Elüzletiesedett irodalom

Ahogy a minap rendszereztem az elektronikus könyvtáramat, bele-beleolvastam néhány régi kedvenc romantikus íróm néhány ismeretlennek tűnő, valamint újabb művébe. Iszonyú csalódás ért. Például olvastam Nora Roberts 2 kisregényét. Elég felejthetők. Az írónő úgy 10 évvel ezelőtt azért lopta be magát a szívembe, mert kedves "hétköznapi" szerelmes regényeit kelta képzelete tündérekkel, boszorkányokkal dobta fel, mégis teljesen hihető történeteket tudott varázsolni a két világ, két stílus keverésével. Úgy tűnt, velem is bármikor előfordulhatna, hogy szóba elegyedek egy kísértettel, vagy akár egy tündérkirállyal. De írt valóban hétköznapi történeteket is, és véres krimiket. Ezeket már nem élveztem annyira, de utazáshoz, elalvás előttre könnyű olvasmányok voltak, némelyik valóban teljesen szórakoztató. 

Azután befutott, már nem kell a színvonallal vagy mondanivalóval törődnie. A neve minden színvonaltalan förmedvényt elad ma már. A történetekből eltűntek a tündérek, a fantázia, a stílusa meg - hát valljuk be - azért soha nem volt igazán irodalminak nevezhető. Régebben nem is az irodalmi Nobel megszerzése vezérelte, hanem a szórakoztatás. Ma, a PÉNZ.

Régebben a történetek szegény, vagy tragikusra fordult életű hősök talpra állásáról, elérhetetlennek tűnő célok kemény küzdelem árán való beteljesítéséről, vagy a vágyott szerelem megtalálásáról szóltak. Ma a történetek sekélyesek, folyik a vér, szörnyű módon elkövetett gyilkosságoknak lehetünk tanúi, és a szereplők pedig pénzért hajtanak, milliomos módon élnek, olyan karriereket futnak be, melyeknek az elindításához is pénz és kapcsolatok kellenek, nem saját erejükből indulnak a hősök, nem a tudásuk alapján érik el, amit elérnek. Ahogy az írónő sem azért ír már, hogy meséljen. 

A könyvek hősei olyan helyeken szállnak meg, olyan italokat isznak, amelyek - saját tapasztalatom szerint - egy minimálbérnél alig többet kereső ember számára megfizethetetlenek. Olyan dolgokat vásárolnak, amelyek egy átlag magyar ember fél évi fizetéséből telnek ki. És ez azért van, mert a valaha volt főállású háziasszony és anya, aki annak idején a háztartási és gyereknevelési fáradalmait kipihenendő írdogált romantikus meséket, ma már hírességként mindezt megengedheti magának. Elfelejtette már, milyen kevés pénzből élni. Így a hősök is olyanokká váltak, mint az írójuk, sekélyessé, érzelgőssé, ráadásul érthetetlenül, logikátlanul reagálnak normális élethelyzetekben. Szánalmas. 

Mi, akik megveszünk egy-egy ilyen könyvet a magyar könyvesboltokban 2-3-4000 forintokért, amit a háztartási pénzünkből kuporgatunk össze, ábrándozunk a pénzünkért arról a francia borról, vagy márkás cipőről, amelyet a szereplők természetes eleganciával megvásárolnak a könyvekben. Ahogy az író is. És mindez a mi pénzünkön! Mert a színvonaltalan történetek bevétele a kiadónak és az írónőnek is megteremti ezt a lehetőséget, amelyet mi nem érhetünk el. Vagy mégis? Persze ha nem vesszük meg ezt a sok fércművet, és csak összegyűjtjük az erre szánt összegeket, év végén talán elmehetünk egy jó étterembe, és megihatjuk az árából azt a bizonyos bort!  

Végszóul, emlékszem Boris Vian egyik szívem csücskét képező regényére, a Tajtékos napokra. A főhős barátja Jean-Sol Partre-rajongó, az író minden művét rohan megvenni, minden pénzét a gyűjtemény gyarapítására költi. Így a legújabb mű, a WC-papírtekercsre írott darab a vágyálma.

