A Halloween ősi gyökerei

Pár napja – a Halloween amerikai, és a keresztény Mindenszentek és Halottak Napja ünnepei kapcsán – köszöntést olvashattunk a CanadaHun fórumá

n. A cikkben megtalálható a Wikipédia magyar nyelvű szócikkében röviden vázolt ünnep eredete és története néhány idézet kiragadásával. A leírtakkal kapcsolatban nincs is vita, valóban 3 régi ünnep keresztény korban végrehajtott tudatos összeolvasztásának eredménye mindhárom ünnep. Mégis látszólag a Halloween az, amely a leginkább tartalmazza az eredetinek tartott kelta ünnepet.

A Halloween elődje valóban a kelták által október 31-e éjjelén ünnepelt Samhain. A két római származású másik ünnepséget nem ezen a napon tartották az ókorban, de az egyik Pomona termékenységistennő ünnepe volt, így az alma-jelkép miatt összemosható volt a Samhain hagyományaival. A másik ünnep az ókori római halottak napja volt, ezt pedig a megemlékezés okának részleges azonossága miatt olvasztották be. 

„A kelta Samhain jelentése: "nyár vége". A kelta évkezdõ nap, a tél kezdete. A kelták két évszakra osztották föl az évet: a tél Samhain estéjétõl Beltane (május 1.) estéjéig tartott, a nyár kezdetéig.

Az óesztendõ végét, az új év kezdetét jelöli. A kelták hite szerint ezen az éjszakán egészen könnyen átjárhatóvá vékonyodik a túlvilág és evilág közti határ, a külsõ valóságunk és belsõ világuk közti függöny könnyedén fellibbenthetõ. A halottak szellemei eljönnek hozzánk. Ezért gondoskodnunk kell szeretteink szellemérõl: megvendégeljük őket, õrájuk is gondolunk, külön terítéket szolgálunk fel számukra a vacsoránknál. Különösen azoknak, akik az elmúlt év során távoztak közülünk. Az írek régi hite szerint ilyenkor a föld alól is előbújnak mindenféle jó, vidám, de ártó, gonosz lények is.“  

Téves azonban az a feltételezés, hogy „október 31-én, az újév előestéjén Samhain összehívta a halottakat“, mert a keltáknak ilyen nevű istenük nem volt, a Samhain maga az ünnepség neve. A kelta druidák pedig a megszentelt, erre rendeltetett helyeken mutatták be a termékenységi áldozatot, mely lehetett persze hegyen is, de Írországban nincs túl sok hegy, így inkább magaslatot, dombot szemelhettek ki erre a célra, de ez sem mindig így van.  Az tény, hogy máglyákat gyújtottak, hiszen Samhain tulajdonképpen tűzünnep is, és az ilyen nagy jelentőségű ünnepeken, termékenységi rítusokként tánc és történetek mesélése is a hagyomány részét képezte. A máglya elhamvadása után valóban mindenki kapott egy adag parazsat.

A cikk – és a Wikipédia szerint – a Samhain mint a tél beköszöntének fordulónapja arról emlékezik meg, hogy „a napisten Crom Cruach a halál és sötétség istenének fogságába kerül“.

Kutatásaim eredményeképpen arra a következtetésre jutottam, hogy azt ünnepelték valójában, hogy a nyári Nap „meghal“, és „megszületik a téli Nap“. A kelták napistene Lugh, bár több istennek vannak napisten-szerű vonásai is. Crom Cruach késői kelta – főképpen ír – isten, más kelta népek nem ismerik, nem is tisztelték.

Crom Cruachról egy másik szócikkben a Wikipédia megdöbbentő módon  pontosabb információval szolgál.

Crom Cruach vagy Cromm Crúaich, ismert még mint Cenn Cruach vagy Cenncroithi, a kereszténység előtti Írország istensége volt, akit – bár vitatott - emberáldozattal tiszteltek,  és tiszteletének állítólag Szent Patrick vetett véget.

Egy ír költemény, mely a  XII. századból való Book of Leinsterben olvasható, Crom Cruach kultikus szobra – nevezzük mi inkább bálványnak, - Magh Slécht síkságán áll County Cavanban, mely tizenkét állókövel körülvett arany kőalak, cserében a jó tejhozam és gabonatermésért elsőszülött gyermekáldozattal engesztelték. Érimón kora óta állt tiszteletben, mely az ír sziget negyedik generációjának bevándorlása után köszöntött be. 

Crom Cruach neve sokféleképpen magyarázható. Crom (cromm) jelenthet hajlotthátút, púpost. Cenn azt jelenti, fej. Cruach lehet jelzőként „véres“, vagy jelenthet főnévként „mészárlást“, de értelmezhető „egy rakás gabonaszemként“, vagy úgy, hogy „domb, halom“.

Az emberáldozat felajánlása gabonáért és tejért cserébe arra mutat, hogy Crom termékenység-isten volt. A megjelenésének leírása, miszerint aranyszínű, és 12 kő között áll, úgy is magyarázható, hogy ő a Nap, és a zodiákus 12 jegye veszi körül. Emiatt feltételezhető napisteni mivolta is.  

A legenda szerint egy ősi Nagykirály – az írek tartományi uralkodói maguk közül választották fejedelmükül Tara szent hegyén, mely a világ közepének számított, - Tigernmas, seregének nagy részével együtt Samhain éjjelén itt pusztult el, miközben Crom Cruachnak mutatott be áldozatot. Ennek ellenére Crom kultusza tovább élt, egészen addig, amíg Szent Patrick el nem pusztította a szent helyet egy pörölykalapáccsal.

