Minden út .... Odinhoz vezet!

Lehet, hogy a Nornák műve, de mostanában bármit olvasok, a legváratlanabb témájú regényekben felsejlik Odin alakja. Üldöz engem, kísért! Arra gyanakszom, megneszelte, hogy görög mitológiai tanulmányokat fordítok angolról magyarra, vagy lehet, hogy valaki elpletykálta neki, hogy Apollóról szándékozom regényt írni! Akárhogy is van, nemes a bosszú, hogy állandóan róla kell olvasnom. És ha olyanokat, mint amit Joanne Harris írt, nem neheztelhetek.

24 órán belül olvastam el a Rúnajelek című fantázia-mesét, eleinte - bár tetszett a téma, - nem állt hozzám közel, mert Odin csak ritkán jelent meg, ha szó is volt róla távollétében. Azután egyre több utalás történt a Ragnarökre és az Edda izlandi sagából ismert történetekre és mítikus szereplőkre. Majdnem érintőlegesen, de legalább mindent érintve ismerhettük meg az északi "istenek" - ázok, vánok, törpék, óriások és manók - ősi meséit, miközben izgalmas új kalandokra indultak a bajkeverő, mindig mindent túlélő Ármányossal, azaz Lokival az élen. 

Nincs jobb módszer arra, hogy az ősi hagyományt népszerűsítse az író, vagy tanár, mint új meséket szőni a régiek köré. Legjobb íróink csinálták, és teszik ma is ezt, Neil Gaiman, Tolkien, Beagle, csak hogy a kedvenceimet említsem. 

Ami a regényben nagyon tetszett, az a tökéletesen logikusan megindokolt, többször is megemlített mozgalom, amikor az új, - néven nem nevezett, de abszolút biztonsággal a római katolikus egyházra mutató, - régi hitet elsöprő egyház ráépül a régi  hit szent helyeire, erőszakkal betiltja az ősi pogány hagyományok ápolását, boszorkányt és eretneket kiált, aki nem áll be az új hit zászlaja alá. És hogy eltiltja a meséléstől, majd az álomtól is az új követőket. 

Ami szintén megfogott, hogy ebben a műben is ráismerhettem a jungi archetípusokra, itt még kézenfekvőbb volt az utalás, mint Lisa Goldstein előző napon olvasott meséjében. 

És amitől igazán a szívemhez nőtt a könyv, az Odin jellemábrázolása volt. A bölcs isteni lény közmondásosan nagy diplomata, nem átall elhallgatásokkal, sőt hazugságokkal élni, ha a célját el akarja érni, és önző módon használja ki még saját családtagjait is ennek érdekében. Ezért a róla alkotott mítoszi és irodalmi kép szerint önző és csalárd. Nincs szíve. Én ezt soha nem éreztem igaznak. Ebben a könyvben is bebizonyosodik, hogy képes önfeláldozó cselekedetekre, és igenis tud szeretni.

Téves eszme, hogy a szeretet önzetlen. Mindenki, aki szeret, valamilyen okból vagy célért szeret. Leginkább azért, hogy ezt viszonozzák. Még a szentek is érdekből szeretik az istenüket, hiszen üdvözülni akarnak. Ezért a célért képesek mindent és mindenkit feláldozni, még saját magukat is. Ebben a mesében Odin saját magát is feláldozza, persze mindenki mást is, így tulajdonképpen szentté lesz. Mely tényt jelzi, hogy azok az istentársai, akik ellenségei voltak, és a történet során üldözték, és az életére törtek, végül leróják tiszteletüket a halott isten előtt, amikor viking módra égő hajón bocsátják utolsó útjára. De nem akárhová, az Álom folyóján hajózik tova. És álmainkban akár újra találkozhatunk is majd vele, legalábbis ő ezt állítja.

Én úgy döntöttem, ma éjjel Odinról fogok álmodni.       

Lisa Goldstein: The Uncertain Places: Megigéztek a bizonytalan helyek!

Ma éjjel fejeztem be Lisa Goldstein könyvét, mely még nem jelent meg magyarul. Nem tudtam hová tenni a művet, nem tudtam pontosan, hogy is érzek iránta. Így aludtam rá egyet. Nyugtalan álmom volt, szerintem ez nemcsak a 100%-os páratartalommal szerelmesen egybefonódó 30 fokos hőségnek köszönhető, álmomban foglalkoztatott a történet, tovább játszódott bennem. Ez megerősített abban az érzésemben, hogy voltaképpen a fantázia-regény valóban bizonytalan helyeken játszódik, és teszi ezt egyszerre több valóságsíkban. Vagy nemcsak valóságsíkban? 

Ahogy felébredtem, álom és ébrenlét határán is az allegórikus, szimbólumokkal és apróbb-nagyobb utalásokkal fűszerezett történeten járt az eszem, és azóta sem tudok szabadulni tőle. Így több sejtésemet igazolandó, ismét kutatásra adtam a fejem. 

