2013. november 14., csütörtök

Beagle: Az utolsó egyszarvú - mítikus allegóriákba öltöztetett tündértanmese

Eljutottam tervszerű olvasási projektem során Beagle következő könyvéhez, jelenleg a mű felét már az éj folyamán elolvastam. És el vagyok bűvölve, elvarázsolt a mese, különös tekintettel a műbe kicsit ironikus felhanggal, de nagy szeretettel beleszőtt kelta és angolszász, skandináv és görög mítikus lények és legendamorzsák rendszeres felbukkanására. 

A meseszövés pontosan olyan allegóriákra épül, mint bármely ősi monda vagy legenda. És az őshagyományra, mely - nem is lassan - a mániámmá kezd válni. Ámde ebben a könyvben az őshagyomány olyan elementáris erővel, olyan egyértelműen nyilvánul meg, hogy kétség sincs afelől, valójában mivel is van dolgom.

Ha nem volna a mesének olyan finom fátyolszerűen szőtt tündérmesei hangulata és eszközei, azt gondolnám, az emberi természetről szóló tanmesét olvasok.Pedig ki nem állhatom a tanmeséket, mert erőszakkal akarnak olyan megoldásokat sugallni az embernek, - persze szigorúan jobbító szándékkal, - melyek tőle esetleg teljesen idegenek.Itt azonban sem erőszaktétel, sem megoldási javaslat sugallása nem történik. Inkább mélypszichológiai esettanulmány, filozófikus töprengés.

Ám ami a szívemet végképpen felderített, hogy a mű felénél rájöttem, hazai vizeken evezek. Csakúgy, mint Neil Gaiman, nyilvánvalóan Beagle is tanulmányozta és merített Robert Graves mitológiai kutatásaiból, ismeri az alapműveket, bőven merít is belőlük. A fehér istennő sok gyönyörű és kevésbé gyönyörű alakjában lépten-nyomon visszaköszön a műből.

Graves a fehér istennőről szóló - méltatlanul elhallgatott - könyvét a költészetnek szentelte. Az igaz költészet véleménye szerint az, ami a holdhoz, a holdról, az ő isteni megszemélyesüléseiről szól. Példának a kora középkori, de ősibb időkben gyökerező kelta bárdi költészetet hozza, melynek mítikus tartalmát fejtegeti, próbálja megfejteni. Beagle-nek sikerül e hagyományt pontról pontra követnie, még a mesébe beleszőtt versek is gravesi ihletettségűek.

Hogy van az, hogy én mindig rátalálok mostanában azokra a könyvekre, bármely műfajban is kutakodom, amely mind ugyanarról szól? Vagy Gravesnek igaza van, és az igazi költészet mindig ugyanarról szól? Vagy egyszerűen csak nem köt le, amely könyvnek nem a "gravesi igazi költészet" az ihletője? Az ember automatikusan - rányúlással - kiválasztja a számára mondanivalóval bíró műveket, és negligálja, amelyek nem férnek bele a feltételezett kategóriába?

Az utolsó egyszarvú történetében azonban az a jó, hogy nem szükséges hozzá ismerni sem mitológiát, sem Gravest, magában véve is egy igazi, vérbeli tündérmese. Minden belemagyarázás nélkül is tökéletesen megállja a helyét, mint szórakoztató irodalmi mű. De annál azért jóval több, mert képes arra, amire Harry Potter, Gandalf vagy Michael Ende Momoja és Végtelen története, vagy Neil Gaiman Csillagpora: elveszünk Fantázia birodalmában, elfeledjük minden keserűségünket, és legszívesebben vissza sem térnénk a szürke földi valóságba. És ez a dolga egy igazán jó történetnek, valamint hogy esetleges visszabotorkálásunk után némiképp másképpen tekintsünk a környező világra, mint annak előtte. 

2013. november 13., szerda

Hamarosan Luca napja, rendes boszorkányok, figyelem!

Nem fogok sok egyénit most belevinni, az idézet magáért fog beszélni. Csak annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy e cikk, mint ahogy a Luca nap mint ősi ünnep, szorosan kapcsolódik előző bejegyzésemhez, a Halloween ősi gyökereiről szólóhoz.  És aki ezek után sem hinné el, hogy a Halloween nem amerikai származású ünnep, azon már semmi sem segíthet!