E néhány kultuszra vonatkozó megjegyzésből feltárul a Samhain valódi ősi eredete.

Robert Graves A fehér istennő című mitológiai témájú könyvében azt a feltételezést bizonyítja, hogy az ősi kelta hitvilágban a legnagyobb szerepet az ősi – a világ minden táján az őskorban tisztelt - anyaistennő játszotta, aki 3 alakban jelent meg a régiek hitvilágában. Egyik alakjában ő volt a Holdistennő, így uralma kiterjedt az életet adó vízre, és ezáltal szerelem- és termékenység-istennő is, akinek párja a Nap, a tűz, a nappali fény. Idős asszony, vagy mondjuk inkább vén banya alakjában a halál, a túlvilág uralása és a vérengzés a jellemzője. Mint érett asszony „férjül veszi“ a Napot a nyár beköszöntekor, – a keltáknál ez május 1. – nászuk megtermékenyíti a világot, azaz vizeket, földeket, élőlényeket. A téli évszak ünnepének éjjelén (Samhain) a Nap meghal, de másnap újjászületik mint a téli Nap. A fehér istennő szüli meg ekkor, hogy majd a nyár kezdetén a téli Nap halála éjjelét követő napon megszülhesse a nyári Napot. Tehát ő anyja és hitvese, de gyilkosa is a Napnak, az örök halál-újjászületés  körforgásáról gondoskodik.

Graves – és más tudósok szerint is – az őskori és ókori civilizációk mítoszaiban rengeteg árulkodó nyomot találni arra, hogy ez a világon mindenhol elterjedt kultusz volt. A nők által irányított őskori civilizációkban a két évszak termékenységi ünnepein az istennő papnői 6 hónapra szent királyt választottak az arra érdemes kiváló ifjak közül, aki azután ünnepélyes keretek között feleségül vette a főpapnőt, aki révén a királyi címhez jutott. A tisztesség elnyeréséért az ókori pelaszgoknál (Görögország őslakóinak tartott nép) a jelöltnek meg kellett küzdenie az előző királlyal. A győzelme után az előző szent királyt feláldozták az istennőnek, nemiszervét levágták mint termékenység-szimbólumot, tstét feldarabolták, és egy részét áldozati ételként az istennőnek ajánlották, a másik részéből a nép evett – hogy termékenyek legyenek. Majd megköttetett az új frígy, a következő 6 hónapra.

Ezen elmlet valószínűségét a leginkább a mindenki által ismert egyiptomi Ozirisz isten története támasztja alá.

Később, a humánusabb nézőpont uralomra jutása révén a királyokat már akár több évre is engedték uralkodni, de helyette képletesen először gyerekeket, majd később állatokat, végül már csak növényi eredetű áldozatokat mutattak be.

Az istennő téli ünnepi gyümölcse az alma volt, ezért fogysztanak Samhainkor, illetve Halloweenkor almabort (cider), vagy ajándékoznak sok helyen almát, illetőleg almából készült ételt.  Az alma a görög mitológiában – ahogy más népek meséiben, és a Bibliában is – értékes gyümölcs, a tudás, a bölcsesség, és a halhatatlanság, vagyis az isteni lét biztosítója. A halottak tisztelete pedig mindezek után egyértelmű, az elfogyasztott lakoma, a Halloweenkor az édességért járőröző, maskarás  ünneplők, a tűzgyújtás szokása mind a régi őskori áldozati ünnep egy-egy felvillanó maradványa.

És igen, Magyaországon is ismert volt, legalábbis a kereszténység előtti időkben, amikoris Ősök Napját ünnepeltünk. Kiszely István neves antropológusunk így ír erről:

Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak. Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok. Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét. A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka. Elűzésük legjobb fegyvere a Nap tükre, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, ezért nem szabad a tűznek kialudni. A tűzhely közül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért "szkíta bálványoknak" nevezett. Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le az európai "kultúra" "tűzimádássá" és "bálványimádássá". A halottal vele temették használati tárgyait és lelkének kiengeszteléseként halotti tort ültek. A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott. Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint őseik szelleme. A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott: a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermek lelkére ügyeltek.

Az ősi ünnep a magyaroknál más módokon is megőrződött. Ahogy a kelták, a magyar népi háztartások is úgy emlékeztek meg a régi ünnepről, hogy az ünnepkor külön terítéket tettek az asztalra az halottak számára. Volt, ahol ételt vittek ki a temetőbe a sírokra, és étellel ajándékozták meg a koldusokat is. A regölés is ismert, bár évente több ünnepen jártak énekelni, a családokat köszönteni élelem-felajánlás fejében.

A keltákkal ellentétben a magyarok szeptember végétől november közepéig – Kisfarsang időszakában – takarították be a termést, és hajtották be az állatokat. Ennek az időszaknak a keresztény védőszentje Szent Mihály. Érdekesség viszont, hogy őt is a halállal, a lélek túlvilágra segítésével ruházták fel, ami nem véletlen.