Gabriel García Márquez valamely önéletrajzi írásában olvastam, hogy hajnaltól késő délelőttig tud alkotni. Sokáig nem értettem, hogy kelhet fel valaki kora hajnalban, akinek az egész nap rendelkezésére áll az alkotásra, én mindig mindent inkább éjjel szerettem csinálni. Már tudom, miért volt igaza. Éjszaka támad az ihlet, hajnalban követi a megvilágosodás. A friss tudat formába önti az álmot. 

Lisa Goldstein világa mágikus realitásában bizonyos szempontból találkozik Márquezével, így az sem lehetett véletlen, hogy reggel Márquez jutott eszembe. És ezek a könyvbéli bizonytalan helyek valójában nemcsak keresztutak, hidak, helyeket elválasztó kerítések és határsávok, hanem világokat és valóságsíkokat is elkülönítenek. De ezek a helyek nem feltétlenül helyek. Hiszen az egész történet szimbolikus, különféle döntések meghozatala elé állítja a szereplőket, a döntések előtt vita alakul ki közöttük, melyik a helyes "út". 

A különböző életkorú, nemű és természetű, eltérő jellemű szereplők elhatározásai, illetve álláspontjaik inkább belső vívódásra emlékeztettek, olyasfélére, amely ugyanazon személyben lakozó különböző tudatszintek ütközése, amíg az egyén magában egyezségre jut. Vagyis a történet egyik síkja az elbeszélő férfi főhős belső vívódása, saját vitája tudatalattijával. Bár nem ilyen egyszerű a dolog, arra a következtetésre jutottam, hogy a regény jungi alapokon közelíti meg ezt a belső küzdelmet. Voltaképpen a szereplők karaktere sem mívesen kidolgozott, és bár egy mindenre képes szerelmes férfi életének 20 évét meséli el, nem érezzük, hogy romantikus, lobogó szerelme rányomná bélyegét a döntésekre. Néhol majdhogynem személytelenül foglalja össze a szerelmével, később hitvesével kapcsolatos tragikus eseményeket, mintha kívülről látná. Ez persze nem meglepő, az elbeszélő olyan pszichiáter - mily meglepő fordulat, - aki közel 40 éves korára mindent elér, boldog házasságban él előre elrendelt sorsától sikeresen megváltott feleségével, van egy szintén általa megmentett fiuk, tehetősek, mindenük megvan. Jung szerint ez az az életkor, amikor az ember meghasonlik, már nincs miért küzdenie, és számvetést kell tartania: hol is a helye a világban, és most hogyan tovább. A főszereplő-elbeszélő ezt is teszi, visszaemlékezik arra, honnan indult, milyen döntéseket hozott azért, hogy a jelenlegi helyzetébe jusson, mit nyert és mit veszített az útja során.

A történet 1971-ben kezdődik, amikor Will Taylor egyetemi hallgatót barátja, Ben Avery bemutatja barátnője, Maddie családjának, a Feierabendeknek, akik a Napa-völgyben laknak egy különös mesebeli, végletesen eklektikus hatalmas kúriában a saját szőlőültetvényük közepén, erdőborította dombok tetején. A két hippiérzelmű diákot elbűvöli a környezet, megigézi a régi, labirintus-szerű ház, majd maga a család is. Egész életükben nem tudnak szabadulni többé a varázslat alól. De ez hétköznapi bűbáj, mindketten a "mássággal", számukra nem megszokottal szembesülnek. Egyik fiú családjáról sem esik sok szó, annyit tudunk meg, hogy gyerekkoruk nem volt felhőtlen. Mindkettő vágyik egy befogadó, törődő, anyagi biztonságban élő családra. De a Feierabendek titkokat őriznek, nem könnyen fogadnak be idegeneket. meg kell értük küzdeni.

Will megismerkedik a másik két lánnyal, és az anyjukkal. Rose még kamasz, és láthatólag senkit nem nagyon foglalkoztat, hogy törődjön vele. Silvie, a mama kicsit olyan, mintha nem is ebben a világban élne, határozatlan, tehetetlen, döntésképtelen. ma erre azt mondjuk: elvarázsolt. Livvy, a legidősebb nővér viszont gyakorlatias, ő főz, ő dönt a családot érintő kérdésekben. Az apjuk elhagyta a családot, ennek okáról egyikük sem akar beszélni. A családnak szembeszökően jól megy a sora, pedig egyikük sem dolgozik. Titokzatos segítőik vannak, akik kilétéről senki nem beszél. Will Livvynek kezd udvarolni, és rendszeres látogatásai során különös teremtményekkel találkozik. Éjjel valaki takarít, akinek ételt hagynak kint este. A "szomszéd" szőrös, kis termetű, zöld ruhás, zöld hajú férfi, aki a ház körüli férfimunkát szívességből elvégzi. Az erdőben a fák között hollók emberi nyelven beszélgetnek egy titokzatos egyezségről. És hirtelen Tündérországban találjuk magunkat, egyenesen a Grimm-testvérek meséiben. A szó szoros értelmében! 