"A keresztény vallásban tisztelt szent, Lucia mellett élt magyar hazánkban egy ártó, rontó nőalak, még az ősi hiedelemvilágból származó boszorkány, az úgynevezett Luca-asszony is. Emiatt korábban ritkán adták e nevet a lánygyermekeknek, mióta azonban ez az archaikus hagyomány háttérbe szorult, gyakoribbak lettek nálunk is a Lucák. A Lucia – magyarul Luca – név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona.

(Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be. De régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)

Varázslások, babonák, Luca széke

Luca napján egykor számos szokás volt divatban. Mindenekelőtt az úgynevezett Luca-búza keltetése. A falusi asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ebből a jövő évi termésre következtettek. Később e szokás átlényegült, kapcsolódott a keresztény liturgiához: a karácsonyi oltárt díszítették fel a Luca-búzával, vagy az ünnepi asztalra tették. Egyes vidékeken kék szalaggal kötötték át, sőt égő gyertyát is helyeztek közéje. Zöldje az adventi remény beteljesülését, fénye a Megváltó érkezését volt hivatott hirdetni, maga a búza pedig az élő kenyeret, egyben Jézust jelképezte.

Az ősi hiedelem szerint e napon tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk. Ha ezt a parancsot megszegték, súlyosan megbűnhődtek.

Dél-Dunántúlon Luca napjának hajnalán „kotyolni” vagy „palázolni” indultak a kisfiúk, többnyire egy idősebb legény vezetésével. Lopott szalmát vagy fadarabot vittek magukkal, s arra térdepelve mondták el köszöntőjüket, bő termést, a jószág nagy szaporulatát kívánva. A háziasszony vízzel fröcskölte, kukoricával öntötte le őket, s ezt utána libáival, tyúkjaival itatta, etette fel. „Kity-koty-kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, innen származik a kotyolás kifejezés.

A fiatalok ezen az ünnepen, sok helyen alakoskodni is jártak. A Luca-asszonynak öltözött maskara vezette a Lucázást, aminek során a termékenység-varázslathoz szükséges rigmusokat adtak elő. Mondóka kíséretében megpiszkálták a tyúkokat is, hogy jó sok tojást tojjanak. Szokás volt az is, hogy az emberek e naptól kezdve 12 napon át megfigyelték az időjárást. Úgy vélték ugyanis, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az eljövendő év első hónapja, amilyen a második nap, olyan a második hónap és így tovább. Ezt nevezik Luca kalendáriumának.

„Boszorkánykereső”

A legnevezetesebb népi szokás az úgynevezett Luca székének faragása. Ennek egy szabályos ötszög köré írt, öt egyenlő szárú háromszögből készült forma volt az alakja, amit állítólag már a kelták varázsló papjai, és a druidák is ismertek. Készítője Luca napjától kezdve, mindennap faragott rajta egy kicsit, s csak Karácsony estjére volt szabad elkészülnie vele. Ezért terjedt el a mondás: „Lassan készül, mint Luca széke!” A hagyomány szerint a széket többnyire kilencféle fából állították össze: kökény-, boróka-, körte-, som-, jávor-, akác-, jegenyefenyő-, cser- és rózsafából. Arra szolgált, hogy segítségével tulajdonosa felismerje a falu boszorkányait…"-

Én nem egy virág, hanem repkény vagyok!

Úgy tűnik, mániákus Holdistennő-rajongásom kísért, bármit is olvasok. Vagy már annyira begolyóztam volna, hogy azt látom, amit szeretnék, még ha nincs is ott? 

Tegnap befejeztem Beagle meséjét, a Tamsin története című könyvet. Angol, dorseti néphagyományok sokaságával szembesültem. De a szerző által sem eltitkoltan ezen angol néphagyományok nagy része nem angol, hanem kelta eredetű. És máris helyben vagyunk. Visszaköszön a Mabinogion velszi mondagyűjteményből jól ismert alvilág, Annun lélekraboló rémkutyahada, a Nagy Hajsza. De találkozunk a kelta mesékből ismert pukkával, vagy a Harry Potterben is szerepet kapó házimanókkal. És Bodza anyóval is, akit Andersen meséjéből ismerhetünk. 

Bodza anyó a Tamsin történetében azonban sokkal inkább emlékeztet a már jól ismert Holdistennőm öregasszony alakjára. Utána is néztem, és az információk halmaza megerősített a gyanúmban.  A bodzát az egyetemes néphagyomány a téli évszak beköszöntéhez köti. A halál egyik növényi jelképe. A kelta Holdistennő egyik attribútuma is, hiszen boszorkány. Érdekes módon. Halloweenkor, vagyis Samhainkor is kap szerepet. Mit ad isten!
  