„A hagyomány úgy tartja, Szent Mihály a túlvilágra költöző lélek bírója, kísérőtársa. Ezzel függ össze a hordozható ravatal Szent Mihály lova elnevezés is. Torockó népe szakrális szemlélete szerint a halál és temetés Szent Mihály gondviselésében inkább menyegző, mint fekete gyász. A halottnak ősi szegedi hiedelem szerint Szent Mihály a vőfélye, ő kéri ki és viszi a menyasszonyt, az emberi lelket az örök menyegzőre, Urának örömébe. Az ő oltalmára bízzák, amikor a Szent Mihály lova néven emlegetett ravatalra téve, utolsó útján a sírhoz kísérik. Tápai szólás szerint aki meghalt, azt mögrúgta a Szent Mihály lova. Az eszköz és kifejezés egyébként országszerte ismeretes.“

A magyar népi csillaghit a Tejutat „Tündérek útjának“, „Hadak útjának“, de „Szent Mihály útjának“ is nevezi. Az ősi hit szerint ezen az úton jutott fel a halott lelke a felső világba. A lelkeket a Göncöl szekere viszi, mely az ősmagyar istenségnek, Hadak urának a kocsija, de nevezik Szent Mihályénak is.

Tehát a Halloween pontosan annyira lehet magyar ünnep is, mint kelta vagy amerikai. Szerencsére az ünnep vérengző és mai szemmel kegyetlennek tűnő ősi szokásai a feledésbe süllyedtek, de az alapkoncepció minden maradványában felismerhető.

A Halloween ősi gyökerei

Ki is aki elszabadul?

Ki is aki elszabadul?

Hetedhét ország fekete királyfia megmenti asszonyát a jótündér – mondhatni Fogtündér – közbenjárásával és segítségével, és bár patakokban folyik a vér, a brutálisnak ható képsorok nyomán mi mégis úgy hagyjuk el a vetítőtermet, hogy győz a jó, szép a világ, és talán a holnap még szebb lesz. Quentin Tarantino most sem fordított hátat sem önmagának, sem a közönségének.

A Django elszabadul című mozijának már a hazai címe sem szorul mankóra, bár ez olykor szükséges volna a magyar címfordítások esetében. Itt nem, ez jó, kimondottan találó, mondhatni „tarantínós” is.

A történet elegáns fricskák sorozatára épül, és ezek a fricskák a szereplőválasztásban, a jelmezben, a kellékekben és a zenei stílusok közötti szemezgetések  eredményeként felhengzó aládöngetésekben megerősítést nyernek. (Don Jonson, a Miami Vice tökös zsaruja, mint botvacsinált Ku_Klux Klánosa bukkan föl a vásznon, a felszabadított rabszolga viszont zsarus-szemüvegben, királykék apródruhában Djangoként, stb.)

A német származású fejvadász (Christoph Waltz) egy néger rabszolgát Djangot (Jamie Fox) szabadít fel azért, hogy - immáron a bűnüldözés nevében, ám a saját anyagi javainak felvirágoztatása érdekében – Djangot fejvadászként maga mellé állítva, fehér bűnözőket öljenek pénzért. A kivételes képességekkel megáldott mesebeli fejvadász-inasból a düh, a szerelem, az undor, és mindaz a tanítás, amit tanítójától magába szívott, igazi, önálló fejvadászt csinál és akkor Django elszabadul… Élő, szellemes és korántsem üres párbeszédekben brillíroznak a színészek valamennyien! Humor, irónia, szarkazmus örvénylik a vértócsák tetején, miközben egyetlen pillanatra sem a brutalitás vágja mellbe a nézőt.

Tarantino úgy használja az emberi testből kirobbanó – mert nála a vér nem folydogál, hanem előtör, kirobban - vér látványát, mint egy hegedűvirtuóz a hangszerét. Szinte minden egyes karakter telitalálat. Én nem is tennék különbséget abban, hogy „hánymondatos”,  avagy "többoldalas" szereplőről van-e szó. Dr. King Schultz, a szerintem reneszánsz embertípust képviselő gyilkológépi szerepet felvállaló fejvadász, a Csankó Zoltán által kölcsönzött magyarhanggal parádés párosítást alkot. Az Oszkár-díjra Waltzot, mint legjobb mellékszereplőt jelölték…úgy gondolom, hogy ő például (mint ahogy ahogyan sokan mások sem voltak azok) nem mellékszereplő, legfeljebb nem címszereplő.

A mozi második – igen súlyos - harmadában megjelenő, elképesztő emberi- faji- nemzedéki és tudomisén még milyen tragédiát magába sűrítő, mélyen megvetendő, de szánandó talpnyaló néger inas megformálásában Samuel L. Jacson – Reviczky Gábor magyarhangján - feledhetetlen és hátborzongató volt.

Ez éppúgy elmondható Calvin Candi figurájáról, akit Leonardo DiCaprio egyszerre szikrázóan és árnyaltan alakít rohadtlelkű, skizofrén bohócként - a magyar változatban Hevér Gábor „őrülten” tökéletesre formált hangján.

Tocsogtunk a vérben a hosszú film alatt, de egyetlen pillanatában sem vártuk azt, hogy a következő képsor végén a befejező snitt jöjjön elő. Tarantino – ahogyan erre már minden mozirajongó ráébredhetett – mestere a feszültség fenntartásának, és ha volt is olyan mozija, az utóbbi időben, amire nem olyan erőteljesen tapsoltunk (nem a Kill Billre gondolok), ez alkalommal összeverem a tenyeremet.

                     

                                                                             Munkácsi Gabriella

Az erőszak és a pornó szórakoztató?

Tudom, nem kellene egyáltalán ilyen dolgokon gondolkodnom. De óhatatlanul felötlik az emberben, miért azok a hírek, könyvek, filmek a nyerők, vagy szórakoztatók, amik erőszakról, vérről, csalásról adnak hírt.