Na igen, nem finom kritika, de bárki számára azonnal érthető, nem? Pedig több mint 50 éve írta!

A kérdéses Partre-mű irodalmi értékéről nem szerzünk tudomást ugyan, de az, hogy már a leggyatrább módon kinyomtatva is vagyonokba kerül, fémjelzi Vian nézőpontját. Ma meg a fércműirók - például Roberts - WC-papír minőségű irományait fényes, színes, aranybetűs, nagyon dizájnos kötésben kapjuk meg vagyonokért, és ez a másik véglet.

Vian mindig szarkasztikus humoráról, végletesen acerbikus stílusáról volt ismert. Egy társaságba járt egy időben Jean-Paul Satre-ral és az egzisztencialista írókkal, bizonyos szempontból becsülte műveiket, de nem tartozott közéjük. Ő nem komolykodva és tudálékosan filozofált, durván, élesen, jól érthető allegóriákba burkoltan  fejezte ki cseppet sem hízelgő véleményét a környező világról. 

Ma is odaadnám az évi üveg boromat Vian bármelyik művéért, akármilyen kötésben, (Akár WC-papírtekercsre nyomtatottan is!) Ami nem mondható el sok mai íróról, ezért töltöm le inkább az "alkotásokat" elektronikus formátumú könyvekben, vagy olvasom az internetes könyvtárakban, ingyen. Így van sanszom arra az üveg francia borra, vagy akár egy igazán jó könyvre.

Gasztrománc: az új divat

Én ezt a nevet adtam a romantikus szórakoztató-irodalom új válfajának: gasztrománc. A műfaj sajátossága, hogy a történet szereplői szerelem- és párkeresési kísérleteik közben állandóan főznek, recepteket cserélgetnek, kerti tapasztalatokat, vagy piaci leleményeket osztanak meg egymással. Van, hogy a szakácsok nyomoznak, sőt már vámpírszakácsok is feltűntek a színen!

Ez így elsőre úgy tűnik, rendkívül unalmas lehet, nem? Pedig van néhány opusz, ami kifejezetten szórakoztató, sőt kiváló recepteket vagy konyhai praktikákat lehet belőlük ellesni. 

Én először a szépirodalomban találkoztam gasztrománccal, első osztályú írótól, első osztályú történet: Jorge Amado brazil író Flór asszony két férje című regényéről beszélek. Szerencsés kezdet, mert ezután a többi igazán csak ponyvának fogható fel, kevés kivételtől eltekintve. Flór asszony nem unalmas, ellenkezőleg, humoros, édes, elgondolkodtató. Fantasztikus stílusban előadva egy fantasztikus történet egzotikus receptekkel fűszerezve. Európában nehezen készíthetők el az ott leírt ételek, hiszen alaphozzávalókat nehéz, vagy lehetetlen beszerezni. Én 10 évvel a regény olvasása után jutottam el először Brazíliába, ahol kifejezetten Flór asszony miatt utaztam 3 napra Bahíába, ahol a történet is játszódik. Látni akartam a történet színhelyét, érezni az illatokat, megtapasztalni mindazt, amit a mű olvasása közben elképzeltem. És megkóstoltam 3 helyi ételspecialitást, ebből az egyik Flor asszony levese névre hallgatott. Minden képzeletemet felülmúlta az étel, az ízek különlegesek, a "hangulatuk" teljesen amadoi volt.

Emiatt a könyv miatt olvastam utána több népszerű szerzőtől gasztrománcokat. Nora Roberts írt, ha jól tudom, kettőt, mindkettő teljesen felejthető, és egészen unalmas. Majd Maeve Binchytől hármat, melyek szintén nem mozgatták meg sem a képzeletemet, sem az ízlelőbimbóimat. Majd idén nyáron végigküzdöttem magam Debbie Macomber Cédrusvölgy-sorozatán, az utolsó kettőt már annyira untam, hogy be sem tudtam fejezni. Viszont a mellé kiadott szakácskönyvét azóta is használom, és kiváló recepteket gyűjtöttem ki belőle, hármat vagy négyet ki is próbáltam, nagy sikerrel, az egyiket - a brokkolis egytálételt - azóta szinte hetente sütöm. 