Will változatlan stílusban folytatja az események krónikáját, beszámol  minden csodás eseményről, minden szereplőről. Olvastunkban rájövünk, hogy a germán mítikus lények egybemosódnak a tündérmesei szereplőkkel. Persze ez sem véletlen. A mítosz szájról szájra terjed térben és időben évezredek óta, a néphagyomány balladai és dalformában, meseként őrzi egy-egy darabját. A kémhollók, akik emberi nyelven beszélnek, Odin kísérői, de az egyetemes mitológiában a Holdistennő kísérői is. A Holdistennő a halál és alvilág ura, a mítoszban Hél, a mesében Holle anyó, egyéb néphagyományban Tündérkirálynő, például a magyarban is. Találkozunk is mindkét alakjával, ha képesek vagyunk felismerni. De az ő egyik megjelenési formája a pók is, sok teremtésmítoszban a teremtő isten állatalakja, másokban pedig a természet rendjének fenntartója, aki a világegyetemet egyensúlyban - Rendben - tartja. 

A pók a történetet az elejétől a végéig behálózza fonadékával, bár személyesen nem, csak utalások, jelképek formájában jelenik meg. Szerepel egy vésett feliraton a kúria kandallója fölött egy mondóka: Spinne am abend... Van egy német népi rigmus, mely szerint aki reggel pókot lát, az bajt jelent, ha délben látja, szerencsés lesz, ha este találkozik vele, szerencsés lesz, és ajándékokat kap. Willnek meg kell fejtenie a versike értelmét, de ezt csak a Grimmek meséi és a néphagyomány alapján tudja megtenni. 

Hogy miért is fontos ez? Will rájön, hogy van egy eltűnt mese, amely arról szól, hogy évszázadok óta lehetséges a tündérnéppel egyes családoknak alkut kötni. Ennek fejében a család anélkül, hogy ezért tennie kellene bármit is, gazdag lesz, még a legszörnyűbb történelmi időkben is. De az alku rájuk eső terhe, hogy minden nemzedékből egy leánygyermek 7 évre elalszik, és ezen idő alatt Tündérországban rabszolga, a Tündérkirálynő oldalán kell harcolnia minden éjjel. Ha a csatában elesik, a való világban is meghal. Mondhatnánk, valkűrként működik. És a harc a Rend és a Káosz örök harca, a Ragnarök, melyben soha egyik fél sem győzhet, egymás nélkül éppúgy nem léteznek, mint a jó és rossz, szép és csúf. És Livvy a nemzedékéből a kiválasztott. Will elhatározza, feloldja az átok alól, akkor is, ha azzal a család nem ért egyet. Hiszen ha megszegik az alkut, minden szerencséjük odavész. Bár a küldetése sikerrel jár, beláthatatlan következményei vannak forrófejű döntésének.   

Will az újra és újra felmerülő nehézségekkel csak úgy tud megküzdeni, hogy nyomoz a család története iránt, valamint mitológiai kutatást végez, és elolvassa az összes Grimm-mesét. Keresztesháborúját a Tündérnép és királynője ellen valóságos emberi, és csodás segítőkkel vívja. (Azaz megjelennek a jungi archetípusok is.) Minduntalan keresztutakhoz, határokhoz, összeérő világok pereméhez érkezik, ilyenkor mindig határoznia kell, melyik út a célhoz elvezető, vagyis melyik megoldás a legkevésbé káros. 

Will végül megtöri a varázst, ezáltal bezárja a valóság számos kapuját a tündérvilág előtt. A család elveszti szerencséjét, de visszakapja a jövőjét és szabadságát. És a lehetőséget a való életre, azaz a szabad akarat érvényesítésére.

Ám ennek ára az, hogy a világból szépen lassan kihal mindaz, amit a tündérnép a zenéjével, a költészettel, a váratlannal, a mesével megihlet. A világ elszíntelenedik. (Ahogy Zsákos Frodó számára, amikor elpusztítja  a Gyűrűt.) Ahogy végül hőseink élete is. 

Mert minden döntésünknek idővel megértjük a kevésbbé kellemes következményét is, ha később újra visszatekintünk. 

Persze akkor már késő azt mondani: Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt!

       

Mire képes egy jól megírt újságcikk?

A minap írtam egy rövid megjegyzést arról, hogy milyen kellemes csalódás ért, amikor blogtársam és barátnőm, Munkácsi Gabriella az általa szerkesztett Martonvásári Hírhatár online újságba írt cikkét több százan olvasták el, és rengetegen válaszoltak, megkeresték barátnőmet,  hogy segítségüket ajánlják fel rosszabb sorsú társaik számára. És nemcsak eszmei segítségüket, azaz együttérzésük kifejezését, vagy támogatásukat, hanem sokan ételt és egyéb megfogható dolgokat is.

