéni dicsőséget és nyilvános elismerést hoz számára. Szinte mindig rivaldafényben él, sikeres.
Az első két hét szülöttei az újhold emberei radikális gondolkodók, mégis hajlanak a határozatlanságra, sikerek és kudarcok váltják egymást az életükben.
A telihold emberei mindig sikeresnek tűnnek, akkor is, ha éppen elfordult tőlük a szerencse. Igen adakozók, de okos befektetők, akik szem előtt tartják anyagi lehetőségeiket. Jól tudnak manipulálni másokat, és hajlamosak arra, hogy könyörtelenül kihasználják helyzetüket." 

Hát a radikális gondolkodásommal nincs is semmi baj. Mindig is sok problémát okozott nekem, és okoztam vele másoknak is. De hogy a Holdistennő uralja a személyiségemet, nem kellett volna, hogy meglepjen. És nem is akármelyik alakja, egyenesen az Alvilághoz kötődő megszemélyesítője. Valamint a tündérek.  Na ez mindent megmagyaráz.

Materialista világnézetű vagyok, de mindig vonzott a misztikum. Ahogy egyre jobban belemélyülök a mitológiai tárgyú olvasmányaimba, egyre inkább szeretnék hinni is ebben a másik világban. Még nem tartok ott, de mostantól tudatosan fogom gyűjteni az információkat az én személyes Holdistennőmről. Elhatároztam, hogy lefordítom Robert Graves magyarul ki nem adott e tárgyhoz kapcsolódó tanulmányát, a A fehér istennő című könyvét. Hiszen "rólam" is szól, nemdebár?

Megtaláltam Hollókövy Edömért!

Az úgy volt.... Mikor is? Úgy negyvenegynehány éve, amikor még írónak készültem. Sopronban nyaraltam a nagyszüleimnél, Katival, a szomszéd lánnyal próbáltunk vadnyugati indiános regényt írni. Körülbelül 2 oldal meg is született az én művemből, de már a címére sem emlékszem.

Viszont Katival faltuk az ifjúsági történelmi regényeket, meséket és indiános könyveket. Minden napra jutott olvasnivalónk. Azután kutattunk a padlásukon, ez jó kaland volt, kincset is találtunk. A kincs egy moly- és egérrágta régi történelmi regény volt, amelynek hiányzott az eleje és a vége is. Soha nem tudtam meg, ki írta, azt sem, mi volt a címe. De főleg azt nem, mi lett a VÉGE! Így kellett leélnem az életemet, és lassan a történet is teljesen homályba veszett - na persze az a része, amit egyáltalán el tudtunk olvasni belőle.

Egy dologra bizton emlékszem viszont, a főhős nevére. Mert olyan gyönyörű magyar neve volt. És különleges. Így hívták: Hollókövy Edömér.

Arra még emlékszem, hogy hetekig ábrándoztam róla, talán ő volt az első olyan szerelmem, aki egy könyvben lakott. És miatta szerettem meg a magyar történelmet is. Tragédia volt, hogy nem tudtam a könyv címét, és soha nem tudtam megtalálni később sem emiatt. Bárkit kérdeztem is, senki nem olvasta, senki nem ismerte.

De most meglett, véletlenül, és az internet segítségével. Így több mint 40 év után!

Donászy Ferenc írta, a címe Buda hőse. És megvan a magyar elektronikus adatbázisban is. Most már el tudom majd olvasni, és végre megtudom, mi volt a vége.  

Megtudtam azt is, hogy Gárdonyi szinte teljesen tőle vette az Egri csillagok történetét. Előre rettegek ezek után. Ugyanis az Egri csillagokat soha nem szerettem. De talán pont azért nem, mert tudat alatt ráismertem az eredetire, amit nem olvashattam végig. Lehet hogy előítélet, de nekem a Hollókövy Edömér név sokkal jobban tetszik, mint a Bornemissza Gergely. Kíváncsi vagyok, hogy fogom látni első irodalmi szerelmemet így vén fejjel! Majd beszámolok!

Léteznek még eredeti és új tündérmesék is

Ma ismét beleszerettem egy írásba, - nálam ez mindig együtt jár az írója iránt feléledő rajongással is, - és ez az író Peter S. Beagle.

Az első általam olvasott regénye a Tamsin története, de ahogy utánanéztem, megjelent több más könyve is magyarul. (Sajnos nem lesz nyugtom, amíg valamennyit el nem olvasom!)