De végeredményben a gasztrománcos tapasztalataim mélyen elkeserítettek: imádom az irodalmat, imádom a humort, és szeretem a különleges ételeket. Hogy nem lehet normális regényt írni képzeletből, ételekből, emberi sorsokból? 

Aztán megtaláltam. Természetesen nem adták ki magyarul, mert az írónő még "nem futott be". De Nagy-Britanniában már legalább 10 könyve megjelent. Én ezek közül hatot olvastam el, a többit még nem tudtam megszerezni, de azon vagyok. És magasan jobb, mint fentebb felsorolt híres és sikeres pályatársai hasonszőrű remekei együttvéve. A hölgy Trisha Ashley, nem fiatal, nem szép, nem feltűnősködő. Egy egyszerű brit háziasszony, aki válása után belevetette magát a nagy betűs életbe, valóra váltotta több régi vágyát, álmát, például elköltözött Velszbe, és könyveket kezdett írni. A hozzá hasonló kisemberek, közösségek életéről, apró küzdelmeikről, melyekben nagy szerepet játszik a kertészkedés, a főzés, a közösségbe való tartozás tudatának erősítése, mások segítése, és persze a szerelem utáni vágyakozás, és ha úgy adódik, a felmerülő lehetőségek megragadása. És humoros, szórakoztató. Nem törekszik Pulitzer-díjra az írónő, de van stílusa, és sajátságos látásmódja. öröm elmerülni az ő kicsiny világában, és mindig tartogat valami meglepetést az olvasó számára, nemcsak a sütemények és angol húsos piték terén, hanem  a kerettörténetben is.

Az egyik történetben a család megvásárol egy régi nagy házat, és boszorkány-múzeumot rendeznek be az egyik részében. Mert a nagypapa a helyi fő boszorkány. (Ez nem mesebeli bosziszervezet, hanem inkább régi hagyományőrzők gyülekezete.) Az unoka a ház másik részében csokoládéboltot nyit, és saját készítésű csokiangyalokat gyárt, melyeket internet útján értékesít, megrendelésre. Megtudhatjuk belőle, hogyan kell ilyen üreges csokicsodákat létrehozni, mellesleg. És persze betér egy jóképű hímnemű vevő is.

Egy másik történet a helyi éves ünnepi almáspitesütő-bajnokság kapcsán beszéli el egy házasság széthullásának, majd a feleség új szerelme megtalálásának egyáltalán nem csöpögősre fogott történetét. Nem meglepő, hogy az új szerelem a fő rivális - egyébként híres séf és író - személyében érkezik el a boldogtalan asszony életébe.

A harmadik történet főhőse egy korán, és tragikus hirtelenséggel éppen Karácsonykor megözvegyült nő meséje, aki szintén neves szakács, de az ünnepeket egyedül, house-sitterként (egyre népszerűbb intézmény, a módosabb családok felvigyázót fogadnak, ha otthonukból egy időre elutaznak, aki rendben tartja a házat, és eteti a háziállatokat) vészeli át férje elvesztése óta. Nem számít viszont arra, hogy az öreg családtagok ott szokták ünnepelni a karácsonyt, így kénytelen-kelletlen megtartja számukra az ünnepet, ünnepi vacsorát főz, belecsöppen az életükbe, és közben kiderít néhány családi rejtélyt. Majd betoppan a tulaj is, aki ünnepelt szobrász, és persze jóképű, elviselhetetlen modorú és egyedülálló.