"A Bodza a megalit korban jelképezte a halált és az újjászületést. A kelták vallási horoszkópjában a bodza a kritikus pont élet és halál között a téli napforduló idején. A napfordulók lovai a keltáknál szent eredetűek, a Fekete Ló jelképezi a téli nap rövidülő, korlátozott fényét."

Mert minden mindennel összefügg, főleg ha néphagyományról és mitológiáról van szó. 

Úgyhogy egyre jobban izgatni kezdett, miért érdekel engem ennyire ez a Holdistennő. Megnéztem például, hogy a kelta fahoroszkóp szerint nekem mi a"fám". Ezt találtam: 
 
"Szeptember 30.-október 27.
Kelta jelképe: Pillangó
Uralkodó bolygója: a Hold által lefátyolozott Perszephoné

A Repkény örökzöld növény, a természet és az emberi lélek halhatatlanságát, örökkévalóságát jelképezi. A pillangó a tündérhit jelképe, amit ruhakapocsként viseltek, ezzel az ősi szellem tiszteletét kívánták kinyílvánítani.
A Repkény jegy jellemzői:
Sokban hasonlít a berkenye jegyű emberre, bár gondolkodásmódja gyakran szélsőséges. Élénk képzelőerővel rendelkező, színes egyéniség. Óriási kitartását a karrierjében jól kitudja használni. Tehetsége pedig egyéni dicsőséget és nyilvános elismerést hoz számára. Szinte mindig rivaldafényben él, sikeres.
Az első két hét szülöttei az újhold emberei radikális gondolkodók, mégis hajlanak a határozatlanságra, sikerek és kudarcok váltják egymást az életükben.
A telihold emberei mindig sikeresnek tűnnek, akkor is, ha éppen elfordult tőlük a szerencse. Igen adakozók, de okos befektetők, akik szem előtt tartják anyagi lehetőségeiket. Jól tudnak manipulálni másokat, és hajlamosak arra, hogy könyörtelenül kihasználják helyzetüket." 



Hát a radikális gondolkodásommal nincs is semmi baj. Mindig is sok problémát okozott nekem, és okoztam vele másoknak is. De hogy a Holdistennő uralja a személyiségemet, nem kellett volna, hogy meglepjen. És nem is akármelyik alakja, egyenesen az Alvilághoz kötődő megszemélyesítője. Valamint a tündérek.  Na ez mindent megmagyaráz.

Materialista világnézetű vagyok, de mindig vonzott a misztikum. Ahogy egyre jobban belemélyülök a mitológiai tárgyú olvasmányaimba, egyre inkább szeretnék hinni is ebben a másik világban. Még nem tartok ott, de mostantól tudatosan fogom gyűjteni az információkat az én személyes Holdistennőmről. Elhatároztam, hogy lefordítom Robert Graves magyarul ki nem adott e tárgyhoz kapcsolódó tanulmányát, a A fehér istennő című könyvét. Hiszen "rólam" is szól, nemdebár?








2013. november 12., kedd

Megtaláltam Hollókövy Edömért!

Az úgy volt.... Mikor is? Úgy negyvenegynehány éve, amikor még írónak készültem. Sopronban nyaraltam a nagyszüleimnél, Katival, a szomszéd lánnyal próbáltunk vadnyugati indiános regényt írni. Körülbelül 2 oldal meg is született az én művemből, de már a címére sem emlékszem.

Viszont Katival faltuk az ifjúsági történelmi regényeket, meséket és indiános könyveket. Minden napra jutott olvasnivalónk. Azután kutattunk a padlásukon, ez jó kaland volt, kincset is találtunk. A kincs egy moly- és egérrágta régi történelmi regény volt, amelynek hiányzott az eleje és a vége is. Soha nem tudtam meg, ki írta, azt sem, mi volt a címe. De főleg azt nem, mi lett a VÉGE! Így kellett leélnem az életemet, és lassan a történet is teljesen homályba veszett - na persze az a része, amit egyáltalán el tudtunk olvasni belőle.

Egy dologra bizton emlékszem viszont, a főhős nevére. Mert olyan gyönyörű magyar neve volt. És különleges. Így hívták: Hollókövy Edömér.

Arra még emlékszem, hogy hetekig ábrándoztam róla, talán ő volt az első olyan szerelmem, aki egy könyvben lakott. És miatta szerettem meg a magyar történelmet is. Tragédia volt, hogy nem tudtam a könyv címét, és soha nem tudtam megtalálni később sem emiatt. Bárkit kérdeztem is, senki nem olvasta, senki nem ismerte.