Kerestem néhány letölthető könyvet, olyanokat, melyek sorozatokból hiányoznak. Úgyhogy feltérképeztem a könyvekkel foglalkozó blogokat. Egyelőre csak a magyar nyelvűeket, de már ez is elég volt a kiábrándultságom fokozódásához. Költészetet egyáltalán nem találtam, klasszikus írók műveit alig. Történelmi regényeket sem nagyon, csak romantikus történelmi regényeket, amelyek legkevésbé történelmiek, és sekélyesek, nem romantikusok.

Növekvő rossz érzéssel olvastam egyre több megjegyzést, véres ifjúsági és "szerelmes" regényeket bíráltak az olvasók, illetve éppen hogy nem bírálták, ellenkezőleg, istenítették a szerzőket, hogy ilyen izgalmas és szórakoztató könyveket írtak!

Eljutottam egy blogra, ahol a mostanában kiadott romantikus műveket értékelte a közönség. És megtaláltam az egyik előző bejegyzésemben már említett Trisha Ashley Csokoládécipők és esküvői harangok című könyvének visszhangját. Én még nem olvastam, mert nem tudok egyelőre hozzájutni, de ismerem 6 más könyvét. A közönségítélet szerint a történetek unalmasak és laposak, a szerelmi szál felejthető. Hát igen... Nem folyik a vér, nincsenek vámpírok, angyalok is legfeljebb csokoládéból. Nincs szex, vagy legalábbis nem pornografikus jellegű. A szereplők felnőtt emberek, nem heves, harcos, végtelenül szexis ifjak kidolgozott izomzattal, félistennek beillő testtel. A nők sem 20 éves szőke, gondosan maszkírozott imádkozósáskák (értsd gebére fogyókúrázott piszkafák). Nem, a szereplők inkább középkorú, hús-vér emberek, mint mi, akik a napi életüket élik, pénzből vásárolnak, amit munkával keresnek az unalmas hétköznapokon, és a szórakozásuk is hétköznapi, nem kell gyilkolászás árán démonok irtásával megváltaniuk a világot. Hát ez unalmas. A szerelmi szál is, mert nincs leírva a szexuális ténykedésük részletesen, testnedvekkel és illatokkal, neadjisten ízekkel tarkítva. Erre csak azt tudom mondani, beteg ez a világ, amelyben attól unalmas egy mű, - vagy egy élet, - hogy nincs benne erőszak és pornójelenetek.

Emlékszem, ifjú koromban a kedvenc íróim Romain Rolland és Anatole France voltak. Nincs egyetlen könyvük sem, ami unalmas lenne, bár nincs benne gyilkosság, nem folyik több hektoliter vér laponként, és a kor ízlésének megfelelő szerelmi viszonyok során nem vagyunk jelen a hálószobákban sem. Akkor azok lapos történetek?

A kedvencem Romain Rolland: Az elvarázsolt lélek című könyve volt. Több mint 1000 oldal. Az egyik leginkább szentimentális történet, melyet valaha volt szerencsém olvashatni. Egy francia - mondjuk hétköznapi - nő élettörténete 16 éves korától a haláláig, szerelmei, házasságon kívül született fiával, 16 éves korában felfedezett féltestvérével, barátaival való viszonya története, színes történelmi korrajz, finoman megrajzolt jellemek, és a főszereplő pontos, állandóan fejlődő lélekrajza. Ez a hétköznapi sorsú nő egyáltalán nem hétköznapi jellem, a lelke varázslatos. És ez a lényeg, nem a tökéletessé formált külső, nem a bugyuta világmegváltó vérfürdőzés. Hogy lehet ez unalmas? Hiszen mindannyian tulajdonképpen hétköznapi sorsú, varázslatos lelkű ember vagyunk. Mindenkinek regény az élete, akkor is, ha nem kell vámpírokat irtania, vagy vérfarkasokkal szerelmeskednie.

Az elvarázsolt lélek Anette-je egész életében küzd valamiért, ami fontos, a szeretetért, amit magában hordoz, és amiből mindenkinek ad. A megértés, a megingathatatlan hite az értékekben, a meg nem alkuvása teszi őt kivételessé. Az a belső erő, amivel mindenkit elbűvöl a környezetében, amivel azokat is a hatása alá vonja, akik tiltakoznak a hatása ellen. Az ő története nem karriertörténet. A szerelmeiben, még a fiában is csalódnia kell. Mégsem válik boldogtalanná. Az élete nehéz, de soha nem kétségbeesett. A legapróbb dolgokban is örömöt talál. Ilyen az életünk, sok apró csalódás, elkerülhetetlen csapások, sok apró öröm, váratlan boldog pillanatok. És ez a varázslat, nem amit a mágusok hókuszpókusza eredményez. Ha ez unalmas, lapos, akkor valamennyiünk élete unalmas és lapos.

A másik kedvencem Anatole France: Angyalok lázadása című regénye volt. Számomra egy műben a legnagyobb érték a finom, intelligens humor. Ebből France-nak rengeteg volt, minden művében meg is osztja velünk. Máig emlékszem, a kedvenc jelenetem a könyvben az, amikor a közangyal, aki a lázadás során a Földre emigrált, beleszeret egy montmartre-i  kétes erkölcsiségű hölgybe, aki állandóan megcsalja. Ilyenkor a szerelmes angyal kinyitja a szekrényét, és szomorúan megszemléli molyrágta szárnyait, melyeket ott tárol.  Ez unalmas és lapos? Pedig valamennyiünkkel előfordul, hogy csalódunk életünk szerelmében, és visszamerengünk arra az időre, amikor még "angyali" ártatlanságban, boldogan éltünk.