Az ügynek folytatása is van, a barátnőm és egy fogyatékkal élők számára gyűjtő alapítvány elhatározta, hogy a körzetben élő településeket, azok hivatali és társadalmi szerveit, szociális és oktatási intézményeit, egyházi szerveződéseit összefogja a szűkölködők, hátrányos helyzetűek közös megsegítésének érdekében. Ezért egy internetes karitatív oldalt hoznak létre, amely már jövő januárban felkerülhet a világhálóra, és valóra válthatja a hozzá fűzött reményeket.

Az oldalon lehetőség lesz feliratkozni két adatbázisra is, az egyik azok felajánlásait rendeltetett gyűjteni, akik étellel, könyvekkel (beleértve használt tankönyveket, iskolaszereket is), gyógyászati segédeszközökkel, esetleg gyógyszerhatású kiegészítőkkel, gyógyhatású készítményekkel, bútordarabokkal, ruhával-cipővel kívánnak segíteni. A másik azoké lesz, akik mindezekre igényt nyújtanak be.

Ez a megoldás népszerű a brit szigetek államaiban, és az Egyesült Államokban és Kanadában is készülnek bevezetni. A lényege, ne dobjunk ki olyan dolgokat, amelyeket más még tudna használni. Ha csak foglalja a helyet, és úgyis meg akarunk szabadulni tőle, ajánljuk fel másoknak, akik esetleg tudják majd használni, de nem képesek megvenni sem újonnan, sem használtan a kereskedelmi forgalomban. És náluk kiválóan működik, több ilyen jellegű internetes oldalt is találtam. Jellemző, hogy én erről egy romantikus lányregényből szereztem tudomást, és először azt hittem, ez csak vicc. Pedig műkszik, nagyon is jól. Remélem, Magyarországon is lesz létalapja.

A másik aspektusa a dolognak, felkészülni azok megsegítésére valamilyen módon, akik családon belüli erőszak áldozatai. A világ minden államában, még a jóléti államokban is egyre nagyobb gond ez. És nincs megoldás, egyelőre megakadályozni nem nagyon lehet jogi vagy adminisztratív eszközökkel. A hatósági álláspont: majd megmozdulunk, amikor már folyt vér. És ez az áldozatok szempontjából nem igazán nagy segítség. Egyre-másra jönnek létre szerte a világon társadalmi mozgalmak, amelyek otthonokat alapítanak, ahová a veszélyeztetett helyzetben lévők megbújhatnak. De távlatokban ez sem megoldás, ráadásul a bántalmazottak nagy része annyira fél, hogy igénybe sem meri venni ezt a lehetőséget. Nagyobb társadalmi odafigyeléssel, és a kis közösségek tagjainak segítségével talán lesz mód megakadályozni néhány erőszakos cselekményt a mozgalom hatókörzetében.

Éppen dolgozom egy cikken, mely egy új ötletről, annak bevezetéséről szól. Itt Uruguayban, ahol élek, kitaláltak egy megoldást. A kísérlete már folyik pár hónapja. Ahogy elkészülök az írással, máris közzéteszem, hátha ötletet ad magyar szervezeteknek, illetve hivatalos szerveknek is. Addig is izgatottan várom, mi sül ki az újságcikk keltette reakciók végeredményeként!!!

Luca napja

Nemrég már írtam a Luca-napi magyar népszokásokról, babonákról, a hagyomány eredetéről. Ma találtam a CanadaHun fórumán egy írást, amely egy csodálatos történetet mond el a jeles alkalom kapcsán. 

Szeretném ezt mindenkivel megosztani, aki érdeklődik a téma, a magyar néphagyomány, és az igazán színvonalas irodalom iránt. Itt olvasható:

http://canadahun.com/blogbejegyzes/nagyi-mes%C3%A9l.14414/

A Mikulás története

A bennünk élő örök gyerek mindig izgatottan várja a december 6-át, Mikulást, amikor a Mikulás vagy Télapó ajándékot csempész reggelre a kitett csizmába, vagy harisnyába, ahol éppen az a szokás. Jobb helyeken még ellenszolgáltatást is hagynak a csizma vagy zokni mellett, édességet a hófehérszakállúnak, és zöldséget a rénszarvasnak, ahogy hallottam. A Télapót lapp származásúnak hiszik, a Mikulás pedig a keresztények Szent Miklósa. A rénszarvas a skandináv eredet miatt vált az ajánékokat osztogató jóindulatú cukrosbácsi közlekedési eszközévé. Sok teória született az évek során, hogy megmagyarázza az ajándékozás és az öregember meglepetéseinek a világon mindenhol elterjedt történetét. Nekem az a magyarázat tetszett a legjobban, melyet Anja Heij adott, a cikket angolból fordítottam. Íme: 

"A történet Európa északi területein kezdődött, ahol Odin, a germán törzseknél Wotan vagy Wodan volt a neve, főisten uralkodott. (Még ma is közöttünk él a szerda (Wednesday, Dienstag) nevében, mely Odin, Wodan Napja.) Odin a bölcsesség, a mágia, az okkult tudományok, a rúnák, a költészet és a háború istene. Nevének jelentése: Az Ihletett. Akár egy sámán, táltos, képes volt más világokba utazni, hogy új ismereteket szerezzen, míg két fekete hollója, Huginn (Gondolat) és Muninn (Emlékezet) folyamatosan informálta a világ történéseiről. Odin fehérszakállú, idős ember formájában jelent meg, aki öltözékként köpenyt, köntöst hordott. Az égen és a tengereken lovagolt végig gyors, nyolclábú hófehér lova, Sleipnir hátán (a nyolc az átváltozás száma), kezében mindig soha célt nem tévesztő lándzsáját, Gungnírt hordozta (tiszta és összpontosított figyelem).