De most meglett, véletlenül, és az internet segítségével. Így több mint 40 év után!

Donászy Ferenc írta, a címe Buda hőse. És megvan a magyar elektronikus adatbázisban is. Most már el tudom majd olvasni, és végre megtudom, mi volt a vége.  

Megtudtam azt is, hogy Gárdonyi szinte teljesen tőle vette az Egri csillagok történetét. Előre rettegek ezek után. Ugyanis az Egri csillagokat soha nem szerettem. De talán pont azért nem, mert tudat alatt ráismertem az eredetire, amit nem olvashattam végig. Lehet hogy előítélet, de nekem a Hollókövy Edömér név sokkal jobban tetszik, mint a Bornemissza Gergely. Kíváncsi vagyok, hogy fogom látni első irodalmi szerelmemet így vén fejjel! Majd beszámolok!

Léteznek még eredeti és új tündérmesék is

Ma ismét beleszerettem egy írásba, - nálam ez mindig együtt jár az írója iránt feléledő rajongással is, - és ez az író Peter S. Beagle.

Az első általam olvasott regénye a Tamsin története, de ahogy utánanéztem, megjelent több más könyve is magyarul. (Sajnos nem lesz nyugtom, amíg valamennyit el nem olvasom!)

Be kell vallanom, az első 100 oldal határozottan idegesített, de nem tudtam letenni valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, így megküzdöttem a következő 100 oldallal is. Jelenleg a könyv felénél azt kell mondanom, megérte a várakozást, az előző 200 oldalt indokolttá teszi a további eseménysorozat.

Megragadó, ahogy a New Yorkban élő, elvált szülők bakfis lánya, az esetlen, magát csúnyácskának képzelő, visszahúzódó és tüskés jellemű Jenny - édesanyja házasságkötése után Angliába költözvén, - Dorset mese- és hiedelemvilágával ismerkedik. Nem utasítja el a lehetetlennek tűnő történéseket, a "másik világ" alakjaival lassan barátságot köt. A környező világ és a lét mélyebb megértése megváltoztatja a családjához, új hazájához, általában az emberekhez fűződő viszonyát, barátságot köt végül iskolatársaival, mostohatestvéreivel, az új otthona körül nyüzsgő ősi teremtményekkel, és a ház kísértetével, Tamsinnal is.

A könyv nem ereszkedik le a szokásos fantasy-regények - valljuk be - "hihetetlenes" álomvilágához, végig a valóságban járunk. A számunkra természetfelettinek tűnő lények illeszkednek a valóságunkba, részesei annak, részei a mi életünknek. A dorseti néphagyomány meséi és mondái, a tájszólásos nyelvezet különös bájjal töltik el a regényt. (A káprázatos fordítás Kleiheincz Csilla érdeme.)

Az endless.hu weboldalán találtam is a szerzőről és könyveiről egy minden részletre kiterjedő tanulmányt, mely itt olvasható:     http://www.endless.hu/peter-s-beagle-es-muvei

"...minden egyes könyve különálló drágakő.

„Nem írok folytatásokat” — mondja a Giant Bones / A karakoszki varázsló előszavában, mely önmagában cáfolja ezt az állítást. „És akármennyire is szeretem Judy-Lynn del Reyt, aki ezt a fogalmat kitalálta, ‘előregényt’ sem. Soha nem osonok vissza a tett színhelyére, semmiféle hátsó ablakon át. S legfőképpen nem gyártok epikus trilógiákat elfekkel, törpékkel, varázslókkal, Armageddonnal és bátor hősökkel, akik varázskarddal és bűvös ékszerekkel megrakva vívják reménytelen harcukat valamiféle Sötét (de legalábbis Mosdatlan) Úrral. [...] A Fine and Private Place-től fogva* azon igyekszem, hogy regényeim a lehető legjobban különbözzenek egymástól, s eltéréseiknek csak a tehetségem és képzeletem szabjon határt.”

Beagle hű maradt ígéretéhez: minden könyve új világ, amelyeket mégis összeköt a szerző bámulatos nyelvérzéke, jellemábrázolásban megfigyelhető érzékenysége és mély emberiessége. Peter S. Beagle azon fantasy írók közé tartozik, akik nem sokat törődnek a zsánerrel, amelybe sorolták őket. Nem próbál igazodni a bevált formulákhoz, és az olvasó számára úgy tűnhet (különösen, ha már legalább öt-hat könyvet olvasott tőle), hogy ha valaha is szembesítenék azzal, hogy ő „fantasy-író”, szelíd meglepetéssel fogadná és elcsodálkozna, hogy amíg nem figyelt, valamiképpen ebbe a kategóriába került.