Mindenkinek ajánlom, aki olvas angolul, ki akar kapcsolódni, és csorgatni akarja közben egy kicsit a nyálát. Én megsütöttem egy ünnepi hagyományos angol húsos pitét (mincemeat pie), és fenomenális lett. Középkori angol receptet találtam, ahogy azt eredetileg - valóban hússal - sütötték a XVI. században. (Ezt nem a könyvből, hanem az internetről vadásztam le.) Manapság már hús nélkül, csak gyümölcs, likőr és magvak, valamint a hagyományos fűszerek hozzáadásával készül, kevesen őrzik a régi húsos hagyományt.  De ma is hónapokig érlelik a tölteléket, sokan már augusztusban elkezdik.

Aki irodalmibb élményre vágyik, látogassa meg Flór asszony főzőiskoláját!

Álom és Halál

Emlékszem, 4 éves voltam, amikor először álmodtam azt, hogy meghalok. Ordítva, zokogva ébredtem, a szüleim alig tudtak megnyugtatni. Attól kezdve meséltem magamnak minden éjjel, elalvást segítendő. És a mai napig tartó álom-fantáziában én halhatatlanná váltam. És az évek során egyre boldogtalanabbá, amiért nem tudok meghalni.(Álmomban, legalábbis.)

Rettegtem a haláltól, és gyerekként, majd ifjúként nem tudtam felfogni, miért kell az embernek megöregedni, majd elmúlni. Akkoriban - és nagyon sokáig - egyiptológus szerettem volna lenni, és pontosan a halálhoz fűződő képzeteik voltak azok, ami az ókori néphez való kötődésemet elősegítette, majd erősítette. Teljesen meg tudtam érteni, hogy nem akarták elhagyni az életüket, és hogy még a testüket is meg akarták őrizni a későbbi visszatérés érdekében. 

Végül elolvastam a régi indiai mesét Szávitriről, a bátor királylányról, aki összebarátkozott Jámával, a halál istenével, és filozófiai eszmecseréjük során bölcs válaszaival - mely a halál megértéséről és elfogadásáról, annak szükséges voltáról szólt - kiérdemelte, hogy kívánságai teljesüljenek. És végül visszakapta Jámától szerelme megkötözött lelkét, amit visszaültethetett a halott testbe, ezáltal férje újra életre kelt, de a kiesett időre úgy gondolt vissza, mintha aludt volna. (Illés Endre: Szávitri)

Hetekig gondolkodtam a mesén, újra és újra elolvastam. Végül megértettem, és azóta nem félek a haláltól. Amitől ma félek, az a halhatatlanság,  Az, hogy ha túl sokáig élek, megfakul a világ, nem tud már semmi újat nyújtani, és hogy el kell veszítenem mindenkit, akit szeretek.

Az irodalomban és képzőművészetekben a Halál mindig férfi, és általában kaszával vagy csuklyás köpenyben, csontvázként ábrázoltatik. Ingmar Bergman filmjében, A hetedik pecsétben, fekete csuhában, mint egy szerzetes. Én Szávitri története óta egy szomorú, sötét, nagyon szép férfinak képzelem el. Ezzel szemben az Álomra soha nem gondoltam személyként. Ahogy Michael Ende Végtelen történetében Fantázia egy birodalom, terület, úgy nekem az Álom is mindig ekként jelent meg a képzeletemben. Mint ahogy a Momo című meséjében az Idő meg egy állandóan változó korú emberként.

Azután tegnap végül hozzájutottam Neil Gaiman - igen, még mindig itt tartok, - Sandman-képregény sorozatának 77 füzetéhez digitális kiadásban, ahol az Álom egy szomorú, sötét, nagyon szép férfi képében szerepel, míg a Halál egy gyönyörű, bohém, vidám fiatal nő. 

És akkor eszembe ötlött, hogy a régi mítoszokban nagyon sok helyen a Halál valóban nő, a holdistennő egyik megszemélyesítője. A görög mitológiában pedig Morpheus az Álom istene, aki férfi.

Ennek ellenére nekem a Halál már mindig Jáma képében fog megjelenni a képzeletemben, és mint szerelmes típusú nő, jobban szeretném, ha a halálom pillanatában őt láthatnám, nem egy vihorászó csitrit. (Az én lelkemet meg sem kell majd kötöznie, szívesen követem akárhová. Egy jó pasit? Hát persze.)