Félszemű, mivel egyik szemét áldozatul ajánlotta a tudásért cserében Mimir törpe fejének forrásánál (az északi népeknél az Ősforrás metafórája). Ezzel az ajándékkal alakváltóvá lett, jó szemével képes volt átlátni a valóságot, a való világot, míg elmozdított fekete szeme a belső világra nézett. Nagyon szeretett és népszerű volt barátai és követői között, akik boldognak és energikusnak érezték magukat a közelében (a felvilágosult lét), míg ellenségeit pillantásával - a belső látásával - képes volt megölni vagy kővé változtatni.

Odin férfiakat és nőket képzett át harcossá, hogy megvívhassák az utolsó mindent eldöntő csatát az alvilág pusztító erői ellen az északi Ítélet Napján (Ragnarök). Harcosai gyakran testüket feketére festve éjszaka is küzdöttek.

Odin/Wodan története a jó és a rossz küzdelme, mely addig tart, amíg rá nem ébredünk, hogy fekete és fehér csak ugyanannak az éremnek a két oldala. Odin a mítikus megszemélyesítése a jóságnak bölcsességével, fehér szakállával és fehér lovával (New Age kifejezéssel élve az isteni fehér fény), és elég bölcs ahhoz, hogy ne tévessze össze a feketét a sötétséggel, a gonosz és kimondhatatlan (tabu) értelmében, hiszen segítői fekete hollók, fekete harcosok. A gonosz, aki ellen harcol, a hamis hiedelmek, a hazugság és az önzés alvilági sárkánya (New Age kifejezéssel ez az "ego").

Szóval adott egy bölcs és jó férfi, aki fehér lovon vágtat az égen, csodákat tesz, fehér szakálla van, köpenye és lándzsája, fekete tanácsadói/segítői, és ráadásul még a költészet istene is. 

Most látogassunk el a rómaiakhoz, ahol december 17. és 24. között a pogány Szaturnáliát ünnepelték nagy vigasságokkal, lakomákkal, játékkal és tánccal, érzelgősséggel, és főleg ajándékok cseréjével. Ezt az ünnepséget a visszatérő téli nap tiszteletére rendezték a téli legrövidebb nappal jegyében, hogy ellentételezzék a sötét évszak depresszióját.

És itt találtuk meg a decemberi ajándékozás szokását. 

Telt-múlt az idő. Kialakult a kereszténység. Törökországban, Myrában a IV. században egy keresztény püspök, Miklós nagy tiszteletnek örvendett jósága, adakozása és amiatt, hogy csodákkal halmozta el a szegényeket és boldogtalanokat. Titokban aranyat csempészett 3 lánynak, hogy hozományuk legyen, férjhez tudjanak menni, és ne kelljen prostituálttá válniuk. Feltámasztott 3 kisgyereket, akiket a hentes feldarabolt. (A 3 a kinyilatkoztatások száma.) Ezek után nem csoda, hogy a nyomorgó, sötét középkor emberei között hallatlan népszerűségre tett szert Szent Miklós Európa minden országában. Az ünnep Miklós születésének napja, bár nem ismert a pontos dátum, sőt még arra sincs történelmi bizonyíték, hogy egyáltalán létezett.

Így van egy jóindulatú, csodákat produkáló püspökünk fehér ruhában, vörös köpennyel.

A reformáció után Európa elfelejtette Szent Miklóst, csak a hollandok nem. Ott viszont Sinterklaas lett a neve, egy kedves és bölcs, fehérszakállú idős ember, aki fehér ruhában, vörös köpenyben és pásztorbottal, aki fekete krampuszai kíséretében fehér lovon vágtat az égen, és a háztetőkön lépdel. Sinterklaas meglátogat téged a születésnapján, december 5-én vagy 6-án, és megajándékoz. Krampuszai csodálatos módon az év során informálódtak az elmúlt évi viselkedésedről, ha jó voltál, ajándékkal jutalmaz, ha rossz, a krampuszok megbüntetnek, megvernek a virgácsukkal, vagy még rosszabb, beletesznek egy nagy zsákba, és elvisznek magukkal Spanyolországba. Merthogy ott lakik Sinterklaas. Keresztény hatásnak látszik ez az utóbbi, ha erkölcstelenül viselkedsz, a szigorú atya megbüntet. Ha viszont jól viselkedtél, édességet és ajándékot kapsz egy humoros versike kíséretében, amely megvilágítja belső gyengeségeidet.