Számára mindig a történet és szereplői az elsődlegesek. Mind az események, mind a bennük mozgó alakok vibrálóan elevenek, és a témák, amelyeket megjelenít, örökre szólnak. Beagle könyveiben nem érdekes, hogy egy szereplő szellem, vagy istennő, netán egyszarvú — ismerősebb, mint a barátaink, s — időnként — mint önmagunk."

Remélem, sikerült felkeltenem a szerző és művei iránt azok érdeklődését, akik még nem ismerik. Tegyetek egy próbát, jobb, mint egy véres krimi, vagy egy csöpögős Cassandra Clare-rémdráma. (Bocs, de nem bírtam megállni!)

2013. november 11., hétfő

Ismert tündérmesék romantikus szerelmesregény képében

Ha az ember fáradt, bánatos, kiábrándult vagy éppen teljesen elege van mindenből, ami a való élet, akkor mesét olvas. Tündérmesét, ahogy régebben a sárkányos-királyfis fajtát nevezték. Minden valamirevaló irodalmi irányzat a mai napig ezekből a tündérmesékből merít, még a krimikben és tudományos-fantasztikus művekben is visszaköszönnek egyes motívumok.

A romantikus és a fantázia-történetek zöme egyenesen plagizálja némelyik mesét, a romantikus írók általában a Regency-kor Angliájába vagy a skót felföldre helyezik át, és csöpögős-szentimentális, végletesen erotikus átírást produkálnak. A fantázia-regények egyszerűen csak összevágják a csodás elemeket, veszik az alapokat, és az ismert darabokból kreálnak "újakat".

Én most hétvégén Eloisa James amerikai írónő 2 történelmi romantikus szerelmes regényét olvastam el, melyek a kiadók által Tündérmesék sorozatként aposztrofált regények darabjai. Az írónő egy amerikai egyetemen angol irodalom-történetet oktat, főként Shakespeare-t tanít. Ebből az ember arra következtet, hogy a könyvei színvonalasabbak az átlagnál. De sajnos ez nincs így, már ami a történetek minőségét illeti. A stílusa persze választékosabb, mint a megszokott, de a cselekmény vontatott, történelmi regényként nem elég eseménydús. A szereplők jobbára szenvednek, ha nincs elég bajuk, kreálnak, és főként a szerelemről filozofálnak. És persze jobbára szeretkeznek a boldog egymásra találás után mindig, mindenhol, és mindenféleképpen. 

A Tündérmesék-sorozatban eddig Hamupipőke, Csipkerózsika, Szépség és az ő Szörnyetege, a Csúf kiskacsa és Rapunzel történetét dolgozta át az írónő. A sorozatban megjelent még két mű, melyek nem kötődnek tündérmeséhez, de valamelyik előző történet folytatásai. Ezeket olvastam most, valamint az idén megjelent Rapunzel-változatot, melynek címe Once Upon a Tower. Egyik sem töltött el ugyan a várt katartikus felszabadító gyönyörűséggel, de kikapcsolódásnak jó volt.  

Amelyik a legjobban tetszett a sorozatból, az a Szépség és a szörnyeteg átdolgozása volt. Igen jól szórakoztam a mesén, egyrészt valójában ez a kedvenc tündérmesém, másrészt a szörnyeteg egy velszi várban a napóleoni háborúk után magánklinikát üzemeltető főnemes, aki orvosnak tanult. A fickó vészesen hasonlít a mindenki által mélységes rajongással övezett Dr House-hoz, még sántikál is. És ugyanolyan durva a stílusa. A párhuzam rendkívül jót tett a történetnek, a főhős végig Hugh Laurie gyönyörűségesen kék, elképesztően cinikus tekintetével nézett ki rám a könyvből. Már csak ezért megérte! Eloisa egyértelműen mély érzéseket táplálhat a brit színész és az általa megtestesített jelenkori férfieszmény iránt. 

Több műben találunk Shakespeare és John Donne-idézeteket, ami szintén előnyük a könyveknek a többi hasonló irományhoz képest. 