Ha író lehetnék, szívesen írnék egy könyvet a Halálnak, a Halálról, ahogy én ma látom "őt". Szomorú és magányos férfi lenne, aki elmesélné a történeteket, melyeket hivatása teljesítése közben megtudott. Aki szenved attól, hogy mindenki féli, hogy nincs barátja, nem tartozik senkihez és sehová. Hogy soha nem tud megszabadulni a kötelezettségeitől, mert számára nincs elmúlás. És már mindent látott. Mi jöhet neki még ezután? Neki még álmai sincsenek. Számára a halál örök, álom és élet nélkül.

Könyvkiadás egyénileg?

Ma nem könyvekről fogok áradozni, mert már úgyis unalmas vagyok a Neil iránti imádatommal. És terjengős sem leszek. Mindössze egy érdekes élményemet szeretném közvetíteni.

2 éve próbálok elektronikus könyvtárat és kiadót létrehozni. Kértem segítséget az itteni magyaroktól, az otthoniaktól. Végül pár hónapja egy ember ajánlotta fel a segítségét, de az ügyben még nem történt azóta előrelépés. Már-már feladtam.

Azután tegnap nyitottam egy blogot a CanadaHun című - kanadai magyarok által fenntartott - közösségi fórumon, ahol egy téma pont arról szól, hogy hányan kísérelték meg műveiket valahogy kiadni, és csak akadályokba ütköztek, vagy saját költségükön kellett boldogulniuk. Nem állhattam meg szó nélkül. Megkérdeztem, miért nem fognak össze, és csinálnak saját kiadót? Végülis nem megoldhatatlan, de legalább TÖRTÉNIK valami. És ha nem sikerül, legalább nincs más, akit hibáztathatunk, csak magunkat. 

És csoda történt, 2 választ is kaptam pár órán belül, mitöbb, elkezdtek szervezkedni. Felvetődött, hogy maga a fórum üzemeltetője is beszállhatna. 

Miért van az, hogy a magyar emberek maguktól nem jutnak el évekig arra a következtetésre, hogy közös érdek plusz összefogás egyenlő eredmény? És miért külföldön élő magyarok azok, és ráadásul az észak-amerikai kontinensen, nem Európában vagy pl. Dél-Amerikában, akik azonnal mozgásba lendítik a dolgot, ha van valami használható ötlet? 

Sok ember ír manapság, nemcsak magyarok, nemcsak irodalmi képzettségűek. És tapasztalataim szerint nem feltétlenül azok a jobbak, akik tanulják. Szerintem Shakespeare nem tanulta. Viszont ismerek olyanokat, akik a fejükbe vették 50 évesen, hogy holnaptól költők lesznek, és beiratkoztak egy gyorstalpaló fizetős tanfolyamra, amelyet néhány író tartott. Én nem tudom, jó írók-e, semmit nem olvastam egyiküktől sem, és van, akinek még a nevét sem hallottam addig. 1 év múltán a tanonc, elvégezvén a kurzust, teljességgel meg volt arról győződve, hogy ő most már költő. És ehhez mérten nyilatkozott onnantól pályatársai szörnyű alkotásairól. Küldött nekem 2 verset, amiket ő írt. Hát még életemben nem olvastam azoknál rosszabbat. Még Szabolcska Mihály is ismerte a rímet, a ritmust, ha a mondanivalót nem is. Szóval, szerintem a költő az, aki tud verset írni, az író az, aki tud novellát írni - állítólag azt nehezebb, mint regényt (Gabriel García Márquez szerint) - amit mások szívesen elolvasnak, és akár elgondolkodhatnak rajta. Nem az, aki tanulja, hogyan kell írni. Az csak a plusz, és nem becsmérlem le, szükséges is, de a tehetség fontosabb.