Itt válik világossá Odin, a jóságos varázsló isten és Sinterklaas jóindulatú ajándékai szimbólumainak összeolvadása. Mindketten fehér lovon vágtatnak az égen, fehér a szakálluk, köpenyt viselnek, lándzsát/pásztorbotot hordoznak. Mindkettőjüknek fekete segítőik vannak. A tudáson keresztül próbálják megkülönböztetni a jót a rossztól. És emlékszel a költészet utalására? És a római szokással ötvöződve tartjuk decemberben, vigassággal és ajándékosztással ünnepelve.

A XVII. században a hollandok betelepültek az észak-amerikai kontinensre, és magukkal vitték Sinterklaas hagyományát. Az angolul beszélő új világ átnevezte őt Santa Clausra.

Az 1930-as években a Coca-Cola Társaság egyik tervezőjét azzal bízták meg, rajzoljon az italhoz egy megragadó, figyelemfelkeltő reklámot, mert az ital nem fogyott jól a téli időszakban. A társaság piros és fehér színeit kellett használnia, és abból készíteni egy kellemes alakot. Emlékezett a holland Santa Clausra fehér ruhájában, vörös köpenyében, hosszú fehér szakállával, a kedvességére és jóindulatára. A nyolclábú lovat 8 repülő rénszarvassal helyettesítette. Mivel a büntetést kiszabó krampuszok nem illettek bele a koncepcióba, így eltüntette őket.

Ez az új Santa Claus nagy siker lett. Olyan népszerűvé vált, hogy még ma is komoly versenytársa Európában  Sinterklaasnak. Ez érthető is: Nem kell többé tartani a büntetgető krampuszoktól, és nem kell többé véres verejtékkel kiizzadni valami megfelelő versikét az ajándékaid mellé. 

De hová lett Odin erőfeszítése, hogy elérje az emberi tökéletességet? Hát legfeljebb karácsonyi ajándékként ezt kérjük majd Santa Claustól!"

De akkor, ha ez mind igaz, hogy jöttek be a lappok a képbe?

Lássuk, mit tud a Wikipédia Télapó eredetéről: 

"A téli ünnepek ajándékozó lényeinek nagyon régi hagyománya van egész Európában: 'Frau Holle', 'Père Noël', ’Fagy apó’, ’Tél apó’ olyan mesealakok, akik részben szerencsét hozó és ajándékozó, részben ijesztő és démonikus lények. A rémisztően fagyos alakot a germán főisten Odin továbbélésének tekintik, akinek kettősége, a jó és a rossz mutatkozik meg a december 6-i szokásban: jóságos arccal ajándékot oszt, míg büntető segédei ijesztgettek. Odinnak több elnevezése volt, „Hosszú Szakállúként” is emlegették, akinek volt egy lova, a nyolc lábú Sleipnir és hatalmas távolságokat tudott megtenni vele. 

A német néphagyomány szerint a gyerekek Odin lovának, Sleipnirnek tettek ki csizmácskáikban a kémény mellé szalmát és répát, Odin pedig hálából ajándékokat hagyott benne nekik. Az északi fagyos tél démona a skandináv kultúrkörben a téli napforduló központi alakja a Yule-bak (Yule Goat), Julbukk, Julbock-nak nevezett mesefigura hoz ajándékot. Ennek leghíresebb változata, a lappföldi Joulupukki, akinek figurája egyértelműen azonosult a Télapó alakjával.

A magyar falvakban egészen a XX. század utolsó harmadáig élt a "miklósolás", a lánccsörgető alakoskodás szokása, amit végül kiszorított a jóságos keresztény Mikulás."

Olvastam egy svéd Télapóról is, - sajnos nem ismerem a forrást, - ami még inkább megmagyarázza a mai Télapó-imázst: 

  "Jultomten". A "tomte" szó etimológiája a "tomt" ('telek') szóval függ össze, eredetileg valamilyen házi szellemhez hasonló lény lehetett. A finn "joulupukki" pedig azért "kecskebak", mert eredetileg ő is olyan Krampusz-típusú, gyerekeket rémisztgető (de később ajándékokat is osztogató) szarvas rém volt. Ő is, úgymint a svéd Tomten is, csak a 20. században mosódott össze az amerikai-nyugat-európai Télapó-Mikulással.

Az amerikai Mikulásnak pedig skandináv gyökerei vannak: a népszerű Coca-Cola-Télapót egy ålandi származású művész, Haddon Sundblom, alkotta."

 Szegény Odin, így ábrázolták a középkorban!