Nem mondhatnám, hogy Shakespeare műveit olymértékben ismerném, hogy bármelyikből tudnék idézni, vagy ha valaki teszi, felismerem, melyik drámából való, de ifjú korában az irodalomfüggő bizton elolvassa majd minden vígjátékát és színművét, és néhány tragédiát is. Én is megtettem, csak a királydrámák maradtak ki, valamint azok, melyek kötelező olvasmányok voltak. Mint például a Julius Caesar, vagy a Macbeth. De ezeket persze óhatatlanul megismerjük a színpadi vagy filmfeldolgozásokból. A szonettek közül viszont minden valamirevaló olvasó ismer néhányat. Igazi öröm újra olvasni őket. 

John Donne-ról nem sokat tudtam eddig, de annyira tetszett egy idézett verse, hogy megszereztem a költeményeit. Eredeti nyelven, ami a középangol, így legalább annyira nehéz olvasni, mint a Bárdot, de megéri próbálkozni. A letöltött elektronikus könyv a könnyebbség kedvéért tartalmaz egy hangfájlt is, a versek egy válogatása elhangzik Richard Burton tengermély hangján. Sajnos jobbára semmit nem értek belőle, de csak hallgatni is élvezet, mint egy sajátos zenemű, olyan. 

Így ismét eljutottam egyik kedvenc állításom további bizonyítékához, mégha maga az olvasott romantikus szörnyedvény nem is túl értékes, eljuthat az olvasó olyan ismerethez általa, mely megszerzi azt a katarzist, melyet a könyv nem volt képes. Ez volt nekem Richard Burton hangján John Donne néhány szerelmes verse.

2013. november 4., hétfő

A Halloween ősi gyökerei

Pár napja – a Halloween amerikai, és a keresztény Mindenszentek és Halottak Napja ünnepei kapcsán – köszöntést olvashattunk a CanadaHun fórumá

n. A cikkben megtalálható a Wikipédia magyar nyelvű szócikkében röviden vázolt ünnep eredete és története néhány idézet kiragadásával. A leírtakkal kapcsolatban nincs is vita, valóban 3 régi ünnep keresztény korban végrehajtott tudatos összeolvasztásának eredménye mindhárom ünnep. Mégis látszólag a Halloween az, amely a leginkább tartalmazza az eredetinek tartott kelta ünnepet.

A Halloween elődje valóban a kelták által október 31-e éjjelén ünnepelt Samhain. A két római származású másik ünnepséget nem ezen a napon tartották az ókorban, de az egyik Pomona termékenységistennő ünnepe volt, így az alma-jelkép miatt összemosható volt a Samhain hagyományaival. A másik ünnep az ókori római halottak napja volt, ezt pedig a megemlékezés okának részleges azonossága miatt olvasztották be. 

„A kelta Samhain jelentése: "nyár vége". A kelta évkezdõ nap, a tél kezdete. A kelták két évszakra osztották föl az évet: a tél Samhain estéjétõl Beltane (május 1.) estéjéig tartott, a nyár kezdetéig.

Az óesztendõ végét, az új év kezdetét jelöli. A kelták hite szerint ezen az éjszakán egészen könnyen átjárhatóvá vékonyodik a túlvilág és evilág közti határ, a külsõ valóságunk és belsõ világuk közti függöny könnyedén fellibbenthetõ. A halottak szellemei eljönnek hozzánk. Ezért gondoskodnunk kell szeretteink szellemérõl: megvendégeljük őket, õrájuk is gondolunk, külön terítéket szolgálunk fel számukra a vacsoránknál. Különösen azoknak, akik az elmúlt év során távoztak közülünk. Az írek régi hite szerint ilyenkor a föld alól is előbújnak mindenféle jó, vidám, de ártó, gonosz lények is.“  

Téves azonban az a feltételezés, hogy „október 31-én, az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat“, mert a keltáknak ilyen nevű istenük nem volt, a Samhain maga az ünnepség neve. A kelta druidák pedig a megszentelt, erre rendeltetett helyeken mutatták be a termékenységi áldozatot, mely lehetett persze hegyen is, de Írországban nincs túl sok hegy, így inkább magaslatot, dombot szemelhettek ki erre a célra, de ez sem mindig így van.  Az tény, hogy máglyákat gyújtottak, hiszen Samhain tulajdonképpen tűzünnep is, és az ilyen nagy jelentőségű ünnepeken, termékenységi rítusokként tánc és történetek mesélése is a hagyomány részét képezte. A máglya elhamvadása után valóban mindenki kapott egy adag parazsat.