Én imádom Tandori Dezső munkáit, de olvastam olyan verseit, amikből egy árva mukkot sem értettem. Azért az pedig nem árt, ha az ember felfogja, amit olvas, nemde? 

Így arra gondoltam, mennyi igazi tehetség vész el, mert nem tudja megfizetni, hogy kiadják a könyvét, vagy ha el is jut odáig, nem tudja kellően reklámozni a művet. és ma a marketing nagy úr. De az internet ma már képes a rejtett tehetségeknek is lehetőséget adni, és ennél olcsóbb megoldás nincs azok számára, akiknek nincs se pénzük, se kapcsolatuk, hogy egy jelentős kiadóval megállapodhassanak. A csináld magad mozgalom nem mindig zsákutca. 

Szülinapi ajándékba Tündérország

Igen, megajándékoztam magam, az ajándék egyenesen Neil Gaiman képzeletének sötét feneketlen óceánjából eredt. Azt hittem, még egy hétig legalább Tündérhonban tartózkodhatok, de annyira belemerültem az utazásba, hogy alig maradt már időm. Vagyis a hétvégén 5 Gaiman-regényt, és 20 novellát olvastam el. Jobbára nem ettem, nem aludtam, és semmi mást nem csináltam, csak Fantáziában kóboroltam különféle változatos lények és földi ifjak társaságában. Részt vettem az Armageddonban, ismét találkoztam - többször is, ha jól sejtem - Odinnal, Lokival és a holdistennőkkel. Elrepültem Sandmannal, az Álmok Királyával az ő édeni felfoghatatlan birodalmába, egyszer a Rémálommal való küzdelmei kapcsán, egyszer pedig a Rókalánnyal és szerelmével, a buddhista szerzetessel. Találkoztam kísértetekkel, angyalokkal és démonokkal, boszorkányokkal és vámpírokkal, gyermekkori emlékekkel, még zombikkal is. Jártam Japánban, Asgardban és New Orleansban, New Yorkban és Londonban. Nyomoztam egy démonikusat Sherlock Holmesszal is. És küzdöttem az InterWorldben számtalan lehetséges Harkinnal a gonosz mágusok, és még gonoszabb bináris űrkalózok ellen.

És most megint itt vagyok, és minden olyan megszokott, unalmas és színtelen. Még egy nyomorult holló sem ül a fán, és károg rám emberi szavakkal. Csak a XXI-i századi jól megszokott szagok és hangok érnek el hozzám, benzin és szemét, frissen sült péksütemény és a folyó szaga, állandó motorzaj. 

Csak meg kellene idéznem az Álmok Királyát, hátha tesz nekem is egy szívességet, és örökre a birodalmában rekedhetek. 

Lehet, hogy az a szülinapi ajándék, hogy visszatérhetek a valóságba? Ha Neil írná, lehet, hogy így lenne. Korunk bárdja ebből a szempontból kiszámíthatatlan.  

Van még 2 mesekönyv, 1 regény, és 2 novelláskötet olvasatlanul. Mára elég lesz. De mi lesz holnap?

... és a veszélyek most tetőznek!

Tegnap 2 Gaiman-művet is magamévá tettem. És közben olvastam egy kis magyar mitológiát is, majd Marija Gimbutasról néhány cikket. Az ember azt gondolná, ezek teljesen különböző témák, és pedig nem! A közmondás szerint minden út Rómába vezet, nem?

Az egyik Gaiman-könyv - A temető könyve - olvasása közben sírtam és nevettem egyszerre. Ki másnak jutna eszébe egy temetőről egy igazi gyönyörűséges, könnyes-bús tündérmese? Neil szerintem abban nagy, hogy egy csodálatos allegóriát mesél el, ami mindenkinek mást jelent - gondolom - és minden vélt jelentés voltaképpen igaz és helyénvaló. A mítoszok általában tragikusak. A tündérmesék általában boldog véget érnek. És ez a temetői történet egy kisember felnőtté válásáról mítosz és tündérmese egyben, minden szükséges és elengedhetetlen kellékkel. Lélekemelő. 