És mi is az a miklósolás? Én innen tudtam meg:    

http://jaszfenyszaru-plebania.hu/content/szent%E2%80%89%E2%80%8Amikl%C3%B3s-legend%C3%A1t%C3%B3l-mikul%C3%A1s-h%C3%A1zig

"Ünnepéhez kapcsolódik a miklósolás elnevezésű népszokás, amely hazánkban is népszerű volt. Az ünnep előestéjén Miklós betér azokba a házakba, ahol gyermekek vannak: vizsgáztatja, megimádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük alapján megjutalmazza vagy megdorgálja őket. A játék eredetileg a közelgő karácsonyra készített elő, de aztán fokról fokra egyre tréfásabbá vált. Miklós a kíséretében lévő ördögre, krampuszra bízta a fenyítést. A játékban az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő krampusz ijesztgeti, el akarja ragadni a gyermekeket, de Miklós megszégyeníti, sokszor láncra is veri (innen ered a miklósolás másik, főként a Dunántúlon használt Láncos Miklós elnevezése). A XIX. század végére túlsúlyba kerültek a játék zajos, játékos elemei, helyüket mindinkább a gonoszűző jelleg vette át.

Ma több településen szokás, hogy a Mikulás és kísérői meglátogatják a kisgyermekes családokat, ajándékokat visznek nekik, s cserébe csak egy-egy szép verset vagy dalt várnak." 

Egyes források szerint a miklósolás szokása a XIII. századtól élt a magyar hagyományban.  

Én úgy döntöttem, Odinnál maradok, és az idei ünnepen magamba nézek, és megpróbálok tervet kieszelni, hogyan válhatnék tökéletessé. Még néhány mesét is elolvastam Odinról a jeles nap alkalmából.

Mulatságos disztópia? Karen Marie Moning, a világégés és a tündérek

Morbid dolog ez a fantasy-irodalom! Grettytől tudom, mi a disztópia, és utánajártam, mi a steampunk. Úgy tűnik, a fantasztikus irodalom ma már nemcsak tudományos-fantasztikus és fantázia-regényekre osztható, megjelentek a műfajon belül a két fő ágat felosztó címkék is. 

A disztópia a meghatározás szerint inkább a sci-fi ágazaton belüli kategória, mely szerint a világ vége elkövetkezik, és a történet eközben, illetve ezután játszódik. 

Mégis, a Tündérkrónikákat - Karen Marie Moning népszerű, eddig 6 kötetes sorozatát - a fantázia-disztópiák között tarthatjuk számon. Most rágtam át magam ezen a sorozaton új barátnőm, Pruntyi ösztökélésére, és első benyomásaim ellenére végül megbarátkoztam a műfajjal és a történettel is. Bár maradtak fenntartásaim. 

Az egyik - és legfontosabb - számomra a helyszín. Írország, és főleg Dublin, persze eltekintve kisebb rossz emlékezetű kalandoktól Tündérhonban. Valakinek, aki oly mélységes szerelemben leledzik Írországgal, mint én, aki képes volt elzarándokolni Tara hegyéhez, hogy megsimogathassa az Erint jelképező állókövet - (úgyismint Írország szíve és pénisze!), ahol az ősi mítikus királyválasztásokat tartották, - nem kedves egy olyan történet, amely arról szól, hogyan döntjük romba, pusztítjuk el Dublint, csodás épületeivel, smaragd, virágos parkjaival, élni és dalolni tudó lakóival. Kedves Karen, nem lehetett volna inkább Londont? Vagy valamelyik rondább ír várost? (Bár nem sok van, ami ronda.)

A másik a főszereplő, akinek végül megbocsátottam, mert beleszeretett Dublinba, még úgy is, hogy látta elpusztulni. De bár érezhetően az írónő úgy döntött, a regény során a főhős "felnő", levetkőzi - ruháin kívül, persze, - hülye pi..-s allűrjeit, és világmegváltóvá avanzsál, de még az utolsó pillanatban is zavaróan butuskának tűnik, nem látja meg a fától az erdőt. Most mondjam azt, hogy már a könyv felénél tudtam, ki a rejtőzködő "gonosz", annyi jel volt rá, és senki nem jött erre rá a szuperhősök közül? Ilyenkor mindig úgy érzem, hülyének néznek, nem először. 

A harmadik fenntartásom az a gondolat, hogy gonosz az, aki jónak hiszi magát, pedig rossz, és meg van arról győződve, hogy ő jót akar. Szerintem ez hülyeség, égbekiáltó marhaság. Miért kell mindenre találni egy skatulyát, és belehelyezni embereket, szándékokat, gondolatokat? Miért kell nekem eldönteni azt, ki jó, ki rossz? Lehet, hogy szerintem az úgymond gonosz Unseelie király a jó, mert jót akar. És aki a jó oldalon harcol önző célért, az mitől jó? Ő még jót sem akar, meg akar szabadulni egy nyűgtől - az őrült fiától, aki nem képes meghalni, - és ezért keres egy varázslatos tárgyat, hogy el tudja pusztítani a saját gyerekét, úgymond, hogy megkímélje az örök szenvedéstől. Esze ágában sincs megmenteni a világot! Ki mondja meg, mi a jó, mi a rossz? Az írónő? Szerintem ez egy történet olvasásakor  egyedül az olvasó dolga. Szerintem ebben a történetben nincs jó, és nincs rossz szereplő. Mindenki önző célokért harcol, etikátlan eszközökkel küzd. És meg kell mondjam, nekem az Unseely király a legszimpatikusabb mind közül. És a befejező kötet kamasz főhősnőjétől pedig kiver a víz, és feláll a szőr a hátamon!