A cikk – és a Wikipédia szerint – a Samhain mint a tél beköszöntének fordulónapja arról emlékezik meg, hogy „a napisten Crom Cruach a halál és sötétség istenének fogságába kerül“.

Kutatásaim eredményeképpen arra a következtetésre jutottam, hogy azt ünnepelték valójában, hogy a nyári Nap „meghal“, és „megszületik a téli Nap“. A kelták napistene Lugh, bár több istennek vannak napisten-szerű vonásai is. Crom Cruach késői kelta – főképpen ír – isten, más kelta népek nem ismerik, nem is tisztelték.

Crom Cruachról egy másik szócikkben a Wikipédia megdöbbentő módon  pontosabb információval szolgál.

Crom Cruach vagy Cromm Crúaich, ismert még mint Cenn Cruach vagy Cenncroithi, a kereszténység előtti Írország istensége volt, akit – bár vitatott - emberáldozattal tiszteltek,  és tiszteletének állítólag Szent Patrick vetett véget.

Egy ír költemény, mely a  XII. századból való Book of Leinsterben olvasható, Crom Cruach kultikus szobra – nevezzük mi inkább bálványnak, - Magh Slécht síkságán áll County Cavanban, mely tizenkét állókövel körülvett arany kőalak, cserében a jó tejhozam és gabonatermésért elsőszülött gyermekáldozattal engesztelték. Érimón kora óta állt tiszteletben, mely az ír sziget negyedik generációjának bevándorlása után köszöntött be. 



Crom Cruach neve sokféleképpen magyarázható. Crom (cromm) jelenthet hajlotthátút, púpost. Cenn azt jelenti, fej. Cruach lehet jelzőként „véres“, vagy jelenthet főnévként „mészárlást“, de értelmezhető „egy rakás gabonaszemként“, vagy úgy, hogy „domb, halom“.

Az emberáldozat felajánlása gabonáért és tejért cserébe arra mutat, hogy Crom termékenység-isten volt. A megjelenésének leírása, miszerint aranyszínű, és 12 kő között áll, úgy is magyarázható, hogy ő a Nap, és a zodiákus 12 jegye veszi körül. Emiatt feltételezhető napisteni mivolta is.  

A legenda szerint egy ősi Nagykirály – az írek tartományi uralkodói maguk közül választották fejedelmükül Tara szent hegyén, mely a világ közepének számított, - Tigernmas, seregének nagy részével együtt Samhain éjjelén itt pusztult el, miközben Crom Cruachnak mutatott be áldozatot. Ennek ellenére Crom kultusza tovább élt, egészen addig, amíg Szent Patrick el nem pusztította a szent helyet egy pörölykalapáccsal.

E néhány kultuszra vonatkozó megjegyzésből feltárul a Samhain valódi ősi eredete.

Robert Graves A fehér istennő című mitológiai témájú könyvében azt a feltételezést bizonyítja, hogy az ősi kelta hitvilágban a legnagyobb szerepet az ősi – a világ minden táján az őskorban tisztelt - anyaistennő játszotta, aki 3 alakban jelent meg a régiek hitvilágában. Egyik alakjában ő volt a Holdistennő, így uralma kiterjedt az életet adó vízre, és ezáltal szerelem- és termékenység-istennő is, akinek párja a Nap, a tűz, a nappali fény. Idős asszony, vagy mondjuk inkább vén banya alakjában a halál, a túlvilág uralása és a vérengzés a jellemzője. Mint érett asszony „férjül veszi“ a Napot a nyár beköszöntekor, – a keltáknál ez május 1. – nászuk megtermékenyíti a világot, azaz vizeket, földeket, élőlényeket. A téli évszak ünnepének éjjelén (Samhain) a Nap meghal, de másnap újjászületik mint a téli Nap. A fehér istennő szüli meg ekkor, hogy majd a nyár kezdetén a téli Nap halála éjjelét követő napon megszülhesse a nyári Napot. Tehát ő anyja és hitvese, de gyilkosa is a Napnak, az örök halál-újjászületés  körforgásáról gondoskodik.

Graves – és más tudósok szerint is – az őskori és ókori civilizációk mítoszaiban rengeteg árulkodó nyomot találni arra, hogy ez a világon mindenhol elterjedt kultusz volt. A nők által irányított őskori civilizációkban a két évszak termékenységi ünnepein az istennő papnői 6 hónapra szent királyt választottak az arra érdemes kiváló ifjak közül, aki azután ünnepélyes keretek között feleségül vette a főpapnőt, aki révén a királyi címhez jutott. A tisztesség elnyeréséért az ókori pelaszgoknál (Görögország őslakóinak tartott nép) a jelöltnek meg kellett küzdenie az előző királlyal. A győzelme után az előző szent királyt feláldozták az istennőnek, nemiszervét levágták mint termékenység-szimbólumot, tstét feldarabolták, és egy részét áldozati ételként az istennőnek ajánlották, a másik részéből a nép evett – hogy termékenyek legyenek. Majd megköttetett az új frígy, a következő 6 hónapra.