Be kell vallanom, az első 100 oldal határozottan idegesített, de nem tudtam letenni valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, így megküzdöttem a következő 100 oldallal is. Jelenleg a könyv felénél azt kell mondanom, megérte a várakozást, az előző 200 oldalt indokolttá teszi a további eseménysorozat.

Megragadó, ahogy a New Yorkban élő, elvált szülők bakfis lánya, az esetlen, magát csúnyácskának képzelő, visszahúzódó és tüskés jellemű Jenny - édesanyja házasságkötése után Angliába költözvén, - Dorset mese- és hiedelemvilágával ismerkedik. Nem utasítja el a lehetetlennek tűnő történéseket, a "másik világ" alakjaival lassan barátságot köt. A környező világ és a lét mélyebb megértése megváltoztatja a családjához, új hazájához, általában az emberekhez fűződő viszonyát, barátságot köt végül iskolatársaival, mostohatestvéreivel, az új otthona körül nyüzsgő ősi teremtményekkel, és a ház kísértetével, Tamsinnal is.

A könyv nem ereszkedik le a szokásos fantasy-regények - valljuk be - "hihetetlenes" álomvilágához, végig a valóságban járunk. A számunkra természetfelettinek tűnő lények illeszkednek a valóságunkba, részesei annak, részei a mi életünknek. A dorseti néphagyomány meséi és mondái, a tájszólásos nyelvezet különös bájjal töltik el a regényt. (A káprázatos fordítás Kleiheincz Csilla érdeme.)

Az endless.hu weboldalán találtam is a szerzőről és könyveiről egy minden részletre kiterjedő tanulmányt, mely itt olvasható:     http://www.endless.hu/peter-s-beagle-es-muvei

"...minden egyes könyve különálló drágakő.

„Nem írok folytatásokat” — mondja a Giant Bones / A karakoszki varázsló előszavában, mely önmagában cáfolja ezt az állítást. „És akármennyire is szeretem Judy-Lynn del Reyt, aki ezt a fogalmat kitalálta, ‘előregényt’ sem. Soha nem osonok vissza a tett színhelyére, semmiféle hátsó ablakon át. S legfőképpen nem gyártok epikus trilógiákat elfekkel, törpékkel, varázslókkal, Armageddonnal és bátor hősökkel, akik varázskarddal és bűvös ékszerekkel megrakva vívják reménytelen harcukat valamiféle Sötét (de legalábbis Mosdatlan) Úrral. [...] A Fine and Private Place-től fogva* azon igyekszem, hogy regényeim a lehető legjobban különbözzenek egymástól, s eltéréseiknek csak a tehetségem és képzeletem szabjon határt.”

Beagle hű maradt ígéretéhez: minden könyve új világ, amelyeket mégis összeköt a szerző bámulatos nyelvérzéke, jellemábrázolásban megfigyelhető érzékenysége és mély emberiessége. Peter S. Beagle azon fantasy írók közé tartozik, akik nem sokat törődnek a zsánerrel, amelybe sorolták őket. Nem próbál igazodni a bevált formulákhoz, és az olvasó számára úgy tűnhet (különösen, ha már legalább öt-hat könyvet olvasott tőle), hogy ha valaha is szembesítenék azzal, hogy ő „fantasy-író”, szelíd meglepetéssel fogadná és elcsodálkozna, hogy amíg nem figyelt, valamiképpen ebbe a kategóriába került.

Számára mindig a történet és szereplői az elsődlegesek. Mind az események, mind a bennük mozgó alakok vibrálóan elevenek, és a témák, amelyeket megjelenít, örökre szólnak. Beagle könyveiben nem érdekes, hogy egy szereplő szellem, vagy istennő, netán egyszarvú — ismerősebb, mint a barátaink, s — időnként — mint önmagunk."

Remélem, sikerült felkeltenem a szerző és művei iránt azok érdeklődését, akik még nem ismerik. Tegyetek egy próbát, jobb, mint egy véres krimi, vagy egy csöpögős Cassandra Clare-rémdráma. (Bocs, de nem bírtam megállni!)

Ismert tündérmesék romantikus szerelmesregény képében

Ha az ember fáradt, bánatos, kiábrándult vagy éppen teljesen elege van mindenből, ami a való élet, akkor mesét olvas. Tündérmesét, ahogy régebben a sárkányos-királyfis fajtát nevezték. Minden valamirevaló irodalmi irányzat a mai napig ezekből a tündérmesékből merít, még a krimikben és tudományos-fantasztikus művekben is visszaköszönnek egyes motívumok.