Bármelyikünk lapos és unalmasnak tűnő életéből regényeket lehetne írni, és állítom, sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb olvasmányokhoz jutnánk, mint a klisés megoldású vér- és testnedv-áztatta mai szórakoztató irodalom remekei.

Pihentető olvasmányaim

Az elmúlt napokban sok különböző témájú cikket olvastam, spanyolból és angolból fordítgattam, mert készülődik a Montevideo Hírmondója című lapom 3. száma. Annyifelé kellett figyelnem, hogy halálosan elfáradtam, és minden ihlet elhagyott. Ilyenkor könnyed olvasmányra van szükség!

Mivel foglalkoztatott a gasztrománcok témája, kerestem egy írót, aki cukrászda-krimiket ír. Joanne Fluke hősnőjéről van szó, eddig 15 könyvet sikerült a sorozatból megszereznem, ebből az első nyolcat magyarul, a többit angolul. Az éjszakáimat így sikerült az önjelölt detektív és profi sütigyártó Hannah Swensen társaságában eltöltenem. Tényleg kikapcsolódás volt, bár a történetek egyértelműen bugyuták. 

Bár a jelenkori minnesotai kisvárosban játszódó történet-folyam egyértelműen amerikai szemléletet tükröz, az alaphelyzet olyan, mintha az időben visszatérnénk az európai XVIII-XIX. századhoz. Álszemérmes, álerkölcsös, pletykaéhes, kotnyeleskedő szereplői nem tűnnek hús-vér embereknek, a hősnő - már a kilencedik kötetnél tartok! - még mindig nem tudja eldönteni, melyik kérőjének mondjon boldogító igent, és a fickók egymásra licitálva, mindemellett egymással barátságban, kart karba öltve küzdenek a kegyeiért. Mindkettőjükkel "jár", mindkettőjük tudtával és egyetértésével. Na ez így nem kóser! Én nem ismerek ilyen férfit, nemhogy kettőt, egyet sem! Fordítva inkább el tudnám képzelni a dolgot. Amellett az biztos, hogy ha a kettő közül évekig nem tudok választani, akkor egyiküket sem szeretem annyira, hogy egy életet el akarjak vele tölteni. És ez a könyvbeli nyüglődés fárasztó.

A gyilkosságok előre megjósolhatók, még élnek az áldozatok, amikor biztosan tudni, hogy azok lesznek nemsokára. És azt is előre tudni, hogy ki fogja őket megölni. Szóval nem egy Mrs Marple.

A mű értéke a humor, a sikerült párbeszédek sokasága, bár nem mindenkor. És a receptek! Ki is próbáltam néhányat, nagyon fincsik lettek! Már maga ez a tény érdemessé teszi az olvasásra a könyveket.

Összességében jól jártam, egyrészt a sütikkel, másrészt azzal, hogy nem egy Tolsztoj, nem kell nagyon feszülten odafigyelni a szövegre, pihentető és kacagtató olvasmány, ha el tudunk tekinteni az ostoba amerikai csöpögős és melodramatikus blődségektől.

Ha már ennyi szó esett Boris Vianról...

Mivel (könyv)remete életet élek már egy ideje, csak most jutott tudomásomra, hogy Michel Gondry francia filmrendező Vian Tajtékos napok című regényéből forgatott filmjét idén nyáron mutatták be a mozikban. Meg is néztem a YouTube-on a trailert, és bár szkeptikus voltam/vagyok bizonyos okokból, - majd rá is térek, miért, - a beharangozóból úgy tűnt, sikerült megragadni a rendezőnek a lényeget. Ha ezt 2 percből meg lehet egyáltalán állapítani.

(Amit viszont meg lehet, az, hogy előállították az általam régen vágyott koktél-zongorát, melyet a bemutatóban láthattam is működni! Vian úgy képzelte el, hogy minden fehér billentyű lenyomásakor valamilyen fajta alkohol ömlik a zongora hátuljában elhelyezett poharakba, ha jól emlékszem, a fekete billentyűk adják hozzá a szódát, a pedálok a jeget és tojássárgáját. A végeredmény az előadott jazz-darab hangulatától és ritmusától függ. Nahát ezt akartam én mindig megkóstolni, mióta 16 évesen először nevettem-sírtam magam végig a történeten. Egy jó Brian Culbertson-koktél most jól esne...)

Azért voltak fenntartásaim egy ebből a mű(remek)ből forgatott filmmel kapcsolatban, mert ez egy erősen szürreális világot tükröz, melyet igazán nehéz ábrázolni képekkel. Azzal kezdődik, hogy Colin, a huszas évei elején járó gazdag és elkényeztetett fiú éppen szépítkezik, amikoris manikűrollóval vágja a szeme sarkát ferdére. Hogy lehet ezt képpé formálni? Vagy például a bulikban és korcsolyapályán megjelenő hölgyek ruhakölteményeit? Ezeket igazán idézni sem tudom, bár a leírások alapján ha az ember elképzeli, azonnal vihogásviharban tör ki. De hogyan nézhet ki egy vasbetonrácsos-hátú női ruha a "valóságban"?

Igen, tudom, hogy a forgatókönyvírói szabadság lehetővé teszi a történet átírását, szereplők kihagyását vagy betoldását, helyszínek, a kor, vagy akár a ruhák megváltoztatását is. Csak hát akkor a Tajtékos napokat fogom majd látni, vagy valami egészen mást? Pedig a mű úgy jó, ahogy van. El nem tudom képzelni, hogy jobbá váljon bármilyen változtatással. Elrontani pedig kár. Jó, majd akkor kritizálom, ha már megnéztem.