Mindent összevetve a sorozat könyvei pörgő cselekményt, titokzatos szereplőket, varázslatos tárgyakat adnak az olvasónak. És van néhány igazán figyelemre méltó férfias férfi is, akikbe beleszerethet a nedves bugyogójú olvasónő, eltekintve attól, az a férfi ember vagy sem, jó vagy rossz. Sajnos női főszereplő nem nagyon van ilyen vérforraló. Nem is beszélve az értelmi képességeikről. Talán Ryodant kivéve. 

Bár nem találunk a történetben mitológiai szereplőket, sőt, ismereteket sem, és nincs szó semmiféle történelmi háttérről, ez tisztán és egyszerűen az írónő által - néhány általa is olvasott egyéb irodalmi művel is megihletett - megalkotott fantázia-világ. És a képzeletével nincs is semmi baj. Az írás stílusával én nem tudtam igazán azonosulni, lehet, a romantikus, időnként pátoszba hajló, a régi mítosz elbeszélésmódját követő Tolkien írói eszközei sokkal közelebb állnak hozzám. De alapvetően élveztem a könyveket, nem volt bennem olyan meghasonlás, mint Cassandra Clare remekei esetében. (És már megint nem tudtam megállni!!!)

Karen Chance Cassandra Palmer-regényei

Már megint elolvastam egy fantasy-sorozatot, illetve annak eddig megjelent 6 darabját. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. 

A könyvekről a "Gretty szerint a világ" könyvesblogról szereztem tudomást, és mivel Grettyt mindig szívesen olvasom, - árad belőle a vitalitás, az értelem, és nem utolsó sorban a humor, - ezért vettem rá magam, illetve vetettem rá magam a könyvekre. Gretty rajong ezért a sorozatért, és imádja az egyik főszereplőt, Merlint, a démoni hadmágust,  sajnos a másik hős, Mircea, a vámpírherceg rovására. Megpróbáltam a műveket az ő rózsaszínű szemüvegén keresztül nézni, de nem sikerült, szánom-bánom. Az én "lelkem" Mirceáé lett, annak ellenére, hogy a mítikus Merlint értelemszerűen - mitológiai és keltamán természetemből adódóan is, - mindig a szívem csücskében tartottam. De ez a Merlin nem az én hősi Arthuriánus bölcs és titokzatos druidám. Ez a Merlin heves, előítéletes, cseppet sem bölcs terjedelmes életkora és tapasztalatai ellenére, ezen felül még legtöbbször igazságtalan is. És már megint ott a baj, hogy a teméntelenül - és szerintem szükségtelenül - sok bonyodalom ellenére még ő is állandóan továbbiakat fabrikál a lehetetlensége miatt. Szegény Mircea pedig alig győzi kihúzni a pácból a forrófejű hadmágus miatt bajt bajra halmozó idegesítő és csetlő-botló hősnőt. Hát azt nem mondom, hogy nem szórakoztatott, de azért ennél többet vártam. 

Ami nagyon tetszett, az a - micsoda meglepetés!!! - Holdistennő jegyében kiteljesedő 5. kötet. Akit persze Artemisként ismerhetünk meg. És innentől legalább egy újabb eredeti tálalását érzékelhetjük a klasszikus görög meséknek. Na meg a skandinávoknak. Oly kevés az eredetiség mostanában a fantasy-műfaj remekei közt (is), hogy ha másért nem is, ezért mindenképpen érdemes ezt elolvasni. Bár a főgonosz Apollót azért nem bocsátom meg!

Azt érzékeltem, hogy az írónő behatóan foglalkozott az ókor-középkor történelmével, ki is derítettem róla, hogy történelem-szakot végzett az egyetemen. Nyilván ismeri Jane Ellen Harrison munkásságát, mert erős hatást érzékeltem, különösen a görög és skandináv-germán isteni pantheon tagjainak egyenes megfeleltetése miatt. 

Az utolsó könyv fogja majd elárulni, hősnőnk melyik szerelmét választja majd, azaz vagy Gretty örül, vagy én. Szerintem nem én fogok, úgyhogy szívem vérzik Mirceáért, bár nincs túl jó véleménye a magyarokról, különösen Hunyadi Jánosunkról, akit gyáva, önző és karrierista, mohó és becstelen rablólovagnak címkéz. Lám-lám, ez is egy másik nézőpont, mi a történelmi tanulmányaink alapján hősnek tartjuk őt, aki életét a török elleni küzdelemnek szentelte. A románok, és az ő szemükön keresztül a világtörténelem ezek szerint nem egyértelműen így látják. Karen Chance szerint a tisztességes és becsületes Vlad Tepes (úgyismint Dracula) és családja a magyar fondorkodásnak köszönhetően vált áldozattá, nem pedig kegyetlenkedései miatt.

Azért mondom mindig, nálam bölcsebbektől tanulván, forráskritikát kell alkalmazni!