Ezen elmlet valószínűségét a leginkább a mindenki által ismert egyiptomi Ozirisz isten története támasztja alá.

Később, a humánusabb nézőpont uralomra jutása révén a királyokat már akár több évre is engedték uralkodni, de helyette képletesen először gyerekeket, majd később állatokat, végül már csak növényi eredetű áldozatokat mutattak be.

Az istennő téli ünnepi gyümölcse az alma volt, ezért fogysztanak Samhainkor, illetve Halloweenkor almabort (cider), vagy ajándékoznak sok helyen almát, illetőleg almából készült ételt.  Az alma a görög mitológiában – ahogy más népek meséiben, és a Bibliában is – értékes gyümölcs, a tudás, a bölcsesség, és a halhatatlanság, vagyis az isteni lét biztosítója. A halottak tisztelete pedig mindezek után egyértelmű, az elfogyasztott lakoma, a Halloweenkor az édességért járőröző, maskarás  ünneplők, a tűzgyújtás szokása mind a régi őskori áldozati ünnep egy-egy felvillanó maradványa.

És igen, Magyaországon is ismert volt, legalábbis a kereszténység előtti időkben, amikoris Ősök Napját ünnepeltünk. Kiszely István neves antropológusunk így ír erről:

Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét. A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért nem szabad a tűznek kialudni. A tűzhely közül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért "szkíta bálványoknak" nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le az európai "kultúra" "tűzimádássá" és "bálványimádássá". A halottal vele temették használati tárgyait és lelkének kiengeszteléseként halotti tort ültek. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint őseik szelleme. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyeltek.

Az ősi ünnep a magyaroknál más módokon is megőrződött. Ahogy a kelták, a magyar népi háztartások is úgy emlékeztek meg a régi ünnepről, hogy az ünnepkor külön terítéket tettek az asztalra az halottak számára. Volt, ahol ételt vittek ki a temetőbe a sírokra, és étellel ajándékozták meg a koldusokat is. A regölés is ismert, bár évente több ünnepen jártak énekelni, a családokat köszönteni élelem-felajánlás fejében.

A keltákkal ellentétben a magyarok szeptember végétől november közepéig – Kisfarsang időszakában – takarították be a termést, és hajtották be az állatokat. Ennek az időszaknak a keresztény védőszentje Szent Mihály. Érdekesség viszont, hogy őt is a halállal, a lélek túlvilágra segítésével ruházták fel, ami nem véletlen.

„A hagyomány úgy tartja, Szent Mihály a túlvilágra költöző lélek bírója, kísérőtársa. Ezzel függ össze a hordozható ravatal Szent Mihály lova elnevezés is. Torockó népe szakrális szemlélete szerint a halál és temetés Szent Mihály gondviselésében inkább menyegző, mint fekete gyász. A halottnak ősi szegedi hiedelem szerint Szent Mihály a vőfélye, ő kéri ki és viszi a menyasszonyt, az emberi lelket az örök menyegzőre, Urának örömébe. Az ő oltalmára bízzák, amikor a Szent Mihály lova néven emlegetett ravatalra téve, utolsó útján a sírhoz kísérik. Tápai szólás szerint aki meghalt, azt mögrúgta a Szent Mihály lova. Az eszköz és kifejezés egyébként országszerte ismeretes.“

A magyar népi csillaghit a Tejutat „Tündérek útjának“, „Hadak útjának“, de „Szent Mihály útjának“ is nevezi. Az ősi hit szerint ezen az úton jutott fel a halott lelke a felső világba. A lelkeket a Göncöl szekere viszi, mely az ősmagyar istenségnek, Hadak urának a kocsija, de nevezik Szent Mihályénak is.

Tehát a Halloween pontosan annyira lehet magyar ünnep is, mint kelta vagy amerikai. Szerencsére az ünnep vérengző és mai szemmel kegyetlennek tűnő ősi szokásai a feledésbe süllyedtek, de az alapkoncepció minden maradványában felismerhető.



A Halloween ősi gyökerei