Szegény Viannak egyetlen művét próbálták meg - még életében - megfilmesíteni, és én egy előző írásomban tévedtem, amikor azt feltételeztem, hogy az a Tajtékos... volt. Abban viszont nem, hogy mérhetetlenül felbosszantotta magát, amikor meglátta, mit tettek a művével, és szívinfarktust kapott. Ott azonnal bele is halt. És a mű a Köpök a sírotokra című darab volt. (Hát úgy tűnik, ez be is következett, csak nem általa, hanem az ő rovására.)

Egyébiránt a Gondry-féle filmről úgy szereztem tudomást, hogy éppen gyűjtöttem híreket és anyagot a Montevideo Hírmondója című internetes újságom legújabb számának cikkeihez, és az egyik uruguayi lap kultúrális hírei között találtam egy rövid írást, mely említette a filmet azon apropóból, hogy Uruguayban most adták ki egy francia szerzőpár Piscina Molitor című képregényét, mely Boris Vian életét dolgozza fel.

A cikk elmagyarázza, miért e cím. A Piscine Molitor 1929-ben nyílt meg a párizsi közönség előtt, 2 medencés uszoda art deco stílusban, melynek első évében Johnny Weismüller (úgyismint Tarzan) volt például az egyik "úszómester". Ide járt Vian rendszeresen úszni, orvosi tanácsra, szívbetegsége miatt. Az uszoda a múlt század végére eléggé leromlott állapotba került, akkoriban már csak divatbemutatókat, koncerteket és magánbulikat tartottak benne, majd 1989-ben végleg bezárták. Mivel azonban műemlék, évek óta folyik az újjáépítése, restaurálása, állítólag 2014-ben nyitják meg újra.

A medencés életrajzi képregénnyel igen kíváncsivá tettek, de még nem sikerült belekukkantanom. Azt viszont már most bizton állíthatom, látatlanban is, hogy Boris Viannak üzembiztosan nagyon tetszene a dolog. Amilyen morbid ötletei voltak...

Azt már régen tudom róla, hogy mérnök volt, aki különböző szerkezeteket tervezett és állított elő, emellett minden műfajban írt és műfordított a science fictiontól kezdve krimin keresztül versekig. Egy jazz-zenekarban trombitált, de játszott bluest is, több mint 500 dalszöveget írt, énekelt sanzont és swinget. Ő írta az első francia rockszámok szövegét. Emellett szerkesztette Jean-Paul Sartre lapjának jazz-rovatát is. Szóval polihisztor volt, mindezt élete rövid 39 éve alatt sikerült produkálnia.

Magyarul majd minden nagyobb művét, és több novelláját is kiadták, fantasztikus némelyik fordítás, így a Tajtékos napok és a Venyigeszú és a plankton is a kiválóan eltalált beszélő nevekkel és szójátékokkal. Utóbbi alkotás megadja egy sikeres házibuli rendezésének legjobban megírt, pontokba szedett receptjét is, kitérve arra, mit kell tenni, ha valaki a bulin berúg, vagy hogyan itassuk le azt a fickót, akinek a nőjét el akarjuk csábítani. Bár több mint 50 év telt el a recept születése óta, a teendők leírása ma is tökéletesen használható.

Sajnos mi Gabi barátnőmmel a receptet soha nem próbáltuk ki, ma is bánjuk. De a koktélzongora évekig díszítette közös irodánk egyik falát, Gabika alkotása. Csakhogy legalább az illúziónk meglegyen. A koktélt pedig megoldottuk saját keverésben, kézzel. Régi szép idők!

Úgyhogy ha könnyed és szórakoztató, mégis tartalmas olvasmányra vágynátok, vegyetek elő egy Boris Vian-könyvet, nem fogtok csalódni! Búcsúzóul egy kép Vianról, a képregény borítója:

Elüzletiesedett irodalom

Ahogy a minap rendszereztem az elektronikus könyvtáramat, bele-beleolvastam néhány régi kedvenc romantikus íróm néhány ismeretlennek tűnő, valamint újabb művébe. Iszonyú csalódás ért. Például olvastam Nora Roberts 2 kisregényét. Elég felejthetők. Az írónő úgy 10 évvel ezelőtt azért lopta be magát a szívembe, mert kedves "hétköznapi" szerelmes regényeit kelta képzelete tündérekkel, boszorkányokkal dobta fel, mégis teljesen hihető történeteket tudott varázsolni a két világ, két stílus keverésével. Úgy tűnt, velem is bármikor előfordulhatna, hogy szóba elegyedek egy kísértettel, vagy akár egy tündérkirállyal. De írt valóban hétköznapi történeteket is, és véres krimiket. Ezeket már nem élveztem annyira, de utazáshoz, elalvás előttre könnyű olvasmányok voltak, némelyik valóban teljesen szórakoztató. 

Azután befutott, már nem kell a színvonallal vagy mondanivalóval törődnie. A neve minden színvonaltalan förmedvényt elad ma már. A történetekből eltűntek a tündérek, a fantázia, a stílusa meg - hát valljuk be - azért soha nem volt igazán irodalminak nevezhető. Régebben nem is az irodalmi Nobel megszerzése vezérelte, hanem a szórakoztatás. Ma, a PÉNZ.