A romantikus és a fantázia-történetek zöme egyenesen plagizálja némelyik mesét, a romantikus írók általában a Regency-kor Angliájába vagy a skót felföldre helyezik át, és csöpögős-szentimentális, végletesen erotikus átírást produkálnak. A fantázia-regények egyszerűen csak összevágják a csodás elemeket, veszik az alapokat, és az ismert darabokból kreálnak "újakat".

Én most hétvégén Eloisa James amerikai írónő 2 történelmi romantikus szerelmes regényét olvastam el, melyek a kiadók által Tündérmesék sorozatként aposztrofált regények darabjai. Az írónő egy amerikai egyetemen angol irodalom-történetet oktat, főként Shakespeare-t tanít. Ebből az ember arra következtet, hogy a könyvei színvonalasabbak az átlagnál. De sajnos ez nincs így, már ami a történetek minőségét illeti. A stílusa persze választékosabb, mint a megszokott, de a cselekmény vontatott, történelmi regényként nem elég eseménydús. A szereplők jobbára szenvednek, ha nincs elég bajuk, kreálnak, és főként a szerelemről filozofálnak. És persze jobbára szeretkeznek a boldog egymásra találás után mindig, mindenhol, és mindenféleképpen. 

A Tündérmesék-sorozatban eddig Hamupipőke, Csipkerózsika, Szépség és az ő Szörnyetege, a Csúf kiskacsa és Rapunzel történetét dolgozta át az írónő. A sorozatban megjelent még két mű, melyek nem kötődnek tündérmeséhez, de valamelyik előző történet folytatásai. Ezeket olvastam most, valamint az idén megjelent Rapunzel-változatot, melynek címe Once Upon a Tower. Egyik sem töltött el ugyan a várt katartikus felszabadító gyönyörűséggel, de kikapcsolódásnak jó volt.  

Amelyik a legjobban tetszett a sorozatból, az a Szépség és a szörnyeteg átdolgozása volt. Igen jól szórakoztam a mesén, egyrészt valójában ez a kedvenc tündérmesém, másrészt a szörnyeteg egy velszi várban a napóleoni háborúk után magánklinikát üzemeltető főnemes, aki orvosnak tanult. A fickó vészesen hasonlít a mindenki által mélységes rajongással övezett Dr House-hoz, még sántikál is. És ugyanolyan durva a stílusa. A párhuzam rendkívül jót tett a történetnek, a főhős végig Hugh Laurie gyönyörűségesen kék, elképesztően cinikus tekintetével nézett ki rám a könyvből. Már csak ezért megérte! Eloisa egyértelműen mély érzéseket táplálhat a brit színész és az általa megtestesített jelenkori férfieszmény iránt. 

Több műben találunk Shakespeare és John Donne-idézeteket, ami szintén előnyük a könyveknek a többi hasonló irományhoz képest. 

Nem mondhatnám, hogy Shakespeare műveit olymértékben ismerném, hogy bármelyikből tudnék idézni, vagy ha valaki teszi, felismerem, melyik drámából való, de ifjú korában az irodalomfüggő bizton elolvassa majd minden vígjátékát és színművét, és néhány tragédiát is. Én is megtettem, csak a királydrámák maradtak ki, valamint azok, melyek kötelező olvasmányok voltak. Mint például a Julius Caesar, vagy a Macbeth. De ezeket persze óhatatlanul megismerjük a színpadi vagy filmfeldolgozásokból. A szonettek közül viszont minden valamirevaló olvasó ismer néhányat. Igazi öröm újra olvasni őket. 

John Donne-ról nem sokat tudtam eddig, de annyira tetszett egy idézett verse, hogy megszereztem a költeményeit. Eredeti nyelven, ami a középangol, így legalább annyira nehéz olvasni, mint a Bárdot, de megéri próbálkozni. A letöltött elektronikus könyv a könnyebbség kedvéért tartalmaz egy hangfájlt is, a versek egy válogatása elhangzik Richard Burton tengermély hangján. Sajnos jobbára semmit nem értek belőle, de csak hallgatni is élvezet, mint egy sajátos zenemű, olyan. 

Így ismét eljutottam egyik kedvenc állításom további bizonyítékához, mégha maga az olvasott romantikus szörnyedvény nem is túl értékes, eljuthat az olvasó olyan ismerethez általa, mely megszerzi azt a katarzist, melyet a könyv nem volt képes. Ez volt nekem Richard Burton hangján John Donne néhány szerelmes verse.