A másik könyv az új történet, melyet  - mint közben kiderítettem - már szintén kiadtak magyarul is, bár én eredetiben olvastam el, Óceán az út végén címmel. (Ez gyors volt!) Nahát ez...! Egy férfi visszaemlékezése a gyermekkorára, akkori félelmeire, a felnőttekről alkotott - nem túl hízelgő, de nagyonis igaz - véleményére valamelyik közeli hozzátartozója (nem derül ki, kicsoda) temetése alkalmából visszatérvén szülőhelyére, gyerekkora színhelyére. És mindeközben, bár szerintem legtöbben nem is tudunk róla, belecsöppenünk egy mítoszba, mily meglepő! Mert a kisfiú története 3 nő története, és a világ története is. A kisfiú összebarátkozik a kislánnyal, aki különleges, természetfeletti képességekkel rendelkezik, és együtt belegabalyodnak a gonosszal folytatott örökkévaló küzdelembe. De a gonosz itt voltaképpen nem is gonosz, csak más, nem e földre való. A feladat, visszakergetni a mást arra a valóságsíkra, ahová tartozik. És ekkor közbelép az anya és a nagymama, akikről szintén kiderül, hogy nem emberi szereplők, de soha nem derül ki pontosan, hogy valójában kik. Ám a Hold - mindhárom alakban - állandóan jelen van, amikor ők szerepelnek a színen. Az anya a telehold, a kislány a növekvő, a nagyi a fogyó hold.

A három nő a szomszéd farmról - a kislány, az anyja és nagyanyja - voltaképpen egy és ugyanaz a személy 3 aspektusa, az ősi anyaistennő, a mi magyar Nagyboldogasszonyunk, a szláv és török Baba Yaga, a kelta Holdistennő, vagy bármely más klasszikus vallás istennői triászai, és persze a keresztények "elférfiasodott" istenháromsága is innen ered. 

És itt jött be a közben - valójában egyidőben és felváltva, - olvasott Magyar mitológia Kendra Kabostól, Robert Graves Fehér istennője, vagy Marija Gimbutas litván származású amerikai régész és egyetemi professzor, akinek azóta kezdettől fogva vitatott anyaistennő-elmélete kapcsán indult el a neopaganizmus és a Wicca mint újabb (és ősibb) vallási irányzatok is. Mert honnan máshonnan lennének azonosíthatók a farmbéli nők megfelelői?

Az ősi világképben a Holdistennő 3 alakban szerepel, a fiatal nő a tavasz és a vadászat szűz istennője, az ártatlan (mint a görög Artemisz, a római Diána), a középső hölgy a nyár, a természet és termékenység istennője (a görög Démétér, a római Maia és Ceres, a magyar Nagyboldogasszony), és az idős asszony, a halál és a boszorkányság, az alvilág istennője (a görögöknél Hekaté, a rómaiak Kübeléje, a velszi-kelta Rhiannon). A kelták a Hold, az alvilág és még sok más istennőjét Arianrhodnak - Ezüst Kerék - nevezték, aki szintén 3 alakban jelent meg. Az ő palotájába térnek meg a holtak lelkei északra, a Corona Boreálison túl. Minden vallás szerint a Hold-istennők ismerik a jövőt, tehát sorsistenek is. És a Hold változásai alapján az örök megújulás, születés és halál képviselői is. Igazból ő  a világmindenség.

A könyvben a kislány az, aki a feladatot végrehajtja, aki "vadászik", aki ártatlan. Az anya általában a gazdasággal foglalkozik, járja a szántóföldet, végzi a házimunkákat, feji a teheneket és csodás étkeket készít, gondoskodik mindenkiről, aki az útjába kerül, legyen az a családja, más ember vagy állat. Állandó kísérője a macska. A tehenek jelentőségteli szereplők, a mindig az étkezőasztalon lévő gyümölcsből és mézből készült ételek alapján jelen vannak a méhek is. Ezek a mi Nagyboldogasszonyunk szent állatai is. A nagymama az, aki viszont legyőzi, és a "halálba" küldi a gonoszokat, s az út végén lévő "óceánba" - tavacskába - kerülő kislány, aki feláldozza az életét, hogy megmentse kis főszereplőnk életét, nem hal meg, csak egy másik valóságba távozik meggyógyulni, ahonnan egyszer visszatér. Ennél szebben és közérthetőbben nem is fogalmazhatta volna meg Neil, mi történik valójában a mítosz és a valóság síkjain.  