Régebben a történetek szegény, vagy tragikusra fordult életű hősök talpra állásáról, elérhetetlennek tűnő célok kemény küzdelem árán való beteljesítéséről, vagy a vágyott szerelem megtalálásáról szóltak. Ma a történetek sekélyesek, folyik a vér, szörnyű módon elkövetett gyilkosságoknak lehetünk tanúi, és a szereplők pedig pénzért hajtanak, milliomos módon élnek, olyan karriereket futnak be, melyeknek az elindításához is pénz és kapcsolatok kellenek, nem saját erejükből indulnak a hősök, nem a tudásuk alapján érik el, amit elérnek. Ahogy az írónő sem azért ír már, hogy meséljen. 

A könyvek hősei olyan helyeken szállnak meg, olyan italokat isznak, amelyek - saját tapasztalatom szerint - egy minimálbérnél alig többet kereső ember számára megfizethetetlenek. Olyan dolgokat vásárolnak, amelyek egy átlag magyar ember fél évi fizetéséből telnek ki. És ez azért van, mert a valaha volt főállású háziasszony és anya, aki annak idején a háztartási és gyereknevelési fáradalmait kipihenendő írdogált romantikus meséket, ma már hírességként mindezt megengedheti magának. Elfelejtette már, milyen kevés pénzből élni. Így a hősök is olyanokká váltak, mint az írójuk, sekélyessé, érzelgőssé, ráadásul érthetetlenül, logikátlanul reagálnak normális élethelyzetekben. Szánalmas. 

Mi, akik megveszünk egy-egy ilyen könyvet a magyar könyvesboltokban 2-3-4000 forintokért, amit a háztartási pénzünkből kuporgatunk össze, ábrándozunk a pénzünkért arról a francia borról, vagy márkás cipőről, amelyet a szereplők természetes eleganciával megvásárolnak a könyvekben. Ahogy az író is. És mindez a mi pénzünkön! Mert a színvonaltalan történetek bevétele a kiadónak és az írónőnek is megteremti ezt a lehetőséget, amelyet mi nem érhetünk el. Vagy mégis? Persze ha nem vesszük meg ezt a sok fércművet, és csak összegyűjtjük az erre szánt összegeket, év végén talán elmehetünk egy jó étterembe, és megihatjuk az árából azt a bizonyos bort!  

Végszóul, emlékszem Boris Vian egyik szívem csücskét képező regényére, a Tajtékos napokra. A főhős barátja Jean-Sol Partre-rajongó, az író minden művét rohan megvenni, minden pénzét a gyűjtemény gyarapítására költi. Így a legújabb mű, a WC-papírtekercsre írott darab a vágyálma.

Na igen, nem finom kritika, de bárki számára azonnal érthető, nem? Pedig több mint 50 éve írta!

A kérdéses Partre-mű irodalmi értékéről nem szerzünk tudomást ugyan, de az, hogy már a leggyatrább módon kinyomtatva is vagyonokba kerül, fémjelzi Vian nézőpontját. Ma meg a fércműirók - például Roberts - WC-papír minőségű irományait fényes, színes, aranybetűs, nagyon dizájnos kötésben kapjuk meg vagyonokért, és ez a másik véglet.

Vian mindig szarkasztikus humoráról, végletesen acerbikus stílusáról volt ismert. Egy társaságba járt egy időben Jean-Paul Satre-ral és az egzisztencialista írókkal, bizonyos szempontból becsülte műveiket, de nem tartozott közéjük. Ő nem komolykodva és tudálékosan filozofált, durván, élesen, jól érthető allegóriákba burkoltan  fejezte ki cseppet sem hízelgő véleményét a környező világról. 

Ma is odaadnám az évi üveg boromat Vian bármelyik művéért, akármilyen kötésben, (Akár WC-papírtekercsre nyomtatottan is!) Ami nem mondható el sok mai íróról, ezért töltöm le inkább az "alkotásokat" elektronikus formátumú könyvekben, vagy olvasom az internetes könyvtárakban, ingyen. Így van sanszom arra az üveg francia borra, vagy akár egy igazán jó könyvre.

Gasztrománc: az új divat

Én ezt a nevet adtam a romantikus szórakoztató-irodalom új válfajának: gasztrománc. A műfaj sajátossága, hogy a történet szereplői szerelem- és párkeresési kísérleteik közben állandóan főznek, recepteket cserélgetnek, kerti tapasztalatokat, vagy piaci leleményeket osztanak meg egymással. Van, hogy a szakácsok nyomoznak, sőt már vámpírszakácsok is feltűntek a színen!

Ez így elsőre úgy tűnik, rendkívül unalmas lehet, nem? Pedig van néhány opusz, ami kifejezetten szórakoztató, sőt kiváló recepteket vagy konyhai praktikákat lehet belőlük ellesni. 

Én először a szépirodalomban találkoztam gasztrománccal, első osztályú írótól, első osztályú történet: Jorge Amado brazil író Flór asszony két férje című regényéről beszélek. Szerencsés kezdet, mert ezután a többi igazán csak ponyvának fogható fel, kevés kivételtől eltekintve. Flór asszony nem unalmas, ellenkezőleg, humoros, édes, elgondolkodtató. Fantasztikus stílusban előadva egy fantasztikus történet egzotikus receptekkel fűszerezve. Európában nehezen készíthetők el az ott leírt ételek, hiszen alaphozzávalókat nehéz, vagy lehetetlen beszerezni. Én 10 évvel a regény olvasása után jutottam el először Brazíliába, ahol kifejezetten Flór asszony miatt utaztam 3 napra Bahíába, ahol a történet is játszódik. Látni akartam a történet színhelyét, érezni az illatokat, megtapasztalni mindazt, amit a mű olvasása közben elképzeltem. És megkóstoltam 3 helyi ételspecialitást, ebből az egyik Flor asszony levese névre hallgatott. Minden képzeletemet felülmúlta az étel, az ízek különlegesek, a "hangulatuk" teljesen amadoi volt.

Emiatt a könyv miatt olvastam utána több népszerű szerzőtől gasztrománcokat. Nora Roberts írt, ha jól tudom, kettőt, mindkettő teljesen felejthető, és egészen unalmas. Majd Maeve Binchytől hármat, melyek szintén nem mozgatták meg sem a képzeletemet, sem az ízlelőbimbóimat. Majd idén nyáron végigküzdöttem magam Debbie Macomber Cédrusvölgy-sorozatán, az utolsó kettőt már annyira untam, hogy be sem tudtam fejezni. Viszont a mellé kiadott szakácskönyvét azóta is használom, és kiváló recepteket gyűjtöttem ki belőle, hármat vagy négyet ki is próbáltam, nagy sikerrel, az egyiket - a brokkolis egytálételt - azóta szinte hetente sütöm. 

De végeredményben a gasztrománcos tapasztalataim mélyen elkeserítettek: imádom az irodalmat, imádom a humort, és szeretem a különleges ételeket. Hogy nem lehet normális regényt írni képzeletből, ételekből, emberi sorsokból? 

Aztán megtaláltam. Természetesen nem adták ki magyarul, mert az írónő még "nem futott be". De Nagy-Britanniában már legalább 10 könyve megjelent. Én ezek közül hatot olvastam el, a többit még nem tudtam megszerezni, de azon vagyok. És magasan jobb, mint fentebb felsorolt híres és sikeres pályatársai hasonszőrű remekei együttvéve. A hölgy Trisha Ashley, nem fiatal, nem szép, nem feltűnősködő. Egy egyszerű brit háziasszony, aki válása után belevetette magát a nagy betűs életbe, valóra váltotta több régi vágyát, álmát, például elköltözött Velszbe, és könyveket kezdett írni. A hozzá hasonló kisemberek, közösségek életéről, apró küzdelmeikről, melyekben nagy szerepet játszik a kertészkedés, a főzés, a közösségbe való tartozás tudatának erősítése, mások segítése, és persze a szerelem utáni vágyakozás, és ha úgy adódik, a felmerülő lehetőségek megragadása. És humoros, szórakoztató. Nem törekszik Pulitzer-díjra az írónő, de van stílusa, és sajátságos látásmódja. öröm elmerülni az ő kicsiny világában, és mindig tartogat valami meglepetést az olvasó számára, nemcsak a sütemények és angol húsos piték terén, hanem  a kerettörténetben is.

Az egyik történetben a család megvásárol egy régi nagy házat, és boszorkány-múzeumot rendeznek be az egyik részében. Mert a nagypapa a helyi fő boszorkány. (Ez nem mesebeli bosziszervezet, hanem inkább régi hagyományőrzők gyülekezete.) Az unoka a ház másik részében csokoládéboltot nyit, és saját készítésű csokiangyalokat gyárt, melyeket internet útján értékesít, megrendelésre. Megtudhatjuk belőle, hogyan kell ilyen üreges csokicsodákat létrehozni, mellesleg. És persze betér egy jóképű hímnemű vevő is.

Egy másik történet a helyi éves ünnepi almáspitesütő-bajnokság kapcsán beszéli el egy házasság széthullásának, majd a feleség új szerelme megtalálásának egyáltalán nem csöpögősre fogott történetét. Nem meglepő, hogy az új szerelem a fő rivális - egyébként híres séf és író - személyében érkezik el a boldogtalan asszony életébe.

A harmadik történet főhőse egy korán, és tragikus hirtelenséggel éppen Karácsonykor megözvegyült nő meséje, aki szintén neves szakács, de az ünnepeket egyedül, house-sitterként (egyre népszerűbb intézmény, a módosabb családok felvigyázót fogadnak, ha otthonukból egy időre elutaznak, aki rendben tartja a házat, és eteti a háziállatokat) vészeli át férje elvesztése óta. Nem számít viszont arra, hogy az öreg családtagok ott szokták ünnepelni a karácsonyt, így kénytelen-kelletlen megtartja számukra az ünnepet, ünnepi vacsorát főz, belecsöppen az életükbe, és közben kiderít néhány családi rejtélyt. Majd betoppan a tulaj is, aki ünnepelt szobrász, és persze jóképű, elviselhetetlen modorú és egyedülálló.

Mindenkinek ajánlom, aki olvas angolul, ki akar kapcsolódni, és csorgatni akarja közben egy kicsit a nyálát. Én megsütöttem egy ünnepi hagyományos angol húsos pitét (mincemeat pie), és fenomenális lett. Középkori angol receptet találtam, ahogy azt eredetileg - valóban hússal - sütötték a XVI. században. (Ezt nem a könyvből, hanem az internetről vadásztam le.) Manapság már hús nélkül, csak gyümölcs, likőr és magvak, valamint a hagyományos fűszerek hozzáadásával készül, kevesen őrzik a régi húsos hagyományt.  De ma is hónapokig érlelik a tölteléket, sokan már augusztusban elkezdik.

Aki irodalmibb élményre vágyik, látogassa meg Flór asszony főzőiskoláját!