A könyv megjelenése után a New York Times kritikusa így ír: 

"Valahányszor Gaiman-könyvet olvasok, megismétlődik ugyanaz. Az elméje sötét feneketlen óceán, melybe valahányszor belecsusszanok, a való világ elenyészik, és helyette egy sokkal szörnyűbb és gyönyörűségesebb világban találom magam, melyben boldogan süllyednék el."

Eszerint nem egyedül én érzem így, szerencsére. Na ezért mondtam, hogy a veszélyek tetőznek. Mi lesz, ha minden Gaiman-könyvet elolvasok? (Ami kb. 1 hét múlvára tehető, ha ebben a tempóban haladok!!!) Remegve várhatom majd, mikor fejezi be a következőt, hogy újra el tudjak merülni egy újabb mitológikus tündérmese minden rettenetessége ellenére az eviláginál jóval megnyugtatóbb hullámaiban. Ha valakit érdekel Gaiman alkotói tevékenysége, figyelemmel kísérheti és kapcsolatba léphet vele a blogján itt: 

http://journal.neilgaiman.com/

És ez meg úgy tetszik! Dögös a fickó, nem? Chris Riddell rajza Neilről, melyet a blogjáról vettem kölcsön, bocs. Remélem, utólagos engedelmükkel.

A veszélyek csak sűrűsödnek...

Ahogy sejtettem, magába szippantott a történet. Miután sikeresen átküzdöttem a nehézségeken magam Árnyékkal (Neil Gaiman: Amerikai istenek), nem voltam képes visszazuhanni a reménytelen valóságba. Így folytattam az Anansi-fiúkkal, amit éppen most fejeztem be. De nem tudok élni - egyenlőre - Gaiman nélkül, így sikerült szert tennem a legújabb opuszra, ami ezévben jelent meg Amerikában. (The Ocean at the End of the Lane) Úgy tűnik, nem szabadulok az istenektől még egy darabig. De ők legalább igaziak!

Volt egy film, amit mindig meg akartam nézni, már csak a témája miatt is, egy amerikai film az ősi óangol mítoszból, Beowulf története. Nem volt rá időm, majd alkalmam, később pedig lehetőségem, de most, hogy tudom, Neil Gaiman írta a forgatókönyvet, biztos megmozgatok minden követ, hogy hozzájussak a filmhez, főleg miután most már arról is értesültem, hogy kedvenc színészeim közül is többen szerepelnek benne, Anthony Hopkins, Angelina Jolie például. 

És kiderítettem, hogy az HBO forgatott egy sorozatot az Amerikai istenekből is. Na erre nagyon kíváncsi leszek! Meg is nézem a hétvégén, látható a Youtube-on is. Gaiman szerint a rendező zseniális volt, tehát a szerző nem kapott szívinfarkust, miután megtekintette, mint ahogy szépemlékezetű Boris Vian, amikor megnézte a filmet, amelyet a Tajtékos napokból forgattak. Állítólag a bemutatón lelte halálát, a film következtében. Nem csodálnám, ha tényleg így lenne. De erről már értekeztem, nem kezdem újra. Csak végszóul idéznék egy pár sort Gaimantől, aki szerkesztett egy - magyarul is kiadott - antológiát, melyhez bevezetőjében írta ezt:

"A tévé és a mozi remek dolog, de ott mások a főszereplők. Olvasás közben viszont minden az én képzeletemben történt. Bizonyos értelemben ott voltam én is.

Ez az írott szó varázsa: a szavakból világokat lehet építeni." (17 képtelen történet)